Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
A Kis Mária kacérságai- kis regény - (3)
VII. A sárga kalap

Mária még olyan fiatal volt, hogy azt sem tudta: hányadik esztendőt írják a kalendáriumok Krisztus születése után: mint általában a legtöbb fiatal nő nincs tisztában az időszámítással. Mária mostanában éjjel-nappal egy kalapra gondolt, mely kanári-sárga volt, kék szalaggal volt szegélyezve és fehér kócsagtollal végiglebegett egy hölgy jól fésült fején az Andrássy útján. A hölgynek kis bajuszkája volt, mint a spanyol vagy zsidó nőknek, kreol-arca szenvedélyesen illant ki a kalap karimája alól, még az ajka is oly bágyadt rózsaszínű volt, mintha kicsit mindig cserepes volna valamely belső láztól, olthatatlan szerelmi vágytól...Mária csak egyetlenegyszer látta a különös nőt, de éjszaka, mikor már mindenki aludt a háznál, álomjáró módjára felkelt ágyából és a hölgy merengő, bánatos lépéseit próbálgatta végig a szobán. Álmában kék mezőn sárga libuskákat látott, amelyek a bizonyos kalaphoz hasonlítottak.

Ki lehetett ez a szokatlan eleganciájú nő, aki szemében szerelmi bántatot, örökös elgondolkozást, egy messzire lévő férfiért való ábrándot hordott, (mint Mária sokszor elgondolta.) külsőleg pedig olyan gazdagnak látszott, minő egy hercegasszony! Mária csaknem minden elegáns úrnőt ismert az Andrássy-úton, - ismerte a szőke Haggenmachernét, akinek ruháit Párizsban varrják, de ő mindig oly elégedetlenül, bosszúsan néz maga elé, mintha nem volna megelégedve a ruhája szabásával, - ismerte a molett, kistermetű, de rendkívüli szép arcú Ganz Dórát, aki mindig oly izgatottan megy az úton, mintha nagyapja éppen akkor ugrott volna le a negyedik emeltről a Dunapartra, pedig már harminc év is elmúlt azóta, - ismerte a gyászruhás Almásinét, aki sohasem vethette le végleg fekete ruhát, mert minden évben öngyilkos lett érte egy férfi...Ismerte mindazokat a nőket az Andrássy-út promenádjáról, akik oly divatosak voltak, hogy már a puszta nevükbe is szerelmesek voltak az akkor férfiak.

Az idegen nő egyikhez sem hasonlított, míg végre egy napon ismét megjelent, még pedig a Rózsa-utcában és Szarvashegyiné jósnőt kereste. Ugyanaz a sárga kalap volt rajta, amelynek szalagjai alól bánatosan néztek szemei, mint a Halál nemtőjéé. És ma talán még bánatosabb volt tekintete, amint hosszant, szinte bocsánat kérően az ajtót nyitó Ilona arcába nézett, hogy Ilona elfehéredett, mintha szellemet látott volna. Éppen csak annyi ereje volt, hogy az ajtót megmutassa, amely ajtó mögött anyja a kártyákat keveri...A bús idegen nő szeretettel, sóhajtva nézett rá, mint az árva gyermekekre szoktak a jó asszonyok...csendes, meghitt kopogtatással nyitott be az ajtón, mintha már máskor is járt volna itt...Ilona leroskadt egy székre a konyhában:

- Olyan rosszul lettem, - rebegte alig hallható hangon. Mária, aki a kulcslyuknál leskelődött, kiábrándulva mormogta:

- Fúj, tubarózsa-parfümöt használ, mint a vidéki temetéseken szokás.

Mire Szarvashegyiné befejezte esti kihallgatásait, Ilona már a takaró alatt kucorgott, megszeppent, meghökkent, elkeservesedett tekintettel nézett maga elé, mintha valami váratlan dolog történt volna vele. Gyötrelmes és végtelen éjszaka következett, amely alatt Ilona bejárta egész életét. Hallotta ébenfa fuvolán bús magyar dalokat játszadozni régen halott atyját, csokoládé-krémet kevert egy vidéki ház hűvös pince gádorában, sírva fakadt egy zöldkerítéses, behavazott vidéki utcácskán, mert az egyik csizmája lemaradt a mély hóban, fosztókában ült mesemondó lányokkal, akik csodálatosan szép és hátborzongós meséket tudtak a Halálról, hamuszürke templomtorony felé sietett téli hajnalon és a harangozó kidugta a fejét az ablakon, kiáltván: kezdhetjük már a rórátét, főtisztelendő úr, jön Szarvashegyi Ilonka...

Sobri Jóska csaknem a hátán hozott egy fiatal mentőorvost, akivel a lóversenytéren barátkozott össze. A doktorandusznak kis bajuszkája volt, mint egy bajuszpedrő skatulyának, szerelmesen fogta Ilonka pulzusát, szívesen feláldozta volna a fél bajuszát is a szép leányért, de segíteni nem tudott. Elment szomorúan, mint egy kikosarazott vőlegény és Sobri Jóska a tűzhelyhez állt, hogy sorban megfőzze azokat a különböző kotyvalékokat, amely Szarvashegyinének eszébe jutottak, amelyek néha cigányputri füstös szagával, máskor öregasszony áporodott bűzével töltötték meg a konyhát. Mária, aki még soha sem látott szenvedést, megdöbbent, megjegesedett, túlvilágias arccal nézte nénje kínjait, - ismeretlen volt előtte még a fájdalom, mint azok előtt, akik még soha sem voltak szerelmesek.

Ilonka pedig tovább utazott azon a láthatatlan kocsin, amely mindenkiért eljön egyszer, még ha nem is rendelte a ház elé. Utazott az anyja, kezét fogva harmadosztályú vasúti kocsin, ahol az ajtó és az ablak elcsípte a gyermek vigyázatlan ujját, utazott öreg hivatalnokok pipabűzös irodáiban, ahol a papírkosarakban ember nagyságúra nőtt a szemét és mégsem töltötték ki azokat az írásokat, amelyekre az özvegynek oly nagy szükséges lett volna, utazott pesti házak grádicsain le és fel, mert a kapu csirizes, piszkos lakás-cédulát csörgetett a szél, utazott Kálmánfival omnibuszon a városliget felé és rettenetesen nagyot sikoltott, amikor az omnibusz az alagútba érkezett, Kálmánfi elbocsátotta a kezét és ő egyedül maradt a sötétségbe...

Reggel felé, amikor a szemetes csengetett az udvaron: mély, gyönyörű harangszót hallott, mintha a Bazilikában húzták volna esküvőre. "Megyek"! mondta érthetően, mintha valaki kopogtatott volna az ajtó, de nem kelt fel, hanem megigazgatta, megveregette párnáját a hosszú álomhoz, az álláig húzta a takaróját, hátrasimította a haját és összekulcsolta a két kezét... Így halt meg, mint egy jó kis lány, aki még halálában sem tud vétkezni az illedelem ellen.

Szarvashegyiné kifelé lökdöste az ajtón a megdermedt Máriát, vadmadárként süvöltözött:

- Gyere, gyere, mert téged is magával visz.

Sobri Jóska lábujjhegyen ment az ablakhoz, nesztelenül felnyitotta, mintha az álmodóra vigyázna. A május hajnal csicsergett a mennyországban, szinte dudorászva mentek a felhők a magasban égi legelőjük felé, a lépcsőkön botorkálás hallatszott és a folyósón egy zilált, kísérteties arc közelgett a mélyből az ablakban némán könyöklő Sobri Jóska felé:

- Mit keres ön itt? Ebben a lakásban? - lihegte Kálmánfi, mintha álmot látna.

Sobri Jóska kővé vált arccal nézett szembe az éjszakás fiatalemberrel:

- Meghalt az ön menyasszonya. Mellette virrasztok.