Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám

Tersánszky J. Jenő: A bolond, meg a bélyeges

Ketten voltak az utcák példái. egyik a bolond, másik a bélyeges.

*

Milcsit, mikor még Milcsikémnek hívták, anyja özvegy hivatalnokné volt és diákokat, meg fiatal embereket tartottak ellátásban.

Milcsike csúnya volt, szegény, még virágja-virágán is, úgy hogy igazán vérmesnek kellett lennie annak a szoba uruknak, amelyik elcsábította.

Milcsike megesett. De, - alkalmasint vétkes kísérletek miatt, - kicsikéje halva jött a világra. Ép, hogy belesivalkodott s azzal visszament angyalnak.

Milcsikének pedig a kiállott szégyen, bánat, gond, a tejláz idején megháborította eszét.

Nem sokkal utóbb meghalt anyja. Majd a takarék elárvereztette házukat. Egyszóval Milcsikét elhagyta gyermeke, szülője, hajléka, elméje, minden. Senkije és semmije sem maradt a nőegylet könyörületén s eszelőssége vigaszán kívül.

Így vált belőle bolond Milcsi.

Bolond Milcsi aztán húsz év előtt divatozott kacabajka foszlányaiban őgyelgett az utcákon s nagy-anyós kalappal, rajta piros, meg mindenféle szín bóbitával, ahogy egyre tűzködte hozzá a tollakat, akárhol talált egyet. Hasonlón szedve ruhájára is mindenféle cicomát: koszlott sála, lyukas kendőt, piszkos csipke-maradványokat, tépett, tarka szalagokat, mik libegtek s röpködtek utána.

Karján egy vörös bársony pipere zsákocska volt. Abból untalan egy kerek tükröcskét vett ki, hogy magában gyönyörködjék, meg egy festékes tégelyt, hogy arcát pirosítsa a rászáradt mocsok fölött.

Bolond Milcsit házasságra akarták kényszeríteni akarata ellenére s nem bírt menekülni a kérőktől. Így bizonnyal volt már szívének titkos választottja. De ez titka volt. Erről nem beszélt, csak a tolakodó kérőktől.

Mókás férfiak kitárták előtte karjukat, hogy szívükre szorítják egyetlenül, Milcsikéjük. Akkor Milcsi szemérmesen tiltakozva futott előlük, éppúgy sütve le fejét hónalja iránt, mint a madarak dugják szárnyuk alá. Majd mások híreket közöltek vele, hogy a főispán pályázik a kezére, vigyázzon! Meg ez és amaz válni akar érte a feleségétől. Mire Milcsi merő kétségbeesett ártatlanság vált. De mihelyt azt kérdezték tőle: ki lesz hát a jövendőbelije? Arra tüstént zavart és ábrándos arcot vett és ment onnan.

Ment és aggodalmasan suttogott és tanakodott magával, hogy aztán elővegye pirosítóját és tükrét és kuncogva, boldogan kacagjon.

Hiszen nyomorult lehetett Milcsi, de boldogtalan volt-e? Ha Milcsinek egyszer azt hízelegte tükre: drága, bájos nem hiába vetélkednek s törik magukat annyian utánad! És öröm ragyogta be sötét sárga, ezer redős arcát, mint a verőfény holmi száraz fát.

Tényleg, olykor rápillantani girhes fára s bogaiból egyszerre fancsal arc körvonala rémlik. Ily félének tűnt a Milcsié. És benne szemei, a sok ránc között, akár ágak közé akadt vergődő madárfiak, éppúgy szökdeltek, nyugtalan.

Mert sajna Milcsinek is meg kellett legyen a maga boldogtalansága. Nem más mint az utca gyerkőcökben. Csak ezek bántották, háborították őt. Csak ezekre volt mindig egyedül panasza.

*

Gubicki csizmadia volt. Annak idején még egyike a legcsinosabb, legkapósabb legényeknek. Ez még megtetszett puffadt, szakállas, zöldes pofáján is. Haja nem is kart őszülni és ha nem lett volna egy kóc s arányos alját nem hagyta volna csámpássá nyaklani és nem lett volna toprongyos, nyakig sáros, bűzös, még kiállhatta volna olyakkal a versenyt. De a pálinka!

Gubicki házas volt. Felesége kócsorba szerű, ideges s alattomosságot sejtető képű nő. Lánya szöszke, aranyos fruska, de apja szép, barna vonásaival. Takarosan s amennyire lehetett, kisasszonyosan járt, mert iskolázni akarták de aztán ki kellett maradnia a második polgári elején.

Persze övéi rég nem éltek Gubickival. Gubickinak sem volt senkije és semmije a pálinkás kupicán, meg Amáresz nevű úrékon kívül, kiknek favágójuk s mindenesük volt.

Másként Gubicki, saját magán kívül senkinek sem ártott szerencsétlen szenvedélyével. Azoknak kétségkívül legkevésbé, kiktől maga becsmérlésen, gúnyon s megvetésen kívül semmit sem kapott, vagyis az utcabeleiknek. Inkább még ő szolgált nekik ingyen mulatsággal, amint az utca közepén tántorgott nagy hadonászva, vagy szavalva, vagy vitázva maga magával.

De nem kell ám azt hinni, hogy holmi apró-cseprő ügyeken, talán az utcabeliek körül. Gubicki ha nem csapta el az ipartestület elnökét és nem csinált tisztújítást a városnál, vagy történetesen országgyűlési képviselőt nem választott, akkor legalább is a kormányt buktatta meg.

- Tessék egyszer már rendet csinálni kérem! Nem a népet bolondítani. Mert aztán megmutatjuk ki az úr eben a rongyos országban! - ütötte mellét Gubicki, meg-megállva útjában. Nem elég volt neki kapkodni fejét az utca gyerkőcei sár galacsinjai s kavicsai elől, vagy kabátja megrángatásáért riogatni rájuk s zavartatni magát eszme menetében ostoba versikéjük által.

Sárgarigó, darufészek,
Gubicki már megint részeg.

De mikor is nem volt az Gubicki?

Ám e gyermeki hajszában, mint bolond Milcsinél, Gubickinál is volt bizonyos végzetszerűség. Valaki iránt mégis vétkes volt Gubicki, önmagán kívül, bélyeges, cégéres, züllöttségében. Talán Gubicki kislánya apját, a haszontalan apát, nem a haszontalan embert bosszulták meg a kicsik. Az apát, kinek máshol is lett volna tartozása, nemcsak a pálinka árában. Hát ez igazság! Gaztettért lakolás, mulasztásért csúfság.

*

Szóval ők, ketten voltak az utcák példái, Milcsi, meg Gubicki, egyik a bolond, másik a bélyeges. Ők maguk azonban sosem vettek tudomást egymásról.

Hanem néha Gubicki hosszabb időre kikecmergődött valahogy a pálinka gyalázatából.

Hasonló fordulat, mindig csak úgy jött egyszerre, minden különösebb alkalom vagy serkentés nélkül Gubickira.

A nap egész bizonytalan szakaszában, délután, reggel vagy este, hulla álomból ébredve, vagy munka közben, letéve a fűrészt. Gubicki egyszer csak teknőt s tálat kért az Amáresz úrék bejárónéjától s engedélyt, hogy egy kis vizet melegíthessen.

Míg az megmelegedett, addig kiszedegette hajából, szakállából, ruhájából a szalmaszálakat, levakarta a sarat, kirázta mérgesen, megbotozta dühösen culáit. Aztán kimosta fekete-neműjét, megmosakodott maga is, azzal elindult.

Két helyre tartott ilyenkor. Vagy unokabátyjához, ki szintén csizmadia volt, vagy komájához s egy óra múlva, már a háromlábú széken ült, a fűrész húzogatása helyett s ütötte a dikicset, kente a csirizt, rántotta a kaptát s feszítette a lábszíjat, élvezettel szippantgatva a jó bőr és kéreg, meg avas lábizzadságok illatát a tajkolandó lábbeli halom közepette.

Amúgy Gubicki nem volt rossz munkás. Ha egyszer neki fogott, nem csak jól, hanem három annyit végzett mint más.

Ily más s elég ritka esetekben aztán az is előfordult, hogy Gubicki újra összeállt feleségével is.

Ám ebben kezdeményező rendszerint nem Gubicki volt, hanem maga a felesége.

Gubicki, míg ivott, az asszonyt úgyszólván sosem látta. Ekkor azonban egyszerre előbukkant valahol. Előbb csak görbe s bizalmatlan pillantásokig mentek, majd egy-két szóig. Szóval, valósággal vissza kacérkodták maguk a pap áldásába.

Hát egyszer három hetet töltött emberséges munkában Gubicki és már rég elközeledett az újra házasodhatnékja. De az asszony mégsem mutatkozott.

Csak a véletlen segíthetett s ez egy nap valóban kezére járt Gubickinak félig meddig. Vagyis találkozott feleségével. Csakhogy az öccsével volt éppen, egy göthös szabó segéddel.

Gubickin már valamelyest emberi ábrázat és gúnya díszelgett. Már megállhatott feleségével és öccsével az utcán, annak gyanúja nélkül, hogy kéregetni akar tőlük.

Meg is állt Gubicki s a szokott ellenséges arculat helyett bizonyos békülékenység bizonytalankodott vonásain.

Így kezdtek a szokott csevegésbe s példálózásokba és többek között Gubickiné elmondta Gubickinak, hogy jelenleg talán javulás áll be helyzetükben, mivel lányuknak kilátása van, hogy bejut felírónőnek egy üzletbe.

- Hát milyen üzletbe? - kérdezte Gubicki.

- A "Hasas üsző"-be! felelt az asszony. - Seress Gyula úrhoz.

Nos, e két név hallatán Gubickinak egyszerre bizonyos semleges vonásúvá lett arca, hogy utána komorulat jelenjék meg azon.

- No! azt már nem! - jelentette ki egyszerre. - Nem, azt már nem! Hiába! oda ne add. Oda nem való a lány!

- Micsoda-beszéd! na hallod, ilyet, ettől! - fordult az asszony öccséhez.

- Nem! Azt meg is mondom minek. Mert ott, nem a munkáért kapja a fizetését. Hanem egyébért. Azt te is tudod. És ha nem is azt, senki sem fogja hinni neked s más ugyan nem néz többet arra a lányra, ha becsületes marad is. Na! Seress Gyulához! Jól kigondoltad!

Ezeket mondotta Gubicki az asszonynak.

A "Hasas Üsző" voltaképp az "Arany Üsző" cég volt, nem célzattalan ferdítésben, sem a cégéren kissé elrajzolt állatot, sem bizonyos egyéb jelentését illetőleg. Tulajdonosa ugyanis egy legényember volt, köztudottan mulatós, kártyás, hangos s főleg nagy szoknyás. Üzlete szertelen költekezései ellenére is kitűnően ment. Minden utcában volt átlag egy kitartott szeretője, vagy egy megfizetett zabi gyereke. Így nő alkalmazottjai sem állhattak jó hírben.

Ide vonatkozott a Gubicki tiltakozása, melyre most már felesége ingerülten csattogni, pattogni kezdett, éhhalálról, koldusbotról s főleg olyan alávaló apáról, ki könnyen parancsolna, botránkozna s fitymálkodna felesége s gyermeke küszködésein, míg maga leissza kalapjáról a szalagot s felőle az utcán lehetne családja.

Gubicki azonban szilárdan állotta vélelmét.

Mi jöhetett? Mint hogy kölcsönbe leszajházták s lecsavargózták egymást és egy "majd meglátom!" meg egy "majd meglátom és is!" fenyegetéssel váltak el a derék házasfelek.

*

Gubickinénál következő eset forgott fönn.

Ha talán nem is volt szándékában egyenesen eladni lányát, minden esetre hasznot akart húzni abból, hogy kiteszi őt, ha nem a bukás, minden esetre megszólásoknak, mi majdnem egy. Most már asszonyi ravaszsággal ki szerette volna fürkészni férjét, kap-e az a tervén. Ha igen, akkor ennek fejében összeköltözik vele. Soká úgysem tartja ki Gubicki a józanságban. De annak tartama alatt, mint beszámíthatóra, könnyen rákenheti a lánya kiszolgáltatását. Aztán az újra lealjasodó csavargón már eggyel több, vagy kevesebb folt, elfér.

Az asszonynak persze kudarca után annál nagyobb volt mérge, hogy egyáltalán kísérletet tett s oly utolsó alaktól kellett megszégyenülnie jó erkölcsökben, mint férje.

Ez volt Gubickiné. De Gubicki kedélyének egyensúlya volt egészen különösképp fölbillenve a találkozást követőleg.

Tisztességes s rendes embereknek voltaképp semmi örömük, tisztességük s rendességükben, mint csupán olyanban. Míg hát Gubicki valósággal úgy érezhette magát, maga mögött háromszor hét emberségesen töltött napokkal, akár holmi díszmenet élén. Vagyis külön és hatványozott becsben önnön derekasságán.

Gubickinak úgy tetszett, akár valami zordon szózatban zúgnék rája az apai kötelesség, melynek meg kell ragadni a becstelenség felé sodródó gyermekét, kit tudatlanságában maga anyja taszít abba.

Első eredménye ennek minden esetre az lett, hogy a háromlábú szék alatta, a műhelyben mintha így reccsent volna, mikor rácsapta magát: "ha ilyesmi megtörténhet a becsületeden, akkor mit érdemes görnyeszteni rajtam a hátad!" És a lábszíj, a kapta, a dikics, a csiriz, a metélő kés, ugyanezt sunnyogták, puffanták, koppanták, nyöszörögték, lefetyelték karban Gubickinak, hogy egyszerre torka is közibük szóljon: "de fenésül kiszáradtam mérgemben és búvómban egy kis nerángusra!"

Hát éppen szombatnap volt. Gubicki délután elszámolt unokabátyjával a darabok és a tajkolásról s fölvette bérét. Azzal leoldotta a sarokba csapta kötényét, megtisztálkodott s magára kapta kabátját.

A műhely s a ház már tudta, hogy családjához megy, még egyszer megértetni feleségével, hogy tegyen le szándékáról s inkább cselédnek adja lányát, mint a "Hasas üszös"-höz.

Hanem feleségét, akihez zokszavaival jó előre készült, nem találta otthon. Csupán lányát.

Még jobb volt. Neki magának beszél hát. És beszélt is vagy két óra hosszat. Egész erkölcstan tellett volna ki anyagából.

A lány mindössze csak vállát vonogathatta, köhécselhetett, vagy az ablakon nézelődhetett ki közben és anyjára hárította az egész ügy szerzőjét és felelősségét.

De Gubicki szemét nem csalta meg, hogy csak előtte szenteskedik. Maga éppúgy hajlandó az üzletbe állni, ha még nem jobban s ha még nem többre is. A pénz már elkápráztatta, megkaparította s elveszti, ha el nem vesztette máris. Gubicki ugyanazt a fanyalgást tapasztalhatta az ő képén is, mint anyjáén, talán valamelyes enyhébb kiadásban, hogy: jó, jó igazad van Gubicki, csak menj már magadnak.

Gubicki olyan érzéssel lépett ki megint az utcára, mint aki fölösleges a világon mindenkinek. Hogy egyedül van. Hogy kóbor kutya. meg, hogy a sok beszédtől szomjas lett.

Más szóval Gubicki beugrott az első pálinka mérésbe, majd onnan bement egy másikba, onnan bebotorkált a harmadikba, betántorgott a negyedikbe, bebukott az ötödikbe. Annak aludt aztán el a kocsma padján, míg ki nem lódították záráskor.

*

Másnap Gubicki az utcán már magával beszélt. Az az, hogy nem magával, hanem mással. De magában. És az a másik nem volt más, mint a "Hasas Üszős", a kereskedő.

- Látja! - mondta neki. - Inkább iszok megint és otthagytam a munkát! Inkább iszok megint és leiszom a testemről a ruhát látja! Minthogy el tudjam nézni, hogy a lányomat, a feleségem kiadja a maga szalma zsákjának. Inkább megyek, látja!

Ezt bizonyos daccal jelentette ki és mutató ujját, mint valami ijesztésre szánt pisztolycsövet tartotta égnek, miközben megállt.

Megállt és valami ilyent gondolt: mit szólna erre a kereskedő? próbálná meg csak neki is bedugni a száját, mint feleségének. - Olyan nincs! Gubicki nem adja a becsületét. Gubicki részeges, disznó, de a becsülete tiszta. És kimondja a világnak, az igazat, mindig. Azt a csillagos hétfelségét! ha Seress Gyulának is!

Csodálatos éppen ezalatt a beszéd alatt, Gubicki észre sem vette, hogy éppen ott bukkant ki a piacra, ahol a "Hasas üsző" üzlet volt.

Dehogy volt esze ágában is Gubickinak, iménti szavalatát tényleg elmondani talán a kereskedőnek. Csak úgy odakerült. Sőt mintegy maga is csodálkozott, hogy egyszerre maga előtt látja a kereskedőnek. Csak úgy odakerült. Sőt mintegy maga is csodálkozott, hogy egyszerre maga előtt, egyszerre szinte magának is úgy tetszett, hogy itt a célja útjának.

Gubicki bár a jámbor, sőt gyáva részegek közé tartozott, ezúttal a részegségnek valóban abban a tettre legkészebb állapotában volt. Elkeserült ismételt lecsúszása miatt a tisztességből. És kifogyva utolsó, keservesen szerzett s könnyen herdált garasaiból.

Elszántság horgadt föl benne, hogy odaállít a kereskedő elé s szemrehányást tesz aljas szándékaiért lánya iránt.

Ott megállt, kissé még följebb vetve fejét. Mire valamelyest megingott, mert lábait isten tudja mi jelnek véve fejvetését, egyik a másikra akart hágni. Erre Gubicki szétvette őket és megszegte nyakát. Na! most odamond, bármi történik.

De hol a kereskedő? Nem látta ott. Hiába pillantott körül.

Ellenben nem kis csodálatra saját lányát vette észre, amint elképedve bámul rá a kasszából. Mellette a segéd. Előttük egy három arasznyi inas. A másik segéd épp akkor ment ki a fenéken.

Hát már itt is lánya?

Gubickit ez egész kiejtette sodrából. Úgy, hogy szinte úgy tett, mintha meg sem ismerné tulajdon lányát vagy azzal semmi ügye sem lenne s a feleségéhez fordult, nyilván, hogy gazdáját kérdje. De aztán mégis az kaphatott eszébe, hisz a véletlen könnyít és egyszerűsít tiltakozása elintézésén, ha lányának esik.

- Hát mégis itt vagy? Hiába intettelek. Nem mondottam meg, hogy ez nem neked való hely? Hát mi akarsz lenni? Lotyó? Mindenki lotyója? - így kezdte, mind fönntebbül, hogy már kis híja csak azt nem mondta: hát ezért tartottalak és neveltelek.

A lánynak ezalatt, készületlenségében, hol a szégyen kínos vörössége, hol a botrány félelmének sápadása, váltakozott arcán.

Ellenben a segéd korántsem vette komolyan az esetet s mindjárt hahotán kezdte.

Úgyszintén az inas is. Már oda is ugrott Gubicki elé, mint egy kis kelj-föl-jancsi és úgy vigyorgott rá a magasba.

Hát kit is vennének komolyan? A sárgarigós, darufészkes Gubickit Inkább kész mulatságnak igérkezett betoppanása.

Gubickit azonban, lánya látható megszeppenése bizonyos hatalmaskodó erélyre kaphatta. És egyszerre a segédnek támadt, szónokias lendülettel.

- Mit röhögsz pokolfajzat,

Csakhogy erre a segéd is méregbe jött.

- Te volt apád, meg a kutyája, te rongyos! Hordod magad innét rögtön? - rivallt Gubickira.

Persze mindez nem járt zenebona nélkül s csak az hiányzott hozzá, hogy bolt fenéken megjelenjék maga a kereskedő.

A kereskedő lett tájékozódott a helyzetről s rá természetesen a legnagyobb ámulat mutatta. Mit akar ez itt? Hogy még nem örül, pálinkás butykosa! Mikor lányát biztos kenyérben tudja s az ellen ugrál, aki segít rajta! Takarodik ki mindjárt?

Nem is állt szóba Gubickival, csak a segédnek utalta ki Gubicki elintézését.

De Gubickiban akkorra már valamelyes lélek támadt s bárha alább eresztett, de határozott hangon pockolta magát a termetes kereskedő elé és vádakkal illette, hogy lánya alkalmaztatásával csak annak erényeire pályázik s mint apja, ezt nem tűrheti.

Nahát, más ebből nem is lehet, minthogy erre a kereskedő megragadta szegény Gubickit egyik, a segéd a másik oldalon, az inas hátulról, ameddig felérte s kilökték a bolt ajtaján, hogy hetet fordult az utcán. Azzal belefogtak a lány vigasztalásába. Hogy sose pityeregjen! Ott az üzletben ne tartson többé semmitől s ha meg másutt alkalmatlankodna még neki apja, majd a rendőrség ellátja baját.

Így hát a kis csetepaté el is intéződött röviden. Azaz, hogy elintéződött volna.

*

Hanem történetesen Gubickiné s öccse épp akkor jönnek a boltba egy zsák lisztért, mit már a lány fizetésében kaptak onnan. És meglátták Gubickit a bolt előtt, aki, mint mikor a varjú sebes röppenéssel ér alá, épp az utolsó karcsapásokat végezte egyensúlya helyreállítására.

Csak ezt látták, nem többet, de ebből körülbelül mindketten megsejtették a történteket és sebtében közeledtek.

Legelőször Gubickiné támadt rá, éppoly berzenkedve akár megbokrosodó, görhe kanca vágja fejét szügyébe.

- Mit kerestél ott?

- Én tudom azt! Nem a te közöd! - húzta ki magát Gubicki

- Mit tudsz te gazember? Ide mersz még szemtelenkedni? Seress úrnak alkalmatlankodni és nekünk bajt csinálni, Te átkozott, világ csavargója! Mit kerestél ott?

Gubicki ebből valahogy azt vette ki, hogy e kettő nem látta szomorú kiakolbólíttatását s erre valami hazug dicsekedhetnékje jött, hogy megrebbenti őket.

- Azt kerestem, hogy odamondtam annak! Ha te eladtad neki azt a lányt, hallja meg éntőlem, hogy becstelen és gaz az olyan ember, aki más gyermekét...

Csak eddig ért Gubicki.

Felesége éktelen dühében és ijedtében, hogy valami galibát csinált, hirtelen nekiugrott Gubickinak, lekapta annak fejéről a kalapot és földhöz csapta.

- Így állj, te, utolsó disznó, az előtt az ember előtt, aki jót tesz családoddal. Így állj, érted! Nem még ugrálj előtte! - rikácsolta.

Hát erre már Gubickinak is felesége kendőjébe kellett ragadnia, hogy lerántsa kölcsönösen a kalapjáért. Igaz, hogy néhány fürt haját is oda fogta feleségének kendőhöz e művelet közben.

Szóval, a vita ezzel csülökre fordult s ekkor már az asszony öccse sem nézhette tétlen. Közrefogták és páholni kezdték Gubickit. Az meg vissza. Csihé-puhé! Le a járdáról, föl a járdára. neki a falnak, el a faltól. Így sodródtak, huzakodtak vad küzdelemben.

*

Természetesen a csetepaténék mihamar közönsége támadt.

Fejek az ablakokban. Jöttükben megállók. Szóval népség, innen is, onnan is, mint színfalak mögül a színre.

A "Hasas Üsző" ajtajában is ott állt már kinn a kereskedő s lehető mulattató tájékoztatásokat ad ott érdeklődőknek a muri felől.

- Sejtik, hogy előbb itt volt benn, kérdőre vonni engem, hogy el akarom csábítani a lányát. Most azért agyabugyálják felesége, meg öccse, - adta elő a kereskedő, mint a bárányok legártatlanabbja s a körülállók közül, akik nem kacagtak Gubicki gyanúsításán, azok botot és rendőrt emlegettek a kereskedő tudósításaira.

Már a fél piac összecsődült.

Egyedül az volt láthatatlan a jelenetnél, ki körül forgott voltaképp az egész, ott sírdogálva szégyene s keserűségében magányosan az ületben, a Gubicki lány.

*

Eközben a dulakodás felvonásában újabb jelenet jött.

Gubicki inkább védekezően viselkedett a küzdelemben a másik kettő ellen.

Ám a kettő nem szüntette be a viaskodást s annak hevében történt most, hogy egy neki vonakodásnál a szabó öcs, véletlen Gubickinét törülte orron Gubicki helyett, hogy az menten elöntötte a veres-nátha.

Nem Gubicki, az öcs volt, mások is láthatták. Mégis Gubickinénak épp jól jött, hogy véres arccal s szánalmat keltő sikolyokkal és zokogással hívja tanúnak a közönséget férje elvetemültségére, aki nem elég, hogy nyomorban hagyja őket, hanem még betevőjüktől is megakarja fosztani őket, jótevőjükre törve, hogy az a lányt kitegye alkalmazásából.

- Tényleg piszok alak ez. Nem csak, hogy megdögölhet tőle a családja, de még útjukba áll, ha boldogulnának. De én nem veszem föl tőle, - tette hozzá kenetesen.

Miközben ezt mondta, mellette ott állt lisztes legénye. Egy óriás vállú, s mokány képű legény. Régen látszott rajta, hogy szívesen odasózna ő is egyet-kettőt a verekedők közé, csak élvezetből is, de átallja ürügy nélkül. Most azonban a kereskedő szavait, mintegy döntésül véve, kimozdult helyéről.

Gubicki pedig nyilvánvaló szerencsétlenségére, épp akkor kanyarította földhöz, most már egyetlen küzdő társát, a szabót. De mintha félne diadalától, hogy talán kihívja vele a közönség kedvezőtlen igazságszolgáltatását, látszott, hogy párologni szeretett volna onnan inkább.

Hanem Gubucki ellenfél, a vakarcs szabó, már föl is ugrott s neki újra Gubickinak hátulról a fejére csapott.

- Hű, az anyád keservét! - bődült most már el valójában Gubicki is és nagyot lendített a karján.

Csakhogy karja lendülete abban a pillanatban, váratlan akadályon tört meg. Nem más, mint a lisztes legény gyomrán.

Ebben is szerencséje volt a lisztesnek. Megütötték! És szerencsétlensége Gubickinak, ki a következőkben kapott egy olyan csárdást, a lisztes marha nagy karjától, hogy a föld összefutott előtte az éggel.

Gubucki elesett. De a lisztes vadulását már ez nem elégítette ki s belerúgott még néhányat csizmáival, hogy Gubicki tova hemperedett és rossz helyen érhette a valahol rúgás.

- Nem kár érte, hadd dögölne meg bár ilyen világszégyene! - ítélt a közhangulat valamelyek jelenlévő ajkáról Gubicki fölött s azzal a tömeg lassanként oszladozni kezdett.

Gubucki ott maradt a fal tövében. Kissé el volt még kábulva, s ha megmozdult, fájva nyilalt a gyomra tájékába. Hát feküdt tovább.

Hiszen fekhetett, ahol éppen feküdt, sehol másutt nem volt semmi keresni valója. Akárcsak kihullott volna a társadalom gyomrából. Senki nem törődött vele többé.

*

Azaz, hogy ez tévedés. Az utca torkolat egyik kapujában elejétől fogva ott kucorgott bolond Milcsi. Ott pirosítgatta arcát s szólongatta becézve tükörbeli mását. De azért, mintha elejétől fogva félszemmel állandóan figyelte volna az egész jelenetet. Sőt úgy tetszett, hogy olykor az értelem szikrája csillan föl révedő szemeiben. Talán még szánalomé is, az iránt, akinek mindenki ellen kelt.

Most aztán egyszerre fölállt és egyszerre Gubicki felé tartott.

A "Hasas Üsző" ajtójában néhányan még ott beszélgettek a kereskedővel.

Egyszerre csak a kereskedő hahotába fogott és odamutatott.

- Nézzék csak!

Milcsi már ott állt Gubicki mellett.

Előbb félénken körültekintett, aztán lehajolt a kecmergőhöz és meghúzta kabátujját.

Gubicki fölpillantott és fölhúzott szemöldökkel bámult az eszelősre.

Milcsi nem szólt neki semmit. De amikor Gubucki aztán újra lehajtotta fejét, újra meghúzta kabátujját és kezét karja alá dugva nyilvánvalóan segítségére akart lenni, hogy felemelkedjék.

Ám Gubicki mogorván fölmordult rá, hogy hagyja békén!

De arcán már nem tetszett meg semmilyen kifejezés. Csalódás, vagy duzzogós elutasíttatásáért. Semmilyen.

Talán külön gond viselése avatkozott közbe, hogy ne érezze értse, ha valódi bántalom éri.

A kereskedő és társait majd szétvetette a nevetés.

- Hát most tudni már, ki a Milcsi titkos szíve-választottja, aki annyira fél más kérőktől! Lám! Annak meg ő nem kell. Pedig már ezeknél igazán nem akadhatna össze egymásra valóbb, és szebb pár.