Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 6. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Fáról szakítottam
Debreczeny Lili versei

Figyeljenek ezekre a versekre és arra a lélekre, amely bennük oda akarja adni magát. Érdemes figyelni rá, nem mindennapi költői és emberi jelenség. Egy zárkózott női lélek, amely a maga zárkózottság börtönnek érzi, nagy erőlködéssel tördeli falait, ki akar szabadulni közülük, meg akarja magát mutatni a világnak és legelős sorban önmagának. Ennek a küzdelemnek a vonagló szenvedése a versek egyetlen tárgya. Egy nagy, örök emberi fájdalom, egy női szív kicsiny kelyhébe belefojtva. Konkrétum, élet-adat alig van a versekben, - olyanok, mint a börtön sötétjében topogó rab gondolatai, amelyek csak befelé tudnak fordulni, mert kívülről nem hat beléjük semmi benyomás, legfeljebb fantasztikus árnyak mozognak sejtelemszerűen előttük, messze emlékek napfényes, virágos mezői csillognak halványan, bágyadtan. Szín, hangulat, kép alig, - csak forróra, égetőre hevült meztelen érzés. Forma is kevés, egyetlen recitatív az egész könyv, nincs eleje, közepe és vége, nincsenek kiemelkedő pontjai, nincsenek egymástól elválasztott dallami. Óh, ez nem nótázó költőnő, nem mulat a maga fájdalmával, nem kacérkodik a saját életével, igazán érez, nagyon érez, nem tudja érzését nótára kerekíteni, amit mond, azt fájdalmak között tépi magából, közvetlenül és mégis mindig érezve és éreztetve saját zárkózottságát a hangja bús tompaságával. Filozófiát nem csinál szenvedéséből és mégis minduntalan a lélek metafizikai titkait érinti érzése súlyos szárnyaival.

Ez nem a mindenki költészete, nem általános érzések és eszmék formába foglalása, ez Debreczeny Lili saját költészete, kizárólagosan a magáé, olyan teljesen, hogy - félek - csak kevesen tudnak majd hozzá utat találni. De akik megtalálják, azok azt fogják mondani, hogy érdemes volt az utat megtenni.