Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 5. szám

Molnár Ákos: Gyereknek lenni
(II. Vége.)

Az osztályon rémült vonaglás fut keresztül és zavart mozgolódás támad. A Lindenbaum nem hisz a fülének, pedig hiába, minden szem felé fordul, tévedés kizárva, Lindenbaum, aki három hete felelt, nagyot nyel és mintha ez a világ legtermészetesebb elintézni valója lenne, fölényes biztonsággal indul a dobogó felé. Hívták, tehát megy, arcán a tudás-adta nyugalom tükröződik, de egy óvatlan pillanatban kétségbeesett mozdulatot vet az osztály felé: mit szóltok ti ehhez? De valamit tud és a Cincér kiszámíthatatlan, mint mindig, segíti, könnyű kérdéseket ad, magyaráz neki, szóval igazi hármas felelet. Lindenbaum után a Móczár felel, tehát minden a rendes kerékvágásba gördül, de a Lindenbaum esete, mint a sors fenyegető ujja int az osztály felé: Vigyázzatok, mert senkinek sem biztos az élete!... És Gábor? Szemei nem viszonozzák az őt kereső, sűrű pillantásokat, tekintete a könyvhöz ragadtan, görcsösen földöntúli és megmagyarázhatatlan...de nem, még nincs vége mindennek, még csak háromnegyed az órán, még sok minden történhetik, még távol, nagyon távol az ujjongás ideje, tanulni kell, tanulni, alázatosan és meggörnyedve, hogy ki ne hívja hetyke hencegéssel a sors haragját...De ma valóban a csodák napja van és az óra véget ér anélkül, hogy Halmos, Modenay és Sas feleltek volna...Hátha még egy könyvvitel óra lenne?...A fiúk összefutnak, mindenki a naptárát böngészi, nem, nincs több óra ez volt az utolsó...

De hát mi történhetett?

Végre a Dános elfogadható magyarázatot lel: Csakis az lehetséges, hogy a Cincér az osztályozó könyvecskéjét elvesztette és minthogy sokkal ravaszabb róka és sokkal féltékenyebb a tekintélyére, semhogy ezt bevallaná, emlékezetből írta bele az osztályzatokat az új könyvébe...Ebbe mindenki belenyugodott, csak a Modenay dühöngött, mert kitűnően elkészült és "zikker egyestől esett el." A Sas nem fért a bőrébe, ide-oda rohant és mindenkitől megkérdezte: "Mit szólsz, milyen mázlista vagyok?" Gábor bágyadt mosolygással terpeszkedett a padjában, mint gyerekágyas asszony a kínok lezajlása után. Fáradt, nyugalomra vágyik, ki akarja élvezni a szerencséjét és elmondja a körülötte lévőknek, hogy mennyire nem készült mára, milyen irtózatos drukkot állt ki és érettségi után elmesél mindent a Cincérnek.

A vegytan óra zavartalan lefolyása biztosítottnak látszott. Bonkay tanár úr nem hívott fel felelésre senkit, mindenki tetszése szerint jelentkezhetett és csak akkor "rántott", ha nem akadt vállalkozó. Erre az órára négyen is jelentkeztek, magyarázatra is volt remény, békés nyugalom honolt tehát szívekben és a vegytanóra lassú hullámverése lecsillapította a felkorbácsolt idegeket. És mialatt fontoskodva gördült tova unalmas sínen a köznapi élet, ahogy kellett, kifürkészhetetlen akarat diktálta szükségszerűség alapján a tanár kérdezett, a fiúk feleltek, képletek és számok röpködtek, és mégis, mint fölösleges színjáték az egész, Gábor elgondolkozott...Milyen szeszélyes véletlenektől függ az emberi sors! Ki tudja, mi jó, mi rossz? Tegyük fel, hogy a minap a Cincér telefonálni akart a kávéházból, elővette a noteszét, melyben a privát feljegyzéseit is vezeti, megnézte benne a telefonszámot és az asztalon felejtette. Mire visszajön a telefonfülkéből, a notesz nem volt sehol. A Cincér talán csak este vette észre az eltűntét, mikor lefekvés előtt kiürítette a zsebeit az éjjeliszekrényre. Bizonyosan félig megütötte a guta, de próbáljon valaki Pesten elveszett noteszokat megtalálni, jó vicc! Végre is, mit lehetett tenni, emlékezetből beírta az osztályzatokat az új könyvecskéjébe. Emlékezett, hogy néhányan még nem feleltek, kettőt tényleg eltalált és őt, Halmos Gábort kifelejtette...Biztosan átnézte a többi tantárgyból kapott osztályzatait, látta a hivalkodó, gyér ketteseket és a szürke hármasok tömegét és bizonyosan komoly elgondolással maga elé meredve elmélkedett: "Halmos...hm...kettes...hármas...hogy felelhetett ez nálam? Eh, adjunk kettest a gyereknek...intelligens fiúknak látszik, jó karmester és mit tehetett a csellók gikszeréről a legutóbbi ünnepélyen?" És ha nem telefonál? És ha tudja fejből a telefonszámot? És ha a pincér utána szalad a fülkébe, kérem ezt itt tetszett felejteni? És ha a pincér már vitte volna a noteszt, de egy türelmetlen vendég rászólt? És ha történetesen türelmes pasas ül ott? Mennyi ha, mennyi lehetőség, mennyi véletlen! Ha nem történik semmi és a Fiacsán után az ő neve hangzik, ami mindenképpen rossz hökkenettel jár, hát még könyvvitel órán és most szárnyaszegetten, maga előtt a reménytelen félév minden zűrös evickélésének jövőjével gubbasztana itt, a régi anyag magolása az új megemésztésével egyidejűleg, egyik óráról a másikra hasztalan és zordon drukkok, amik a sárba húzzák az embert, pfuj...be szép az élet, míg csodák történhetnek!

Maga sem értette a reggel rossz hangulatát. Hisz nem is olyan komisz ez a Cincér. Talán mit sem tud a kettejük között folyó harcról? Talán derék, jó fiú, tanár, tehát tanítás a kötelessége és evvel együtt jár az osztályozás is. Talán fia is van és olyan igazi atya, mint amilyenekről a könyvek szólnak, amikor a gyerekek azt mondják, atyám, kiöntöm előtted a szívemet és az atya atyai szeretetével vezeti őket az életen át. Mit lehet ezt tudni? Tanár, vagyis ősi ellenség és minden baj kevés, ami éri. Tény, a szerencsét nem szabad hűtlenül hálátlansággal fizetni, hanem belefeküdni a könyvvitelbe és ki nem engedni ezt a kettest a kezéből...És ha négyest adott, emlékezéssel a tavalyi viharokra?...úgy méltatlankodástól remegő hangon fogja követelni a felelést...de nem, egy négyes felelősségére nem határozza el magát úgy vaktában a Cincér, hisz akkor a végtelen reklamálások során kiderülne nyíltan az egész kínos ügy...Nem, erre nem kerül a sor, most midőn oly biztatóan int felé az élet, mint mikor a panorámában a tűzhányó kráterének kietlen pokla után egy dúsan termő vidék pompás termékenysége tárja ki magát szaga-éreztetőn...Egy négyes elhárítása mindössze, ki értené meg ezt a szülök és egyéb felnőttek közül, akik folyton hajtogatják, hogy neked könnyű! és bár cserélhetnék veled! Elfelejtette-e ez a sok őrült, hogy nem olyan egyszerű gyereknek lenni, hogy terhes és nehéz mesterség az! Amint a Lindenbaum felelete alatt és ez tette, hogy kikerülhette a dacit? Épp úgy lehet, hogy a Fiacsán alatt a villanyszámla jelent meg szemei előtt vagy a tojás drágaságára gondolt és ezért hagyta a mocsárba süllyedni szegényt...Borzalmas, vészes lehetőségek fenyegetik az embert, jótékony csodák igen-igen ritkán esnek és talán minden tíz kráterre egy történelem óra...

Tízpercben végre vissza kaparintotta a Méreitől a hónapok előtt kölcsön adott hatost és elszaladt a partitúráért. Visszafelé a hatosért vékony selyempólyát vásárolt a gyógyszertárban és karbolt, bepólyázta az ujját és az egész karbolt ráöntötte, minden eshetőségre készen. És ez nem volt felesleges elővigyázat, mert visszajövet, a kapu előtt a véletlen mellé sodorta a Ligetit, ki jól lehet gyorsírást tanított csupán, mégis a hatalmasok szektájához tartozott, joga volt-e szokatlan és tiltott esemény iránt érdeklődni és kötelessége a bűnös feljelentésével faja érdekeit szolgálni. Gyanakvással fogadta a felvilágosítást, hogy ceruzahegyezés közben több mint három centiméter mély vágást ejtett ujján a kés, a karbolszag azonban erőltetett és rosszalló részvételt vont az arcára. "Aki ilyen ügyetlen, hegyeztesse a dadájával a ceruzát" - mondta végül és betűnt a tanári szobába.

Franci óra következett. A francia tanár életunt idegember volt, rendszerint zord megvetéssel vonult vissza torzonborz szakállába, de előfordult, hogy a világfi nyájas és lojális mosolyával száll le trónusáról és könnyed mozdulatokkal, élénk arcjátékkal, mint aki tudja, mi kell a gyereknek, mesélt utazásairól. Undorodott az iskolától és a leckéket szóról-szóra követelte, soha nem magyarázott, hanem időtöltés végett, mintha valami egészen érdektelen ügyre kényszerítené a szórakozottsága, "valami olvasnivalót" kért a fiúktól, akik hamarosan kiismerték a gusztusát és a legizgalmasabb detektív regényeket szállították neki. A Tomka őrült volt, az bizonyos. Ha valaki nem tudta a leckét, de mégis azt mondta, hogy készült, véres, tétova szemekkel rámeredt, miközben éles szusszantással mellre szívta a dühét, jó mélyre, hogy annál csattanóbban pukkanjon ki egy artikulátlan és elkeseredett ordítás. Amint lecsillapult, égre emelt kézzel fohászkodni kezdett: Istenem, ezt magyarázd meg nekem! Mert én nem értem! Itt áll előttem, tudatlanul, mint egy birka! Mondom, mondja a leckét! És nem mondja. Hallgat. Mondom még egyszer. Hallgat. Végre, megszólal. És mit gondolsz, édes jó istenkém, mit mond? "Tanár úr, én készültem". Ő készült! De a leckét, azt nem mondja. Azt nem! De, hogy készült, azt igen...És ilyenkor Faber-féle vastag kék ceruzával egy óriási négyest vájt bele az osztálykönyvbe, energikus és ellentmondást nem tűrő mozdulatokkal, míg az osztály kéjesen kuncogott...Mondja a leckét?! Mit lehet erre válaszolni? A hosszú hallgatás kínos, valamit, egy szót, egy hangot kíván a hangulat, a vádlott, a közönség, mindenki és ezt a Tomka nem képes felfogni! Viszont az óráira, az elvetemült menthetetlenek kivételével, mindenki készül, mert csak úgy dobálódzik a négyesekkel és hosszú verítékes délutánok telnek el a legostobább és legterméketlenebb foglalatoskodással, cifra francia levelek bemagolásával anélkül, hogy bárki értene a szöveget, mert ki ér rá a temérdek egyéb munka mellett a szavak kikeresgélésére és megtanulására?

A Tomka megjelent, de a partitúrát még nem lehetett elővenni. Ott feküdt a gyönyörök kelyhe, némán és ígérőn, de még csak hörpintgetni sem lehetett belőle, mert hasznosnak ígérkezett átfutni a két francia levelet, míg a Tomka körülményes magában feledkezéssel kalligrafált az osztálykönyvben. Az osztályzatok egy hete lezáródta már erre a félévre, de múlt órán is feleltetett ez a kiismerhetetlen ember, jövő félévi érvénnyel. Az osztály bizonytalan és zavart drukkban várakozott, míg a tanár átfutotta a névsort és reményteljes izgalommal nézett farkas szemet a jövő perceivel, míg a spontán becsapott osztálykönyvvel könyöke alatt a sorsok szigorú ura némán bámulta az ablaküveget. Aztán leszállt a dobogóról, ellenséges nyugalommal körülsétálta a termet, negyven szempár aggodalmas tekintetével minden mozdulatán, majd kiinduló pontjához érkezvén, leült és megnézte hány óra. És hasonlóan egy pipiskélő madárraj közé durrantott szabálytalan sortűzhöz, váratlan, négy nevet hadart el élesen, mire az osztály idegesen megrebbent és négy vértanú indult a padokból, küzdésre készen és húzni az időt a többiek nyugalmáért.

Végre a padra került a partitúra. Körülnézte, megtapogatta és a szemével a címlapot elejétől végig lassan felszippantgatta, mint az ínyenc szagolgatja a párolgó étel gőzét ízlelés előtt:

"Symphonie No. I. C dur. Von Ludwig van Beethoven dem baron van swieten gewidmet."

És az első taktusban tényleg ott a forradalmas, drága alsó-domináns szeptim akkord és valamennyi hangszer, a fuvola, oboa, klarinét, végig a basszusokig, szép sorban az értelmes kis kottafejek, sűrűn, rendezetten, várva és epedve a megszólaltatást, egy megfejthetetlen csoda, egy titán égi mosolya, az emberiség ragyogó önmagára eszmélése egy Beethoven szimfónia. És eltűnt, megsemmisült e komor hodály, az iskola és el a borzas inkvizítor, a tanár és e szenvedő, vásott kis sorstársak, a fiúk és kottáról-kottára, hangról-hangra vezetve szemét és megtalálva a zenét e vigasztalanságban és megtalálva és élvezve önnön életét, megcsendesült fülében a legtisztább, legigazabb muzsika, az első Beethoven szimfónia: egy tökéletes zenekar mennyei ünnepe...Halmos Gábor tiszteletére. Halmos Gábor...igen...semmi kétség, a Dádé felfújja magát és dühösen súgja: te marha, állj már fel...a Vidor jóakarattal és önmaga javát sem feledve, csúsztatja magához a partitúrát és ő lázasan a bódultan áll, a szent felhők közül leráncigálva, kiszolgáltatottan az alacsony rendűség minden durvaságának.

- Mit hadonászik maga ott, mi?

- Tanár úr kérem... - ah, most egy jó ötletet - ...egy...egy bogár mászott a Mérei gallérján és azt hesegettem.

Csendes röhej és az előtte ülő Mérei, drága, jó fiú, a visszakövetelt hatos dacára sem kötelességszegő, buzgón rázogatja magáról a bogarat és aláhúzott mozdulatokkal, lelkes kegyetlenséggel tapossa. Utálkozó és ijedt hangok botránkozva az osztály minden részéről:

-Huu... huu... egy svábbogár...

- Csend!

Egy elhibázott lépés és a hatalom ura könyörtelen jogaiba lép.

- Mióta hessegetnek bogarat két-negyedes taktusban?

Mi ez? Egy beavatott? Talán megértő lélek?! Talán délután a lakására hivatja, átnézi a kompozícióit és bemutatja az opera igazgatójának...Vigyázat!...Tanárral sose jó elkezdeni...

- Nem kérem, egy nagy, fekete bogár volt.

Az osztály zúg. A Schneller felől halk, óvatos hármas hangzat, mint fuvallat, csendül biztatón és a Mérei feláll.

- Tanár úr kérem, egy rettenetes nagy svábbogár volt.

A Kovács szolgálatkészen közelebbi információval szolgál:

- I...i...gen és m...m...milyen b...b...büdös!

Hömpölygő vidámság kerekedik és ez mindent elront. A Tomka nagyot csap az asztalra és némi üldözési mánia lobban a szemében.

- Aki egyetlen hangot szól, beírom az osztálykönyvbe. Halmos, jöjjön ki felelni.

És míg a füzete után kotorászik, a Vidor villám sebességgel lesúgja a kezdő sorokat, mint kámfor injekció a haldoklónak. Gábor felocsúdik, az életösztön diadalmasan maga alá gyűri a gátló gondolatokat és lefelel.

Végre, nagy sokára, haza. Ideje, mert szörnyen éhes.

De mi ez a visszafojtott vád és süket irgalomtalanság a cihelődő sereg közepette keresztbefont karokkal és leszegzett tekintettel megmeredt Schneller arcán? A padon ártatlankodó partitúra mit tehet erről? És Gábor észbe kap.

- Rettenetes! Arról egészen megfeledkeztem! - És a tehetetlen lemondás hangján: - Kérlek, nem mehetek veled!

De erről szó sem lehetett. És a Schneller egy vég nélküli délelőtt viharai közepette átélt céda látomásainak elmesélése és a délután elkövetkezendők alapvonalainak izgalmas lerakása elványadt, egy korona húsz felhajszolásának a problémája lett belőle, a hazamenetel alatt. Az együtt leélt évek hallatlan közösségei után ily eseményt érni meg és az egyik falon kívül, árván, a fagyban, a másik bent, odaadásra képtelen a lélek mardosástól a kintrekedt miatt. Ezt nem lehet...elhalasztani még kevésbé és a fal magas és kegyetlen. Honnan a pénzt? Hisz a Schnellernek a magáéból is hiányzik még öt krajcárja...Végre, végre! Az algebra könyv érintetlen, mert a tanár saját jegyzeteit diktálja, felvágott ugyan, de a makulátlanság szűzi tisztasága rajta, az utolsó könyvespolc kéz nem járta őserdejének mélyén. Legalább két korona, minden esetre a Schneller is elhozza a magáét.

Elváltak, leszögezve az ötórai találkát Gábornál, aki közelebb lakott a Muskátli utcához, a körúton, ami ezenfelül poshadt, de jótékony könyvárusok fészke.

Óh, a potom és lélektelen ebéd a külön-étkekben dúskáló két kosztos árnyékában. Ki hitte volna tizenöt év múlva a Magyar Kereskedelmi Bank cégvezető-titkárjáról, aki mellesleg csinos zenéjével nehéz jövedelmeket hajtó sikerekhez juttatta az Operett Színházat és saját magát, hogy röstellt és rafinált nagyevései atavisztikusan ily eredetihez kapcsolódnak? Egy félnap riadt hánykolódásai és rémült hökkenetei után e gyatra fizetség, seszínű levesek, vastag főzelék korongok egy lecsent húsdarabka fakó virításával a közepén és sokat nyomó főttészták unalma nap-nap után, a pompázó sültek és sütemények látványa közepette, melyek az áhított pénzt hajtják e gyűlölt asztalra járó gyomrából!...Végtére a gyomra teletömődött és esetten a hajszáktól és az evés falánk sietségétől, kiterült a pamlagon. Nyugalom kell most, érzéktelen dermedt fekvés, szinte megsemmisülés a gondolattalanságban, álomtalan alvás...De a szorgalom ördöge nem ismer pihenést, a varrógép máris harsány berregéssel kacagja ki a csendet és húzott vonott beszélgetés kezdődik az ételszagos mindenes szobában.

...Az iskola...Mi volt ,hogy volt? ...Semmi különös...Feleltem franciából...Hogyan?...Hármas...Megint, miért nem jeles?...Hát csak...Megint csak hármas lesz a bizonyítvány...és így szakadatlan, az anya érdeklődik, óh de csak felfigyeléssel, mert óvatosan vigyázza az okos masinát, mely a hanyag gyeplő megérzésére tüstént gonosz és vak állattá másul...Ez a temérdek varrás minek? Hisz van itthon minden, ami kell, csak úgy magától, ily takarékoskodás mellett! Mégis dolgozni, dolgozni, még több pénzért...Ki érti ezt?...Hangos szuszogására végre száját fogja a gép, az anya csendben egyéb munkát vesz ölébe, mert elaludt a fia... Elaludt? Ronda dög, álnok gazembernek nevezi magát és éleset csíp combja alatt a húsába s kevesli e büntetést, mert hisz nem némává parancsolta-e az akarnok gép szavát, nem vigyázott, halk mozgásokkal úszkáltatja-e karját ide-oda, mert drága fiacskája szunnyad, az agyon kínzott és eleven eszközzé aszott anya? Mit tud arról, hogy a kérdései alól bújt a horkolás takarója alá? És mit tehet arról, hogy magasból Czerny-Szendy ujj gyakorlatok dübörögnek alá egy keshedt zongora kongó hombárjából? Ő jó, nemes és szent és a fia a komisz, az aljas, lélektelen és önző, ki korbácsot érdemel...Valóban itt tenni kell valamit, mert ki hallott ilyen viszonyt anya és fia között?... Hisz elvégre érző és gondolkodó asszony, talán vágyakozik szeretetre is, talán sok, sok mindennel érzi még adósának a jövőt, vajon a fonnyadt örömök, itt-ott holmi felszínes vendégeskedés sárga fogú és piszkos körmű, önző és pletykás nénikkel, bácsikkal és a krajcáros és színlaptalan esték a karzaton...ezért él, ezért a küzdés, a konyha gőzének aszalásában és az elfojtott sírások a párnák alján, gőgős kuncsaftok szeszélyei miatt!...A fiáért él, ez az igaz, de mit lehet tenni, ha magába vonul szótlan és a munka tövis kerítésén belül él, megközelíthetetlen mint Csipkerózsika? Nem beszél magáról, nem mutatja magát, ideges és rosszkedvű s ha kétségbe-sápadtan ványad a szögletben nagy bajok idején, elhessenti szíveskedő kérdéseit, csoda-e ha idővel magára hagyta? Nyilván, a szavak épp úgy beszélnek, mint a tettek, ez a való. De mindegy, közeledni kell, az algebrakönyv árán virágot vesz, hazahozza, édes anyuskámnak szólítja és a nyakába borul, így lesz. A Schnellernek pedig megmondja...igen, ez nehéz ügy...hogy is állunk a délutánnal...ohó, a délutánt azt nem adja...avagy pedig...ez a Schneller mindig túlzottan gavallér...talán marad a pénzből virágra is...igen, virág okvetlen szükséges, még pedig holnapután, bizonyítvány napján...igen, az új élet kezdetén! Ez az utolsó gyenge bizonyítvány, ezen már hiú dolog minden változtatni akarás, de holnapután kezdve tanulás, szigorúan, aszkéta módra, mert tettekkel is tanúsítani akarja, hogy érdemes arra kis csendre, ha aludni látszik. Komponálásra pedig ott a tízpercek és éjszakák, az éjszakák, midőn hallgatásba fagy a bérház okvetlen zsivaja és gyönyörteljes hurik kelnek ki a fekete árnyakból, sejtelmes zenékkel itatva át a néma szobát...A könyörtelen alhatnámot pedig minden akarattal elnyomja...és mint tudósítónk írja, e zseni, tanulmányainak nyomasztó súly alatt, pihenésre szánt éjszakáit áldozta lánglelkű művei megteremtésére...De nem...nem...itt valami nincs rendben...ez az éjszakai komponálás...nem olyan egyszerű dolog az...Próbálta hányszor...nem ment...a tagjai megbénulnak, az agya szürke mocsár, az ágy erőszakos mágnes, húzza kötelességtudón és vakon, éles trombitahanggal, mely túlharsogja a lelkében bongó melódiákat...És a délutánnal is bajok vannak...csinos elképzelés...a tagbaszakadt tanulások, alámerülés az iskola vizenyős anyagába, felesleges és holt időpazarlás, mely meggátolja a valóság igazi leélését...mikor a szobában rózsaszínű és meztelen nők tárják ki magukat és édes kacagással pajzánkodnak a jogjegyzet felett, vagy feltoluló dallamok követelődznek kottapapírért, nem is beszélve a Schnellerről, aki percnyi késedelmekért órákig szomorú, akiért pedig boldogan kiállná a nagyváradi tüzes vas próbát is...Milyen különálló és tökéletlen világ az ember...illetve csak a gyerek, mert a fensőbbséggel és biztonságos nyugalommal járó-kelő és kerek mondatokkal beszélő nagyok bizonyosan nem ismernek ilyen tépelődéseket. Azok csak élnek, élnek, ahogy szokás, mind révben mind célnál és mindig tudják, mit kell cselekedni...Különálló és tökéletlen világ...ezek a gondolatok például - mily érdekes - csakis az ő kizárólagos gondolatai és senki másé és ezeket soha nem fogja megtudni senki, még ha el is mesélné, akkor sem, mert valahogy mindig mást mond a száj, közbe gyámoltalanodik és elrontja a legszebb részeket...Még a Schnellernek sem mondhatja el, ennek nem is volna értelme, mert ő is csak ilyesmikkel szolgál, ami még fokozza a kiegészülés utáni szomjúságát. És ezért tökéletlen...ah, egy lány kéne, igen, egy drága, szagos lány, akinek a mellét meg lehetne simogatni és aki tudna és megértene mindent, az otromba beszéd nélkül is...S homályos és nehéz vágy markolta meg vadul és görcsösen a szívét, valami ismeretlen kielégülés után és spontán felviharzással, mint vijjogó és hasztalan jajok egy kegyetlen bíróhoz az égben, tehetetlen zokogás rázta végig a testét, állati, kétségbe-fúló és vigyázva tompított bőgés, szerencse, hogy a gép ismét megszólalt volt, gyengéd ébresztés a tanulnivalókhoz. És lassanként, jóleső, édes sírásba hullámzott át a vad kavargás, megnyugtatóan folytak a gyengéd könnyek, mintha fájó kelevények csapódtak volna ki, könnye a beteg test lázát. A sós pácba ázott arc saját szagát éreztetőn a párnán, altató narkotikumot sugárzott, most gyógyított volna egy tompa, feledtető alvás a jó kis meleg kuckóban, amit kivájt magának a pamlagon. Ujját a fülébe dugta, másikra a párnát szuszogva, mint alvásközti megmozdulás és tényleg segített e művelet, mert lassan távolodva, a berregés és zongorázás erejük vesztetten nyitották meg az utat és az álom alászállt.

- Öt óra, Gábor, óh, te álomszuszék...néni kérem, rég alszik már?

- Másfél órája, úgy bepólyálta magát, még a gép sem ébreszti fel.

- Szervusz...már öt óra?...aohoa...ennyit aludtam?...ooohoáá...

Finom, csendropogtató nyújtózkodás, féktelenül ágaskodó gerjedelem és kalimpáló szívdobogás, egy vad nemi ösztön keresi az álom folytatását...

- Menjünk, igen, rögtön...megmosdom kissé.

- Hová mennek Schneller? - kérdi az anya - Gábornak még tanulni kell!

- Igen, nekem is néni. A Dánoshoz megyünk tanulni. Nem teszik tudni, kikereste Gábor az algebra könyvet?

- Nem én...Uzsonnázott már Schneller?

- Óh igen, köszönöm, de ha Gábor még nem uzsonnázott volna, úgy kérném szépen...gyorsan, mert negyed hatkor ott kell lennünk.

A fő, minél előbb ki innen, nehogy holmi gátlás kitérítsen mindent a sínekből.

- Nos, csakhogy készen vagy...

- Igen...Anyám, nagyon sietünk, majd útközben megeszem a vajas kenyeret.

Még kapkodott össze-vissza ráncigálás a könyvespolcon. Mindenféle elfeledett holmi bukkan ki a múltból, egy vonós zenekarra irt nyitány, összenyomorítva, az amerikai ceruzahegyező vidám koppanással a földre, két szikkadt töpörtyűs pogácsa, zöld penész fátyolával szemrehányón és a Szirén című opera vázlata, szövegét és zenéjét írta halmos Gábor, végre szerényen, az algebrakönyv. Aztán mielőbbi alapos rendezés végleges eltökélésével ugyanígy minden vissza, míg az anya sötéten s megrovón nézi e könnyelmű feldobálást.

- De Gábor, megőrültél? Minek hozod a hegedűt?

- A hegedűt?...Hát...hát...tanulás után kicsit hegedülnék.

- Kérlek...Ámbár...

- Csak vigye el, - szól az anya - úgysem játszik itthon soha.

Elindulnak, a Schneller alig várja a megszólalást.

- Nem magyaráznád meg kérlek, miért cipeled ezt a hegedűt?

És Gábor, mialatt hevesen nyeli a vajas kenyeret, megmagyarázza. Körülbelül és tudniillik és minekutána...úgy a dolgok végén...egy kis hegedülés...jól jön az...a nő hallgatja...nagyon kellemes lesz...elhozta a legutóbbi kompozícióját is...kíváncsi, hogy teszik a nőnek...tiszta röhej! A Schneller lélegzetvesztetten röhög az oldalát támogatja, nekimegy az embereknek és képtelen beszélni. Végre szóhoz jut...de nem mondja meg, miért volt e kitörés, csak "te marha, te állat" ezt hajtogatja...Nem akarja érteni ezt a hegedű-ügyet...Mi rejlik vajon e sötét és gyanús nevetés mögött?...Megvan! Féltékeny a fiú, tisztára féltékeny...a nőre! Pedig hát mit lehet itt tenni? Hogy lehet ezt megmagyarázni, mikor alig várja és idegfeszítetten vágyakozik, hogy kibonthassa a szent kottákat és kiterítse előtte a szívét...mint egy hosszan visszatartott disszonancia, mely lihegve kívánja a feloldást...És a Schneller közömbös dolgokat hajkurász erőltetetten, zavart és pirulva kísérli folytonosan a nyelést, pedig de jó volna tudni, beszélt-e a bátyjával...Talán a bátyja pontról-pontra, mozzanatról, mozzanatra leírta a szokásos bekövetkezendőket, amiket fontos volna tudni, nehogy végzetesen magukkal hozzák.

- Mondd csak, beszéltél a bátyáddal?

- A bátyámmal?...de igen, beszéltem.

- Nos? Mondd, alig várom.

- Hát kérlek...bemegy a nőhöz...

Csodálatos! Gábor hirtelen felvillanással úgy érezte, mintha ettől a pillanattól kívülről nézné saját magát, mintha minden érzék tapasztalat és gondolat futam visszavonhatatlanul belevésné magát agyába. Vagyis "belemegy" és nem bemész és egy kis srác belerúg egy narancshéjba, mielőtt otthagyná a papírkereskedés kirakatát és egy villamos valami g és gis között ingadozó hangot csilingel, ebben a pillanatban, mikor a fénybe, zajba, lágyan hulló és sziporkázó hóporban burkolt körúton, a kavargó tömeg között és mégis, mintha önműködős kis sziget mozogna velük és alattuk, melyre senki fel nem léphet, kettőjük között elkövetkezett e "bemegy a nőhöz".

- Szóval bent vagyok a nőnél...

Mi sem természetesebb ennél. Kiskorában megverték Halmos Gábort...

- De fiam, ne is kérdezz! A bátyám is mondta...itt nincs megállapított séma... ez olyan egyéni...ezek a nők, illetve a nő már tudja úgyis...bízd csak rá magad...nézd itt adta el a Rabolth is az algebráját, csak tudnám mennyiért!

Betértek az antikváriumba, a hegedűtok keményen odaütődött a magától csukódó ajtóba és Gábornak felötlött a rémes szerencsétlenség, ha ugyanez történne a nőnél is, ily hallatlan ügyetlenség...

Kövér nő terpeszkedett a kasszában, kinek bibircsók ágaskodott az arcából, mint Liszt Ferencnek. Hogy gyerekek jöttek, éppen csak felnézett, aztán tovább olvasott.

- Mázli, hogy az öreg nincs itthon - súgta a Schneller és megkezdődött a tárgyalás a pápaszemes és girhes segéddel, aki azt képzelte, hogy ugyanúgy henceghet, mint a főnök. A kért 3 koronára 80 fillért ígért, végre 90-et, de ennél megbicsaklotta magát.

S míg e krajcáros alkudozással telt az idő, e szörnyű röghöz kötöttség Gábor szívére ment. Öt krajcár - tíz krajcár - ezen fordulnak a dolgok, könyörtelen számtan a lét alapja és adok-veszek a föld tengelye! Röpülni és mámorosan ujjongani kéne most a bizsergető titkok titka előtt...és egy rideg intés útjába áll: előbb adj, hogy vehess!...Adj, aztán várj, míg sorodra kerülsz! És elnyomta erőszakkal a feltoluló baljós sejtelmeket, hogy az előtte elterülő, ezer teljesülést ígérő tiszta tó fenekén rozsdás pénzdarabok mérgezik, íme a vizet...El, el, marhaság, ne gyötörd magad, szeretni, szeretni fogsz...

Végre az asszony is beleszólt.

- Mit nem képzelnek ezek a gyerekek...Na, koronáért itt hagyhatják!

- Akkor kérném ezt a másikat is, de az egyik koronáért hatosokat kérnék...

Nagyszerű., ez a Schneller mi mindenre gondol!

És most neki az utcának.

Szótlan és sápadtan egymás mellett, két sötéten izzó kiszolgáltatott lélek, bekötött szemmel támolyogva, telítve féktelen és őrjít reményekkel szűzi tudatlanságukban. Egy sötéten tátongó, szűk mellékutca, imbolygó nőkkel, kirekesztetten, itt-ott leplezetlen és érdes kacajok...máskor szokott és titokzatosan buja látvány, ma durva, közvetlen valóság és a Schneller kacagása egyszeriben megfejtett rejtvény...Óh szegény, árva, buta hegedű, te...

S egy barátságos invitálásra a Schneller rekedten és lihegőn, de nyugalommal - óh, nekünk férfiaknak mi ez? - így szól:

- Na szervusz, én itt bemegyek...a sarkon találkozunk...Szervusz.

S karját a lányéba öltve, délcegen és határozottan eltűnik a kapualjban.

Egy idegen, felnőtt lánnyal és itt hagyja őt, egyedül e sötét utcán, ennyi csimpaszkodó nő között...

Ki innen, ki, a fénybe, mozgalomba, ragyogás és emberek közé...

Eszeveszett rohanás kezdődik. A hegedű kattogva kalimpál tokjában. Az ajka cserepes, a nyelve száraz, a szíve dühödten rázza magát és a torkán át keresi a menekvést...Tovább, tovább...ez jó, ez üdít, frissít, ez a csípős szél, futtában...Egy csibész odakiált: szaladj, nélküled el sem kezdik, s egy úr dühösen ráacsarkodik, kinek nyilván a lábára tiport...Tovább, tovább...Az emberek megfordulnak, a cipőfűzője kioldódik, egy kocsis utána suhint, káromkodva. Ragyogó kirakatok, hasznos és élvezetes árukkal, gúnyosan kínálják magukat? gyere be szép fiú, ha van pénzed, kapsz te is. Pompázó nők, bódító szagukat, mint fátyolt lebegtetve maguk után, megközelíthetetlen és elérhetetlen, pedig ugyanazon anyagból, ugyanazon holmikkal női testükön...Tovább, tovább...Az eszmény, csorbán és repedten, de még megvan, ezt nem adni, ezt vinni, mint tépett lobogót, amíg csak lehet...A Schneller most ölelkezik, finom, meleg szobában, tán túl van már mindenen, boldog és tudó, férfi, mint ezek az utcán, cilinderben, teli öntudattal, nőkkel karonfogva, ahogy a Schnellert utoljára látta...Hogyan? csak ő lenne egyedül a számkivetett, elfulladtan, dideregve a hideg izzadságtól, hajszoltan és kikacagva, kocsisok és csirkefogók gúnyának kiszolgáltatottan? És e folytonos rohanás reggel menekvés a tanári megrovás elől, most menekvés az élet elégtelenje elől...Hát belterjesebben művelhesse a saját életét?...Melyik hát az a bizony "saját" élet, hol az igaz út?...haza, a mindenapiság poshadt levegőjébe, a gyötrő izgalmak és terméketlen nyöszörgések és légnemű fantáziák közé, vagy követni a rossz vér harsogó parancsát és behunyt szemmel ugrani a mélybe s közben valami szépre, valami nagyon szépre gondolni...Vissza, egyenesen és vakon vissza, a leges legelőshöz, ki útjába kerül...

Vissza...

A legeslegelső egy csillogó szempár a sötét, mély kapualjban. Haha, itt a nő, tessék, de a hegedűt el ne feledd!...Nyirkos szagok, homályos folyosó egy minden ajtónyílásra riadtan fellobbanó lámpa tompa fényében és elől csoszog hévvel a nő, de valami egészen szegény nő lehet. Az ajtó nyílik, nedves meleg csapódik ki és áporodott sült alma és szegényszag. Ágy sehol, egy gyűrött lepedőjű pamlag dominál és nedves, aszott kóró a nő. De elég a pamlagra nézni s máris lecsillapíthatatlan őrjöngésbe kezd a vére és állati epedéstől merevedik minden idegszála, le a télikabátot, gallért, mindent, mert megfullad e tűrhetetlen láztól. De a nő megállítja:

- Na ! Csak nem veted le a cipődet is?

- Nem...kérem...ez kioldozódott útközben...mert én ...én...most vagyok itt először...

- Tudom fiam...mindenki ezt mondja közületek...Hát mit piszmogsz ott annyit?

- Igen...rögtön...már jövök is...

Mert a nő sokkal kevesebb előkészülettel beéri. Holmi kipróbált mozdulat, a korhadt pamlag nagyot nyekken és két sivár comb ágaskodik, szürke jégernadrág, riasztó burkában. Aztán bódult elnehezülés, idegen ruhák fülledt szaga...távoli, bűnös kéjek tompa visszfénye villan...bizsergő vonaglás bokáig...aztán az undor keserűen tapad a szájban...Ah, egy jó, alapos köpés mindennél többet érne...

*

Az való, megenyhült a test. Milyen felvillanyozó, üdítő e friss hideg levegő! A Schneller magánkívül áradozik...A nő...drága...édes...finom...Theodolindának hívják...

- Hát a tiéd?

- Az enyémet?...Rózsikának. Kérlek szépen, ez is valami nagyszerű nő. Mondhatom, csodás...

És így hazudoznak egymásnak. Pedig igaz barátok mind a ketten, de kivall be lemoshatatlan pofonokat? És Gábor virult, üdén hadonászott, össze-vissza csacsogott, mert a felfenntartás áldott ösztöne e bűzhödt élményeken való felülemelkedést diktált neki.

De otthon, este, az ágyban, hideg nyugalom dermesztette a lelkét.

Elmúlt egy nap, igen, két fontos esemény, két életes, súlyos élmény napja.

A könyvvitel bűbájos csodája és a Muskátli utca riasztó kísértete...

És ebből áll az élet, rettentő jajok és ujjongó örömök változata s mintha valahol a középen rejtőzne a megoldás: a nagy emóciókat csak szűrőn át bebocsátani, mely mindent szürkévé másít... ezt elérni s akkor nincsenek problémák többé...A felnőttek is így teszik, a kövér kereskedők...

Óh, hagyjuk ezt...tanár úr kérem...igazán, tessék elhinni...tessék szíves lenni elhinni, nem készülhettem már...nem számolhatok be tanulmányaimról, mert...mert a karmester legcsekélyebb mozdulatára neki zúdul a zenekar és akkor - tudom - nem lehet elállítani már pedig - és ezt férfias becsületszavamra állíthatom - idegzetemnek pihenésre van szüksége. Valami más, valami egészen hideg és józan dologra kell most gondolni, hogy leinthessem a zenekart. Például: a holnapi földrajz és algebra óra! Anglia mezőgazdaságát lehetetlen hasból felmondani, azt tanulni kell. Az algebra nem oly veszélyes, mert Zsoldos nagyot hall és zavartalan súgások fertőtlenítik a levegőt. Ellenben kémiát ajánlatos volna már tanulni, mert Bonkay fél fokkal rosszabb osztályzatot ad, ha nem önként jelentkezik az ember...Ezt a nőt pedig...ezt a nőt el kell felejteni...igaza volt a Székelynek...Rút hazugság, nem igaz egy árva szó sem...

Jé, de furcsa...a Székelynek ténylegesen igaza volt...

Nyilván, valami egészen más az, ami igaz. A Székely bölcs, drága, jeles ember, aki soha nem hazudik és sötét lelkű gazember, aki azt meri állítani, hogy nem színarany igazság minden szó, amit a Székely kiejt...

Áh...ez finom, ez isteni érzés...most, amikor egy lépés...és az álom eléri...rögtön kérem...még egy perc...ez a nő...erre nem is kell gondolni...

Ahol igazán osztályoznak...ott elveszítik úgyis a noteszt, amiből átírják az osztályzatokat és így nyoma sem marad ennek a förtelmes és ostoba kis kalandnak...

Jelentéktelen epizód ...a nagy zenész életének kutatása közben nem sikerült ráakadnunk arra a nőre, aki férfivé avatta a lánglelkű gyermeket...

De ez bosszantó...hátha igazat mondott a Schneller...azt a Theodolindát fel kell egyszer keresni...Talán annak elhegedülheti a kompozicióját...oly szép... c. D e e e e a e e ...Mindenestre keresni kell egy nőt, akinek eljátszhatja, mert okvetlen kell lenni egy ilyen nőnek...

És evvel elaludt.