Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 4. szám · / · Figyelő

Lehel István: Molnár Antal: A Zeneművészet könyve

A művészet és az élet viszonyának súlyos problémájával foglalkozik Molnár Antal új könyvének bevezetésében. Ez a bevezetés úgy hat, mint valami harcos esztétikai hitvallás s messze túlhaladja a "népszerű tudományos ismertetés" szűk határait.

Esztétikai alaptétele: a művészet célja, a formaalkotó hangulat közlése. Szerencsés összefoglalása annak a tapasztalati ténynek, hogy a művészet sohasem lehet a valóság hű ábrázolása. A művészet ellentétben áll az élettel, sohasem adhatja az életet. Ennél többet kell adnia: az élet lényegét az élettől elvonatkoztatott formában. A művészet az élet fölött áll, több, mint az élet - fölfokozott élet: az élet lényege.

Mi az élet lényege? Az intenzív érzés. Meghal az az ember, akit legjobban szerettem: fájdalmat érzek, az élet legintenzívebb érzése tölt el: legintenzívebben éle, Shakespeare tragédiája és Beethoven adagiója az életnek ezt a legmélyebb lényegét, a fájdalmat kelti föl bennem, anélkül, hogy a reális veszteséggel járó szenvedéshez a legcsekélyebb közöm volna. A reális élettel való kapcsolat, a fájdalom szülő ok, megszűnik s életérzésem mégis a legmagasabbra szökken: ez a művészet élvezés. A "forma alkotó hangulat" kizökkenti az életet sárkeretéből, s csak azt tartja meg belőle, amit az élet sohasem nyújt föltétlen értékül: az intenzív érzést.

A zene abszolút formaisága, a röghöz kötöttségtől való teljes megtisztultsága, az életben elő nem forduló hanganyaga teszi lehetővé, hogy a zene minden más művészetnél jobban kielégítheti az embernek ezt az élet absztraháló vágyát. A zene hatása alatt éri el az ember a legmagasabbat, amire képes: az élet érzésben való megistenülést. Fájdalom és öröm eggyé olvad bennem, csak azt érzem, hogy élek s hogy az élet jó.

Az életérzésnek ezt a főfokozását és absztrahálását nevezi Molnár Antal, nem elég találóan, idealizálásnak. Én inkább élet szimbolizálásnak nevezném.

Ezek után végig vezeti a szerző az olvasót a zene történeti fejlődésén. A zeneművészet valamennyi nagy jelenségét két szempontból magyarázza: a korszerűség és az érzelmi szimbólum szempontjából. Minden nagy zeneköltőt úgy állít elénk, mint korának leghatalmasabb szellemi képviselőjét és a megtisztult életérzés, az "örök lényeg" leghűbb kifejezőjét. A műfajok fejődésének lélektani magyarázata a könyv egyik legszellemesebb és legeredetibb része.

A magyar tudományos irodalomra e mű mindenképpen rendkívüli jelenség. Elragadó olvasmány: az olvasó érzi, hogy rendkívüli ember szól hozzá. Molnár Antal tudós és rajongó. A tudós elmélyedése és a rajongó lelkesedése csodálatos összhanggá vegyül benne. Megállapításaiból, amelyek a legpuritánabb tudományos kutatások leszűrt eredményei, ellenállhatatlanul árad a személyes élmény lírája.