Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 4. szám

Molnár Ákos: Gyereknek lenni

Ezen a reggelen a vekker óra tisztára őrült volt. Amint rázendített a nótájára, rögtön a dunna alá dugta, a lábához, de ez nemhogy letompította volna az észvesztő, rémült óbégatást, hanem valahogy, később vizsgálat alá veendő okoknál fogva még fokozta és a szegény, ápolásra szoruló óra még vadabbul ordítozott. Mintha a lábába valami szívós hangfonalat eresztene magából és a fonal a lábán, hasán, mellén, nyakán keresztül egyenesen az agyvelejébe vezetne...A végére kis acélhanggal mérgezett nyíl van erősítve, ami tép, cibálja azt a szegény kis agyvelőt és minél inkább próbálja elrúgni magától az órát, a fonal annál nagyobb erővel feszül, a nyíl ágai annál veszetebbül szaggatják azt az ártatlan kis velőskét, míg az óra egyszerre csak legurul az ágyról, a dühöngő őrült lélegzethez jut és diadalmas, szabad karjaival tépi szélesebbre a száját, hogyha van még egyáltalán fokozás, elő fel, üvölts, okádj, tobzódj, dühöngj...hisz tudom, jobban, mint te, hogy hét óra van...

Már tegnap este belátta, hogy minden emberi számítás szerint a mai nap bekövetkezik. Hol voltak a régi jó idők, a soha vissza nem térő, boldog ifjúság ábrándjai, midőn a remény aranyzöld fátylába göngyölte e maró, rút napok fenyegető feketéjét...hol volt az intuitív tudás, hogy az iskola úgyis összeomlik, az épület egész környékét veszélyeztető földrengés folytán...hol volt a feltétlen, szilárd bizonyosság, hogy a cincért holnapra szívszélhűdés éri és az ő fájdalmasan sajgó gondjait az iskola falán lengedező gyászlobogó fogja elhajtani...hol volt agyának a kinyilatkoztatás erejével ható spontán felvillanása, hogy úgyis vakbélgyulladássá fejlődik ki a mai has gubanc és kicsiny sírhantjánál zokogva fog meakulpázni a Cincér, egyetlen, rendkívül értelmes tanítványa elvesztésén érzett mélységes fájdalmában...Nem, ezek az idők elmúltak, amint elmúlik az ifjúság, ami az egyetlen java, melyért érdemes élni és marad a komor jelen, e vigasztalan, jeges reggel és a kilátástalan, sivár perspektíva, cincér, aki él és virul, pocakján nem fog az idő vasfoga és ma kihívja felelni. Igaz, német és történelem szerepelnek a tanrenden könyvvitel előtt és e két órán még kényelmesen átnézheti a leckét...ha valami közbe nem jön. De érdekes, mindig közbe jön valami. Vagy a Dáde mutat érdekes sakk-feladványokat, vagy a Némethy hívja fel valamiért, aztán állva tartja egész órán át, mialatt direkt neki magyaráz és ilyenkor úgy kell tenni, mintha oda figyelne, vagy a Vidor hozza el egyik kompozícióját és ilyenkor hiába próbálja, nem tudja elcsitítani vágyát, hogy még az iskolában át ne nézze...de ne, ma nem enged semmiféle csábításnak és megmutatja, hogy igenis lefelel könyvvitelből...Csak tudná, hogy kezdődik a lecke! Emlékszik, a könyv jobb oldalán terül el a felétől valamivel lejjebb és a jobb szegélyen a Bűvös Vadász nyitányának első négy taktusa határolja valami megmagyarázhatatlan ok következtében, valamint, hogy négy, háromsoros bekezdéssel kezdődik, de miről szól...Árva sejtelme sincs...Ez is a Cincér egyéni módszere: könyvvitelből feleltetni, mikor a világ minden iskolájában dolgozatok alapján osztályoznak, speciel könyvvitelből, amit olyan kéjes érzés leírni a Dánoséról...rettentő állat ez a Cincér...Másfél éve folyik ez a szörnyű küzdelem, zsenge tizenhárom éves korában került a kezébe és még ma sincs elintézve semmi, a harc folyvást mérgesedik és ma még jobban drukkol, mint azelőtt...Ha tegnap délután tanult volna...De honnan szedi a Schneller ezeket a képeket...micsoda nők...vajon kik lehetnek, akik így lefényképeztetik magukat...biztosan a nőnek is okoz bizonyos kéjérzetet így odaállni a fényképész elé...nem, lehetetlen...biztosan női fényképész vette le őket...Micsoda nők!...elérkezik-e valaha az a pillanat, mikor egy ilyen nő az övé lesz és vajon tud-e addig bánni vele...meg kéne már próbálni...ha egyáltalán igazat mond a szóbeszéd... ...És éppen át akarta adni magát zsongító és bíboros fantáziájának, amikor kívülről könnyű csoszogás zaja figyelmeztette, hogy fél nyolc. Ekkor kelt az édesanyja. Gyorsan kiugrott az ágyból és lóhalálában kapkodni kezdte a ruháit. Oly fürgén cikázott ide-oda, hogy belefájdult a feje, de ezt sem bánta, mert nincs utálatosabb tortúra, mint Némethynél elkésni. Minthogy most ő a kedvenc, tüstént észreveszi, ha hiányzik, szó nélkül beírja az osztálykönyvbe, aztán kezdődik a kunyorálás, hazudozás jobbra-balra, orvosi bizonyítvány és a többi. Mert "elvek" szerint kormányoz Némethy és kedvenceket szigorúbb mértékkel méri. Tehát minden mellék tekintet nélkül rohanni kell, teljes gőzzel. Állva itta le a kávéját, de az ajtóban eszébe jutott, hogy a mai délelőtt szenvedéseiért valamivel kárpótolnia kell magát, különben is már régen elhatározta, hogy a kilenc Beethoven szimfónia partitúráját egyenként beszerzi. Az ajtóból hirtelen visszafordult.

- Anyuskám...gyorsan...kérek egy korona húszat...most jut eszembe...léniát és algebra füzetet kell vennem...

És alig, hogy keresztül siklott a szelíd szavak szomorú sopánkodásán, már zakatolt le a lépcsőn, nekirohant az élesen szúró, hegyes tűket szitáló havas esőnek, de kerülővel tartott az iskola felé. Kerülővel, mert még reggel meg akarta szerezni az első szimfónia partitúráját, hogy könyvvitel után rögtön átadhassa magát az élvezeteknek. Átizzadt testtel, ruhával, gőzölögve és elfulladtan pattan a boltba és nagyokat fújt, idegesen, míg a kereskedő valahol az üzlet mélyén kotorászott a kotta után. Végre előkerült, de üres kézzel.

- Legnagyobb sajnálatomra - mondta - nincs raktáron...

- Nincs...! Köszönöm...Jó napot!... és már rohant. A kereskedő az ajtóban megfogta. - Kérem, kilenc órára meg lesz, parancsolja?

- Kilencre? Igen! Kérem! Okvetlen bejövök...

És míg az utcán kétségbe esetten kalimpáló szívvel üldözte az időt, rohantában elképzelte magát ugyanezen az úton a kilenc órai szünetben és hirtelen felforrt benne a düh és az elkeseredés. Egész élete futás, hazudozás, bűnhődés, mázsás súlyok nyomják, piszkos gondok marják, nevetséges és kibírhatatlan bajok gyötrik és mindez azért a nyomorult érettségi bizonyítványért, mely megadja valamikor a kedve szerinti élet lehetőségét. Még meg sem kezdődött a nap és már is a kimerülésig agyon hajszolt a teste, lelke...Kezdődött a vekkerrel, amit nem bírt elhallgattatni...persze mert nyugodtan kellett volna a dologhoz hozzá fogni, némi higgadtsággal fiam, elállíthattad volna a bősz zsivajt, miközben elkönyveljük a kettős-könyvvitel szabályai szerint. Igen terhes agyveleje, hitemre, leküzdhetetlen antipátiával viseltetik, az ön tantárgy iránt, mely lehet bölcs, fenséges és nagyszerű, de nem nekem való, nem az én világom számára, teremtve tiszteletre méltó szempontjai, melyek céltudatos alkalmazása a közjó érdekében minden kétséget kizáróan nemzeti érdek, de engem nem érdekel, nem érdekel és semmi más nem érdekel, mint a legelvontabb valamennyi művészet közül, a zene, melynek búgó papja vagyok Anyám, melyért mindig élek-halok hazám, melyért ugye megbocsátod Anyám mai rút füllentésemet, mely lehet, pillanatnyilag fájdalmat okozott Neked, hisz tudom, óh, hogyne tudnám, hogy hatvan krajcár mekkora összeg, de hidd el, idővel busásan meghozza kamatját, mikor is Nagyságos asszonyom, fiában a magyar Beethovent üdvözölhetjük és míg a nagyasszony szemében a boldogság bágyadt könnyűje csillámlott, az ifjú lángész erős, férfias mozdulattal, az egész társaság szeme láttára átölelte édesanyját és így szólt: Higyék el uraim, mindent e nemes, drága asszonynak köszönhetek...

A villanyóra mutatója kilenc percet jelzett nyolc óra után. Még egy perc és az előadás megkezdődik. Lázasan égő szeme dühösen száguldott át a kipihent tekintetű friss mozdulatú járókelőkön, akik, mint valami óriási, bonyolult szerkezet részecskéi, látszólag össze-vissza mozogtak, de meghatározott időben mindegyik pontosan a helyére került és végezte a munkáját. Ez az alkotás zaja és mozgása volt és akaratlan a saját erőfeszítéseit juttatta eszébe, drukkos vegetációját egyik óráról a másikra, a terméketlen céllal, elkerülni az elégtelent. Mi volt ez a felnőttek fontos és céltudatos botjához képest? Mindenki a felnőttek gondosságával volt öltözve, meglátszott rajtuk, hogy minden gomb, minden kapocs a helyén van és kényelmesen mozognak ruhájukban, míg az ő cipőjén a legalsó gomb napok óta szorítja, egész kis lukat préselt a lábába, a bal nadrágszárát a nadrágtartó két ága csak egy gombon tartja, mert a másik hetek előtt leszakadt és a nyakvédője úgy félrecsúszott, hogy a jeges esővíz befurakodik a nyakába és a hátán egybefolyik a forró izzadtságával, ami egyébként cseppet sem kellemetlen. Mikor jut végre lélegzethez, mikor szakad vége ennek az izzó türelmetlenségnek, mely, maga sem tudja miért, hajtja, űzi, kergeti, ehelyett, hogy a másoktól annyira csodált nyugalom biztosságával végeztetné a dolgait...Majd érettségi után...Észre sem vette, az iskolához ért, ereje fogytán, kínosan szuszogva, kívül-belül csurom vizesen felvánszorgott a lépcsőn és lerogyott a padjába. A tanár belépett és az unalmas óra lassú lebonyolódása megkezdődött.

Az osztály álmosan és kedvetlenül duruzsolt. Leasing élete és halála, majd "Aues dem Laokoon. Das Verhältnis der bildenden Kunst zur Poesie", melyet a tanár egykedvű és monoton hangon recitált az asztala mellől, nem érdekelt senkit. Szürkévé fakult hervadtan az anyag a tanári szájban, mint a pápa zöldellő ága Tannhäuser kezében.

Meghitt beszélgetések folytak letompítottan, némelyek maguk feledten firkálgattak, mások lélektelenül bámultak a világba, vagy hanyag kényelemmel dűltek hátra és időnként próbálgatták a minél kellemesebb elhelyezkedését. És mint a derült égbolt békességes nyugalmában a láthatár szélén felkapaszkodó viharfelhő, melynek keskeny sávját alig venni észre, jelent meg a mai napot domináló harmadik óra zivatarjának előrevetett árnyéka: néhányan kétségbe esett buzgósággal és gyötrődő akarással megvoltak, mintha vádlottak tanulnák védőbeszédeiket, melynek sikere talán még elhárítja a halálos ítéletet. Mert a cincérnél bedacizni annyit jelentett, mint év végéig húzni a keresztet és csak a vizsgán - ha lehet - javítani, mert év közben a "javításoknál" csakis oly kérdéseket szokott adni, melyek, mint a lesből vetett lasszó, kivédhetetlenül megfogják az embert és vonszolják a megsemmisülésbe. Ilyenformán az első négyes csak a következők hírnöke, melyet minden lehetséges eszközzel ki kell kerülni. Gábor látta jól e halálra ítélteket, de fél kilencig haladékot adott magának. Addig pihent. Karjával rákönyökölt a padra és mozdulatlanul bámulta a pad piszkos zöldjét. Élvezte az enyhe meleg erőt adó simogatását, testének kellemes elernyedését és a feltétlen biztonságot, mely még a következő órán is osztályrészéül jut, de fejében ezalatt lázas keringéssel űzték egymást a gondolatok, mert 8-tól 1-ig tilos volt elhagyni az épületet. Egyenes úton nem juthatott tehát a szünetben a partitúrához és így a ravasz fondorlatok egész halmazára volt szüksége, hogy könyvvitel után, fellélegezve és minden földi nyomorúságtól mentesen belemerülhessen a kotta tanulmányozása. Egyszerre csak meglöki szomszédja és összehajtogatott papír darabkát csúsztat át hozzá a következő címzéssel: "Add tovább a Halmosnak." Minthogy ez neki szólt, felbontotta. A levél titkos írással íródott és így szólt: "kom drmj ukjrkc jhclhb pmj phnhl" Hátra bólintott a Schnellernek, rendben van, megkapta. Szükség volt erre az értesítésre, mert óra után kiiramodtak a fiúk a folyosóra, ki erre, ki arra és csak tíz perc végeztével kerülnek ismét össze. Mi lehet az a fontos beszéd? És a partitúra? Ismét hátra pillantott, a szemöldökét felrántotta és a tenyerét kifordította, de a Schneller összeráncolt szemöldökkel bólogatott, hogy igen, borzasztó fontos dologról van szó. Erre megírta a választ: "cabhghe m pmokegm aol lh," vagyis: "Kimegyek a városba, írd le." Végig kísérte szemével a levél útját, de a válasz nem elégítette ki, mert a Schneller azt integette vissza, hogy nem lehet leírni. Tehát várni kell és választani a Schneller és Beethoven között. Nem tudott határozni s így elintézetlenül hagyta a kérdést, de végre is ébredező lélekfurdalásoktól piszkálva, elővette tanulnivalóját. 3/4 -et mutatott az órája, erőteljes fiatal testébe visszaköltöztek a friss erők és elhatározta, hogy minden privát gondolatát kikapcsolva teljes figyelmével belefekszik végre a leckéjébe, melynek címe ez volt: "A paricipáló részes társ elszámolása." Nekilátott. "A paricipáló részes társ 1. a közös árú beszerző árának őt terhelő összegével megterheli a közös áruk számláját az aktiváló részes társ folyószámlája javára. 2. az aktiváló fél folyószámláját megterheli a közös ügylethez adott fedezet összegével és így tovább...

Egy kukkot nem értett ebből az ismeretlen nyelvű ködös zűrzavarból. Teljes súllyal éreztették most hatásukat az előző meg nem tanult leckék. Mi az a participáló? vissza lapozott a könyvben, de nem találta és ki lenne türelmes így, az utolsó percben nyugodtan keresgélni? Átsúgott a szomszédjához és ujjával mutatta a sunyin meghúzódó, rosszindulatú szót: "Te, mi az a participáló?" - súgta. A Dáde megigazított a pápaszemét, hosszasan vizsgálta a szót és elolvasta a lecke első sorait, aztán visszasúgta. "Én már két hete lefeleltem," ami azt jelentette, hogy ő most három-négy hónapig visszavonul minden olyirányú működéstől, mely beámi kapcsolatba hozható a könyvvitellel. Minthogy a tanár már figyelte néhány perce, Gábor további izgés-mozgását elkerülendő, nem akart tovább kérdezősködni, hanem elhatározta, hogy megtanulja a leckét akárhogy, később talán rájön az ismeretlen dolgok megfejtésére vagy szünetben megkérdezi a Dánostól, aki mindent tud, de kunyorálni kell neki és baromnak nevezi az embert. Ismét szeme elé tette tehát a könyvet, de hirtelen valami változás történt, mert a tanári szódarálás megszűnt, az osztály felfigyelt, mire Némethy így szólt: "Kérem még öt perc van hátra, foglalkozzanak addig csendben tanulmányaikkal!" Ezt a kifejezést igen tág körűen lehetett értelmezni, tehát nem kellett könyvet a padra tenni és mímelni a tanulást, hanem "általában tanulmányokkal foglalkozni," amibe a "magán tanulmányok" is beleértendők, épp úgy, mint a fecsegés jellegét elfoglalta a mai órán tanultak megbeszélése, ha a felsőbbség érdeklődne a diskurzus tárgya iránt.

A fojtott duruzsolás erőre kapott. A Dáde a pad alatt szalámit vett elő, nagyokat kanyarított belőle és a környéken vidám szalámi szag kezdett terjengeni. A Raboth elővette Gogol "Revisor"-ját a Reclam kiadásban, mert szilárdan eltökélte, hogy ezentúl németül olvas és szinte a feje fölött lapozta fel, hogy Némethy észrevegye. De a tanár titokzatos irományaiba temetkezett és a Rabolth csalódott sóhajjal látott az unalmas birkózáshoz. A Vidor a Faust keringőjét írta át három hegedűre és a Dános a bátyja üzleti könyveiben keresett valami hibát. A Dános már pénzt keresett, heti 2 koronáért vezette a bátyja könyveit az egyszerű könyvvitel szerint, mindig volt pénze és a kölcsönért folyamodnak - igaz, hideg kimértséggel - de mindig rendelkezésére állt. Minthogy ilyen komoly munkával foglalkozott, Gábor nem akarta háborgatni, tehát a környéken a Dános után legtöbb tudományt ígérő Rabolthoz fordult a participáló szó magyarázatáért, aki fontoskodó képpel fogott bele és körülményesen mondom olyan dolgokat, melyek megértéséhez ismét az előzetesen tanultak ismerete szükségeltetett. Gábor hallgatta, hallgatta, de egyszerre csak azon vette magát észre, hogy a Schneller képeinek liba bőröző misztériumai fertőzik meg mennyei lázzal a nyárspolgári akarást. A hirtelen csengetés azonban mindennek véget szakított, felrázta az osztályt, a folyosó távoli zugából barbár ordítás, a szabadság zenéje tört elő, Némethy felállt, a béklyók lehullottak és a tízperc megkezdődött.

A Schneller keresztül törtetett a kavarodó tömegen, Gábor mellett termett és húzta magával a kiürült padok távolába.

- Gyere gyorsan, ilyet úgy sem hallottál még!

Gábor néhány szóval elmondta, hogy a partitúráért akar elszaladni.

- Ez marhaság, - felelte a Schneller - sokkal fontosabb dologra kell a hatvan krajcár! Figyelj ide!...Tudod, hogy kínoznak otthon, mert ilyen sápadt vagyok és hajszolnak folyton sétálni és beírattak a Fodorba vívni és minden este fél liter pasztörizáltat kell innom. De ez nem segített semmit és amilyen túlzott az öregem, tegnap elhivatta a háziorvost, aki mindenhol alaposan megvizsgált, a szívet, a tüdőt, a vesét, a karomat, a lábamat, mindent, úgy, hogy már magam is azt hittem, hogy valami bajom van. Igaz, hogy közben folyton vigyorgott és ez olyan zavarba hozott, hogy valami borzasztó. A végén behívta az öregeket, engem kiküldtek és most valami hosszú tárgyalás kezdődött, de nem hallottam semmit, mert éppen jött a házitanító és az udvariba küldtek bennünket. Egyszerre csak kijön az öregem és dühösen beküld a doktorhoz, aki megint vigyorog, megnézi az ajtót, nincs-e kint valaki, leül, meg a elé állít és rám kiabál: "Voltál-e már lányoknál?"...Képzeld ezt el!

- Ne beszélj!

- De, a legkomolyabban!

- Hallatlan! - És Gábor tényleg elfeledte a partitúrát, a Cincért, maga előtt látta a doktor Garamit, akinek patika- és szivarszaga van, két felnőtt lánya, penkala áll ki a zsebéből és amikor kijött a Schneller mamájának a betegágyától, mert náluk találkozott vele, nem a betegségről kezdett beszélni a Schneller bácsival, hanem a politikáról és közben oda sem nézve, írta a receptet. És most előtte áll, egyedül a szobában és nem holmi konvencionális kérdés-felelet játék folyik köztük iskoláról, tanulásról, tanárokról, amint történni szokott, ha felnőtteket barátkozó érdeklődésre kényszerítenek véletlen helyzetek, vagy szülők iránti tapintat, hanem azt kérdezi, hogy volt-e már lányoknál. Vajon mit felelne erre?

- És mit feleltél erre?

- Képzelheted! Rettenetesen meg voltam lepve. Megmondtam, hogy nem. De a fő, hogy az egész dolog igaz ezekkel a lányokkal és az egésszel. Erre azt kérdezte hogy...

- Mit?

Schneller úgy tett, mintha erősen gondolkodna. Ajkát összecsücsörítette, homlokát összehúzta, ám egyszerre suta, természet ellenes nevetéssel próbálkozott, lefogni a kikívánkozó őszinteséget.

- De hát...kérlek...hahaha...ezt igazán...rettenetes...ezt nem is lehet elmondani. De nem is fontos. Aztán elkezdett valami hosszú prédikációt, fiziológiáról meg biológiáról, de igazán nem is figyeltem oda, mert már láttam a dolog végét, hogy nekem orvosi rendeletre kell...férfivé válnom...

- Na és?

És Gábor riadt tisztelettel vizsgálgatta a barátja vonásai mögött rejtőző bizonyos felnőtt rendűséget. Schnellerrel még az elemiben ismerkedett meg. Amikor először látta, bárónak, vagy grófnak vélte, mert sötétkék matrózruhát hordott hétköznapokon is és rövid nadrágja térden felül ért, nem mint az övé, a készen vett, melynek szára a lábszára közepéig idomtalanodott, az utca gyerekéhez hasonlóan. Nem is merte addig megszólítani, míg fel nem húzta a nadrágtartóját, úgy, hogy mélyen bevágott a húsába, - hosszú, vörös csík maradt utána a vállán, - de legalább egyenrangúnak érezte magát vele. Hosszú évek örömei kárpótolták azt a fájdalmas kényelmetlenséget, amit a rövidre húzott nadrág okozott. Az apa nélküli otthon rideg unalmát még tompábbá fájdították a pénzkereső anya ideges gondjai, aki meghallgatta panaszos siralmait, de a keze simításán érezni vélte a fájdalmas asszony sopánkodását: még evvel is szaporodnak a bajok...Ilyenkor még súlyosabban nehezedett rá az egyedüllét és az örömök után sóvárgó gyermek minden önzésével gyűlölte az anyját s a Lázárok izzó tehetetlenségével irigyelte a csinos, jó szagú gyerekeket, ha a gondos nevelés adta biztonsággal sétáltak anyjukkal, apjukkal, akik "beszélgettek" velük és nem türelmetlen rövidséggel intézték el lépten-nyomon felbukkanó kérdéseiket. Ha jó bizonyítványt vitt haza, ha a délután folyamán okosan és illedelmesen felelgetett a vendégeknek, ha az etűdöt gyakorolta és nem holmi maga-fricskálta darabokkal kínozta a hegedűjét, akkor szerette az anyját, kimondhatatlanul szerette, mert varrás után leült mellé s ez páratlan örömök fasztója volt. Hancúroztak, nevettek minden butaságon, profán csokoládé bújt elő a fehérneműs szekrény szentélyéből, mialatt zsarnok házi munkák tömkelege feledve zúgolódott. Ilyenkor rövidnek tűnt minden idő és a váratlanul s vadul lecsapó bajok örökre lehetetlenségnek látszottak.

De mind gyakoribbak lettek a sors-csapások, mind ritkábbak a meghitt öröm percei és Gábor távolodott, folyvást távolodott az anyjától, noha megértette a kívánságát és belátta, hogy mindenek felett való fontosságú a mielőbbi pénzkereset. De kereskedelmi iskola jármát húzni, unalmas érthetetlenségeket magolni, kereskedőség, potom hivatalnokság tövis, vagy jó esetben szalma koszorújáért, amikor kizárólag és nagyon csakis muzsikáról akar tudni, zenét írni, hatalmas operákat, mint a Bűvös Vadász, vagy az Aida, az összhangzattan égi matematikáját tanulni és nem kettős könyvvitelt és fényes, fekete zongorán komponálni, nem az árva hegedűn, mert nincs kisszerűbb és bosszantó és utálatosabb, mint énekelni a dallamot és hozzá a sivár húrokon játszani a kíséretet...A basszus kulcs ismeretét is a Schnellernek köszönheti, mert a hegedű tanítója, aki hivatalnok a City biztosítónál, magyarázat helyett a bölcs tanáccsal öntötte nyakon, miszerint egy jó hegedűsnek azt nem is kell tudni, fő, hogy a hegedűkulcs szerint jól hegedüljön...

Valami más környezet, más emberek, támogatás és megértés, megértés! ez kellett neki és ez volt a Schneller. A papája gyáros, a mamája pompázó, fiatal, aki bűbájosan zongorázik, bátyja is van, a szobájában férfias vadász felszerelés hivalkodik és valami finom, gyengéd, úri illat az egész lakásban, melyet már a gangról érezni. De a szülők mégsem az igaziak, a Schneller is haragszik rájuk. Ha panaszkodik nekik az iskolában, se szeri se száma szörnyű igazságtalanságokról, dühítő kivételezésekről, a leckék tekintetlen tömegéről, a válasz holmi fölényes mosoly és avult viccek: persze a tanárokban van a hiba és szavak, szavak: tanulni kell, tanulni, mikor ez a legnehezebb és annyi más egyéb van a világon. Hetenként két-három délutánt tölt a Schnelleréknél és ezekért a délutánokért érdemes élni! Amikor senki sincs otthon és habos kávét hoz a szappantól szagos szobalány, eljátsszák a Gábor két hegedűre írt szerzeményeit, vagy belebújnak a Schnerre könyvtárába Jókait, Verne-t falni, aztán a vég nélküli beszélgetések, a díványon, sötétben, míg vörösen szuszog a kályha és tompán hangzik kívülről a Mari egyhangú nótája. A Hatteras kapitány kalandjaiból itt virult ki egy ötfelvonásos opera tervezete, egyik méla, havas délután tárgyak között a fényképekre is ráakadtak, melyeknek sötét jövővel fenyegető, lelkiismeret zaklató, de édes kéjeket köszönhettek. Megoldatlan problémák vetődtek fel a szőnyegektől puha lakás mélyén, a pamlagon, az utcán sétáló nők fura mibenléte, akik gyöngéd szívjósággal hívják magukhoz őket és a férfiakat, pedig nem lehet igaz semmi abból a pokolian förtelmes hazugságból, melytől csak úgy zeng az iskola. Maga az osztályfőnök, a Székely mondta, hogy nem igaz, mikor egyszer "csukósdi" lapokra akadt. Egy ízben ugyanis óra alatt a hátsó padokban csukósdit játszottak a kültelki gyerekek, a Dluchy, a Danzinger, a Csovássy és a többiek. Ez abból áll, hogy a játékban résztvevők mindegyike kis papírszelet kap, melyre egy férfinevet kell ráírni, amit aztán mindenki kétszer jól lehajt, nehogy látni lehessen a nevet és tovább adja a szomszédjának. Ugyanígy egy női nevet a lehajtott sor alá. Ily módon, minden kérdés után lehajtva és tovább adva a papírszeletkét, a következő kérdésekre kell felelni: honnan ismerték ezek egymást? hol találkoztak? mit csináltak? mi lett a követelmény? mit csinálnál te a fiú helyében? mit a lány helyében? és a végén a cédulák felolvasása, ami pompás mulatság. Ily játékhoz vezette egy ízben a Székelyt a véletlen, aki komoly és vészes arccal valamennyi cédulát gondosan végigolvasta, de büntetés helyett kijelentette a síri dermedtségben figyelő osztálynak, hogy ez az egész hazugság! Ebből a csúf meséből nem igaz egy árva szó sem, ez az utca gyerekek találmánya, melyből ne higgyünk el semmit és ne kutassunk nekünk nem való titkokat, melyek felfedésére úgyis megtanít idővel az élet, hanem tanulni, tanulni, hogy hasznos polgárai legyünk a társadalomnak...Mi igaz akkor és mi nem, hogy lehet itt eligazodni és kihez kell fordulni...?

- Na és? - kérdezte izgatottan.

- Erre az történt, hogy a Garami megveregette a vállamat és azt mondta, hogy majd szól a papának, hogy egy szép, fiatal szobalányt kell fogadni...Mit mondjak?...rémesen szégyelltem magam...Aztán nem történt semmi, de lefekvéskor behallottam, hogy a papa rettenetesen veszekedett a mamával, mintha ő volna az oka mindennek és azt mondta, hogy a Garami az ő folytonos modernségével meg van őrülve és ki fog engem dobni a Garamival együtt és szól a házitanítónak, hogy olyan szigorúan fogjon, ahogy csak lehet, hogy tiszta egyes legyen a bizonyítványom...A mama szomorú, a pap dühös és a bátyám ma reggel odaszólt, hogy fontos beszéde van velem...Kérlek, mit tehetek én minderről?...

Gábor hozzá volt szokva, hogy a gyerekek ártatlanul szenvednek.

- És mi lesz most? - kérdezte.

- Te marha! Hát délután elmegyünk a Muskátli utcába. De el ne költsd addig a pénzedet! Majd kiugrom a bőrömből, olyan kíváncsi vagyok.

A Schneller a gyors elhatározások embere volt és hideg józansággal vette az eseményeket. Gábor enyhe nyomást érzett a gyomrán, mint nagy drukkok kezdő stádiumában, mert már előre félte az idegen és ismeretlen helyzetek homályát. De Gábor férfi és hű barát volt s elvégre a Schneller is ott lesz és így együtt, majd csak lebonyolódnak a dolgok.

- Természetes! Veled megyek.

És az élet komoly ügyeiről eszébe jutott a másik, a kínos kötelesség, hogy ma, a félévi bizonyítvány előtti utolsó órán okvetlen le kell felelnie könyvvitelből. Ez komoly, halálosan komoly felelés, mert a Cincérről van szó.

- Te, mi az a participáló társ?

- Te szerencsétlen - kiáltott a Schneller - te ma felelsz a Cincérnél! Ülj rögtön a helyedre és tanulj!...Paricipáló társ...?

A Schneller megérezte e kérdés fontosságát, de nem tudott rá válaszolni. Ő is lefelelt már.

Végre a Dános megmagyarázta, okosan és érthetően és Gábor belemerült a tanulásba, mint valami borzalmas eltéphetetlen álomba, melyet kénytelen végig álmodni, noha alvás közben az értelme szakadatlan harsonázza, hogy álmodik. Észre sem vette, hogy a bohókás, öreg Dudás, a történettanár már régen bent mókázik a teremben. Mindenki másnak a helyén ül, valamennyi bohóc már javában működik, zűrzavaros hangok kuszasága gomolyog és csak a szakavatott fül hall ki a hátsó padokból és cérnavékonyságú hangot, szinte az alvilágból, melyre szabályos időközökben egy óriási macska fenyegető vastagságú, dühös miákolása felelget, míg az ötödik padból, a Schnerrel felől, aki hosszú fáradozással vitte ennyire a szomszédját, éteri tisztaságú terc menetek hullámzanak fel s alá. A hókapofájú felel az angol restaurációból és míg karjai széles íveléssel festik alá szónoklatát, vonásai alatt pokoli röhej lappang mert ilyeneket mond: ...Kempelen, Kempelen, papucsodat szaggasd meg és hinta hamut bárkire, ki él és lehel...Sört akarok népeim, habzó, villogó sört és ötért szafaládést...Meg kell szakadni!

Ki az az aszkéta, ki le tud mondani a világ hívságos gyönyöreiről és kínzó önsanyargatással várja mindennek a végét, a jót-rosszat egyformán elrohasztó komor enyészetet, mikor ezer örömével kísért az élet: Gábor lecsapta könyvét a földre, hátrafordult a Vidorhoz, aki mögötte ült és nemsokára a Bűvös Vadász kórusa zengte diadalmas himnuszát a légbe...

A pápaszemes kígyó ismét a táblánál felelt. Idegeket tépő módon dadogott szegény Kovács, de minthogy mindjárt az első történelem órán, év elején, hallatlan rafinériával kieszelt és azóta klasszikussá vált heccekbe fojtotta búját, a Dudás nagyon megharagudott rá és azóta minden órán felelteti olyképp, hogy a mondókáját a táblára íratja. Mivel Dudás nemcsak az aznapi leckét kérdezi, kénytelen volt apró papirdarabkára írni az egész anyagot, melyeket a tenyerébe fektet és így kényelmesen leírja, amit kell. Idővel azonban szaporodott az anyag és elkövetkezett az az idő, mikor nem tudta már fejében tartani, hogy melyik zsebében mit helyezett el, kis regisztert készített tehát, pontos feljegyzésekkel, például: török hódoltság - jobb felső mellényzseb, nikolsburgi béke - belső kabát és így tovább. Léte hasznos volt a köz szempontjából, mert ha felelt, jól elhúzta az időt, más tanárnak ugyanis nem jutott eszébe a táblára íratni vele.

A történelem óra a lefojtott ösztönök felszabadulásának ideje volt. Még a komoly Dános is fordult egyet-egyet a tengelye körül, körülményes szuszogással a szűk padban. Dudás tanár úr harminckilencedik éve tanított, sok mindent megtanult ezalatt, talán a történelem tudás, nem tudás mindegyre valóságát is: szabadjára engedte a gyerekeket. Néha, a zene-bona tetőpontján kifakadtak belőle holmi harsány vétók a tekintély e lelketlen profanizálása ellen, de a pillanatnyi megtorpanás után újra neki kerekedett a szilaj vihar, mit lehetett itt tenni? Néha panaszkodott a gyerekeknek: leszolgálom még az utolsó évet, aztán itt hagylak benneteket, ti utolsó kölkök, mire fölbőgött a kórus, önző jókedvvel: ne tes-sék, ne tes-sék. Mert nem voltak rosszak, csak tekintet nélkül gyerekek és melyik fiatalságtól izzó mén nem ránt egyet magán, ha felenged a gyeplő? Egyébiránt a fölöttesei is csak a negyvenedik évet várták, addig az izzadságos múlt ügyvédkedett a szenilis, bős jelen érdekében.

De a történelem órák hamar véget érnek és Gábor is elérkezett a tátongó mélység elé, melyen át kellett ugrania. Ah! csak egy órával idősebb volna! És a sok meg nem tanult lecke! Hiába, a dolgok összefüggnek egymással, egy-egy szó a mai leckében, mely félelmetesen terpeszkedik a mondat közepén, minden akarást könnyedén meddősít és megakadályozza, hogy a szöveg simán befusson agyvelejébe! Talán, ha szóról-szóra betanulná a leckét? De a tízperc rövid és a Cincér szeszélyes, sokszor elmondatja közbeszólás nélkül a leckét s végül egyetlen kérdésbe kapaszkodik, melyben soha nem hallott, magasrendű, egyetem-szagú szavak röpködnek és szinte kihívják a soha méla, együgyű hallgatást. És mégis, mindig akadnak, akik ilyenkor nem zavart csendet válaszolnak, hanem nyugalommal felelnek öntudatos érthetetlenségeket és nem is nagyítják eseménnyé az egészet, semmi, egy osztályzat csupán...Kik ezek a fiúk? Ilyen nő-e cvikkeres, tekintélyes vezérigazgatóvá, vagy részvénytársaságról és százalékról meg konjunktúráról beszélgető kereskedővé, kinek gyerekei nevelőnővel begyeskednek kérkedőn, és olyan felesége van, kinek ruháján szürke, nedves folt terpeszkedik a hónalj alatt?...Ilyen jövő áll előtte is? Nem, soha, ezt nem...ő frakkban fog hajlongani az opera elragadtatástól tomboló, mámoros közönsége előtt, fények, virágok, ünnepek zuhatagában, de addig... - mily bosszantó és kínos - magáévá kell tenni a participáló részes társ könyvelését. Csengettek, tíz perc, helyrehozhatatlan és észrevehetetlen letűnt, az osztály benépesült.

És mint tömör rotissimók viharzása után a karmester egyetlen mozdulatára lélegzet fojtottan dermed meg a zenekar, egy láthatatlan vezénylő pálca intésére nehéz csend szállt alá. A Cincér vesztegelés nélkül jön csengetés után. Már itt is van, a padok elé magaslik, mint eszes cövek, összefont karokkal rideg szemle a buksi tökök felett, aztán megszólal, mint a végzet: Fiacsán! Igen, ez a sorrend, Fiacsán, Halmos, Móczár, Modenay és Sas akik még számadással tartoznak. A Fiacsán után tehát ő, Halmos következik. Talán az igazgató hivatni fogja óra közben a Cincért...mindegy, ez az utolsó könyvvitel óra és ennek az ötnek ma muszáj lefelelni...még egyszer, törhetetlen figyelemmel át kellene olvasni a leckét és a homályos részeket a józan ész útmutatása szerint belekapcsolni a megtanultakba... Szorító hasfájás gyötörte, a szeme viszketett és hirtelen arra ébredt, hogy mániákusan ismételgeti magában a címet. A participáló részes társ könyvelése, a participáló részes társ könyvelése...ha most jól felel, ezentúl drága délutánjai teljes félóráját szenteli a könyvvitelnek, elejétől végig átveszi az anyagot, mert ilyen idegroncsoló kínzásnak nem hajlandó magát még egyszer alávetni...Pedig jól kell felelnie, egy rossz osztályzat mérgétől fertőzötten kedve sincs kopogtatni a titkok kapuján délután...óh, a délután...Délután találkozni fog az álmok istennőjével, a Meztelen Nővel, kinek női keblei vannak és térdig érő, hosszú, arany haja, illatos, melybe bele temetkezik, feloldódni benne és leráz magáról minden földi szennyet...Szeretni fogják egymást, végigcsókolja egész drága, forró testét és hazaviszi, eljátssza neki a kompozícióit és bemutatja az anyjának, íme anyám, az én nőm, szeresd, mert ős is szeret engem, Beethoven...De mi ez...? Ez a csend...A Fiacsán megakad....A Cincér az ablaknál áll és fanyar egykedvűséggel lapozgatja kis noteszét. Még ebben is különbözik a többitől, kis noteszben osztályoz és csak félév végén írja át a sorsdöntő számjegyeket az osztálykönyve...A Dáde órájára pillant, aztán átsúg, az önkéntes pribék: most te jössz! A Fiacsán már elveszett ember, merőn, szemkáprázottan figyeli Tonait, aki élesen határolt szótagokkal, mintha süket-némával beszélne, próbál valamit megértetni vele, de hiába, a szájról való leolvasás nehéz mesterség és az elégtelen már suhog fekete szárnyaival...Megnevezhetetlen erő húzza Gábort kifelé, egy kaján mágnes, a romlásba, az oldalról, előlről, hátulról rászegeződő szemek szinte felemelik ültéből és dobják ki maguk közül, elfulladt gégével, sajgó hassal kapaszkodik a padjába, ugrásra készen, és mégis vissza gravitálva, egy elveszett, legyöngült, kárhozott diák...És a Cincér zsebre teszi a könyvecskét, aztán kinyilatkoztatja...Lindenbaum!

Mi ez?

(Vége következik.)