Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 2. szám

Gábor Ignác: Költő és metrikus
- A magyar ritmus problémájához -

Mottó: Nyelvész urak jobban "tudják," A költő jobban "érzi.
Arany János: Aisthesis

Szín: Margitsziget. A tölgyek alatt.

Idő: 1880. - Napsugaras júniusi délelőtt.

Költő: Olvastam a verstanát. [*] Nem úgy, ahogy némely bírálók szokták, belekukucskálva a fel nem metszett könyvbe, mint varjú a koncba, hanem elolvastam becsületesen, elejétől végig. Pedig nehezemre sík az olvasás és szemem gyakran felmondja a szolgálatot... Sok érdekes dolgot találtam a könyvében. De egynémely részletét - megvallom - nem tudtam világosan megérteni. Azt észrevette, hogy Ön a "Magyar nemzeti vers idom"-ról írt értekezésem egyik-másik tételével nem ért egyet, sőt annak a Czuczor versnek is, melyet én ritmus példának idézek, Ön másképpen jelzi az ütemét, mint én.

Metrikus: Bocsánat... de méltóztatik tudni... a modern ritmika eredményei...

Költő: Sose mentegetőzzön, fiatal barátom. Engem a kritika túl szigora nem bánt. A fejlődés természete hozza magával, hogy az utóbb jövő, ha elődét megakarja haladni, ennek rovására kénytelen érvényt szerezni magának. Azon sem ütközöm meg, hogy Ön verssoraim egy részére rásüti a szabálytalan ritmus bélyegét. Csak megérteni óhajtanám, hogy miben is áll voltaképp ez a szabálytalanság. Mert eléggé vájt fülűnek vélem magamat, hogy a ritmus hibáit maga is megérezzem.

Metrikus: Előre kell bocsátanom, hogy - mint vers tanomban kifejtettem - az analógia [*] ... az éles hangfolyam szögletességének enyhítése végett...

Költő: (félbeszakítja) Azt hiszem, öcsém uram, célszerűbb lesz absztrakciók helyett egy néhány versemen demonstrálni az ön teóriáját. Az újjal mutatott hiba minden estre oly gyakorlati útbaigazítás, melyet az is megért, kinél az elvonások dugult fülekbe ütköznek. Nagyon kedvesen venném tehát, ha szíves volna velem együtt elütemezni néhány vers soromat és engem figyelmeztetni, ha valahol elhibázom a ritmust. Akarja?

Metrikus: Nagyon szívesen.

Költő: Akkor hát lássunk hozzá. Itt fekszik éppen egy vers kötetem. Ütemezzünk el belőle néhány sort. Akárhol, ahol éppen felütöm. talán itt, a Murány Ostromából... (Ritmizálva olvassa):

Lovag sarkantyúmat híremmel-nevemmel
Sárba tapossa egy félénk asszonyember.

Jól van így?

Metrikus: Tökéletesen. Megfelel a hangsúlyos ritmus alaptörvényének, amint azt verstanom meghatározza: Az értelmi hangsúlyok, a rendes beszéd mondatbeli nyomatékai, adják az ütemek lüktetőit.

Költő: Helyes. Magam is ezt vallom. Az értelmi hangsúlyok lüktetik az ütemeket. - Folytassuk tehát. (Ritmizálva olvassa):

Egy némber, egy özvegy, egy hősködő asszony.

Metrikus (közbevág): Bocsánat, ez már nem jó.

Költő: (csodálkozva) Miért nem? Hiszen itt is mindenütt az értelmi hangsúlyokra tettem az taktusokat!

Metrikus: Hja az más! Az ilyen soroknak nézve verstanom azt tanítja, hogy "átengedve magunkat ritmus érzék folyamatának az taktust a sorkezdő, bár értelmileg súlytalan szóra kell tennünk, mert a logikai nyomatékot ily esetben elhallgattatja a vers nyomaték."

Költő: No lám, ez az, ami sehogy sem megy a fejembe, pedig én is át szoktam magam "engedni a ritmusérzék folyamának." Ön az imént azt mondotta: Az értelmi hangsúly adja a ritmus lüktetőjét, a vers nyomatékát. Ebből logika az következik, hogy ebben a verssorban az egy szócskának, melynek értelmi hangsúlya nincsen, vers nyomatéka sincsen. És most mégis azzal a versnyomatékkal, amije nincs és amije az imént idézte ritmikai alaptörvény szerint nem is lehet, elhallgattatja a rákövetkező szó értelmi nyomatékát, amely pedig tagadhatatlanul meg van!... De lám, már megint bele zökkentünk a teóriába. Térjünk vissza a gyakorlathoz. Hogyan kell tehát Ön szerint ezt a sort helyesen ütemezni?

Metrikus: Így:

Egy némber, egy özvegy, egy hősködő asszony.

Költő: De nézze, drága uram, az egy itt artikulus, tehát semmi esetre sem kaphat hangsúlyt. Valamikor - vagy húsz éve lehet - éppen én voltam az, aki a Figyelőben az egy szócskának artikulusként való használatát megvédtem azokkal szemben, akik azt teljesen ki akarták küszöbölni. De arra én sem gondoltam, hogy ez az artikulus még hangsúlyt is kapjon, mert akkor már csakugyan szám jelentő lesz belőle. Már pedig én itt nem azt akarom kiemelni, hogy egy némber és nem kettő, mert hiszen két asszonytól legyőzetni sem volna Veselényinek kisebb szégyen - hanem az bántja a hős vezért, hogy nem is férfi hanem asszony elől kell szégyenszemre meghátrálnia.

Metrikus: Amint látni méltóztatik, az egész nehézséget az okozza, hogy ez a sor súlytalannal kezdődik. Mert a magyar alexandrinus nem tűri meg a súlytalan kezdetet. A magyar lexandrinust pattogtatva, ropogtatva kell ütemezni. Tarrarara rara! Tarrarara rara! Amelyik verssor ebbe a sémába nem szorítható, az a hibás.

Költő: De hát mitévő legyen a költő azzal a sok súlytalan szóval, artikulussal, kötőszóval stb., melyek nélkül egy logikus gondolatot kifejezni szinte lehetetlen?

Metrikus: Erre is megfelel az én verstanom: Ilyenkor a költő fordítsa meg a szórendet és a hangsúlytalant helyezze be a verssorba, a szólam közepébe vagy végére. Lám, a jelen esetben is egy ilyen verzióval, a súlytalan szót hátrább téve hibátlan ritmust kapnánk.

Költő: Hogyan?

Metrikus: Például így:

Némber egy-egy özvegy, hősködő egy asszony.

Költő: (kétségbe esve) De hiszen ennek semmi értelme nincsen!

Metrikus: az meglehet. De a ritmusa, az kifogástalan. Méltóztassék csak meghallgatni, milyen pompásan pattog:

Némber egy-egy özvegy... Tarrarara rara...

Költő: Tarrarara rara... Eszerint p. o. ezt a verssoromat:

Egy virág, egy fűszál...
Egy vonás, egy semmi rája emlékeztet,

melynek mindig úgy éreztem a ritmusát, ahogy most jeleztem, szintén úgy kell ütemezni, pattogtatva:

Egy virág, egy fűszál,
Egy vonás, egy semmi?

Metrikus: Bizony, nem is másképpen. De itt is könnyű a korrektura a sorkezdő súlytalan kiküszöbölésével, talán így:

Virág avagy fűszál,
Vonás avagy semmi.

Költő: vonás avagy semmi... Hogy én erre nem gondoltam! De ha már a szent Ritmika így tönkre veri a verseimet, akkor én is úgy teszek, mint azon szőlősgazda, aki jégesőkor az Úr istennel versenyt dorongolta saját szőlőjét. Akkor hát én is neki esek ütni-verni a legszebb vers fürtjeimet. Lássuk csak. Ennek a verssoromnak:

Az álmot, az árnyat, a napot, a holdat,

melyet eddig igazán szépnek véltem, a ritmusa ezek szerint szabálytalan? Ez a verssor:

A képzet az érzet, az eszme, az emlék

szintén szabálytalan, nemde, Metrikus uram?

Metrikus: Hát bizony... nem nagyon szabályos. De talán itt is lehetne... egy kis inverzióval...

Álmot azaz árnyat...
Képzet azaz érzet...

Költő: Nem! Nem! A világért sem! Elég volt az inverziókból! Majd én másképpen segítek rajta. Hanem tudja jó uram, hogy ilyen súlytalan kezdetű verssor nálam százával, sőt talán ezrével található. Már most ezt mind átdolgozni, bizony veszett egy munka lesz. De mit tegyek, ha egyszer az ön ritmikája így kívánja.

Metrikus: Azért nem okvetlen szükséges átdolgozni, hiszen vers tanomban éppen ezekre nézve megmondottam, hogy

"bár ritmusuk kissé szabadabb, de fülünk azért ezekben is kiérzi a rendet, annál is inkább, mert másutt annál tisztábban kapja a ritmusokat."

Költő: Nagyon kedves kegyedtől, hogy kritikája szigorát e szavakkal enyhítni igyekezett. Úgy látszik, kegyed is azon elvet vallja, melyet én szerkesztő koromban állandóan hangoztattam: fortiter in re, suaviter in modo. Olyan szépen fejezi ki a gáncsot, hogy szinte dicséretnek hangzik. Hogy is mondotta? "Fülünk azért ezekben is kiérzi a rendet, mert másutt annál tisztábban kapja a ritmusokat." De ez magyarán mégis csak annyit jelent, hogy hibás vers soraimat el kell nézni a hibátlanok kedvéért. Már pedig én ebből az elnézésből nem kérek. Mikor Goethét a Hermann und dorothea egy hét lábú hexameterére figyelmeztették, egy kézlegyintéssel elintézte a dolgot: "Lasst die Bestie laufen!" De ott csak egy bestiáról van szó, holott nálam tíz állatseregletre való bestiát kellene futni hagyni. Nem, nem, Metrikus uram, én bizony átfogom dolgozni azokat a szabálytalan vers sorokat mind, egytől-egyig arra a ropogós ritmusra.

Metrikus: Az volna természetesen a legideálisabb.

Költő: De még egynémely kérdésem volna. Tudja, én nagyon kedvelem az alliterációkat és ahol csak módját ejthetem, szeretem velük ékesíteni a verseimet. Az alliteráció természetesen nálam is a hangsúlyos szótagokat emeli ki még erősebben a mássalhangzók összecsendítése által P. o.

Egy fiait féltő anya fájdalmaitól.

Ha már most az ilyen sort azzal a... tarrarara rara ritmussal ütemezzük, akkor - nem is említve az értelem eltorzítását: Egy fiait féltő... ugye bár elég furcsán hangzik, - azonfelül az alliteráció is elromlik, mert az egyik alliteráló betű nem esik össze az ütem súlyával.

Metrikus: (fölényes mosollyal) Ez az ellenvetés akkor volna helytálló, ha az alliteráció a magyarban is olyan volna, mint más nyelvekben. Ámde - mint egy ritmikával is foglalkozó tudósunk kimutatta - a magyar alliterációnak éppen az a speciális sajátossága, hogy nem a lüktetőkre esik, hanem az ütem mélyébe, a súlytalanra.

Költő: Hogyan? Alliteráció az ütem mélyében? Olyan, mintha a kilátó tornyot a völgybe építenék és nem a hegytetőre!

Metrikus: ugye bár, az első pillanatban ez szinte hihetetlenül hangzik. Pedig így van. A magyar alliterációnak éppen az az érdekessége, hogy elrejtőzik az ütemben. Hiszen mi érdekes is van az olyan alliterációban, melyet minden gyermek első hallásra észre vehet? P. o.

Roland, der Riese im Rathaus zu Bremen.

A magyar alliteráció nem ilyen primitív. A magyarban keresnünk kell, néha nagyon soká kell keresnünk az alliterációt, annál nagyobb aztán az esztétikai gyönyörűségünk, mikor végre megtaláljuk.

Költő: Értem. Olyan ez tehát, mint azok a vekszáló képek, amelyekben keresni kell, hogy "hol a nemcsak?" és ujjong az ember, mikor végre megtalálja. - De most még egy kérdésem volna, ha megengedi...

Metrikus: Kérem, csak méltóztassék.

Költő: Vannak esetek, mikor a költő kénytelen egyes szókat feltűnően nyomatni, hogy kiemelje azt, amire különös súlyt fektet és ami elfutván az olvasó szemét, az értelem vagy kifejezés erélye szenvedne miatta. Íme néhány mustra a magam terméséből:

Hogy karra se légyen gyöngébb, mint az atyja.

Hogy élő embernek ily álma lehetne,

vagy hogy olyan verssort idézzek, melyben az antitézis már maga is erősen kiemeli a szót:

Az egy birodalom két főt hogy uraljon?

Már most én hiába jelzem mindenféle képen, hogy ezeket a szókat akarom erősen kiemelni és ezeken érzem természetesen a ritmus hangsúlyát is, mert mindjárt ott terem az Ön vers nyomatéka és elnyomva - vagy mint Ön mondja: elhallgattatva a kiemelendő szók hangsúlyát az előttük álló súlytalan szócskára teszi az ütem lüktetőjét. Így:

Hogy karra se légyen...
Hogy élő embernek...
Az egy birodalom...

nem törődve azzal, hogy ez az ütemezés mennyire eltorzítja a vers értelmét, mert ez a félsor:

Az egy birodalom

így hangsúlyozva, akár állító, akár kérdő mondatnak veszik, ugye mindenképpen abszurdum? Hát nincs rá mód megakadályozni, hogy a ritmika el ne rontsa a költő kifejezésének értelmét és erejét?

Metrikus: Nincs. Hiába, az ilyen esetekben a ritmus megkívánja az értelem feláldozását.

Költő: Az értelem feláldozása... Sacrifizio dell`intellettő! Soh`sem hittem volna, hogy ezzel a szörnyű fogalommal még a ritmikában is találkozni fogok. De hogyan magyarázza meg azt tisztelt uram, hogy idegen vers formákban, p. o. anapesztikus versben akárhányszor pompásan kidomborodnak a magyar nyelv természetes hangsúlyai, p. o.

Hogy feljőve Márton, az oroszi pap

holott, ha a Szondi két apródját magyar alexandrinusokban írtam volna meg, ezt a sort az Ön ritmusa szerint már így kellene ütemezni:

Hogy feljőve Márton, az oroszi lelkész

fejbe kólintva a hangsúlyt és az értelmet egyaránt. Hogyan van az, Metrikus uram, hogy a magyar értelmi hangsúly éppen a magyar verselésben nem érvényesülhet, de az idegen vers formákban igen? Hát nálunk még a hangsúlynak is idegenbe kell mennie, ha érvényesülni akar?

Metrikus: Ennek nagyon egyszerű a magyarázata: Az anapesztikus verselés független a magyar hangsúlytól, tehát nem akadályozhatja meg a magyar hangsúly érvényesülését, a magyar alexandrinus azonban alá van vetve a magyar hangsúlyos ritmus törvényeinek, melyek a hangsúly érvényesülését már korlátok közé szorítják. Méltózik most már érteni?

Költő: Nem én. Egy kukkot sem értettem az egészből.

Metrikus: Mindjárt világosabb lesz a dolog, ha hozzátesz, hogy a hangsúlyos ritmus a magyarban nem olyan, mint más nyelvben...

Költő: aha! megint egy specialitása a magyar ritmusnak!

Metrikus: Igen. Más nyelvekben a hangsúlyos ritmus azt jelenti, hogy a hangsúly iránya, a hangsúly lükteti a ritmust. A ritmikai hangsúly tehát mindig össze esik az értelmi hangsúllyal. Mindig ott van a taktus, ahol a hangsúly. A magyar ritmus nem ilyen unalmasan konzekvens. A magyar ritmus csupa meglepetés, mert a magyar versben nem ott van az ütem lüktetője, ahol az ember az értelmi hangsúly után várná, hanem akár hányszor a súlytalan lesz a súlyos és a súlyos a súlytalan.

Költő: Már értem. Azért mondják tehát a magyar ritmust hangsúlyos ritmusnak, mert éppen nem a hangsúly után igazodik. Canis a non canendo! hogy mi mindent nem tanul az ember öregségére! (A távozni készülő Metrikushoz.) Még egy szót kérem. Az imént az mondottam, hogy szabálytalan verssoraimat át fogom dolgozni arra a pattogó ritmusra. Megvallom irtózom ettől a foltozó munkától. Inkább száz új verset írok, mint egyet korrigáljak. Mikor Szilágyi István ösztönzésére a zrinyi ász átdolgozásába fogtam, a második éneknél azzal is felhagytam. Most az Ön érdekes fejtegetése közben arra gondoltam, hogy hiszen volna egy mód megszabadulni ettől a rettenetes munkától és verseimet változatlanul meghagyni, úgy ahogy meg akartam, anélkül, hogy az ön ritmikájának szabályaival összeütközésbe jutnának.

Metrikus: És hogyan méltóztatik ezt elképzelni?

Költő: Hát tudja arra gondoltam - csak úgy ötletnek vetettem oda, lehet hogy abszurdum, amit mondok - arra gondoltam, hogy mint sem annyi száz verssor átdolgozásával kínozzam magam, talán egyszerűbb volna... a másik megoldás...

Metrikus: És mi volna az?

Költő: Hát arra gondoltam... talán egyszerűbb volna... ha Ön volna szíves átdolgozni a verstanát!

 

[*] Ez a verstan csak öt évvel később jelent meg, de ezen a kis anakronizmuson túl kell magunkat tennünk, ha ezt a dialógust a Költő és Metrikus közt el akarjuk képzelni.

[*] A ritkítva nyomtatott részek mind szó szerinti idézetek a verstanból, melyről itt szó esik.