Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 23. szám · / · FIGYELŐ
A kiállított képek különben egy összefüggő, szerves átalakulási folyamatba illeszkednek. Tisztán felismerhető, mint fürkészte, tapogatta önmagát a művész és mint bontakozott elő a felszínes hatások foltjaiból arcának igaz és őszinte sziluettje. Ez az összefüggő, csodálatos metamorfózis végső pontjain a belső élet, a lelki történések pridikációjává válik s
A kiállítás anyagát nagy általánosságban három képtípusba sűríthetjük. Az első képtípusban még sok a heterogenitás. Itt említjük meg a rajzokat, melyek közt főképpen a 105-tel jelzett, keleti talán egyiptomi típust mutat, önmagából misztikusan elcsodálkozó szemekkel. A rajzokban két később kiteljesedett tendencia megcsillanását látom. Az első tendencia: határozott érdeklődés a keleti embertípusok után (46. sz. kínai, 49. sz. egyiptomi, 44. sz. néger, 65. sz. cigány, 11. sz. zsidó). A második tendencia: az emberi test abnormis elváltozásain, a test rútságán, diszharmóniáján keresztül csillogó lelki szépség, belső harmónia hangsúlyozása. (Később főképpen a 43, 10 és 68. sz. képek.) A koloratúra itt kissé még öreges és tompa s a vonalvezetés itt-ott mintha barokkos lendületű (4, 19, 78. sz.). Tagadhatatlan, hogy már ezekben a képekben is jelentkezik a lelki életnek később minden tekintetben megoldott, expresszionisztikus kivetítése. Itt még csak a szemeken keresztül árad felénk a belső életet élő ember, de a kép megkonstruálásában s a technikában még hiányzik a teljes egyöntetűség.
A második képtípust túltengő izomkultusz, fényhatásokkal is erősített plaszticitás jellemzik. A barokkos lendületet súlyos testiség, kolosszális testkultúra, térbeli hatásokra való törekvés váltja fel. A színskála meggazdagodik s a színek mélyebbek és egyúttal levegősebbek lesznek. (3, 2, 61, 14 sz.). A vakolatszerűen kezelt testeken szinte érezzük a gravitáció erejét s a mázsás combok alatt szinte behorpad a föld. Itt minden izmok acélpántjain, minden erőtől duzzadó emberi testen keresztül mindent felülmúló erővel mutatkoznak a szenvedélyek, a lélek mélységei, melyek mintha magát a testet is szétfeszítenék. Ide tartozik a két
A harmadik képtípusból (mintha reakció lenne) eltűnik a plaszticitás és bizonyos síkszerűség, freskószerűség érvényesül. A technika leegyszerűsödik, egyénivé válik s az átlátszó, könnyed kezelés hamvasan finom, szinte leheletszerű hatásokat tesz lehetővé. Ez a technika egyes képeknek álomszerű, víziós jelleget kölcsönöz (45 sz.) és mindenben támogatja a kép belső tartalmiságát.
A materiális világszemlélet üres formakultusza eltűnt. Az ürességet kitöltő tudományos művészkedés helyett itt erőteljes, örvendetes próféciákat látok a jövőről. Eltűnik lassan az arc rútsága s a lélek szépsége formailag is szép, bájos arcukon ütődik keresztül. A tavasz vadonatúj virágaira, a virágszirmok illatára emlékeztető üde színkultusz veszi kezdetét. (27., 58. sz. kép.) A tájképek is leheletszerű, omló színekkel pompáznak. (42., 64. sz.) A 32-es számú önarckép teljesen madonnaszerű, mintha távoli zenét hallgat, színekben harmonikus, egyszerűen, nagy könnyedséggel megkomponált friss és szépre szuggeráló. A 44. számú képen a naiv gyermeki lélek kikukucskálását érezzük a misztikus trópusok erdejéből, mely az életet is jelentheti. A 48-al jelzett önarcképen a világos, könnyű színek harmóniája csendül s a haj zöld színe merész és mégis jóleső kapcsolatba hozza az arcot a háttérrel. A 102. számú női akt nagy anatómiai felkészültségre mutat és itt a plaszticitás is kifejezésre jut, annak minden forszírozott hajszolása nélkül. A megkapóan zsenge színek harmóniáját csak emeli a különös megvilágítás. Ez a kép különben örvénylő, dinamikus mozgásban van s a jól kiegyensúlyozott női test, mintha egy színesen forgó nebula magja lenne. A síkszerű
Külön kell itt megemlékeznünk a 18-as számú
A kiállítás túlnyomó részben a magyar piktúra örvendetes gazdagodását jelenti.