Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 23. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK

Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
- REGÉNY - (8. vége)
XXI.

A város üres lett, idegen lett, s az eddig boldog otthon is olyan lett, mint a torta-dísz. Édes, de merev. Nem hatott Rőczeyre életként. Más világban élt már, s apró figuráknak látta az embereket.

Kerülte az ismerősöket, a megszokott társaságot, s már nem tudott estéken keresztül kibicelni a ferblizőknek.

S nem tudott Klárira nem gondolni. Pedig erőltette magát.

- A nyáron a családomnak fogok élni, erősítette elhatározását. Kárpótolom a feleségemet a sok mellőzésért, mely lelkemben érte. Vezekelni fogok a legjobb, a legmegértőbb, a leghűségesebb asszony előtt. Játszani fogok a gyermekekkel, mint ezelőtt. Hallgatom az öregasszonyok pletykáit, leszürkülök megint.

De Klári alakja újra feltűnt előtte, s kettészakította gondolatát. Hátha mégsem jön vissza? Mi lesz akkor?

Majd valami rendszert akart magának kidolgozni a Klárira gondoláshoz.

- Úgy fogok rá gondolni, mint ahogy a léckerítés van készítve. Egy léc, utána semmi. Egy léc, megint semmi. Harmadik léc, megint semmi. A léc lesz Klárika, utána semmi következik.

De a lécek oly közel állottak egymáshoz, hogy kiszorították maguk közül a semmit. A lécek egybeforrtak.

- Hiába, mondta, csak szalagban tudok rá gondolni. Egy végtelen szalagban, melynek szálai nem adnak helyet más gondolatoknak. És verset írt:

SZONETT

Mint bolthajtása életednek
Reáhajolok napjaidra.
Én vagyok szíved minden titka
Aki őrizlek és befedlek.

A csillagaid rajtam kelnek,
A holdad rajtam úszik végig,
A felhőd rajtam feketéllik,
Én küldöm könnyét a szemednek.

És oly messziről, mint az égbolt,
Mint ami nem lesz, s ami rég volt
Ledobom magam a kezedre.

S az életedre rácsukódom
Mint drága kincsére az ódon
Hű lakatú ezüstszelence.

Délután a jegyzőnét látta az anyósához menni. Komoly, fontoskodó képpel nézett rá, lehetetlen volt észre nem vennie, hogy másként nézi, mint azelőtt.

Estefelé áthivatta az anyósa.

- Nézd, Kálmán, tudom, hogy nincs semmi alapja. Nem is szólnék a világért sem Mariskának. Minek szomorítanám. De pletyka van.

- Kiről?

- Rólad és Kláriról. Azt beszélik, szerelmes vagy bele, s hozzá írod verseidet.

- Remélem, mást nem mondanak?

- Még nem. De ismered a kisvárosi nyelveket...

- Ida néni nyelvét...

- Igen, Ida néniét is, a többiét is. Ilyen kis helyen minden nyelv egyforma.

- És én ezekkel törődjem?

- Közöttük élsz. Alkalmazkodni kell. S nem csak magadról van szó, a feleségedről is, Kláriról is. Úgy hiszem egyiknek sem akarsz ártani.

- Mi tehát az orvosi javaslat?

- Jó lenne, ha Klári nem jönne vissza. Máriát ugyan már áthelyezték a Dunántúlra. De jöhet más. A pletyka elhallgat...

- Ida néni megnyugszik...

- Igen, Ida néni is, te is, mindenki.

- Jó, majd gondolkozom.

Rőczey nagy sebbel tántorgott ki az utcára. Úgy érezte, hogy kétfelé nyílt a szíve, s szöges talpak rugdossák a sebét. Apró játékházaknak látta az utcát alkotó házakat, most már tudta, hogy lakóival sohasem értik meg egymást. Az ő gondolkozásuk nem ér tovább a gerendáknál, s befödte magát az előítéletek szalmafödelével. Hiába volt minden. Ezernyolcszáznyolcvan-egynéhányat írtak, s ő jó száz évvel későbbi dátummal látta el az életét. Micsoda közösség is lehetett volna a lelkükben! Sorba vette a házakat. A város végén kisgazdák, parasztok laktak, s ugyanazt az életet élték, amit jobbágy őseik. Csak jogilag voltak szabadok, de az életükből kizártak minden szabadságot. Születtek, ettek, dolgoztak és meghaltak. Amott lakott az orvos. Ez már intelligens ember volt. Reggeltől estig hivatásának élt, falukra, tanyákra hordozták, gazdagodott, öregedett, megrokkant, de sohasem hallotta tőle, hogy vágya lett volna magasabb rendű életre. Soha nem jutott eszébe, hogy ne csak a betegség csíráit ölje ki a szenvedőkből, hanem egy életebb élet szérumát is beléjük szeretné oltani. A sarkon egy földbirtokos lakott. Csak annyiban különbözött a városvégi parasztoktól, hogy nem kelt olyan korán, többet ivott, s nem dolgozott annyit, mint ezek. Az ügyvédek a mások bajából éltek, s csak a perköltség érdekelte őket. Az ifjúkor álmai kilobbantak szívükből, megalkudtak, áthasonultak, filiszterek lettek. A bírákat örökéletükre lekötötte az anyagi gond, s vágyaik csak a hivatalos rangsor létráján tornáztak. Micsoda kiábrándító, elkeserítő, kétségbeejtő üresség mindenütt! Hát ez lenne az élet! Erre születik az ember?! S ha ki akar lépni a szűk keretből, úgy kell szíven vágni, úgy kell agyba verni, mint őt?

Leült a templom lépcsőjére, s ezt a verset írta noteszébe.

PARÓKA

Borítsd el csókkal lelkemet,
Mert megőszült egy éj alatt.
Simogasd, mint az ősz hajat.

Már nem kemény, nem lázadoz,
Itt sír, mint fehér éj, velem,
S szálanként ki nem téphetem.

Úgy fázom... félek... Szél süvölt
És vigyorog a kósza hold:
Boldogságod paróka volt.

Megvárta, amíg a nyolcat harangozták, aztán hazament.

Közben a felesége is volt az anyjánál. Jókedvűen jött haza.

- Megint nagyszerű dolog történt Kemény járásbíróval - beszélte vacsora közben. - Tudod, hogy milyen vizsgálóbíró-természet. Mindenütt nyomoz. Az írnoka asztalán kutatgatott, s a kezébe akadt egy tollszár. Végigtapogatta, s másnap a következő prédikációt tartotta az írnoknak: «Balogh, maga úgy látom, a fülét piszkálja a tollszár végével. Ha az ember kezébe veszi, ragad. És még ha csak ragadna. De - keserű!»

Rőczey egész éjszaka nem hunyta le a szemét. Alig várta a reggelt. Reggeli után vállára csapta puskáját, s kiment a mezőre.

- Nagy nyulat lőjön ám apuska, szólt utána Béluska.

- Nagyot fiam.

Letért az útról, s neki vágott a földeknek. Régen volt már eső, lankadt és szomjas volt minden. A dűlőúton kocsi porzott, az akácfák alatt ökrök pihentek. Egy fiatal nyúl ugrott föl előtte a káposztásból. Nem lőtt utána. Még nem volt szabad. És foglyok rebbentek fel a kukoricásból. Nem lőtt rájuk. Nem azért jött.

Elővette verses könyvecskéjét, és olvasta a verseket. Abban a sorrendben, ahogy megszülettek. Mindegyik egy fénykép volt a múltból, s mindegyik többet mondott neki, mint másnak.

- Még sok marad bennem, gondolta. Talán kár is értük. De a visszhang különös. Nemcsak, hogy a hangot nem veri vissza, hanem egyenesen rám kiált: «Hallgass!» Jó, elhallgatok. A vállalkozás nem sikerült. Az álom kisiklott. A síneket nem jó talajra helyeztem el. A kor szelleme lesüpped alattuk. Ha szeretőket tartanék, mint mások, ha úgy csalnám a feleségemet, mint mások, csaknem valamennyien az urak kasztjából, egyenrangú lehetnék velük. De én csak látni, csak énekelni akartam az ideált. Csak arany rámába tenni, hogy mindennap elmehessek előtte. Becsülni és becsületben tartani. És már felkavartam a szennyet. A ráma aranyára már foltok rakódnak. És én nem arra születtem, hogy boldogtalanná tudjak tenni valakit. Ezt a tudatot nem bírom el. Kötéltáncos voltam a házasélet és egy végtelen szerelem között. Két szívet tartottam kezemben, két szívvel egyensúlyoztam a magam szívét. Meglöktek. Jól van. Egyszerű számtani példa az egész. Második elemi osztály. Kivonás. Valakihez hozzáadtam az életemet. Most kivonom. Most még jobb, mint később. A seb begyógyul. Az emlék nem lesz oly kínzó. A szeretet, a gyöngédség burája alá kerül. Mint az üveg alatti alabástrom óra. Jobbra lendül, balra lendül. És jobbról is áll valaki, balról is áll valaki. Hanem semmi búcsú. Búcsúzni fáj. Ha valaki ki akar esni a vonatból, s előbb elkezd búcsúzni, az útitársakkal parolázni, az sohasem esik ki a vonatból. Már pedig ki kell esni.

Gyorsan földre állította puskáját, s rászorította szívét a csövére.