Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 19. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK

Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
- REGÉNY - (4)
XII.

A tanító bemenekült a templomba. Most már tudta, hogy mit tett, hogy eldobta a kockát. Tulajdonképpen a kockát nem is ő dobta el, a kocka kiszabadította magát a kezéből, a kocka, mintegy öngyilkos, levetette magát a habozások és kétségek tornyáról.

Otthagyta a csoportosuló gyerekeket, az egyikre rászólt, hogy álljanak szépen sorba, s jöjjenek utána a templomba.

A csigalépcsőn felszaladt az orgonához és várt.

Várta a gyerekeket, a fiúkat és lányokat, akik szegénykék azt hitték, hogy ma is olyan nap van, mint a tegnap volt és tegnapelőtt. Most épp olyan kialudt, kipirosodott arcocskákkal jöttek az iskolába, a hajuk úgy fénylett a víztől, s a szemük épp oly gyerekesen csillogott, mint más hétköznapokon.

Már elolvasta, gondolta Rőczey és kiverte homlokát a verejték.

Ugyan mit szól hozzá? Milyen vonalban szalad finom ajka? Lebiggyed-e vagy mosolyra görbül? Beszívódik-e a fehér fogak közé, vagy megmarad vízszintes komolyságában? Elteszi-e a verset, vagy összetépi? Megmutatja-e valakinek, vagy titkai közé zárja?

Nem felelt a sok kérdésre senki és semmi.

A hűvös falak hűvösek maradtak. A padok sötétbarnán nyúltak egymás mellett. Az orgona sárga billentyűi hidegen várták ujjai táncát. A keresztelő medence szürke márványa egykedvűen állt a templom közepén.

Egy tavasz hiányzik életemből! - orgonázta a tanító lelke s a zsendülő tavasz odakinn nem nyílatott virágokat a kertekben. Nem húzta ki varázsszavával a faleveleket. Nem fűtötte izzóvá az utcalevegőt. A kottalapok szamárfülei nem simultak vízszintessé, a kottafejek nem hordtak magukon pántlikás kalapot s az orgona ezüst sípjai nem változtak át arany sípokká.

Mi lesz most? - kérdezte magától a tanító.

S a felesége jutott eszébe, a régi boldogság. A gyerekekre gondolt, a régi boldogság mezejének fehér báránykáira.

A feleségemnek kellett volna a verset először felolvasnom, riadt fel gondolatai közül. Nem kérdezte volna, hogy kihez írtam. A verseket nem mindig írják valakihez. A költőnek támad egy eszméje s versbe önti. Mi lesz most, mi lesz most, ha Klárika találkozik a feleségemmel s valami megjegyzést tesz a versre? Hátha ő nem tudja, aminthogy nem is sejtheti, hogy micsoda kínok és gyötrelmek előzték meg ennek a kilenc sornak születését. Abban a versben nincs is semmi. A kézbesítési mód azonban...

Hol van hát? Hol marad ily sokáig? Máskor egy perc alatt össze tudta szedni a gyerekeket. Talán többször átolvassa a verset, talán tanulja könyv nélkül... Talán sír és mély sértést érez szívében. Talán nem is akar többé a szemébe nézni s már a templomba kísérni sem hajlandó a lányokat?

Természettudósok kimérték, hogy a fény hány métert tesz meg egy másodperc alatt. De azt nem tudják kiszámítani, hogy ugyanannyi idő alatt mekkora utat fut be a gondolat. A fényt utol lehet érni a tudósok ceruzájával, a gondolatot azonban sokszor egy másik gondolat sem éri utol. A gondolatok is lehetnek fényben ragyogók; de nem a fény viszi magával a gondolatot, hanem a gondolat a fényt. Mégis a sötét gondolat a győztes a gondolatok versenyében. A sötétség, a szomorúság, a kétségbeesés a legjobb zsoké a világon.

Rőczey gondolatai össze-vissza cikáztak. Bejárták múltját, jelenét s bevilágítottak és besötétítettek jövőjébe.

Eszébe jutott egy olvasmány az első osztályosok könyvéből.

Az arany nyújthatóságáról szól ez s azt állítja, hogy egy akkora darab arannyal, mint egy egykrajcáros, be lehet aranyozni egy huszárt lovastól.

Lefőzöttnek látta az aranyat.

Mert egy akkora darab szerelemmel, mint egy félkrajcáros, be lehet aranyozni egy egész életet. S akkorka darab fájdalommal, mint egy félkrajcárosnak a fele, be lehet feketíteni, gyászosra lehet festeni a legnagyobb szerelmet.

Végre kopogás hallatszott a kinti köveken.

Szabályos sorokba állított gyerekek apró lábainak kedves kopogása.

A csapóajtó nyitódott. Özönlöttek a hideg levegőbe párát lehelő leánykák. Ellepték az üres padokat, zörögtek, köhögtek, csoszogtak.

A sor végén bejött Klári is.

Rendes helyére ült, a szószék közelébe, az első pad szélére.

Rőczeyn hideg és meleg áram futott át. Remény és kétségbeesés. Megnyugvás és nyugtalanság.

Klári arca nem árult el semmit.

Az arca nem volt sem piros, sem sápadt. Mikor az orgona megszólalt, nyugodtan énekelt a gyerekekkel.

A karzatra nem nézett fel. Nem tudta, figyeli-e Rőczey, vagy sem.

Zsoltárát az ölében tartotta, s egyszer Rőczey azt vette észre, hogy egy papírdarabot néz a zsoltárlevelek között. Ez csak a verse lehetett. A templomban olvasta...

Istenem! - hörögte az akkordok közé.

Hirtelen más lett a fény a falakon s az ablakokon. Az orgona hangjai megszűntek vágni, szorítani, az ezüst sípokon virágok bugyborékoltak föl, hogy leszállva beborítsák a templomot. A gyerekek arca kedvesebbé változott. A karzat nem volt már hasonló egy összeráncolt homlokhoz. Az ujjain melegség futott át, s úgy érezte, hogy eddig összegémberedett lelke is kiegyenesedett.

Mikor vége lett az istentiszteletnek, megvárta, amíg a gyerekek megindulnak a templom kijárója elől.

Klári körülbelül húszlépésnyire állt tőle, mikor a sor végére állt.

Ránézett.

A tanító odaköszönt.

- Jó reggelt kívánok!

Belemarkolt a tekintetébe, s gyorsan elfordult. Nem mert sokáig szembe nézni vele. Amit a tekintetéből mintának vett, elég volt, hogy később vegyelemezze.

A katedrán kezére hajtotta homlokát, s előidézte Klári pillantását.

Nem volt benne neheztelés. Talán valami megértésféle sugárzott felé. Egy kis diadalérzet, hogy jól jövendölt. Egy kis ború, hogy bűn van a vers alján. Talán, hogy ez a vers nem olyan, mint az édes italok. Csak a teteje cukros, alul keserűség úszkál benne.

Kitépett noteszából egy új lapot, s ezt írta rá:

HANGSZEREK

Vannak zongorák, dalolva zengők,
Hegedűk lágyak, mint selyemkendők
És hárfák, miken zsongva bong a húr.
Egük felhőtlen, tisztakék azúr.

Vannak harsogva recsegő kürtök,
Peregnek róluk tömött hangfürtök.
Vannak cimbalmok, dobok, citerák,
Vad ujjongásuk a messzibe vág.

Vannak fuvolák, maguknak élők,
Csendes estéken halkan zenélők,
A szavuk csillag, lelkük teli hold,
...S én vészsíp lettem, aki felsikolt!

A gyerekek karba-kezekkel ültek a padokban. Várták a lecke-kezdést. Sokan köhögtek. Járvány volt a köhögés. A hátsó padok táján kenyérgalacsinok röpködtek, s rugdosódás zaja hallatszott.

A padok két oszlopban álltak egymás mögött, köztük utca volt, ott szokott sétálni a tanító úr.

Az egyik oszlop most ellenségévé vált a másiknak. A gyerekek arca grimaszba torzult, s ijesztő és nevettető fintorokat mutatott egymás felé. A tanító a homloka elé tett kézzel bányászott verse mélyén, s a gyerekeknek ez elég volt, hogy grimaszjárvány törjön ki köztük. A hatvan gyerek közt nem volt egy sem, akinek arckifejezése a rendes lett volna. Elferdült, lepiszült orrok, a hajtövéig felhúzott homlokok, hintázó szájak, vaksi szemek ingerelték egymást. Hátak vénhedtekké görbültek, vállak helyükből kifordultak, lábak és térdek a padok fölé kerültek és kezek játszón viharzottak.

A katedrán a költészet kért magának pár percre helyet, s a való élet lehunyta a szemét. A gyerekek is kibillentek a valóságból, s a mesék szörnyképeit költötték az arcukkal, mozdulataikkal, hogy ők is táplálékot adjanak valami ismeretlenre éhező lelküknek.

A tanító levette homlokáról a kezét. Visszaébredt az iskolába.

A gyerekek is egy pillanat alatt visszaegyenesedtek a fegyelem kívánta helyzetbe.

- Írjatok - mondta a tanító, s felkelt és kiment az osztályból.

(Folyt. köv.)