Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám
...De jaj! nem ismertem én senkit ott,
És ajtót nekem senki nem nyitott.
Ki végre megsajnált, a kis cseléd,
Az is csak félrehúzta függönyét.
Ajtót, ezt súgta, nem nyithat nekem,
De fussak el, ha kedves életem.
Futottam volna... nem volt már idő:
Pattant a zár és jött az Üldöző!
*
Fáradtan én megálltam akkor ott:
Gonosz sejtés homálya csapkodott.
Szivemben élesen dudált a rém,
És akkor már egy gangon álltam én.
A gang sötét volt, nyirkos és hideg,
Itt fel nem tűntem volna senkinek.
De rám talált éles szemével Ő:
Az Üldöző, a sápadt Üldöző!
*
E szörnyű házban ért az este el,
Amíg csak élek, nem felejtem el.
Szél volt, a ház oly kínosan nyögött,
Bujkált a hold a fellegek mögött.
Lován, kezébe csillogó acél,
Viharfelhőket üldözött a szél.
S a házban, melyre ólomfény szitált,
Két árnyék fáradt óraműve járt.
*
És járt az óra: tikka, tikka, tikk...
De jött a mit sem sejtő Harmadik.
És tikka, tikk! az óra hirtelen
Megáll... s a Harmadik is szinte lenn.
Az udvar lenn egy percig néma még...!
De hallod ezt?... Sikoltás!... Ó nagy ég.
A Harmadik szívéből dől a vér,
Segítsetek rajta az istenér!
*
Segítsetek, hamar segítsetek!
Tüzes vasat mohón hevítsetek!
Égetni kell az áldozat sebét!
S elfogni tán a gyilkosát elébb!
Ne kíméljük magunkat emberek!
Bitang, ki most is ágyba szendereg!
Gyilkos nyakába hurkot vessetek!
A vérezőnek írt keressetek!
*
De nem segít ő rajta senki már...
Nincs semmi nesz... csönd van... éjfélre jár...
És többen is meghaltak még ezen
A vérfagyasztó, gyilkos éjjelen...
Jött Negyedik... Ötödik... Hatodik...
Az udvar itt vérben mosakodik...
De borzalomnak háza, vérszagú,
Már kél a nap s a bosszú érckarú!
*
S ez mindig így volt s mindig így leszen:
A gyilkos álom nyomtalan vesz el.
Hiába égnek bosszú-katlanok,
Az álmok gyakran bosszulatlanok.
Lángpallosát kivonja már a nap,
Az éjji álmok sírba szállanak.
S én kék vizek s színes fényszallagok
Között vígan dudolva ballagok.