Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (2)
A BUTA KIS MESE KEZDETE

Levelüket susogtató nyírfák alatt egy estén, amelyet ő akkor titokzatosnak, gyönyörűnek és holdfényesnek látott, szerelmet vallott egy leánynak. A leány kiszökött a kertbe és ezt miatta tette. «Ez lesz az én kisasszonyom, szép, imádnivaló, isteni!» Ez járt az eszében, amikor a bokrok között a sötétben, a nyári csillagos ég alatt várt és mellében a szíve hangosan vert. «Ha kijön, akkor szeret és megmondok neki mindent, mennyire szeretem és... Hogy is kellene a dolgot csinálni? ...» Sokáig küszködött magában és nem tudta eldönteni, hogy szép lassan vonja-e magához, lágyan átkarolva, vagy hirtelen, merészen, előtörő férfiassággal? És félhangosan elmormogta, hogy mit fog mondani. Közben türelmetlenkedni kezdett. Aggódva nézett a kivilágított és lefüggönyözött ablakokra. Árnyékokat látott elsuhanni a világos függöny narancsszínű szövetén, kikutathatatlan tanyájából a tücsök cirpelése muzsikált, valahol messze egy kutya ugatott. Végre megzörrentek a falevelek és a fehérruhás, fehér cipős leányalak apró, gyors lépésekkel közeledett. Összeértek. A kezük, a ruhájuk a másikét érintette és a vérük gyorsan és forrón kavargott.

- Hát kijött? - Ez volt az első, amit ki bírt nyögni és ügyetlenül megfogta a leány kezét.

- Megígértem. Láthatja - felelte a leány és a hangja épp olyan volt, mint máskor. Ezzel, hogy megszólalt, nagy falat emelt kettőjük közé. A fák levelei halkan dörzsölték egymást és egyhangú melankolikus duruzsolással tömték tele a levegőt. Érezte, hogy a leány vár valamit, és kínlódott gyávasága miatt. De a keze a kezében volt és ez az érintés... testüknek ez az összefolyása bátorságot öntött belé. Kapkodó, összevissza szavakkal ott kezdte a dolgot, hogy milyen szép az ég. Úgy kezdte, ahogy azt előre elgondolta. És minél tovább beszélt, annál könnyebben csúsztak ki ajkán a szavak. Amit mondott, csupa lírai áradozás volt. Végre kezdett okosabban beszélni, mert elhallgatott. Egy pillanatig szembenézett a leánnyal, majd hirtelen odahajolt hozzá, és úgy, hogy maga is alig hallotta, súgta neki:

- Tudja, ugye, hogy szeretem?

A leány keze bársonyosan csúszott a kezébe és a fehérruhás, ruganyos, egészséges test odasimult hozzá. Emlékszik, a feje égett, füst kavargott az agyában, nemi vágy nem élt benne, csak valami óriás szájú kényszer, ami részegen ordította fülébe, hogy ölelje magához ezt a lepelbe burkolt, ingerlő szűz lényt. Karjai összefonódtak, átölelték karcsú lányos derekát; keze elöl kemény, duzzadó dombot érintett, szájával a száját kereste és forró lehelete gőzölögve szállt a nyírfák ágai közt A lány hirtelen félrefordította fejét, erősen ellökte magától és kiszabadult a karja közül. Kábultan és bambán bámult, agya értelmetlenül fogadta be a leány hangos, az egész kertet felverő, mulató kacagását. A tücsök cirpelése meghalt, csak a leány trillázó, dallamos, szívből szakadó kacagása rezegtette az egymást dörzsölő nyírfaleveleket.

És fehérruhás szűz alakja, mint szeszélyes, fehér vándor felhő tünedezett el a kert sötét hátterében.

El volt kábulva. Kifürkészhetetlen mélység nyílt meg lábai alatt, aminek fenekére nem igyekezett hatolni tekintetével. Ez egyike volt azoknak a szakadékoknak, amelyeket vagy el szokott kerülni, vagy pedig egyszerűen egy feltevéssel áthidalni. Ilyennel már többször találkozott életében, és mert nem akarta mélységüket megérteni, mivel úgy se lett volna képes erre, nem tartotta őket számon. Egyszer egy ismerőse főbe lőtte magát. Egy öngyilkosságnál mindig felteszik a kérdést; miért tette? Az emberi lélek kifürkészhetetlen mélységei tárulnak fel és ő ezekre a mélységekre egyszerűen hidat ver ezzel a kimondott meggyőződéssel: «Őrült volt szegény».

Bizony ez a legkönnyebb. A pogányok, amikor kifaragták isteneiket az erdő fájából, a legkönnyebbet és legegyszerűbbet tették, amit ember valaha tett. Abba a kifaragott fadarabba beletemettek temérdek kifürkészhetetlent, hiábavalóságot, eszmét, gondolatot, szofizmát, ámítást, hazugságot, nagyképűséget, bölcselkedést és végtelenséget. Beletemették, többet nem töprengtek rajtuk és csak az emléküket megillető kegyelettel törődtek, amikor leborultak és imádták őket, titkos és érthetetlen szavakat mormolva. Mert hiába, a szertartásban kívánatos az érthetetlenség, hogy összhangban és hasonlóságban legyen a megölt gondolatokkal.

Épp így tett most is. Nem kutatott, mert nem érzett magában erőt a kutatáshoz. De ezzel nem érezte magát gyengébbnek sem. Úgy történt, hogy nem kutatta azokat az okokat, amelyek a leányt erre a különös viselkedésre bírták. Nem magyarázgatott és nem töprengett, mert nem szeretett sem magyarázgatni, sem pedig töprengeni. Ő csak élni szeretett.

A feneketlen mélység, amelybe nem volt módja belehatolni, bizarr, kusza, boszorkányos színekben tarkállott előtte. De nem engedhette, hogy ez a misztikus árok feltartóztassa életének útján. Egy frázissal, amit már annyian használtak, ami boszorkánnyá vagy angyallá teszi a nőt, segített magán. «Ez a nagy titok: a nő, ami előtt a legerősebbek is gyengéknek és a legokosabbak is tudatlanoknak érzik és vallják magukat!» Ezt mondta el magában és lelke egyszerre megszabadult minden töprengéstől és egyetlen gondolata az volt, hogy eszközöljön ki egy újabb találkozást Jolánnal?

És átlépte az árkot.

Jolán tizennyolc éves volt fiatalon, életerősen, egészségesen, tüzesen pezsgő vérrel. Bőre fehéren vakított, de lányosan, még ki nem fejletten, húsa kecses és telődő formákban tapadt finoman alkotott csontjaihoz. Minden tagja keményen, izmos nőiességgel rezgett, amikor járt és járásának érzékenyen remegő húsa adta meg a ritmust. Haja sima, dús, szőke fürtökkel boglyázta körül fejét és sima tejfehér nyakán apró, aranyszínű pihékben terült szét. Félig göndören, szeszélyes gubancokban omlott le vállaira, amikor fésülködött, mint egy sárga iszappal megetetett, szikláról alázuhanó, fényeskedő víztömeg. A szeme szem volt, kék, kavargó mélység, az, amiben minden titkok titka elrejtve nyüzsgött, kifejezve benne ezt a szót, hogy: nő. Általában szép arccal dicsekedhetett és egészben véve szép volt. Fő szépsége abban csillogott, hogy nem foglalkozott magával, nem tudta, hogy mennyire szép, nem ismerte a hatalmát, nem számított, csak élt, mint egy földre dobott élőlény, amit azért dobtak a földre, hogy éljen, viruljon, forradalmat csináljon, mozogjon, kacagjon, szóval éljen és öntudatlanul éljen. Mindent a vére sugallt, érzése, felvillanó ötlete szeszélyesen, természetesen, mesterkéletlenül, mintha semmi köze sem volna agyához.

- Az igazi nők azok, akik nem gondolkoznak, ezért halála a nőiségnek, a titkok titkának az emancipáció, amely tudóst akar faragni minden nőből - mondta egyszer Horváth.

Jolán élt, nem volt tisztában azzal, hogy mi az: élni és nem számolt saját magával. De nem is akart.

Az egyszerű, az igazi, a romlatlan nőstény volt.

Ő megérezte mindezt pontról pontra, de nem szerzett tudomást róla. Boldog volt, mert nem jutott eszébe a magyaráztatás és éhesen, nyitott szájjal fogadta a benyomásokat, amiket a vére ivott be és hömpölygetett el testének minden részébe, csak agyának abba a barázdájába nem, ahol a gondolat tanyázik, hidegen, mint valami jégbarlangban. Egészséges testét a vére vitte magával.

Másnap ott ólálkodott a leány háza körül. Mit akart? A nőt. Hogyan és milyen formákban? Ezen nem gondolkozott. Elrontotta volna vele a boldogságát. De a hím furfangos. Vadászatai közben segítségül hívja agyvelejét. Feltette magában, hogy megfélemlíti a leányt, mert néha a gondolat hívás nélkül is tanácsot ad. Elhatározta, hogy hideg lesz, szemrehányó, vad és elszánt. Titokban sejtette magáról, hogy félénk, amikor cselekedni kell, ezért bátorságot erőltetett magára, és bement a házba.

Jolánt egyedül találta a szobában. Valami dallamot petyegtetett a zongorán. Csodálkozva fordította felé arcát és kék tekintetében felvillant az a játszani akaró harcos kedv, ami a kutyákat is összehozza az utcán. Egyenesen nekitámadt a leánynak. Azt hitte magáról, hogy most hideg, nem szerelmesen beszélő és haragos, Jolán pedig szenvedő, vergődő fájdalmat hallott ki hangjának minden rezdüléséből.

- Jolán, ez így nem mehet tovább! Maga azt hiszi rólam, hogy jó bolond vagyok, aki eltűr mindent. Most szóljon hozzám egész őszintén! Én is őszintén beszélek. De maga nem tud őszinte lenni, minden tettével megcáfolja azt, amit előbb mond. Ez borzasztó. Én megmondom magának, hogy maga kacér, aki randevúkat ad nekem, kicsalja belőlem legtitkosabb érzésemet és akkor egyszerűen nevet rajtam. Ezt nem tűröm tovább! Ismerje be, hogy játszott és most legyen vége a játéknak. Vagy megért engem, vagy megyek a pokolba!

Jolán szeme csillogott, harci kedve forrt, gyönyörködött abban, hogy mennyire törődnek vele, mennyire kínlódnak érte. És mennyivel jobban szórakoztatta ez a sértő hang, mint az a tegnap esti lírai áradozás. Talán fokozni akarta gyönyörét azzal, hogy minél nagyobb fájdalomba szerette volna őt süllyeszteni.

- Hát játszottam. Na és? - kérdezte tettetett szigorúsággal.

Ő olyan mozdulatot tett, mint aki menni akar, de félt, hogy megint nevetséges lesz és inkább maradt. Jolánnak erre a kijelentésére nem a harag, hanem a kétségbeesés lett úrrá felette, ami veszni látott mindent. De még utolsó erőfeszítéssel próbálta az előbbi hangot megtartani.

- Hát játszott? És ezt be is vallja? Ez szívtelen lelketlenség. Tudja, hogy ezt más nem tűrné el? Én bíztam magában, hisz nem így kezdődött az egész. Maga hazudik. Megint bolondnak akar tartani. De ezt nem fogja megtenni. Esküszöm, hogy nem fogja megtenni!

- És ha megteszem? - kérdezte Jolán.

- Nem fogja megtenni! Én csinálok valamit, amit aztán meg is bánok. Valamit ... Én ... A mi barátságunk nem lehet olyan csaló álbarátság! Ha így tesz velem, én csinálok valamit! Felgyújtom a házukat! Vagy valamit! Felgyújtom...!

- Csak gyújtsa fel. Maga majom. Még kitelne tőle ilyen butaság. Különben el se hiszem. Az ilyesmihez bátorság is kell! - mondta Jolán és felkacagott azzal a tegnapi kacagással.

- Mit mondott? Bátorság? Azt hiszi, hogy én nem vagyok bátor? Én, ha kell, embert ölök magáért! Jolán, ne mondjon ilyeneket. Kérem igazán, ne mondjon ilyeneket. Úgy se hiszem el, hogy komolyan mondja. Hát minek tart engem? Bárgyúnak? Úgy se hiszem el. Tudja mit? Kössünk békét. Megbántottam tegnap este. Visszaéltem a helyzettel. Kérem, bocsásson meg. - És megint a tegnapi, olvadó szerelmes hangulatba esett.

- Mit? Nem bocsátok! Gyújtsa fel a házunkat, akkor megbocsátok, de addig nem.

- De ugyan, hogy gondol ilyen csacsiságot? Nem fogok talán kárt okozni maguknak. Mindig ilyesmibe kapaszkodik bele - mondta neki fájdalmas, szinte pityergő hangon.

- Én meg addig nem állok szóba magával! - kiáltotta Jolán bosszús arcot vágva, és tovább kezdte petyegtetni a zongorán az előbbi nótát. A nap besütött a szobába. A szőnyegre hosszú, vérvörös csíkot vetett és az egész szoba különös, vörös színben lángolt. Jolán fehér, meztelen nyakára rálopózkodott egy eltévedt, a függöny ráncai közt befurakodott sugárfoszlány és az apró, szőke pihék, mint csillogó arany fonalak ragyogtak. Ő odanézett. Szemei előtt összefutott minden, csak azt az aranypihés nyakat látta. Vad, kétségbeesett, vérengző elszántsággal odalépett. Elkapta a két kis zongorázó kezet, és olyan erősen megszorította, hogy Jolán felszisszent.

- Miért kínoz? Mondja! Hisz szeretem, őrültül szeretem. Meghalok, de megcsókolom a ...

Magához szorította úgy, mint tegnap este és ajka merev, éhes reszketéssel törekedett a csupasz nyak felé.

Jolán felugrott. A gyönyörűség fojtogatta, de takarékoskodott a testével. Fő gyönyörűsége az volt, hogy gyönyörködhetett a fiú fájdalomig feszített vágyában. A testét csak jutalomnak tartogatta, aminek az odaengedése csak kisebb élvezet lett volna számára.

- Azt már nem! - kiáltott izgatott, száguldó vérétől elfullasztott hangon. -Hanem itt a kezem! Csókolja meg! Na! Gyorsan!

És ő, mintha fejen ütötték volna, érezte, hogy a torkában összeszorul valami. Dühösen megfordult és kirohant a szobából.