Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám · / · FIGYELŐ

KOSÁRYNÉ RÉZ LOLA: BERENDY KATALIN: AMIRŐL A KISLEÁNY HALLGATOTT.
Lélektani és társadalmi rajz.

Ha az ember kezébe veszi Berendy Katalin füzetét, először megijed tőle. Vannak ilyenféle jelzésű ijesztő könyvek, amik tulajdonképpen csak azért veszik fel ezt a formát, hogy könnyebben mondhassanak el olyan dolgokat (minden más ok nélkül, mint hogy az ilyesmire hajlamos emberek gyönyörködhessenek benne), amiket regényben nem mondhatnának el ilyen mezítelenül. Tudományos fejtegetések örve alatt puszta életleírást adnak, a realitás minden durvaságával, de minden költői ereje nélkül.

Mikor a hangzatos felírást láttam a könyvön: az amerikai kiadást, a francia sajtó alá rendezést, a szerző kizárólagos jogait illetőleg - erre kellett gondolnom és félni kezdtem. Az olyan könyv, ami csakugyan nem akar más lenni, mint lélektani és társadalmi rajz, nem tarthat olyan széleskörű érdeklődésre számot, hogy ilyen olcsó szalagcsokrokat kellene reákötözni. És az utolsó lapig egyre vártam: most jön, most jön valami, ami indokolttá teszi ezt a kissé rikító megjelenést.

De nem jött semmi ijesztő. És ezért aztán az első, felszínesebb benyomásom az volt a könyvről, hogy nagyon ártalmatlan valami, amiért kár volt ilyen nagyot kiáltani, hogy figyelemre keltsék az embert. Nagyon ártalmatlan valami, életleírás, a realitás durvaságaival, de minden költői ereje nélkül. Csakhogy ez nem egészen igaz.

Először is: nem minden durvaságával a realitásnak. Az író őszinte akart lenni, nagyon őszinte és kegyetlenül őszinte, de mégsem tudott az lenni egészen, mert van benne nemcsak emberi, vagy inkább női szégyenérzet, de van benne egy kis írói ízlés is, valami abból a «szent mérsékletből», ami valamennyiünkben benne legyen, akik írunk valamit, vagy legalább szeretnénk valamit írni. Másodszor: ha költői erő és eredetiség nincs is benne, de benne van egy érzékeny, szenvedésben edzett szív ereje és segíteni vágyó jósága és igyekezete, benne van az autodidakta naivsága mellett az autodidakta ösztöne is, mint azé az emberé, aki maga vág utat magának és ezen az úton behunyt szemmel sem tévedhet el többé.

Az író talán nem is tehet róla, hogy a könyve ilyen, hogy úgy mondjam, félrevezető, de mindenesetre diszharmonikus külsővel jut a kezünkbe. Sőt, lehet, hogy csak reám teszi ezt a hatást és hogy én vagyok az oka az egésznek, mert félek minden formájú nagyzolástól. De arról tehet, hogy a könyv végén sem tudjuk mindjárt, mivel van dolgunk: a föntebb említett műfajnak nagyon tisztességes és szelíd, viszont lélektani és társadalmi rajznak nagyon vázlatos és befejezetlen. Regényt lehet csókkal befejezni, de tanulmányt nem.

Ám hagyjuk ezt. Nem is ez a fontos a könyvben. A fontos: az iskolai évek gyötrődése. Itt, ezen a részen van a könyv a legjobban megírva, itt emelkedik néha erőre is. A közvetlen átélés nyersesége benne maradt ugyan, de ez nem baj. Akiket illet, annál többet tanulhatnak belőle.

Igen, amit Berendy Katalin az iskoláról írt, az, sajnos igaz és még sokkal több is igaz lenne. Irigylem a hitét, hogy azt gondolja: így segíthet a dolgon. Lehet, hogy igaza is van. Adja Isten, hogy igaza legyen, és hogy az Imréné-nagyságák több megértéssel legyenek ezentúl a hátsópadosok iránt. És amit ott mond, következtetésképpen, a gyermek jövendő életére vonatkozólag, az szép és igaz. És ezért Berendy Katalin jól tette, hogy megírta a könyvét, mert, ha csak egyetlen egy «Imréné-nagysága» egyetlen egy órán egyetlen egy hátsópados irányában lesz is kedves, türelmes és megértő, ennek a könyvnek a hatása alatt - máris nagyon jót cselekedett az író és dicséret legyen neki érte és hálája annak a gyermeknek, akinek a szívét ő enyhítette meg váratlanul. Falusi iskolából jövet én is voltam ilyen «hátsópados»-féle - gyönge, ügyetlen, félénk, ideges, tájékozatlan és nem túlságosan elegáns gyermek a pesti iskolában. Emlékszem rá és nem fogom elfeledni. Jól tette Berendy Katalin, hogy írt róla. Sokszor kellene erről írni. Még sokkal súlyosabban is.

Csakhogy mielőtt a jövő nemzedéket jobban és több megértéssel nevelhetnénk, előbb a jövő nemzedék tanítóit kell jobban és több megértéssel nevelni. Ha tanítónak csak az megy majd, aki igazi hivatottságot érez, ha az Imréné-nagyságák igazi műveltsége felül fog emelkedni az apró szeszélyeken és minden ordináré dolgon, ha nem kell kenyérgondokkal küzdeniük és derült, mosolygó lélekkel léphetnek a derült és mosolygó gyermekek közé - akkor a hátsópadosoknak is megváltozik a sorsuk. Addig, míg ez nem lesz így - nincs remény reá.