Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám · / · Szabó Lőrinc: TESTVÉRSIRATÓK

Szabó Lőrinc: TESTVÉRSIRATÓK
HARMADIK RÉSZ.

Negyedik gályarab:

Mi történt ezen az éjszakán,
sohse tudtam meg... Sötét
kín égette agyamat s a Zavar
lelkemre vonta ködét.

Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint
sok, sok beteg óriás;
s szemünkben meglengette vörös
lobogóit az éji Láz.

Nyöszörögtek a fák (a hegy tetején
csikorgott a fenyő);
és kérgük alól - vagy a föld alól? -
hangok rebbentek elő.

Szemek villóztak a bokrok alatt,
vad táncba kapott az avar;
borzongva figyeltük, mit dalol
a kisértetes zenekar:

A Fák Hangjai:

Fák, Fák, Rémület,
mi vagyunk a Rémület;
Embert látunk, táncot járunk
véres csontjai felett.

Az Árnyak Kórusa:

Ember, - csupa vér;
istenétől egy se fél;
tűzzel-vassal, vad haraggal
öli egymást, amig él.

Ember, - csupa gond;
ölni tud csak, a bolond;
ölt vagy ölték: nem marad meg
más belőle, csak a csont.

Ember, csupa ész;
földön csúszik, égre néz;
isten férge, ronda férge:
por, míg él, aztán penész.

A Fák Hangjai:

Fák, Fák, Rémület,
mi vagyunk a Rémület;
Embert látunk, táncot járunk
véres csontjai felett.

A Földalatti Tűz:

Lidérc vagyok én: a
bomlást keresem.
Testvérem a Villám
s hullákat eszem.

Húst s csontot emésztek,
mint lassu marás.
Testvérem a Villám
s a szőke Parázs.

Kék lángom az Ember
testére dobom.
Testvérem a Villám
s a barna Korom.

Az Erdei Állatok Vezére:

Rajta! rajta! Itt az Ember!

Az Erdei Állatok:

Itt az Ember, most megöljük!

Az Erdei Állatok Vezére:

Nincs ma nála semmi fegyver:
összetépjük, összetörjük.

Az Erdei Állatok:

Nem szökik meg most előlünk:
fogunk csontján köszörüljük.

Az Erdei Állatok Vezére:

Rajta! rajta! Barna szőrünk
fehér húsába törüljük!

Az Éjszaka:

Ne bántsd, ne bántsd,
szegények ők:
örök sirók
és szenvedők!

A Hegy:

Lelkük csalán,
szivük tövis:
apró bogár
az Ember is.

Az Éjszaka.

Ront-bont, mozog,
küzd és remél;
nem tudja: mit,
nem tudja: mért.

A Hegy:

Nap-nap után
vár és remél:
hiába vár,
hiába él.

A Barlang Szelleme.

Sirassátok szegényeket,
most hagyják itt az életet;
még egyszer látják a napot,
holnap nem lesz itt csak halott.

A Fák Hangjai:

Fák, Fák, Szeretet,
mi vagyunk a Szeretet;
sírva várunk, sírva állunk
holnap csontjaink felett.

Mindnyájan:

Sirassuk el szegényeket,
most hagyják itt az életet;
még egyszer látják a napot,
holnap nem lesz itt, csak halott.

Negyedik gályarab:

- Most felridadtunk, hirtelen...
Hajnal volt, szép, szomorú,
de messze még sikoltozott
a bagoly: Tuhí, - tuhú!

Mi volt az? Álmodtunk? Mi volt
az a Tűz s a sok éji Hang?
(Rémült szivünkön a borzalom
hideg szele átsuhant.)

Minket sirattak a Fák s a Hegy
s az Erdei Állatok?
Ki mondta, hogy holnapra már
nem lesz itt csak halott?!

Zörrent az ág: mókus!... Keleten
kigyúlt a láthatár;
a hűs harmat - érezte kezünk -
könnyét hullatta már.

A fáklya a barlangban nagyot
lobbant a kőpadon
s helyén csak szőke parázs maradt,
parázs és barna korom.

Első gályarab:

Fölkelt a Nap... Ily szent ébredést
még nem láttam soha.

Második gályarab:

Ragyogó aranyfák: ágaikon
aranygyapjú a moha.

Első gályarab:

Ősz volt, november... A friss levegő
körülfolyt, mit puha hab
s Istenhez ölelt egy végtelen,
megszentelt áhitat.

Második gályarab:

Meghalt szívünkben a rettegés
s lelkünkben a kín, a tövis;
éreztük: szótlanul velünk
imádkozik a hegy is.

Harmadik gályarab:

Feledtük a véres multat és
a rémekkel tele éjt:
ajkunk Istent s Isten fiát
dicsérte mindenért.

Negyedik gályarab:

S feledtük Innocentius
kemény üzenetét,
hogy: Istent és Isten fiát
dicsérni nem elég!