Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám · / · Szívós Zsigmond: SZERELMI DRÁMA

Szívós Zsigmond: SZERELMI DRÁMA
három felvonásban.
HARMADIK FELVONÁS

VAJKÓ: (Erőtlenül, fehéren ül egy székben.)

JOLÁN: (Messze tőle, belesüppedve a homályba. Felnéz:) Hogy érzed magad, kedves?

VAJKÓ: (Feléje fordítja az arcát.)

JOLÁN: (Nézi, megrezzen. Elnéz, összerezzen. Az ajtókra tekintget.)

(Mély csend.)

JOLÁN: (Megsimítja a homlokát. Látja, hogy Vajkó még mindig ránéz. Felpattan. Odaszalad hozzá. Turbékoló áradozással ül le a lábához a földre, de körülnéz. Az arcára erőltetett nembánomság szilárdul. Hallgat. Lebontja a haját. Könnyű negéddel a fiatalembernek dobja. Ránéz.)

VAJKÓ: (Kibetűzhetetlen arccal bámulja.)

JOLÁN: (Nézi, majd hirtelen felugrik, kitörő erővel öleli át.)

(Csend.)

VAJKÓ: (Erőt vesz magán, mégis mintha meghalt volna, halkan kiszalad a száján:) Megőrült?

JOLÁN: (Meglepetten, hidegen nézi. Elnéz. A hajával babrál. Le, maga elé bámul.)

VAJKÓ: (Igen csendesen:) Nem szabad. Azt mondta, a legkisebb izgalom megölhet.

(Mély csend.)

JOLÁN: Igaz. Igaz. Ma keltél fel először. (Hallgat, láthatóan gondolkozik:) Jó volna tudni. Nem emlékszel? (Keserű szájjal:) Mikor itt. Először! Megcsókoltál és nem akartam. Ugyanez a szó, ugyanígy volt. Én is ezért? Én is csak féltem?

(Nagy csend.)

VAJKÓ: Egyszer volt, hogy nem féltünk. Akkor.

JOLÁN: (Megmozdul.)

VAJKÓ: Akkor csak a halvány gondolata annak, hogy minden, az egész vakmerő ostobaság csak a megmaradásért volna, megőrjített.

JOLÁN: Nem értem.

VAJKÓ: (Izgatottan:) Szemben az uraddal, azon az éjjel, mikor a halálnak minden módjával szembe néztem. Komolyan és elszántan. Belém villant, hátha csak komédiázott velem az urad. Olyan vad gyűlölet fogott el egy percre ez énem, énmagam ellen, hogy fogtam a fegyvert és magamba lőttem.

JOLÁN: (Felugrik:) Ne ő lőtt rád?

VAJKÓ: (Felhevülten:) Nem ő. De talán én sem. Egy harmadik, más, bizonytalan, akiből csak egy fellobbanó tűzpontot láttam.

JOLÁN: (Izgatottan:) Ostobaság. (Fel- és alájár.)

VAJKÓ: (Ámultan:) Hát te, semmit sem hallottál? Nem hallgatóztál?

JOLÁN: (Idegesen, halkan:) Nem én. Szentül hittem, hogy bezártak, valami áthatolhatatlan körbe. (Az arca nevetésre rándult.)

(Nagy csend.)

VAJKÓ: (Igen ideges, a kezeivel:) Az is lehet, hogy én csak, te, kacagni szerettem volna. Te! Fel az égig! (Remeg az indulattól.)

JOLÁN: (Gyűlölettel:) Ha nem lett volna golyó benne! (Kinyúlik és vadul tele szívvel, tüdővel felnevet.)

(Csend.)

VAJKÓ: (Nézi az acélos, kifeszült asszonytestet. Köhint egyet, kettőt.)

JOLÁN: (Komoran lehull egy székbe.)

TÁNCZOS: (Belép. Az arca szigorúbb, keményebb lett:) Hát hogy vagy?

(Nagy csend.)

VAJKÓ: (Csendesen:) Köszönöm. Éppen, hogy élek.

TÁNCZOS: Egyelőre nem is remélhetünk többet. Igen veszélyes lövés. Mondhatom.

VAJKÓ: Jól tudom. Köszönöm neked, tudom, hogy.

JOLÁN: Köszönjük. (Megrázza a fejét. Azon boglyasan sugárzik az orvosra.)

TÁNCZOS: Én megtettem, kérem. (Összerezzen:) Minden lehetőt, kérem.

(Nagy csend.)

JOLÁN: (Komoran, erősen sírásra görbült szájjal mered a földre.)

TÁNCZOS: Most már csak egy, kérem, valami nagy, csendes jó boldogság kell, kérem. Szerény véleményem szerint, a baj már elmúlt. A szív még ideges. Ideges kérem, de az nem baj. Puha fészek, boldog egyhangúság, szótlan megértés és hát, értenek, kérem?

(Nagy csend.)

JOLÁN: (Felnéz rá.)

VAJKÓ: (Lesüti a szemeit.)

TÁNCZOS: (Meggyötört arca egész feltárul, ahogy lenéz Jolánra:) Kérem. Tudja az ember, hogy. Mit jelent szeretni. Ha, kérem, valamiben. (Elhallgat.)

JOLÁN: (Tévetegen felemelkedik.)

(Nagy csend.)

TÁNCZOS: (Keményebb hangon:) Ne higgyék, hogy ez jószívű tolakodás volt. (Halkan:) Egész őszinte szó, kérem, semmivel sem több. (Megfordul és szó nélkül kisiet.)

VAJKÓ: (Feláll:) Ne hidd, Jolán. Szeret! Ne hidd!

JOLÁN: (Egykedvűen:) Nem. Ő annál sokkal okosabb. Te! (Vajkó felé megy.)

VAJKÓ: (Nézi. Felneszel és feltartja a kezét előtte.)

HATHÁZINÉ: (Ünnepélyesen, felkészülten áll az ajtóban.)

HATHÁZI: (Mögötte áll.)

(Csend.)

HATHÁZINÉ: (Egyszerre:) Fiam, te asszony, te! Megint így lomposan legyeskedsz. Papucsban. A hajad! Nem tűzöd fel nyomban a hajadat.

HATHÁZI: (Erősen pöfékel:) No! A vénasszony megint veszekedik.

HATHÁZINÉ: Rájuk fér erősen, apa!

HATHÁZI: No. No. No. (Felsóhajt. Jár-kel.)

JOLÁN: (Mogorván rendezkődik. Szétnéz.)

HATHÁZI: (Maga elé bámul.)

HATHÁZINÉ: (Erősen ránéz.)

HATHÁZI: (Visszanézi:) Jó!

HATHÁZINÉ: (Vajkóra:) Hát te. Te.

HATHÁZI: (Közbevág:) Jó! Hát te. Felkeltél már te, te, betörő, te.

HATHÁZINÉ: Bizony.

HATHÁZI: Hogy érzed magad?

HATHÁZINÉ: Örüljön, hogy még él. Örülhet.

HATHÁZI: Derék ember ez. (Kimutat:) Neki köszönheted.

JOLÁN: (Riadt és mély szemekkel nézi őket.)

HATHÁZINÉ: Bizony, az derék ember. (A lányára néz.)

VAJKÓ: (Feszesen ül.)

(Csend.)

HATHÁZI: Ne búsulj, no. El is mehetsz már nemsokára.

JOLÁN: (Könnyesen néz fel az apjára.)

HATHÁZINÉ: Szép emléket hagytál ránk mondhatom. (Pityog:) Éjnek idején így, így hírbehozni.

HATHÁZI: Fiam, tudd meg. Az életet Isten adja, nála van és csak ő, egyedül ő veheti el.

HATHÁZINÉ: Magába lőni!

JOLÁN: (Megdermed.)

HATHÁZINÉ: (Fel és alá szaladgál:) Mire jó az? (Megfogja az öreg karját:) Szabad azt, apja? Önkezűleg. Mert maga volt. Önmaga, a saját kezével. (Szaladgál:) És idejönni. Azt hihetné, akárki. No! Pedig ez így volt. Önkezűleg! (Megáll, az ura elé áll. Vajkóra:) Hova tetted az eszedet, te?

VAJKÓ: (Halkan:) Bocsássanak meg.

JOLÁN: (Idegesen felnevet.)

HATHÁZI: Édes lányom.

HATHÁZINÉ: (Csóválja a fejét:) Apa. Apa! (A szeme könnyes.)

VAJKÓ: (Feszeng, fel akar állni.)

HATHÁZINÉ: Hogy mennyi bánatot hoznak az emberre a gyerekek. Nem így gondoltuk mi, apa?

HATHÁZI: (Kiveri a pipáját:) Nem.

HATHÁZINÉ: (Közömbös, szinte ravasz hangon:) Az a szegény meg, mindig a betegeit bújja.

HATHÁZI: Orvos. Orvos.

HATHÁZINÉ: Igen. És hogyha az! Azért talán tudom, hogy mi a kötelessége egy asszonynak.

HATHÁZI: Anyja. Anyja. Te csak tudod.

JOLÁN: (Fejét a kezeibe fogja, ül.)

HATHÁZI: (Égő szemmel nézi.)

HATHÁZINÉ: (Tétován néz egyike-másikára. Az urához topog, súgja. Panaszosan és száraz hangon:) Hát mit csináljak? Én már a lelkemet kitettem érte.

JOLÁN: (Felszökik, épp hogy nem sikolt.)

(Csend.)

HATHÁZINÉ: (Egyszerre teli szívvel a lányához megy és elkezd sírni.)

JOLÁN: (Közömbösen eltűri.)

HATHÁZI: (Mérgesen feláll:) No! (Odamegy:) Bocsáss meg édes lányom, minekünk.

JOLÁN: (Az apjára borul és hangtalan belső zokogás rázza.)

VAJKÓ: (Feláll és kifelé botorkál.)

JOLÁN: (Felnéz és megállítja a szemével.)

VAJKÓ: (Színtelenül:) Elmegyek.

HATHÁZINÉ: (Megkönnyebbülten:) Most. Késő este. Nem, fiam. Hogy is engednélek.

HATHÁZI: Ülj le te.

HATHÁZINÉ: Mért talán úgy bántunk veled, te, mint akik kitennénk éjjelre egy beteget. Te! Ülj le. Ne félj, holnap már elmehetsz.

(Csend.)

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Bejön:) Jóestéket. (Megáll:) Minek ez az égrekiáltó nagy csend? (Csendesen mosolyog, mint aki igen kedves tudna lenni.)

HATHÁZI: Jó estét. (Alig hallhatóan:) Nászasszony.

HATHÁZINÉ: (Erőszakoltan bólint.)

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Szerényen, szinte alázatosan meghajol.)

(Csend.)

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Nézi Jolánt és Vajkót, majd kinézi a szemét, fejét pedig tüntető szeretettel rázza:) Jujj, a galambpár. Jujj, a drágák.

(Ránéznek.)

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Leül. Magának:) Te vén szamár, te. (Szelíden mosolyog:) Ó a szívem. Higgye el szívem. (Hatházinéhoz:) Hiába, hogy maga az anyja. No. Hiába. Szeretem őket annyi biztos. (Jolán felé:) Száz anya nem szeretheti úgy a gyerekét, mint én magukat, drága kis anyám. (Vajkóhoz:) Magát is bizony. Mennyit sírtam, hogy meg ne haljon. Mennyit. Te édes isten. Pedig már láttam magamat, hogy feketében leszek a temetésén.

(Nagy csend.)

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Körülnéz. Rámosolyog, valami átható negéddel a fiatal párra. Majd hirtelen Hatháziékhoz:) Mamácskám, azért mi nem válunk el. Mi apácska? Azért mi csak így jóba maradunk. (Felragyog:) Miért ne? Muszáj épp rokonoknak lenni?

(Ránéznek.)

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Kérőn mosolyog:) Nem muszáj éppen rokonoknak lenni.

HATHÁZI: (Rákiabál:) Mért ne?

HATHÁZINÉ: (A férjéhez húzódik:) Mért ne?

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Belemelegszik:) Ez a két drága, édes, hogy most, így egymásra találtak. Édes isten, ha most. Szétmennek az urával. (Örömében kedveskedve nevet.)

HATHÁZINÉ: Te, apa, hallod?

HATHÁZI: (A pipával babrál.)

(Csend.)

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: Ha szétmennek. Igazságos az isten mégis. Nem mindig a férfi a győztes. Nem mindig.

JOLÁN: (Mint aki érti, úgy mered a beszélőre.)

HATHÁZI: Nászasszony, no!

HATHÁZINÉ: Igen. Igen!

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Nem érti, mért haragszanak rá. Mosolyog rájuk. Majd odaszalad. Hatházinét, inkább méreggel, mint szeretettel átöleli:) Hogy én hogy! Szeretem ezt a kis vénséget.

(Nagy csend.)

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Elereszti.)

HATHÁZINÉ: (Kuncogva szepeg.)

HATHÁZI: (Magához vonja.)

VAJKÓ: (Koppant a botjával.)

JOLÁN: (Maga elé néz.)

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Izgatottan:) Nem az édesfiam ő. Nem. Nem, az orvos úr. Nekem nem. Nem fiam!

HATHÁZINÉ: (Még nem hallja, motyog magának:) A saját fiának a boldogságát nem kívánja. (Meghallja. Elhűl. Az urára néz.)

VAJKÓ: (Figyelemmel kíséri az özvegyet.)

JOLÁN: (Remegve nézi.)

HATHÁZI: (Restelkedve nézi.)

HATHÁZINÉ: (Kérdőleg:) Apa, te?

HATHÁZI: (Csendre inti.)

HATHÁZINÉ: (Kérdőleg, halkan:) Nem fia. (Örömmel:) Nem a fia!

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Nemet int:) Hát mondják! Ennyi közöm nincs hozzá. Ni! Hát szeret engem, hát gondolt ő rám, mint egy anyára, hát gyengéd? Szerettem én az apját, kérem? Odavoltam tőle? (Szaggatottan nevet:) Egyszer sem! Annyi voltam csak annak, kérem. Mint egy facuca. Facuca. (Mereven, mint egy fabáb, elréved. Arcán együgyű és kezdetleges mosolygás.)

(Nézik.)

JOLÁN: (Felhallatszik a szíve dobogása.)

TÁNCZOS: (Belép. Megáll. Áll.)

HATHÁZINÉ: (Észreveszi. Repesve magához inti:) Kedves fiam, hogy itt van. (Megsimítja a karját.)

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Felriad. Körülnéz. Mosolyog. Átszellemült arccal:) Képzeljék kérem, azt álmodtam, már kétszer, de mint a valóságban, hogy szűz vagyok. (Elképedve nevet, majd szégyenülten néz körbe és szendén, szemérmesen mosolyog rájuk:) Tiszta, mint az angyalok. Mária! Valósággal!

(Nagy csend.)

HATHÁZI: (Sóhajt:) No, asszonyság.

HATHÁZINÉ: (Az urát nézi és Tánczost simogatja.)

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Kapkod a tekintetével. Feje reszket. Mosolyog:) Kérem!

TÁNCZOS: (Hozzálép. Megsimítja a képét:) Menjen.

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: Megyek. (Összerezzen:) Orvos úr, egy fiam nekem. (Alázatosan menni készül.)

TÁNCZOS: (Szomorúan:) Nem küldöm én el. Nem is engedném. Lepihenni!

VAJKÓ: (Halkan:) Majd elkísérem.

ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Tétován körülnéz. Megakad Vajkón, a szemét lesüti. Némán áll.)

VAJKÓ: (Rekedten:) Tessék jönni. (Gyámolítja.)

(Kimennek.)

HATHÁZINÉ: (Sebesen:) Ez meg itt. (Vajkó után int:) Már holnap el akarna menni. Nem maradhat, nem maradhat, ilyenek ezek.

TÁNCZOS: (Nézi. Átható szúró tekintettel.)

HATHÁZINÉ: (Elhallgat és Hatháziba fogódzik.)

(Nagy csend.)

HATHÁZI: Hát menjen. Ki bánja?

HATHÁZINÉ: (Elfogódottan:) Ki? Én nem.

TÁNCZOS: (Együgyű szeretettel nézi őket. Bátortalanul:) És Jolán sem?

(Felnéznek.)

JOLÁN: (Csendesen:) Én sem bánom.

HATHÁZINÉ: (Sebesen:) Miért bánná? Édes lelkem! Mert ilyen illetlenül csúnyán. Megérdemli. Többet kell, kedves fiam, nem kell annyit, foglalkozni. Dolgozni. A családdal! (Mosolyog:) Ez az apa, az ő idejében, mindig, kérdezze meg csak, a szoknyámon.

HATHÁZI: Ült, no.

(Csend.)

JOLÁN: (Szerető nevetés buggyan ki a torkán, de beleharap az ajkába, elfojtja, felsír.)

TÁNCZOS: (Áradó, mély szerelem-szeretettel:) Tudják. (Halkan:) Kedvesek, tudják, azt hittem, hogy az asszony szeret férfihírbe öltözni. Ezért dolgoztam, hogy egyszer majd minden eredménnyel őt ékesítsem. (Hallgat:) Az ilyen asszonynak ragyogni, tündökölni kell ám.

HATHÁZI: Egyszerű emberek vagyunk mi, fiam, te.

HATHÁZINÉ: (Ölbe rakja a kezeit, mosolyog bólogatván.)

HATHÁZI: Te is az vagy.

TÁNCZOS: (Szerény, szomorú mosollyal:) De azért, kérem, mindent elő szeretne kaparni az ember az asszonynak. És kell is. Nagyon jól esik ez, csak megengedjék. Fény és pompa, belől úgyis tudom én, hogy milyen szertelen ragyogás van.

JOLÁN: (A szemeit behunyja.)

HATHÁZINÉ: Csak hagyd apa.

HATHÁZI: (Rágyújt.)

HATHÁZINÉ: Hagyd el! Mi öregek, mi már nem tudjuk, hogy kell. (Felpattan:) Mit avatkozol, te, mindig a dolgukba. Talán épp ez a baj. Meg én is. (Síró-sértődötten kiindul.)

HATHÁZI: (Mérgesen, csodálkozva és komolyan csóválja a fejét.)

(Kimennek.)

JOLÁN: (Felnéz az urára.)

TÁNCZOS: (Hálásan néz vele szembe:) Jolán bocsáss meg az anyámnak. Maradjon itt velünk.

JOLÁN: (Feláll.)

TÁNCZOS: Bocsáss meg.

JOLÁN: (Izgatottan:) Mit, miért bocsássak meg én neki?

TÁNCZOS: Azt, amire emlékeztet.

JOLÁN: (Felsikolt. Támadó, villámló tekintettel mered fel az urára:) Engem, vagy tégedet?

TÁNCZOS: (Láthatóan hazudik:) Engemet.

JOLÁN: (Kimerülten:) Mind a kettőnket.

(Csend.)

TÁNCZOS: (Lágyan nézi. Féltérdre rogy:)Köszönöm, édes. (Görcsös, vonagló szájjal esik az asszony lábának, inkább harapja, mint csókolja.)

JOLÁN: (Rúgna, de a lábai földbe gyökereztek.)

TÁNCZOS: (Őrülten néz fel rá:) Még a lábad nyomát is arannyal szeretném.

JOLÁN: (Izzó szemekkel torkára forrasztja a szót.)

TÁNCZOS: (Összeszedi kéj-dúlta arcvonásait. Felemelkedik.)

JOLÁN: (A homlokát fogja, befogja a szemeit is, de balkezével megsimítja az ura arcát.)

TÁNCZOS: (Megcsókolja a kezét. Elmegy.)

JOLÁN: (Észreveszi Vajkót az ajtóban. A tükörhöz megy. Idegesen igazgatja a haját. Tüntetően páváskodik.)

VAJKÓ: (Belép és ránéz.)

JOLÁN: (Rekedten:) Csitt, te. Készülődök a szeretőmhöz. El ne árulj. (Síri hangon:) Az apámnak-anyámnak. El ne árulj. Hisz ők maga az erkölcs. (Édelegve:) Szép vagyok? Mondd? A gyöngyömet. Felvegyem, vagy inkább gyémántot? Az uracskám vette. Tündökölni! (Elhallgat és piros arccal mered a fehér férfiarcba.)

VAJKÓ: (Megrezzen.)

JOLÁN: Hallod? A szeretőmhöz.

VAJKÓ: (Nehezen, fájón:) Nincs neked.

JOLÁN: (Izgatottan, forrón:) Nekem? Te. Tíz! Hallanád ezeket. Tíz! Tíz van!

VAJKÓ: Nincs neked. Egy volt, de azt az egyet is letagadtatták.

JOLÁN: (Kutatva, idegenül nézi, a karszékhez húzódik:) Egyetlen egy sem volt nekem barátom.

VAJKÓ: (Bizonytalanul, csodálkozva ingatja a fejét:) Hát nem azt mondtam?

JOLÁN: (Leül. Halkan és élesen:) Azt. Azt. És még sokkal többet barátom.

VAJKÓ: Sokkal többet? Ugyan mit?

JOLÁN: Azt, hogy. Hogy te nem is szerettél engem.

VAJKÓ: (Felnevet.)

JOLÁN: (Egészen eltűnik a karosszékben, csak a szeme csillog, mert könnyes.)

VAJKÓ: Azt hiszem, hogy mi mind a ketten szerettük egymást, de legalább is egymásnak teremtett férfi és nő vagyunk.

JOLÁN: (Elmosolyodik.)

VAJKÓ: És szép volt így is. Elsodort egymás mellett a szenvedély, mint két idegen égi testet. Láttuk egymást és mindent, ami csak történhetett volna.

JOLÁN: (Lassan lehunyja a szemét. Mintha álmodna:) Milyen messziről hallom már a hangod.

VAJKÓ: (Szótlanul hátralép és homályba vész.)

- A függöny. -