Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 12. szám

Tersánszky J. Jenő: A HALÁL DONGÓJA
(Novella, kevéssé sikerült dadaista aspirációkkal egy életuntról.)

Mondom, egy dongónak vagyok az áldozata. Előttem is úgy hat most az egész, mint egy nevetséges rémtörténet. Nem azért, mert most itt fekszem, a szívemen kötéssel, hanem az előzmények nevetséges, őrjítően nevetséges semmiségénél fogva.

Hallgassanak meg és ítéljenek. Igazán nem félek az őrültségnek a gyanújától, bár meglehet, hogy nincs minden rendben idegeimben és agyamban. De ilyen mérvű idegességgel emberek járnak-kelnek, tesznek-vesznek, gyermekeket nevelnek, vagyont gyűjtenek, szóval élnek, egészen a normálisság keretein belül, legföllebb azt mondhatnám, az életkedv őrületével. De ez felfogás dolga, vagy egyébé, bánomisén! Most mindenesetre ennek jegyében akarom megértetni itt magam.

Hallgassanak meg és ítéljenek. Hiszen, ha így mondanám, hogy nem a dongónak vagyok áldozata, hanem annak, aminek ezeren és ezeren rajtam kívül, vagyis az életkedv csődjének, a megrokkanásnak, jótehetetlenségnek a küszködések rókatáncában - így is egészen megáll, sőt így áll egészen. Meguntam a nyomorgás legrosszabb fajtáját, a vasaltinges nyomort és itt vagyok. Azaz, amit itt elmondok, csak a rövid folyamata, mikor a huzavonásos csődnél megperdül a dob.

Közvetlen előzmény tehát, hogy esedékes lett volna a lakásom bére és soha még vele adós nem maradtam a háziaknak. Tudom, hogy rá vannak szorulva és kínos, szörnyen kínos volna, még haladékot is kérnem tőlük. Szenvedtem tehát valósággal, hogy a háziaknak adós maradok a szobám árával és nem jutott eszembe semmi, honnan teremtsem ki a pénzt. Nem jutott eszembe semmi - azt mondom - mert a lehetőség, hogy mi jusson eszünkbe mentségnek szorultságunkban, egészen furcsa. Ó persze, azért aposztrofálják versikékkel a Jóistent. «Ahol legnagyobb az ínség ... Ott a legközelebb» ... stb.

Van egy szobrom. Ez olyan kedves emlékem, hogy egyszerűen meg sem fordult valaha az eszemben, hogy bármi körülmények között megválhatnék tőle. Nem nagy értékű holmi, de - mondom - nekem egy hozzákapcsolódó emlék miatt drága. Kicsike női fej, égetett agyagból. Ott áll az íróasztalomon és tíz éve már, hogy naponta ezerszer esik rá a pillantásom, mindennemű gondolattal a fejemben. Szóval, értenek? Egy olyan tárgy, amit már annyira megszoktam, hogyha nézem sem látom.

Négy nappal a lakásbér esedékessége előtt láttam meg a szobrot. Az ilyesmi, másfajta embernek a bensejében is valóságos dráma, tragédia vagy vígjáték és talán csak fokozottabban magamfajta baglyánál a könyveknek és az önelemzésnek.

Megláttam a szobrot, kitalálhatják - abban a vonatkozásban hogy értéke van, pénzzé tehető, értékesíthetem. Megláttam a szobrot abban a vonatkozásban, hogy ha pénzzé teszem, kifizethetem a lakásomat, és még marad is annyi pénzem, hogy két hétre nyugodtan dolgozhatom. Megláttam a szobrot, egy nagyon jóakaró barátom jóvoltából, hogy egyszer említette nekem, hogy ő el tudná adni. Megláttam a szobrot és megremegtem, mert most sem tudom öröm volt, vagy rémület, amit éreztem, mert mondom, ragaszkodtam hozzá.

Most aztán természetszerűleg folytatódtak bennem a dráma további jelenetei. Mégis csak fontosabb, hogy az ember éljen és kellemetlenségektől mentesítve éljen, mint egy tárgyhoz való ragaszkodása. Egy fétishez, ami már nem is okozhat élvezetet a szemnek a megszokás miatt. Igaz, hogy majd hiányát megszenvedteti, de hát ez múló és így tovább, így tovább.

Így tovább, a szorongattatásban - ez reggel történt - délfelé már úgy tetszett, hogy azon vannak aggodalmaim, hátha a barátom nem is fogja tudni elsózni a szobrot, mint említette, ha szükségem lenne rá valaha.

Próba szerencse! Éppen befért a szobor kabátom zsebébe. Beletettem a kabátom zsebébe és elindultam vele a barátomhoz.

Valamelyest le kell írnom őt. Már hogy annyi oldaláról amennyi ide vonatkozik. Az én barátomnak különös lelki betegsége az önzetlen szolgálatkészség. Valami abnormis szenvedélye a szívességtevés. Isten tudja, sokszor meggyanúsítom magamban, hogy talán különbül kéjeleg egy zavart, hálás kézszorítás alkalmával, mikor valakinek szívességet tett, mint a szeretőjével ölelkezve. No természetesen, vannak bizonyos korlátai és előfeltételei áldozatkészségének. Így nyilvánvaló, hogy szívesebben tesz szívességet olyasvalakinek, akit becsül, vagy hát hogy mondják ezt? Akinek bizonyos tekintélye a szemében. És én, azt hiszem, ezek közé számítok. Ami még ehhez fontos, hogy barátom rendkívül bőbeszédű, affajta ember valóban, aki örömmel csinál egy szóból kettőt és a szavak kedvéért természetesen cselekedeteiből is. Egyébként, mint tudják, ő is egyike fogadatlan kerítőimnek az életkedv őrületének jegyében.

Azt hiszem, teljesen jól jellemeztem őt és ugyebár, nem éreznek gúnyt ki szavaimból, mikor azt mondom, hogy mi lenne hát szebb jellemvonás egy emberben, mint az önzetlen szolgálatkészség? Hogy ez a fecsegés hibájával párosul, ez igazán csak az én különös esetemben volt némileg végzetes és máskor föl sem tűnt, nem is zavart.

Elég legyen hozzá, hogy a szoborral beállítottam barátomhoz, jó rég nem érintkeztem vele, anyagi zavaraim miatt való visszavonultságomban és ha azt mondom, hogy barátom módfelett örült látogatásomnak, akkor olyasmit állítok, ami barátomnál nem is történhetne másképp. Barátom nem is tud talán örülni csak módfelett és ez természetesen tessékelések, szóáradat, hátveregetés, forgolódás és kézrázogatásban nyilvánul nála külsőleg.

Veregette a hátam, rázta kezem, táncolt s a teán kezdve a leszakadt kabátomgombja felvarratásáig a háziasszonyával, mindennel kedvembe akart járni, úgy hogy két óra után a politikai helyzetet és az afrikai csecselégy újabban felfedezett tulajdonságait már mind megbeszéltük, mikor végre, látogatásom voltaképpeni céljára, a szoborra térhettem.

Hogyne, hogyne, öregem, kérlek, még ma délután felviszem Csé-ékhez. Hogyne, egész biztosan megveszik. Megbízhatsz bennem, hogy jó üzletet kötök velük. Tudom, ne is mondd, tudom, milyen kedves holmid! Így az én barátom mindjárt, ahogy előadtam neki a dolgot.

Egyszóval azzal váltunk el előbb a szobája küszöbén: - Viszontlátásra! - Viszontlátásra! Aztán a folyosón még egyszer: - Viszontlátásra! Viszontlátásra! Aztán a lépcsőházban harmadszor és negyedszer a kapuban, végül az utca sarkán, hogy a szoborügyben másnap meglátogatom újra barátomat. Aztán utoljára az én lakásom kapujában váltunk el ugyanezzel, most már végérvényesen, mert barátom utánam szaladt és elkísért, hogy kifejtsen nekem egy elméletet.

A szobrot természetesen ott hagytam barátomnál és közérzésem az öröm, a megkönnyebbülés öröme volt, az elhatározás után és a siker reményeitől támogatva.

Este aztán, mintha ugyanez adott volna impulzust, hogy szokatlan kedvvel és késő éjig dolgoztam, és mint ilyenkor teszem, rengeteget dohányoztam. Soká forgolódtam ágyamban, míg elaludtam és azoknak a bizonyos boszorkánynyomásos álmoknak egyikét, mit! százegyikét aludtam. Tengeren jártam, a hajó fedélzetén meztelen alsó testtel és frakkban és cilinderben és gyerekkorbeli női ideáljaimat pirítottam és szörnyűködtettem dicstelen állapotommal.

Reggel, mikor felébredtem, az álmosságnak az a nyomasztó jótehetetlensége hevertetett még sokáig az ágyban, mely azonban nem hagy újra elaludni. Úgy tetszik, tényleg kissé idegesebb voltam aztán a rendesnél és ami vele jár, kissé levertebb az élet reményei felől, kissé ingerültebb a sorsom mostohasága felől és türelmetlenebb és - hiszen nyilván ismerik ezt az állapotot.

Így indultam barátomhoz.

Hogy ne ismételjem magam, barátom kotkodácsolásával, röviden, a szobor ügy sikerrel intéződött el egyelőre. Arról volt szó, hogy az illetőknél, akihez barátom a szobrot vitte, csak a feleség volt otthon, a férj aznap este volt megérkezendő utazásából. Az asszonynak tetszett a szobor, nem volt kifogása az ára ellen sem, de meg kellett várnia férje beleegyezését, ami felől barátom biztosított.

Szóval minden kedvező volt. Azzal váltunk el barátomtól, hogy másnap már a pénzért mehetek, száz az egyhez való valószínűség szerint. És mégis, nyilván hangulatom okozta, hogy mintha elégedetlen, csalódott, türelmetlen lettem volna az üggyel. A zsebemben akartam már a pénzt, sőt már a háziasszonyom kezében a szoba árát, mely csak még két nap múlva lett volna esedékes. De mintha sokallottam volna a fáradságot, hogy újra elmenjek másnap a barátomhoz. Sokallottam, szinte még siker esetén is.

Mondom, ezt csak hangulatom tette. A munka nem ment délután, nem ment este. Unalom kínzott, oktalan komorság nyuvasztott. Bánat, csömör. De nehogy félre értsenek. Mindez egészen a normális kereteken belül. Elvégre mikor ilyesmit meg akar érzékeltetni szavakkal az ember, akkor kénytelen is nagyít, ferdít. Semmi másról nem volt szó, mint afféle ártalmatlan kedélynyomottságról s még idegességem egyetlen pozitív tünetével, az álmatlansággal sem volt aznap este bajom. Hamar, jól és üdítőt aludtam.

Reggel mindössze annyi történt, hogy mikor a háziasszonyom behozta a reggelit, többek közt ennyit mondott:

- Verje meg az isten, Kutassy úr ezt a szűkölködést! Kegyed is tönkredolgozza magát és lássa alig van látszatja.

Ha ezt nem hallottam volna három éve, amióta abban a szobában lakom, naponta, akkor azt mondanám, ez okozta, hogy reggeli friss kedvemből megint aláejtődtem. Megint csüggedt és rosszkedvű lettem és nem bírtam megszabadulni az oktalan gondolattól, hogy háziasszonyom anyagi helyzetemre való utalással a szoba árára példálózik bizonyos aggodalmakkal.

Csak a pénzt látnám már a szoborért barátomtól. Valósággal belső rémület, valóságos pánik kavarodott bennem a gondolatánál, hogy a szoborügylet nem sikerülhet és akkor már időm sem volna, valami más után vetni magam pénzért.

Ezekkel a kétségekkel léptem be barátomhoz. Kétség és remény hányatva, mint mondják, és most kell aztán körülményesebb lennem valamivel a helyzet megértésében.

Barátom lepetel-lepetel-lepetel, táncol, teával kínál, szivarral kínál, a kormány bukásáról kíváncsi véleményemre és kifejti helyettem ő és kifejti az ellenkezőjét. Kifejti a gyarmatosítás lehetőségét Kínában és az újságírás hallatlan korrupcióját. Rátér, hogy ő csak gombos cipőt viselt mindig, melynek egyetlen hátránya a fűzős és a cúgos cipővel szemben, hogy a cipőgombolót szükségeli és ha szűk a cipő, akkor nyomja a gomb, viszont ez áll a fűzős cipőre is, azzal együtt, hogy a csapló könnyebben szakad, nem is szólva arról, hogy a cúgosnál, ha kinyúlik a cúg, akkor a nadrág alja lehetetlen fest, az ember kész Alborák.

Én ezt hallgatom. Hallgatnom kell, mert egy fél óra előtt azt mondtam:

- Engedd, hogy kissé gondolkozzam a dolgon.

És barátom erre azt felelte:

- Hát gondolkozz kérlek.

Ugyanis a szoborügyben arról van szó, hogy a férj csak ma este fog haza érkezni az illetőknél, akik megveszik a szobrot. De ha hazajön a férj, akkor a valószerűség száz az egyhez, hogy megveszik a szobrot és a lakáspénz még mindig csak holnap után esedékes.

Persze addig még egy bizonytalansággal teljes nap van és én már biztosra jöttem most, harmadszor.

Ámde máshonnan nincs kilátás pénzre, tehát nagyon érthető, hogy barátomnak a fecsegése közben felhasználom egy lélegzetvételét és így szólok.

- Hát rendben van, kérlek. Igazán restellem, hogy ennyire igénybe veszlek, de mondom helyzetemet. Hát rendben van, holnapig még várhatok. De aztán gondold meg, hogy milyen kellemetlen lenne rám, ha nem sikerülne a vásár, és én nem próbálkozhatok már egyebütt a szoborral.

Hogy ezt minek mondom, sőt mintha komolyan érezném is, mikor hazugság?

Nem tudom. Egyszer egy műkereskedő éppen felényi összegre becsülte a szobrot, mint barátom révén kapnék érte és abból még a lakás ára sem futná. Hát minek mondom, hogy másutt adhatnám el? Sőt minek érzem, valami bizonytalan elkeseredéssel színezetten?

Barátom húsz szóval biztosít, hogy holnap biztos a vásár. Nos, jól van. De végül azt teszi hozzá:

- Hiszen én azt hiszem, talán még az asszony is kifizetné, ha nagyon noszogatnám. De tudod, nekem is zsenáns kissé. Ezek gazdag emberek és nem tudnak magunkfajta emberek szükségeiről, talán el sem tudják képzelni. Ezért zsenáns nekem, tudod, sürgetni a dolgot.

Igen, igen, erre történt bennem valami különös, egész különös változás. Erre a valószerűségre, hogy az asszony a férje nélkül is kifizetné a szobrot, és akkor megszabadulnék egy nap kínjaitól, kétségeitől és megtakarítanám az újabb látogatást barátomnál. Barátomnál, aki tovább lepetelt most egyébről és engem nem érdekelt. Türelmetlen vagyok, valósággal elkínzott. Azt mondom egyszerre barátomnak:

- Kérlek nagyon, próbáld meg, hátha kifizetné az asszony is.

Erre barátom újra azzal állt elő, hogy zsenáns ilyen gazdag emberekkel ez az elintézés, mikor csak egynapi haladékról van szó. És mikor én még egyszer kértem rá, ekkor már visszavonta a lehetőséget is, hogy az asszony is kifizetné, és mintha már egy kissé bosszús lenne oktalan türelmetlenségemen, azt tette hozzá:

- Legföllebb visszahozhatom neked. Ezt megtehetem, bár mondom, kár volna.

Most is érzem, szinte mint valami rossz látományt, ami bennem barátomnak ezekre a szavaira végbe ment. Ugyanis ő, ez után a kijelentése után, mintegy átsiklott a szobor visszahozatalán, mintha sejtené, hogy ezt felesleges is volt megemlítenie, bizonyára magam sem akarom visszavétetni vele és barátom megint a politikai helyzetre tért, lepetelve, lepetelve, lepetelve.

Az ablakon eközben egy dongó zümmögött. Én közben ezt néztem, és ahogy merően néztem, egyszerre valami kifejezhetetlen belső sírás indult meg bennem. De - hogy is tudjam elmondani! Ehhez a lelkiállapothoz határozott és közvetlen köze volt a megszorult és gyötrődve zümmögő dongónak, nyilvánvaló szörnyű érzésében, hogy az átlátszó ablaküveget levegőnek nézi, és nem bírja belátni, elviselni akadályának röptében. Ostromolja, megint neki repül, és kínban zümmög. Egyszerre, mintha rettentő ordításnak éreztem volna ezt a zümmögést.

Barátom lepetel-lepetel. És én valami emésztő, dacos, nyomorú válságot élek át magamban. Ránézek barátomra és vissza, merően a dongóra. És a dongó, érzem, a dongó dönti el bennem, hogy egyszerre fölálljak:

- Nézd, kérlek, ne haragudj, de inkább hozd vissza a szobrot. Elkísérlek inkább most. Ha nem veszi át az asszony, légy szíves hozd vissza, megpróbálom egyebütt eladni - mondom kissé remegő hangon.

Nos, ha van lélekbelátás, akkor a barátomnak erre szemeimbe vetett szemeiben ez volt. Most is azt állítom, hogy elsápadt. Elsápadt, megérezte az én szemeimben az őrültséget, A halálra vágyás őrületét, mely szerintem néha érzésben jogosabb és érthetőbb az életre vágyás őrületével. Csak ilyes valahogy mondhatom.

Barátom meglátta szemeimen át bennem a belső válságot, de mint az okoskodók, a fecsegők, nem bírt hinni észleletének. Inkább kapott nyilván annak valószerűségén, hogy a szobrot másutt adnám el, és nem csodálkozott nagyon esztelenségemen, hogy ettől fogva nem hajlok rábeszélésére és tőlem egész szokatlan módon unszolom, hogy vegyen kabátot, kalapot, menjünk együtt az illetőkhöz és ha az asszony nem fizeti ki a szobrot, akkor adja vissza.

Adja vissza. Adja vissza! Holott akkor nincs többé mentség! Igen, hiszen így is mondják: inkább a halál, mint a bizonytalanság. De mikor döntünk magunkban, az élet őrülete mégis visszatorpan a másik, a halál őrületével nézve farkasszemet és ha mégis győz, ezt, higgyék meg, higgyék meg és százszor higgyék meg, bennem a dongó tette. Igen a dongó volt a halál követe.

Vitassák kérem! Hiszen csak nem gondolják, hogy az én fejemen át nem görög ilyen magyarázat: ugyan! Ugyan! Véletlen arra néztél és köztudomású, ezren megírták már, hogy nagy lelki válságok idején érzékeink jelentéktelen semmiségekkel bíbelődnek.

Nem és százszor nem! Megmondom miért. Mikor barátommal lefelé indultam a lépcsőn és ott, mintha valami bizonytalan sejtelemmel környékezett volna meg az életösztön őrülete, hogy egy napért ne adjam el magam az ördögnek, egyszerre megint megjelent a dongó. Pontosan, tisztán éreztem, hogy gyermekszemmel látom, szüleim házának nappalijában az ablakon. És én ingecskében és maszatosan zokogok, dühöngök, mert a pesztonkám nem ereszt ki az utcára. Beszél, korhol és megőrjít, hogy nem érti meg, hogy a szoba elviselhetetlen számomra. Az utcára akarok menni, az utca az élet, a boldogság, engedjen oda! És a pesztrám rám akarja beszélni, hogy mind a ketten kikapunk apámtól, aki megtiltotta, hogy aznap kivigyen. Őrültségekkel akar rámijeszteni, hogy a kéményseprők járnak és elvisznek és nem akarja megérteni, hogy minden félelemnél, minden parancsnál erősebb a vágyam, ki, az utcára és érzem a dongó szörnyű kínját, amely ott zokog, ott vergődik, ott ordítja ugyanazt a fájdalmat parányi lelkéből, ami engem sorvaszt.

A többit már rövidre fogom.

Barátomat az utcán vártam meg. Meg-megcsillant előttem, mint valami hideg, sarki fény a verőfény helyett a remény, hátha pénzt hoz le a barátom az asszonytól a szobor helyett? De alapjában inkább afféle «elvégeztetett»-félét éreztem.

Barátom lejött és visszahozta a szobrot.

Hazamentem és beláttam, hogy élni és vágyni az életre, ránk kényszerített őrület.

Hiába mentem uraim. A szívemet, amely nem sikerült elég jól átlőnöm, meggyógyíthatják. De nem fognak kigyógyítani ebből az érzésből. Nem uraim, a dongót sohasem hessegethetik el többet szemeim elől. Önök azt mondják, az őrültség dongóját? Ez felfogás kérdése uraim. Nekem az önök életrevaló vágya tűnik őrületnek.