Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 11. szám · / · FIGYELŐ

RAB GUSZTÁV: SZÉP ERNŐ: VŐLEGÉNY

Szép Ernő vígjátékát kedvezőtlenül fogadta a napi sajtó. A kritikusok bizonyára mást vártak Szép Ernőtől. A Vőlegényben nyomát se találták azoknak a meleg, bensőséges hangon csilingelő csengőknek, melyek Szép Ernő költészetének jellegzetes finom mívű díszei. Szép Ernő félrebillent fejjel, ártatlan mosolygással fogadta a kedvezőtlen kritikák sujtását és fogász hősének hideg józanságával jelentette ki, hogy bizony nagyon szomorú, ha mélyen el kell rejteni a költészet káprázatát úgy, amint annak idején a gazdagok ásták el arany és ezüst tárgyaikat. A líra elásása ellenére is Szép Ernő csengőkkel díszített, babráló keze gyakran ott mozog a színpadon alakjai közt. A hétköznapi fecsegésekből néha kicsendül Szép Ernő méla hangja. Hogy a darab elejétől végig nem méla, ez nem azt bizonyítja, hogy Szép Ernő elfelejtett mélán beszélni. Szép Ernő elásta a mélaságot, az érzelmességet és ezzel együtt eláshatta alakjainak szívét is, de mindezt olyan öntudatosan tette, hogy Szép Ernőt tévedés gyanújával illetni nem lehet.

A Vőlegény a «boldog időkben» játszódik és minden szava a mának materiális zörejét közvetíti a hallgatóság füléhez. A darab felépítésének számító tudatossága előbukkantja Szép Ernő bánkódó arcát, amint tintás tollára mered és nagy sóhajtással mond le a szép szavak muzsikáló karneváljáról, mert ma minden a pénz. Nyilván a ma emberének akarta írni Szép Ernő a pénz tragikomikáját, a ma embere értelmének és nem a szívének. Úgy érezte talán, hogy fülsiketítővé erősödött, prózai zakatolásában ma különösen felszaporodott tömegek sorsát hordozza hátlapján a pénz, az a nagy gyűjtőfogalom, amely legkarmolóbban markol bele a háborúban, lezüllésben, éhségben és rongyokban agyongyötört lelkekbe. A darab hangját a reális, üzleti életből plántálta át Szép Ernő a szereplők szájába bizonyára azzal a hittel, hogy a rideg, metsző próza szuggesztívebb a költői sorok csobogásánál.

A darabban mindenki a pénz után kapkod. A pénz az a főszereplő, aki a vőlegényt nősülésre csábítja s aztán elszakítja menyasszonyától. A leány apja pénzért hazudik, a leánytestvér pénzért írógépel és a leánya erkölcstelen életén felháborodott anya a pénz látására szelídül meg, a testvéreket is a pénz békíti ki és a vőlegény a darab végén azért veszi feleségül a volt szeretőjét, mert a leány egyik barátjától tízezer koronát kapott. Kicsit bántó minden megcsontosodott érzelemnek, erkölcsnek és kiszélesedő perspektívának az a letiprása, amit a pénz, a főszereplő művel és az alakok, akik tűrik ezt a letiprást, nagyon gyakran messzire távoznak a közönség rokonszenvétől.

Mindez éles gyújtótávolságú lencsével van lefotografálva egy szegény sorsú polgárcsalád ebédlőjében mozgó alakokról. A darab technikai kezelése és felépítése pontos és hű fényképező masina fotográfiája. A fényképészek, ha fényesíteni akarják a képet, üveglapon szárítják meg. Fényes, üveglapon szárított fotográfia a Vőlegény: kép, amin rajta van minden apró és felesleges részlet. Ezeket a részleteket azon kívül átfestette Szép Ernő néhol az ő sajátos színeivel. De a színek belefakulnak a részletes pontossággal lekopírozott vonalak hangos fénylésébe. Ezért csendül ki csak ritkán a darabból a poétikus hang és ezért törik meg nyomban a távlatok eszmélete.

Szép Ernő a darab írása közben maga volt a számító, józan, pénzre áhítozó fogászvőlegény és Szép Ernő a fogász alakjában önmagát adta a legőszintébb fotográfiában. Szép Ernő nem maradt ki a darabból, a Vőlegényben nem tagadta meg érzéseit és önmagát cinikus kézlegyintéssel, hisz annyira őszinte, leplezetlen hangon szólal meg alakjaiban, annyira ott él a színpadon, hogy talán a Vőlegény számít legőszintébb írásának. Az a furcsa, hogy ezzel az őszinteséggel nem fér össze az a zománcos mélaság, amelyet Szép Ernő elásott és az a szerkezeti egység, fűtöttség és lendület, amely a darabból kimaradt.