Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 11. szám

KÜRTI PÁL: VALLOMÁS

Egyik keze a kilincsen volt, a másikban az útibőröndöt szorongatta. A vonat most még jobban lassított, alig himbálóztak már a vagonok, pár perc még és nyílt pályán megáll talán a szerelvény... A tenyerén kiütött a nedvesség, az ujjai önként lesiklottak a kilincs rezéről, a jobb lábát messze kilódította, a bal is alig hogy érintette már a falépcsőt. Azután elengedte magát. Belebotlott a vágány mellé szórt éles kavicsokba, elveszítette az egyensúlyát és legurult a harmatos füvön, amely a töltés meredek falán nőtt.

Pár percre megszédült a hirtelen hempergőzéstől. A kalapja elgurult valahová és az arcát beletemette a fűbe. Csak nagy sokára tápászkodott fel. A cipői beleásódtak volt a meghígult földbe, a haja közé is fekete göröngyök hullottak. Egy kicsit letisztogatta magát, azután elindult. Lomha dübörgés jött a töltésről, de ő csak ment a nedves tarlón és nem fordult hátra. A határtalan síkságot elöntötte a holdfény és a sok pocsolyában tejfehéren villódzott. Nemsokára domboldalra érkezett és lihegve nekitámaszkodott egy magányos karónak. Most látta a vonatát, amint egyre gyorsabban tekergőzik bele az éjszakába. Még az orrában volt a harmadik osztályú vagon acetilénlámpáinak a bűze és a szeme alig bírta megszokni az éjszaka végtelen távlatát, hiszen hosszú órákon át gubbasztott egyedül a sötétbarna kocsi fojtogató ketrecében. Egyre messzebb távolodott a vonat. A lokomotív vakítóan fehér gőzfelhőt zihált ki magából, az utolsó vagonon rőt jelzőlámpás rémlett és egészen messze, már a csillagok közé vegyülve, egy szemafor zöld szeme hunyorgott.

Itt állott hát egyedül az útibőröndjével. Tanácstalanul nézett a kihalt nagy korongba, amelyre makulátlan, halványlila égbolt feszült. Most már bizonyos volt: senki sem vette észre, hogy nyílt pályán leugrik a vonatról. Nincs itt semmi más, csak borzalmasan nagy síkság - és hunyorgó csillagokkal hímzett égbolt. Valahol egy madár nehézkesen felröppent és végigsúrolta árnyékával a holdfénybe takaródzó rónát... A járás nehezére esett, szuttyogva lépdelt a nedves talajon. Az éjszaka hűvössége átjárta a testét és dideregni kezdett. De azért egyre sietősebben kapkodta a lábait. Még valahol elég messze, sötét tömeg emelkedett ki a töretlen síkságból. Talán házak? Arrafelé igyekezett.

Nagy pocsolyák terültek mindenfelé amerre ment, csak keskeny ösvény sötétlett a mozdulatlan vizek között és mindegyikben arasznyi nagyságban tükröződött a telihold. Lehajlott fővel sietett, csak néha pillant föl, hogy irányt tarthasson. A cipői megteltek vízzel. Jó félórát haladhatott így, mikorra egészen tisztán látta, hogy házak vannak előtte. Most óvatosra fogta lépteit. Az egyik épület fehér sávot írt az éjszakába; apró ablakok sötétlettek a meszelt falakon. Halkan megközelítette ezt a házat és megfogódzkodott a falába, mint aki hosszú úszás után végre szilárd talajt érint.

Nagyon vigyázott a mozdulataira, nehogy valami kutyát fölébresszen. Szemben és jobbra-balra hombárok gubbasztottak, alomillat dőlt belőlük. Az egyiknek a tetején feketén ásított a padlásbejáró. Ahhoz odalopakodott és elhatározta, hogy hajnalig meghál a padláson. Csak a létrát kellett volna megtalálnia. Óvatosan körülnézett, de nem látott semmit. A bőröndjét leállította a földre, azután lábujjhegyen keresgélni indult. Lépteit felfogta az elszórt szalma. A holdfény ide alig sütött és koromsötétben tapogatódzott. Egy helyütt lehajolt, mert úgy tűnt neki, hogy a létrát látja.

Még görnyedt volt a háta, mikor hirtelen sárga fénykör esett reá vakító gyorsasággal és mint egy lepkefogó behálózta az egész alakját. Bénító rémület cikázott át rajta. Felpattant; az arcát elhagyta minden vér; a szíve pedig veszettül megdobbant. Kiugró szemgolyókkal meredt előre.

A lakóház ajtajában magas alak állott, ingben és gatyában, mezítláb. A kezében lámpás fénylett és kövér sárga sávot dobott a feketeségbe.

Pár pillanatig farkasszemet néztek. Azután az alak előrelépett és az arcába világított.

- Mit keres itt? - förmedt reá.

...Alázatosan és reszketve a félelemtől nekitámaszkodott a hombár falának. Az arcára kínos mosoly ült.

- Bocsánatot kérek - dadogta - ugyebár ez nincs messze a vasúti állomástól. mert, kérem... igen, én elkéstem a vonatról és most hol háljak meg, hát gondoltam, meghálok itt a szénapadláson, de csak reggelig... csak reggelig, azután begyalogolnék a városba...

A paraszt gyanakodva fürkészte az idegent.

- Azért, mert úgy lopózkodott ide, mint valami tolvaj - morogta.

- Hehe - jött ki a félelemtől vonagló száján - nem kell ám a becsületes iparost mindjárt tolvajnak nézni, hehe. Hát igaz, errefelé nagyon kell vigyázni, mert mindenféle betyár népség... nohát, elhagyott kis tanya ez. Kutyája nincsen gazduramnak? Az azután elbánna a tolvajjal hehehe...

A paraszt fázni kezdett és eltüsszentette magát. Ingujjával végig törült a bajuszán:

- Jöjjön be, szobában is meghálhat, nem muszáj padláson bujkálnia. Kutya, az pedig van, de benn a házban is. - Erősen az idegen szemébe nézett, azután betessékelte.

- Jó estét, adjon Isten - köszönt hangosan, a paraszt pedig asztalra állította a lámpást. A szoba alacsony volt és alig állott benne bútor. A lámpás pisla fényénél látható volt, hogy az egyik ágyban felkönyökölt valaki.

- Majd a kamrában fog hálni - morogta a paraszt az ágy felé. - Azt mondja, hogy az állomáson volt és elkésett a vonatról.

A parasztasszonynak, aki kipislogott a dunyhákból, kendőbe volt bónyálva a feje.

- Ágynemű nincs - szólott rekedten és a szájára húzta a takarót.

A paraszt legyintett és kinyitva egy ajtót, bevilágított valami kis helyiségbe. Az idegen fogta a bőröndjét és bement.

- Csak reggelig, gazduram - szólott és mosolygott - csak reggelig, akkor aztán elindulok...

A paraszt összeráncolta a homlokát.

- Hajnalban behajtok a városba. Elvihetem a szekéren. Majd ötkor fölkeltem, az jobb lesz, mint gyalog...

- Nagyon köszönöm, igazán nagyon köszönöm. Hát persze jobb lesz. - És sietett szabadulni. - Jóéjszakát, nagyon köszönöm!...

A paraszt nem köszönt vissza, csak betette az ajtót.

Most egyedül volt megint. Egészen pici kis kamrában találta magát; mezítelen ágy volt benne, asztalka, a falra tükörcserép szegezve, egy szék és egyéb se. A törpe ablakon vakító négyszögekben ömlött be a holdvilág. Kitapogatott az asztalkán egy gyertyacsutakot, azt meggyújtotta, aztán lekapta magáról a felöltőt és a nyakára csavart lila sált. A tekintete a tükörbe esett és a gyertya agg fényénél látta a sárga, beesett arcát, amelyből kísértetiesen állottak ki a pofacsontok. Apró szemei lázasan csillogtak és alacsony homlokára fekete föld tapadt.

Megvárta, amíg künn a paraszt ágyba szállt, azután minden elcsendesedik. Akkor levetette a kabátját és a gyertyaláng mellett végigkutatta annak minden ízét. Egy helyütt kerek sötét folt volt és a gyertya megremegett ijedt kezében; de azután látta, hogy az csak zsíros pecsét. A mellényén és a nadrágján is végiglobogtatta a lángot, majd kimerült sóhajjal a székre dőlt. Mikor kicsit kiszuszogta magát, elővette a bőröndjét és turkálni kezdett a bedobált holmi között. Végre ráakadt egy újságpapirosba göngyölt csomagra.

Kényelmesen elhelyezkedett az asztal mellett, a nadrágját felhúzta térdben, mintha kímélni akarná a vasalást, pár csöpp olvadt fagyúba ágyazta a gyertyát, hogy szilárdan álljon, aztán kigöngyölte az újságpapirost. És ekkor szédítő csillogás támadt az asztalon. Gyémántok metsző, havas sütése, rubintok fölszított parazsa, igazgyöngyök beteges villanyossága áradt a gyertya szolga fényköréből. Vakító erővel sugárzott a drága halomból a fény; ő pedig tág szemekkel nézett a tündöklésbe. Egyenkint a kezébe vette az ékszereket, a szemébe árasztotta a kövek karcsú villódzását, megtapogatta az arany tompa sugarát. Gyöngysorokat pergetett izzadt ujjai között. Összerakosgatta, majd megint szétdúlta a tenger drágaságot. Egyszer fölfülelt. Mintha a szomszédban valami neszelt volna. De nem volt semmi; talán a paraszt fordult meg az ágyában... Azután sajátságos játékba fogott: egymásután kiemelte a gyertya fényköréből az ékszereket és ájtatosan figyelte, hogyan ragyognak elő a sötétségből. Majd elővett egy kövér gyémántot és megnyalta; csettintett a nyelvével és fanyar ízt érzett az ínyén. Sorba fölvillámlottak az ékszerek a feketeségben és sorban megízlelte őket.

De... hirtelen, igen, egész pontosan, a hátgerincében és minden tagjában érezte, hogy valaki hátulról, a sötétségből - néz. Figyelik. Szempár mered rá. Mereven, kitartóan, kísértetiesen nézik!

A fejét dermedten lesunyította. A testébe halálos zsibbadtság állott. A szemeit behunyta rémületében és a vér viharosan kalapált a halántékain. Most... most ugrik rá valaki, hátulról megragadja a csuklóit, leteperi a földre és a szemébe néz... óh! Egyenesen a szemébe néz...! A lélegzetét kínosan és mind szaporábban kapkodta, a torkába szaladt a tüdeje: hörgött. Még egy pillanat és megfullad!

Hirtelen dobással elfordította magát a széken: zöld szempár villant fel és meredt egyenesen reá. A szájába tömte az öklét, hogy fel ne ordítson, aztán egy ugrással ott termett, ahol a két szem foszforeszkált.

Az ablakmélyedésből nagy fekete macska ugrott le és zajtalanul eltűnt az ágy alatt.

...Néhány percig mozdulatlanul állott és buta szemekkel meredt a padlóra. Odament az asztalkához és az ékszereket bedobálta a bőröndbe. Azután a csupasz ágyra húzódzkodott és betakaródzott a felöltőjével, mert didergett. De nem sokáig feküdt így; felült az ágy peremére és kinézett, hogy nem hajnalodik-e már. Még ömlött a holdvilág.

Türelmetlenkedett. Csak már itt volna a paraszt! A szekér, lovakkal és hajtani, szédítő iramban...! Kezdte rendbe szedni magát. Megpödörte a szalmaszín bajuszát, a haján is végigsimított, megigazította a vérpiros készen kötött nyakkendőjét a felfeslett gallérban. Belebújt a kopott felöltőjébe, a kalapját is feltette és a bőrönddel az ölében ült órák hosszat.

Végre derengett. Fakó fény vegyült a hold acélkékjébe. Egy kakas éles hangja belekaszált a csöndesen növekedő hajnalba. Már a szomszéd szobában is felébredtek. A parasztasszony köhögött és a paraszt nagy zajjal húzta fel a csizmáját. Künn a felkelő nap fiatal bíbora fröccsent a hideg égboltra. A ház előtt patkódobogás hallatszott...

Nemsokára beszólt a paraszt, hogy indulnak. Sietve kiment a ház elé, ott már a szekérbe volt fogva a két ló. Belülről hallotta a parasztasszony tompa köhögését és még visszaköszönt neki az ajtón át. A paraszt felült a bakra; ő is melléje telepedett és a térdei közé tette a bőröndjét. Az ostor megpattant és a szekér nagy zökkenővel gurulni kezdett.

Eleinte göröngyös talajon haladtak, elvadult füvek között és a kerekek belepaskoltak a sok tócsába. De nem sokára rendesebb útra értek; a lovak nyíratlan sörénye lobogott a friss szellőben. Szép idő lett. A nap sárga kalászokkal árasztotta el a letarolt síkságot.

A lovak egyre gyorsabban iramodtak és ő idegesen babrált a bőrönd fülével.

- Még meg sem mondottam gazduramnak - szólott és harákolt - hogy mennyire sajnálom azt a nagy zavart, amit az éjjel okoztam.

A paraszt közömbösen előre nézett és megsuhintotta az egyik ló kamaszosan karcsú oldalát. Reápislantott a gazdára és várta a feleletet, de nem szólt az egy szót sem.

- Hajaj - sóhajtotta és feltűrte a gallérját, meg himbálta a bőröndöt a térdei között - de jót aludtam ma éjjel. Így van az, kérem, ha a nagyvárosi ember vidékre kerül. Otthon? Ojjé, kérem, a poloskák majd fölfalnak, mert ágyra járok, volt szobám is, de azt odaadtam a sógornőmnek, akinek gyereke van. Kérem, az a piszok! Én pedig hozzászoktam a szép tisztát látni, mert szabó vagyok és uraknak dolgozom. De nem telik manapság jobbra, ha az ember becsületes...

A paraszt csak mereven nézte az utat és nem szólt semmit. Ez nyugtalanította. Miért nem kérdez vagy beszél valamit?

- A mai szabók - folytatta pislogva és kétszer végigbabrált a bajuszán - az mind meggazdagszik. Csalnak és lopnak. De aki becsületes mesterember, az fölfordulhat. Én sohasem csaltam egy kicsinykét sem, mondták mindig, hogy szamár vagyok, deee kérem azért én soha sem! Csak mindig görnyedtem, még gyertyánál is... ajaj, kérem, nehéz dolog az a becsületes embernek.

Most fölfelé vitt az út, a lovak lassítottak és a paraszt hosszan reánézett, úgy, hogy lassan belepirult a nézésébe.

- Tótföldről való? - kérdezte a gazda.

Ez a kérdés meglepte. Érezte, hogy a kezei megremegnek. Talán... talán tud ez valamit róla? Ugyanaz a didergős félelem nyargalt át rajta, mint a pályaudvar gőzhomályos csarnokában, mikor sejtelme szerint figyelte valaki minden lépését és tudta, hova vált jegyet, melyik kocsiba száll és azt is, hogy a fakó arca még jobban elfakul... Hehe! Most jut eszébe: hiszen ő tótosan beszél, nem nehéz kitalálni... ez az egész.

- Nem onnan való vagyok - beszélte hadarva - csak a szüleim, azok még igen, de én már nem. Az öregapám az még magyarul sem tudott, azonban kérem én már magyar iskolába jártam, a mesterségem is magyarnál tanultam, de tótul is tudok még kevéskét...

Ránézett a parasztra, aki rendületlen nyugalommal hajtott. Csak kérdezne, szólna valamit - nem: merev arccal ül, az útra figyel és ostort pattint. Azért mintha kérdést hallana, szólott:

- Mért nem lehetne azért a szabó is becsületes? Csak úgy mondom, mert az emberek azt mondják, hogy minden szabó gazember. Én rám azonban ne merjenek valamit mondani! Azt ne! Dolgoztam, mint egy állat, öröm az semmi, kis szórakozás, hát gazember vagyok én? Hát szabad valamit mondani énrám?

Dühösen nézett a parasztra, aki hallgatott. Kínos méreg fogta el: megrázni, erősen megrázni ezt a kövérkés nagybajuszost!... A kezei ragadozón kimeredtek és alattomosan kancsalított a másikra. Kiabált.

- Hát... hát szabad valamit mondani énrám?

Ekkor az egyik ló megbokrosodott és a szekeret őrült galoppba ragadta, beleprüszkölve a napsütéses rónába. A paraszt parancsolóan marokra fogta a gyeplőt. A szekér repült. Őt pedig egyszeriben bénító félelem ütötte meg. Görcsösen megfogódzkodott és a fejét lesunyította. A beesett arcán, amelyen három kínos, álmatlan éjszaka rohadása rángott, halálosan sápadt lett. Most elveszett, most ragadják tova, ki tudja hova viszi a két megvadult ló és a rejtélyes, hallgatag paraszt... Jaaj! Végtelen a síkság és kihalt és őt cipelik el prüszkölő paripákkal és a teste gyönge, nincs menekvés, nincs! Leugrani? Ott döglik nyomban. Tagolatlan kiáltás szakadt ki a száján, a szekér pedig egyre repült, recsegve-ropogva. A kóros rémület görcsbe rángatta a testét, a feje egészen lebukott és félig ájultan dobáltatta magát a végtelenbe lódult szekérrel... Végre érezte, hogy lassul a két ló és a szekér nyugodtabban gördül valami puha sáron. Félénken felpillantott.

Akkor már a város határában jártak.

Karcsú füstoszlopot lehelt az égboltra egy fénybe nyújtózkodó gyárkémény. A földszintes házak mint homokban lubickoló verebek fürödtek a napon. A zöldre mázolt sorompórúd égnek ágaskodott és azontúl már kövezett utcán gördült a szekér.

A piactéren nagy nyüzsgés közepette megállott a szekér, ő pedig leszállott. Apró szemeivel felpislogott a gazdára:

- Jól megfizetem a kvártélyt meg a szekeret, hehe...

A paraszt a lovak közé csapott és az induló szekérről szólt vissza:

- Tartsa meg a pénzit... Vásárra jöttem.

Egy pillanatig kérdőre meredt a pisze, beesett arca. De hirtelen méreg fogta el. A szekér után futott.

- Itt van száz korona - kiabálta - vagy köll ezer? Az is van!... Hallod, ezer is van...

A lovak mellé került és belekapott az egyiknek a kantárába. A markoló kezét szétfeszítette a neki gyorsuló szekér és hasra vágódott. Néhány ember gyűlt köréje, valaki segíteni akart neki. De ő csak halkan vinnyogott és ellökve a nyújtott kezet, maga tápászkodott fel. Sántikálva elindult. A piaci lármában nyugtalanul ugrált a szeme és szórakozottan megakadt egy szürke egyemeletes házon, amelyre fel volt írva: Szálló... Igen, oda megy. Csak már ott is volna, azután bebújna az ágyba és talán aludna a dagályos dél közepette, aludna, mert aludni már nagyon-nagyon jó volna. Érezte, hogy láza van.

A szálló előszobájában görnyedt hátú emberke fogadta és megkérdezte, hogy szoba kell-e. Mikor bólintott, szolgálatkészen el akarta venni a bőröndjét, de ő ideges mozdulattal hátrarándította azt.

- Nagyon értékes holmi lehet az uraságod bőröndjében - szólott szerény mosollyal, a kezeit dörzsölve az emberke. A szédülő fejében tovalüktettek ezek a szavak és úgy érezte, hogy a bőrönd zára fölpattan és mint fehér rakéta szikrázva ugranak ki a drágaságok. Igen, hogyne, kincsek vannak a bőröndömben, érted, kincsek, te púpos fráter, ha éppen meg akarod tudni, idenézz, ezt a gyémántot nézd például: szép? De én csak nyomorult szabólegény vagyok, piszeorrú, pállott arcú, tótos beszédű, hát nem is vagy kíváncsi, hogyan kerül hozzám...?...

Az emberke meghúzta a falon függő csengőt; erre felriadt. Megjelent a szobaasszony és fölvezette a feslett szőnyeggel bevont lépcsőn a szobájába. Fönn azután a himlőhelyes asszony százfélét kérdezett: ez kell-e, az kell-e? Mindenre csak bólintott, vagy kurtán felelt. Végre a szobaasszony becsapva maga mögött az ajtót, kiment. Lekókadt fejjel állt néhány percig az ódon bútorok között és a szemei rámeredtek egy bütykös gyertyacsutakra, amely még az előző vendéget szolgálhatta.

Azután ájult fejjel és álomkórosan indult az ágy felé. Vetkőződni kezdett. A hideg megrázta, mikor lehámozta magáról a kabátot. A feje megint fáradtan lehullott és gombolni kezdte a mellényét. Hirtelen kidülledtek a szemei: a mellény balfelén - a szíve táján - kerek, rozsdabarna folt sötétlett! Komor, nagy ijesztő folt. Hát - tegnap éjjel - ezt... ezt nem vette észre? Ezt a rémséget? Mert ez, óh igen, ez... ez vér! Biztosan, eltagadhatatlanul vér ez, ismeri ezt az alvadt folyadékot, a szemében és az orrában és minden érzékében hordozza napok óta! Óh, nem lehet ezt nézni...

Letépte magáról a mellényt és elhajította. De ott, az ingen még szélesebben vigyorgott a megfagyott vér!...

Rádobta magát az ágyra és a dohos szagú ágyterítőbe fúrta az arcát. A láz forró hullámokban viharzott át rajta. Azután felkelt megint és az ingét is levetette. Előráncigált a bőröndből egy másik inget, azt magára kapta, meg a kabátot is. A két bélyeges darabot összegöngyölte és becsomagolta valami újságpapírosba. A kincses bőröndöt ott hagyta szabadjára és a csomaggal elindult. A két pofacsontjára egy-egy rózsaszínű fölt ült ki és a szemeiben lázas fények villództak.

A folyosón beleütközött a szobaasszonyba. A szíve nagyot dobbant. Ez hallgatódzott, vagy leskelődött a kulcslyukon át! Belenézett a himlőhelyes arcába: mogorván nézett az vissza rá. Lerohant a lépcsőn. Lenn a görnyedt emberke állott és vizsla szemekkel figyelte a rohanót. Ez is tud valamit, biztosan tud valamit! Csak nem szabad megállnia, egy pillanatig sem, csak egyenesen ki a kapun!...

Az utcán azután lassította a lépéseit. Igyekezett sétáló tempót tartani. Valakitől tüzet kért és csodálkozott, hogy az illető nem szól semmit, csak odanyújtja a cigarettáját, azután tovább megy... Az ajkait véresre harapdálta és a feje bolondosan ide-oda rángatódzott. Végigkóborolta a városka néhány utcáját, megállott egy-egy kirakat előtt; a szájában cigaretta füstölt, zsebretette a kezeit és kis batyuját a hóna alá csapta. Úgy ment, mint valami gondtalan vándorlegény. A fejében pedig dobolt a láz és a tekintete néha tébolyodott sugarakat lövellt.

Kiért a folyópartra. Az ódon hidacska sárga ívet vont az égbolt szeplőtlen, azúrkék hátterére. A földszintes házikók mint töltésen guggoló gyerekek néztek a folyómederbe. Lanyha délután volt és a víz halkan zúgott.

Lekerült egészen a folyó szélére, ahol fehér kavicsok csillogtak. Lopva körülnézett; a túlsó parton fejkendős asszony ruhát szapult. Itt nem lehet... Lassú léptekkel továbbment és elrúgott maga elől egy-egy kavicsot. Most kanyarult a folyó. Érezte, hogy itt nem figyeli senki. Magasra emelte a csomagját és messze belehajította a folyóba. Csobbanás... azután szelesen szaladt tova a víz.

Ő pedig rohant fel a meredeken és igyekezett hamar visszafurakodni a házak közé. Megtörülte a homlokát, mert izzadtságcsöppek gyöngyöztek le róla. Nagyon fáradt volt. Úgy érezte, hogy néhány lépés még és összeesik talán...

Betért egy pálinkásboltba és snapszot rendelt. A szeszszagú félhomályban egy pillanatra kellemes zsibbadás borzadt át rajta. Látta maga előtt a merész ívet, amellyel belecsobbant a folyóba az a rémes csomag. Sorba döntötte magába a pálinkákat. Tétován körülnézett; a falon elhagyottan csüngött egy fővárosi újság. Azt leakasztotta. Mohón lapozta át az oldalakat és végre a szemébe kiabált az, amit keresett.

Öblös betűkkel tátongott előtte az egész borzalom. Rikkancsok kurjongatását hallotta, villanyosokra kapaszkodó emberek falják az újságot... piros zászlós mentőkocsi robog valahová, bámész emberek merednek egy letakart hordágyra... valahol, zord épületben, aranygalléros urak sürögnek, a telefon csilingel, sürgönydrótok zümmögnek titkos áram alatt, póznáról-póznára ugrik valami láthatatlan rém és a drótok hálót vetnek az egész országra és hull le ez a háló, egyre lejjebb, már alig van levegő, jaj, megfullad! vége van!... jaj!...

Letépte a nyakáról a gallért és ökleit a két izzó szemébe nyomta. Nem lehet ezt így tovább bírni: hogy sötét lovasok nyargalásszanak az agyában, körbe-körbe - hatalmas mezítelen óriások izmos paripákon az ő kis agyában, ebben a fájó méhkasban! Föl kellene állani arra a szeszes hordóra és széles mozdulatokkal beszédet tartani, hogy köréje gyűljenek az emberek és tátott szájjal hallgassák a lüktető szavait. Nagy beszéd volna ez, az emberek tombolnának, mint egy népgyűlésen, hódítóan szállanának a mondatai és a beszéde végeztével könnyű mosollyal lépne le a hordóról, hogy nyitott kézzel fogadja az üdvözléseket.

...A boltban meggyulladt egy halvány gázláng és piszkos alakok imbolyogtak a zöldes félhomályban. Ott sötétlett előtte a betűrengeteg, örvénylettek a nyomtatott szavak. Egyszerre észrevette, hogy árnyék vetődik az újságlapra. Ott ült a papiroson az árnyék és ide-oda mozgott. Óvatosan hátranézett és látta, hogy a vállán keresztül valaki belenéz az újságba. Az illetőnek a homlokába hullott a haja, a szemhéjai vörösen és mámorosan pillogtak és a borzas fekete bajusza alól dűlt a pálinkaszag. Előrebökött ujjal mutatott az újságba, aztán csuklott egyet és tétován mosolygott.

Zavarodott szemmel nézte az alakot. De az észre sem vette, hogy valaki kereken nézi, csak bámult az újságba. Ez pedig borzasztó volt. Ott, azt nézte a részeg, oda táncoltak a szemei és oda meredt a kinyújtott ujja!

... Pénzt dobott az asztalra, fölugrott és kirohant a boltból. De a részeg kiabált valamit, az újságot követelte vagy mi mást és utána dülöngött. Az utcán megfogta a karját és fenyegető sötétjével motyogott. Az arcába. Ijedten ellökte magától a gőzölgő alakot és sietett. A részeg a nyomában volt és most már kiabált. Vadul lóbálta a karjait és lármásan botorkált a másik után.

Ő pedig egyre gyorsította a járását. Menekült. Előtte, az égbolton, a közelgő este tűzrózsái lángoltak, a templomtorony öblös harangkondulásokat hullatott a városka alkonyodó zsibajába. Lanyha szellő hátán omlott előre az éjszaka, fenyegető sötétjével és hideg csillagainak roppant csendjével. Mögötte pedig a lármás részeg óbégatott, amint egyensúlyozó karokkal hatalmas denevérként végigcsapkodott az utcán és összeterelte pogány üldözésével a járókelőket.

Egy utcafordulónál érezte, hogy a részeg csak arasznyira lehet már tőle. Ekkor gépiesen megállott és lábai mintha gyökeret vertek volna. Elkínzott arccal várt. A részeg elébe toppant és fenyegetően kinyújtotta az ujját. És neki úgy tűnt, mintha azok a sötét szemek most egészen józanul néznének. Áthatóan és könyörtelenül néztek ezek a szemek. Belefúródtak az arcába és sötét sugaruk lemarkolt a torkáig. Onnan kínos hörgés bugyborékolt fel, elöntötte a száját és nedvet szorított a szemébe.

Érezte, hogy a nyelvére szavak tolonganak és ellenállhatatlanul árad föl benne a beszéd. Egy lépést közeledett az alak felé.

De már ekkor észre is vette, hogy néhányan köréjük sereglettek, kíváncsian várva, mi fog történni. És ekkor a nyelvén akadt a beszéd. Eszeveszett futásnak eredt.

Alig hallotta, hogy nehány gúnyos kacaj zörren össze mögötte. Az alkonyat árnyai óriásivá nőttek beteg szemei előtt. Néhányszor az volt az érzése, hogy fekete falnak rohan, de azt sem bánja, ha szétzúzódik rajta... Gyászruhás nő keresztezte az útját, mintha komor nagy szobor úszott volna el előtte, büszke fejével a liluló égboltig nyúlva...

Szekér poroszkált szembejövet az úton: mintha két prüszkölő, ágaskodó mén lenne eléje fogva és hatalmas vörös alkotmányt görgetnének...

Minden erejét összenyalábolta, hogy a futást bírja. Egy-egy fehérlő házfal villámlott el mellette és fák rohantak vissza a város méhébe. Végre kénytelen volt lassítani, mert fulladozott. A részeg vonítása és a gúnyos lárma régen elmaradt mögötte; künn járt a város végében.

Karcsú csemetefák szegélyezték a homokos országutat. A mezőben itt-ott lézengett csak ház; az egyikben - messze - világosság gyúlt ki és lidércesen remegett a párázó alkonyaton. ...Egy karámból kutyaugatás hallatszott; távolabb tehénkolomp köszönt áhítattal a felsercenő csillagok elé. Idejött a töretlen nagy rónaság szaga és az országút engedelmesen ballagott az éjszakai égbolt végtelen istállójába.

...Az egyik ház kerítésén rozsdás pléhtábla volt ezzel a felírással:

- Vendégfogadó. Kitűnő magyar konyha. Ágy kiadó.

A ház előtti kertecskében cselédforma nő állott és virágokat öntözött.

Nagy csönd kongott ki a házból. Kinyitotta a kert rácsos kapuját és lábujjhegyen bement a házba. Az első szobában ember ült és petróleumlámpánál pipázva olvasott. Mikor észrevette az idegent, fölkelt és mély hangon köszöntötte. Az árnyéka nagyra nőtt a tiszta falon. Kérdezte a vendéget, hogy meleg vacsorát óhajt-e?

...Tagadólag intett és rekedten szólt, hogy szobát szeretne. Erre a fogadós letette a pipáját és az ajtóból élénken integetett ki a kertecskébe.

Megjelent a cseléd és leállítván az öntözőkannát, nagy szemekkel figyelte a gazdáját. Az megint csak taglejtésekkel igyekezett vele megértetni valamit. A cseléd bólintott és hangtalanul eltűnt egy sötét ajtóban. A fogadós az ablakba állott és fölnézett az égboltra, amelyre kikönyökölt a sápadt hold.

- Szép éjszaka - szólott lassan.

A cseléd visszajött és a kezében fehérernyős lámpa volt. A fogadós betessékelte vendégét egy ajtón, amely hosszú, kövezett folyosóra nyílt. Onnan azután barátságos szobába vezette és középre állította a lámpát.

- Ha kell valami - szólott - csak tessék kézzel mutogatni a lánynak, mert süketnéma szegény. Úgy tartom kegyelemből. - Azután jóéjszakát kívánt és kiment.

Ragyogó diófa bútorok voltak a szobában és takarók fehérlettek szerte. Odalépett a lámpához és hosszasan nézte a nyugtalan lángtarajt. Azután a szekrény tetején álló ébresztőóra ketyegésére figyelt; ez a halk és egyforma motozás ráborult az ájult idegeire, mint langyos fürdő. A falon kép függött: ezt is megnézte. Tájkép volt, pusztaságot ábrázolt, elől juhnyáj legelt és a pásztor hanyatt fekve tilinkózott; nagyon messze pedig kútgémet lehetett látni. Mereven nézte ezt a képet, minden apró porcikája bement a szemébe, sőt a vörös sáv a látóhatáron, ami a lebukó napot ábrázolta talán, egyenesen égette a szemeit. Úgy érezte, mintha a testében valami lassan ható méreg dolgozna és a halálosan megsebzett szemei a képben vennének búcsút a világtól. És a vonalak összeborzolódtak a tájon, csomósodtak, egybefolytak, sajátos varázslat játszott a képen és kibontakozott egy rémes, narancssárga, fölpuffadt arc. Ott ült a képben az arc és mereven visszanézett reá.

Először látta ezt az arcot három nap óta!

Csak néhány pillanatig bírt farkasszemet nézni a jelenséggel. Azután odaborult az asztalra, az égő lámpa alá és a torkán fuldokolva tört elő a gáttalan zokogás. Hatalmas könnyek jöttek először, csöppenkint, forrón és égetőn, azután áradt a végtelen sírás bő nedve. A teste görcsökben rángatódzott és az elázott száján tompa vonítás szakadt ki. Sokáig sírt és nyöszörgött még.

...Az ajtó kinyílt és a cselédleány, vizeskorsóval a kezében, belépett. Csodálkozva nézte a lámpa fénykörébe borult sírót. Ő pedig lassan fölemelte a fejét.

A cseléd ágyazni kezdett. Mezítelen lábai formátlanul nagyok voltak és a széles csípőin színehagyott kék szoknya ringott. Lassú és figyelmes mozdulatokkal vetette az ágyneműt.

Homályos szemekkel nézte, amint tornyosodik fehér dunyhákból az ágy. Még egyre szepegett, gyerekesen legörbült szájjal. Bizonytalanul kinyújtotta a karját:

- Hallja... - szólott fátyolos hangon.

A cseléd megpassogtatta a párnákat és nem fordult hátra.

- Hallja! - szólott most erősebben.

Lábujjhegyen kifelé indult a cseléd és alázatosan megbiccentette a fejét. De ő odaugrott hozzá és belékapva a vállaiba, őrülten rázni kezdte.

- Ide hallgass! - ordította és szikráztak a szemei. A cseléd rémülten meredt reá. Ő pedig rázott - rázott, amíg elállott a lélegzete és marcangoló köhögés fogta meg. Azután hirtelen minden vér kinyargalt a fejéből ás ájultan bukott a földre.

...Mikor magához tért, az ágyon lelte magát és a fejére borogatás volt rakva. A lámpa kialudt az asztalon és a bútorok elmerültek a feketeségben. Lassan körüljáratta a szemét: az ablaknál ott ült a cseléd, a kezei összefonva az ölében nyugodtak és mozdulatlanul felnézett a holdra, amely teljes tányérjával meredt a szobába. A zsíros haja fénylett a kékségben és a pufók arcára sajátságos halott nyugalmat öntött a holdvilág...

Felkönyökölt nehézkesen az ágyban és kerek szemekkel nézett az ülő nőre. Az mintha megérezte volna, hogy moccant valami a szobában, feléje fordította a fejét és rögtön odalépett az ágyhoz. Megigazította a borogatást, a kifejezéstelen arca pedig igyekezett barátságosra húzódni; azután odaült az ágy mellé és várt, hogy nem parancsolnak-e valamit.

Ez nagyon jólesett neki, kinyújtóztatta az elzsibbadt testét. Az imént mikor szédülő fejjel felébredt az ájulásból, félni kezdett a sötétségben. Azt hitte, hogy egyedül van... Most megborzongott jólesőn a teste és hálásan ránézett a süketnémára, aki barátságos meleget árasztott magából, mint valami állat a szénaszagú fekvőhelyén.

Hideg és nedves tenyerét rátette a cseléd izmos kezére. Simogatta. A cseléd pedig belenézett a szemébe és a szája megrándult, mintha szólani akarna.

És akkor ő két kézre fogta a ripacsos kezét és közelebb húzódott hozzá.

- Nagyon jó vagy hozzám - susogta - nagyon jó vagy, te buta cseléd. Értesz engem - látom az arcodon - ha süket vagy, akkor is értesz...

Letette a párnára fáradt fejét és onnan fordította fölfelé a szemeit.

- Nem lehetsz olyan süket, hogy meg ne értsél engem. Én most lázas vagyok, azt egészen jól tudom, olyan világosan érzem, hogy az hihetetlen. Értesz, úgy-e?

Mohón figyelt a cseléd arcára, hogy mozdul-e, int-e, jelt ad-e magáról. De az merev maradt.

- Tudod - és a száját belefúrta a párnába, úgy beszélt - ezen a kezemen, amelyikkel most simogatlak, piros foltok voltak régebben, ...mikor is? Ja igen... Hát mindegy... de piros foltok voltak, alig bírtam ledörgölni a beszappanozott kefével, tudod, azzal, amelyet benedvesítek és végigdörzsölöm vele a megreperált ruhákat. Ez fontos, ha az ember ruhát akar tisztességesen szállítani.

Hirtelen felkönyökölt és erősebbre fogta a cseléd kezét.

- És tudod-e - súgta rejtelmes arccal - hogy mi volt az a pirosság itt ezen a kezemen? Vér volt az a pirosság... vér volt...

- Az úgy történt - és magyarázón előretolta az ujját - hogy hazaszállítottam neki a vasalt ruhát és akkor egyedül volt éppen, hátul a szobában, ami a bolt mögött van, egy olyan alkóv. Megjegyzem, én nem tudtam, hogy abban az alkóvban csak olyan petróleumlámpa ég és sötét és árnyékos. Mert künn a boltban villanyvilágítás van és szép világos minden. Hát ott aztán a homályban... pedig, azt hiszem, gondoltam én máskor is erre, de mégis, az egészen más volt, ott a lámpánál, az hirtelen jött, dehogy is gondoltam így azelőtt, ez valami új volt... És hát tudtam-e, hogy ebben a vézna karomban ennyi erő van? Mert úgy fogtam a torkát, úgy fogtam... Akkor ő bolondul rángatódzott és verekedtem és... és akkor már a kezemben volt magasra emelve a bicska és csöpögött a vér... csöpp, csöpp... egyenesen hullott a padlóra...

Belevájta a körmét a cseléd kezébe és nézte az arcát. Most szólni fog, igen, most nyílik a szája és tagolt szavakat mond, mint más ember...

Nagy némaság ült mindenütt. Ő pedig hullatta a szavait a dermedt csöndbe:

- Ott feküdt előttem, kifordult szemekkel. Borzasztó fehérek voltak a szemei. És akkor nekem rögtön eszembe jutott, hogy most gyilkos vagyok. Olyan egyszerre jött ez a szó és nem is volt akkor olyan rémes. Sokáig dolgoztam és válogattam is az ékszerek között. Csak a finom köveket vittem, mert én értek a drágakövekhez.

Megrázta a cseléd kezét és szigorúan nézett reá.

- Ezt csak érted, szólt keményen - ha azt mondom neked, hogy gyilkos vagyok? Vagy nem érted?... Na, úgy-e, hogy most már megértetted...

Lehajolt a két nagy kézre és csendesen, sokszor ismételte:

- ...Gyilkos vagyok, érted... gyilkos vagyok...

A teste finoman remegett és halkan nyöszörgött a süketnéma cseléd kidolgozott nagy kezein:

- Gyilkos vagyok...

Azután végleg elgyöngülve, visszahanyatlott a párnára. Néha még egy-egy nyöszörgés jött ki a felpattogzott száján, azután csöndesen elaludt.

Ólmos álom folyott az elkínzott testébe.

Hajnalban fölébredt és megdörzsölte a leragadt szemeit. Az ablakon már bekandított a szürkület és hallatszott, amint künn egy lombdús fa megborzong a hajnali hűvösségben.

Felugrott az ágyról és érezte, hogy a láza elmúlt; a tagjai ruganyosak voltak. A cseléd ott aludt az ágy mellett és a feje lebukott egészen az ölébe. Odament hozzá és nézte egy darabig. Azután félénken kinyújtotta a kezét és végigsimított a cseléd fakó haján.

Egy kicsit végigporolt a ruháján, hogy lehulljanak róla a reátapadt ágytollak, azután a fejébe csapta a kalapot. Lopva kinyitotta az ajtót és lábujjhegyen végigsurrant a folyosón. A külső szoba is üres volt. Pénzt tett a terítetlen asztalra, aztán a bejáró ajtónál eltolta a reteszt.

Künn állott a szabadban. A mezőkre reáborult még a hangtalan szürkület, de valahol messze aranyos sáv kúszott a harmatos füvekre és csillogott.

Feltűrte a gallérját és sietve elindult a város felé. Kialudt teste boldogan vágott neki az útnak, megkönnyebbült agyát pedig nagy nyugalom ölelte át.