Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 11. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: KAZÁR EMIL

Az öreg Kazár Emillel fiatalkoromban néhány évig - 1898 és 1905 közt - együtt dolgoztam a Vasárnapi Újság szerkesztőségében. Nagyon sokat dolgozott, ő csinálta a lap rovatait s a két népies melléklapot, a Politikai Újságok-at és a Képes Néplap-ot csaknem teljesen ő írta, nyírta, kivonatolta és állította össze. Ezen kívül napilapokba is dolgozott, akkoriban a Magyar Hírlapba írt vezércikkeket, mi egyebet, több más lapba tárcákat. Ebből láthatni, hogy szegény ember volt. Aki sokat dolgozik, az szegény marad - ez azt hiszem általános szabály, nemcsak a zsurnalisztikában és irodalomban, hanem az életnek más terén is.

Mint afféle fiatal emberke, vonzódtam hozzá, ezt igyekeztem is kimutatni. Néha elmentem vele egy pohár borra vacsora előtt valami kis korcsmába, ahol jó bort mértek, és olyankor a zárkózott és húzódozó ember a pohár mellett fölmelegedett és sokat, érdekeseket mesélt nekem fiatalkoráról, a hetvenes évek irodalmi és sajtóviszonyairól, meghalt és élő nagyságokról. Ezekből az elbeszélésekből kaptam először bepillantást az irodalmi életbe. Addig csak könyvekből ismertem az írók életét, az irodalom mögött működő motívumokat, a magánügyeknek a közügyekbe való belejátszását, a pártok és klikkek áskálódásait egymás ellen. Kazár Emil bevezetett a kulisszák mögé és bizony sok patetikus hőst mutatott meg nekem, amint öltözőjében festi és preparálja magát, vagy a zsebében csörgő garasokat számlálgatja.

Ezekről a dolgokról az öregúr némi fanyar rezignációval beszélt. Ő együtt kezdte azokkal, akik később nagy közéleti szereplők, miniszterek, nagy lapok tulajdonosai, gazdag emberek, a társadalom előkelőségei, hangadó hatalmak lettek. Ő is szép sikerekkel kezdte, de aztán lemaradt kortársai mellől, egyszerű, küszködő újságíró maradt; ahogy mondani szokták, nem vitte semmire. Nem értett az érvényesüléshez, nagyon szerény ember volt, szinte félénk az emberekkel való érintkezésben, a fellépésében, természetében nem volt semmi aplomb. Abból a fajtából való volt, akit mindig háttérbe szorítanak a hegyesebb könyökűek. Ő csak munkával tudott valamit elérni és mit lehet pusztán csak munkával elérni? Az egészen szerény megélhetést, semmi többet. Az ő korában ez az érvényesülési harc talán még nehezebb volt, mint ma, mert a kicsinyesebb viszonyok között szűkebb és kopárabb volt a harctér - aki író akkor társadalmilag és gazdaságilag érvényesült, azok közül alig egy érte ezt el merőben irodalmi képességeivel, mindnek voltak egyéb ügyességei és qualitásai is és ezek vitték előre.

Volt azonban Kazár háttérbe szorulásának más oka is. Az ő tehetségének színe, szellemének iránya bizonyos tekintetben ellentétben állott kora magyar közízlésével. Annak a kornak a közönsége teljesen Jókai hatása alatt állott. Jókai édes ízű romantikája szinte kizárólagosan uralkodott és magához hasonította a közízlést - az emberek csak ebben tudtak gyönyörködni s nem is tudtak más szemléleti módot magukba fogadni, mint ezt a naivan idealisztikus romantikát. Jókai mellett nem volt olyan tehetség, aki vele mérkőzni tudott volna és egyensúlyozhatta volna ezt az egyoldalúságot. A külföld irodalmát - akkor még nem fordítottak le magyarra mindent, ami a külföld irodalmában olvasásra érdemes - csak igen kevesen olvasták s az Európa-szerte már tetőpontja felé járó realisztikus ízlés még alig tett valami hatást a magyar olvasókra. Általában a legérdekesebb magyarázó szempontok egyike a XIX. század második felének nemcsak irodalmára, hanem politikai és társadalmi eszméinek és stílusának alakulására is, hogy az összes nagy magyar alkotó szellemek az irodalomban és a politikában a század közepe tájának romantikus szellemű gyermekei voltak, az eszméik, ideáljaik, céljaik a romantika szellemében gyökereztek és romantikusan színezték alá az utánuk következett két-három generáció gondolkodásmódját is. Abban a korban tehát, amikor Európa összes országaiban a diadalmas realizmus volt az uralkodó tendencia, a magyarság romantikus szellemi és erkölcsi légkörben élt. Aki ebből a szempontból próbálja vizsgálni a kiegyezés utáni magyar világ történetét, az sok különös jelenségnek találja meg a magyarázatát.

Az irodalomra nézve ennek az általános magyar lelkiállapotnak az volt az egyik következménye, hogy mindazok, akiknek a szelleme, stílusa és törekvése kívül esett az uralkodó romantikus ízlés sodrán, háttérbe szorultak. A kritika nem értékelte őket érdemük szerint, a közönség még kevésbé reagált írásukra. Petőfi és Jókai voltak a nagy irányítói a közízlésnek. Még Arany János is inkább nagy prestige volt: a legjobbak költője, az olvasók széles köréhez való viszonyát kissé lehűtötte az, ami benne a mértéktartás realisztikus szelleméből való volt, ábrázolásának a realizmus felé hajló módja. Az Aranynál kisebbek, mint a versben Vajda János, az elbeszélésben Tolnai Lajos, Kazár Emil és mások is, többé-kevésbé kívül maradtak a közönség érdeklődési körén és az irodalmi közvéleményben is többé-kevésbé az eretnekség pozíciójába szorultak. Bizonyos ellenzéki álláspontra kerültek az őket körülvevő egész közszellemmel szemben, a hivatalos irodalmi hatalmak nem jó szemmel néztek rájuk, a közönségtől nem kaptak támogatást, többé-kevésbé légüres térbe kerültek - nekik alig jutott valami abból a társadalmi díszből és anyagi ellátottságból, amelyet az a kor az írónak adni tudott. Vajda Jánosban ez az állapot felszította a lázadás szellemét, amely úgyis benne volt lényében, Tolnai Lajost bosszúálló dühvel töltötte el. Mind a kettőjüknél pedig akadálya lett tehetségük organikus kifejlődésének s a diszharmónia éles akkordját vitte bele írói alkotásukba. Kazár Emil nem volt sem lázadó, sem dühös természet. Ő egy rezignált gesztussal visszavonult a szerkesztőségi íróasztal mögé, csinálta a mindennapi zsurnalisztamunkát és irogatta novelláit. A légüres térben végzett írói munka őrá is visszahatott: tehetsége a kedvezőtlen temperatúrában nem fejlődött és tágult ki úgy, ahogy hivatva lett volna.

Kazár az úttörők között volt, azokak az egyike, akik a hidat építették a múlt század-középi romantikus stílustól a mai stílushoz. A Jókai-féle közéleti regénnyel szemben, amelynek háttere mindig az egész ország, az ő szemlélete szűkítette a kört, egy ember, egy család, egy kisebb embercsoport sorsának perspektívájába állította be az életet s a keretnek ezért a redukálásáért a pszichológiai elmélyítéssel, az élet apró részleteinek valószerű ábrázolásával igyekezett rekompenzációt adni. A magánéletükbe behúzódó apró emberek sorsa érdekelte, az életnek kis tragédiái és még kisebb komédiái. A témái kicsinyek, tulajdonképpeni formája a novella s ezt az eredeti hajlandóságát fejlesztette az irodalmi munkának kapcsolatba jutása a zsurnalisztikával, amely az ő generációja alatt vált teljessé. Az újság tárcát kívánt, az írók tehát rövid tárcanovellákat írtak. Kazár az elsők egyike volt irodalmunkban, akik ennek a rövid novellaformának formai és stílustörvényeit átérezték, ösztönből, mert tradíciója még akkor nem volt nálunk ennek a formának és mesterét, Maupassant-t ő akkor még aligha ismerte. A modern novella Boccacciója csak a nyolcvanas évek vége óta kezdett nálunk ismeretessé válni. Kazár inkább az angol realisták, Dickens, Thackeray tanítványa volt, tőlük tanulta az ábrázolás apró vonásokkal jellemző módszerét, talán ők födözték fel számára a kicsiny, jelentéktelen, szegény emberek életét is, mint alakítani való anyagot. Kongenialitása is volt ezzel az anyaggal, az ő saját élete is ezek között a szerény kispolgári keretek közt folydogált, alakjait maga körül látta minden nap. Később ismerkedett meg Zolával és a többi francia naturalistákkal, nemkülönben az oroszokkal is, akik közül azonban Gogol talán már előbb is hatott rá. Ez az új stílus nagyon érdekelte, körülbelül ő volt az első, aki ismertette az Egyetértésben, ahova igen sok irodalmi tárcát, kritikát írt s amint a naturalista stílus első kísérletei megjelentek nálunk is, élénken érdeklődött irántuk. Nem tudott velük menni, naturalizmusukat túl radikálisnak érezte, de rokonszenvezett velük. Nem volt harcos szellem, forradalmár még kevésbé, tartalmi és formai invenciója sem volt gazdag, szerény félénksége gátolta a merésben. Megmaradt a maga határai között, s ezek a határok nem voltak nagyon szélesre szabva. Nem tartozott az irodalom fölfödözői közé.

Olvasója sohasem volt nagyon sok és akik voltak is, hamar elfelejtették. 1905-ben a miniszterelnökség sajtóosztályának tisztviselője lett, szerény, nyugalmas állásában olvasgatta a vidéki lapokat, kivonatokat készített cikkeikből, az irodalomtól elfordult, alig írt azóta valamit. Néhány év előtt próbáltam rábeszélni, írjon meg egyet-mást irodalmi memoárjaiból. A sok körmöléstől írógörcsös, bütykös ujjaira mutatott és rezignáltan felelt: ő már nem ír semmit. Érdemes munka volna, ha valaki átkutatná munkáit, bizonyos, hogy a múlt század második felének legjobb magyar novellái közé kerülne közülük nem egy, a mai olvasó is élvezetét találná bennük.