Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám

REICHARD PIROSKA: KIRÁLY GYÖRGY ARCKÉPÉHEZ

Diákos-bohémes hosszú haj, melyen nyugtalan keze gyakran végigszánt; szigorú tanáros csiptetőjén át vidám, okos szempár; kedves, gyakran kedvesen gúnyos mosoly a keskeny, sápadt arcon; szavában bizakodó életöröm, melyet a gondok nem tudnak megzavarni - így tűnik elém Király György, a pesti egyetem harmadéves hallgatója, modern filológiai szemináriumának könyvtárosa az 1907 - 8. tanévben. Külső megjelenésében, viselkedésében nem a philosopter, nem típusa a szorgalmas egyetemi hallgatónak. Van benne valami könnyedség, szinte fiús kellem; sokat és szívesen van társai körében; élénk és ötletes; szívesen és érdekesen beszél mindenről, csak magáról nem; vidám arca szinte csak akkor komolyodik el, ha tréfái hatását még evvel is emelni akarja. Az egyetemen kívül, különösen külföldi utazásain, még felszabadultabb, csaknem a pajkosságig eleven.

Aki idegen hallgatja, azt képzelheti: e kedves lump csak kedvtelésből néz fel az egyetemre is. S a könnyelmű fiú, akinek játssza magát, csupa biztos célratörő tudásszomj és munkakedv, melyet az egy irányba ferdüléstől szerencsésen megóv a szépség és harmónia ösztönös vágya. Talán minden kollégájánál képzettebb. Álöltözet a könnyelműsködés, mintha feszélyezné kiválósága. S ezt valahogy mindenki érzi. Jó kolléga, készséges és nem fölényeskedő; mindenki szereti, és egészen természetes, hogy a következő évben Király Gyuri, Rex Georgius Primus - amint valaki elnevezte (s ő maga is szeret a nevével játszani) - a szeminárium feje, szeniorja. Modora, viselkedése a régi, csak bizonyára még többet dolgozik és még több a gondja. De erről csak tréfálkozva beszél.

Egyetemi pályája elején classica-philologusnak készült, harmadéves korában végleg áttért a modern filológiára, utolsó egyetemi évében pedig leginkább az összehasonlító irodalomtörténet érdekli. Ha eddig Riedl Frigyes tanítványa volt, aki igazi, a dolgok lényegét kutató tudományos szellemén kívül egész egyéniségével is hat rá, most erősebben kapcsolódik Katona Lajoshoz; nem annyira egyénisége, mint tárgyköre vonzza, melyre Királyt rendkívüli nyelvtehetsége, világirodalmi olvasottsága és kombinatív képessége predesztinálta. Olvas latinul, németül, franciául és angolul, ért meglehetősen olaszul is, és mikor egyszer Katona Lajos egyik előadásán nagyon melegen a figyelmünkbe ajánl egy kitűnő spanyol könyvet, mi többiek összemosolygunk: hogy a tanár úr azt képzeli rólunk, olvasunk mi már spanyolul is. Király is velünk mosolyog, de nem múlik el egy hónap sem, amikor csak úgy mellékesen megemlíti, hogy már félig el is olvasta azt a könyvet. Érdeklődése oly friss, oly intenzív, hogy ennyi ösztönzés elég néki egy nyelv megtanulására.

És amint nem tipikus philosopter, doktori disszertációja sem a szokásos terméketlen kényszermunka; komoly tudományos mű, mely eldöntötte Mikes leveles-könyvének problémáját. Büszke lehetett rá, bizonyára volt is, de erről nem beszélt; jogos büszkeségét legfeljebb tréfás dedikációkban engedte szabadjára: «Emez első munkámat N. N. kisasszonynak ajánlom. Vajha sok hasonlót dedikálhatnék neki, saját érdekemben.»

Ha volt idő életében, mikor közel érezte magához a boldogságot, ez a pár hét lehetett. Első sikere, a készülődés első párisi útjára, szerelmének pár mosolygó órája: e nyáron mintha egyszerre minden kivirágzott volna körülötte, megáradt volna benne, hogy e boldog lázból őszre ne maradjon egyéb a betegség leverő lázánál. Az ünnepre nagyon is szürke hétköznapok következtek. Mint a közös barátnőnknek írta - nem panaszképpen, csak magyarázatul, amiért egy néki felajánlott magánórát nem fogadott el - : «Én reggel 1/2 8-tól este 5 óráig tanítok (a kevés megszakítási időt táplálkozásra fordítom), azután pedig dolgozatokat kell javítanom, pedagógiai vizsgára készülnöm, egyéb tudománnyal foglalkozni, írni, újságot és egyebet olvasni, közben a köhögésre is idő kell, mert rettentő katarrhusom van - ó jaj, ne hallgassa végig a litániát, hanem bocsásson meg, hogy az órát így el nem fogadhatom.» -

Sorsa már külsőleg is megjelezte. Betegségéről ritkán és nem szívesen beszélt, és soha sem akart komolyan beszélni. Amint tovább keresem emlékeimben: arcáról ijesztő gyorsasággal múlik el a fiatalság, alakja egyre törékenyebb és megviseltebb, ajka körül még ott a mosoly, de ez már a dac, az elszántság és a jóság mosolya. A háború előtti év nyarán Párizsban, véletlenül összeverődött kis tanártársaság közepette, régi kedve még olykor felragyog. És egy-egy percre nyíltabb és közvetlenebb, mint valaha volt. «Emlékszik-e - juttatja eszembe - valamikor régen azt mondotta, hogy nékem annyi pajtásom van és egy barátom sincsen. Én addig soha nem gondoltam erre és azóta annyit gondolok.»

Magános szenvedő lett, sok kedves embere között is néma, társtalan lélek; bátor és edzett lélek, aki vigyáz, hogy le ne hulljon az álarc, mellyel egyre nehezülő napjain át mindvégig fenn akarja tartani legalább látszatát annak a harmóniának, ami benne oly régen megtört.

Két év előtt, mikor - mint egy levelében írta - egy ideig «önkéntes számkivetésben» élt, enyhe délelőttökön egyedül sétálgatott a ligetben. Itt láttam egyszer, véletlenül, olyannak, amilyen talán mindig volt, mikor azt hitte, hogy sem kíváncsi, sem szerető szemek nem szegeződnek rá. Olyan egyedül, olyan elveszetten ment, mint aki az életét régen maga mögött hagyta. Nem volt már terve, reménye, ami önmagára vonatkozott, már csak a munkája maradt. A szüntelen munka: már nemcsak kenyér, nemcsak kötelesség, mint vagyongyűjtés után a költekezés, nemcsak fegyver az igazságért, mely életének értelme lett, hanem menekvés, szórakozás, szinte már az életösztönnel egy. Így, sietős munka közben láttam utoljára, amint a komor januári délutánon korrektura-ívekkel kezében köszöntött be hozzám és fáradtan mosolyogva megszólalt: «Meglátja, meg fogok halni». És mikor én megdöbbenve tréfára fordítom szavát, még egyszer, még mindig mosolyogva ismétli: «No meglátja, tavasszal meghalok».

Aki oly tudatos, tiszta szemmel nézett maga körül, tisztán látta önnön életét is. És e hónapokban, míg némán szembenézett sorsával, bizonyára megvonta élete mérlegét. Azok közé tartozott, kiknek a sors semmit sem adott ingyen és ő panasztalanul fizetett meg mindenért. Kivételes szellemi erejét megváltotta fizikuma gyöngeségével; a ritka órák gyönyörűségét, mikor élete munkáján dolgozhatott, a tengernyi robotmunkával, amibe mégsem tudott nem adni sokat önmagából; az elismerést, mit ellenségei sem tagadhattak meg tőle, a félreértetéssel és üldöztetéssel; s hogy egy boldogabb jövő ígéreteként szelleme túlnőtt a mai koron: múló napjai boldogtalanságával. Eljutott-e odáig, hogy - Péterfy szép szava szerint - akaratába vegye föl sorsa kényszerűségét? Nem tudom. De egy bizonyos: Király György, a végtelenül szerény és végtelenül büszke Király György tudta, hogy számadását jól zárta le, ahogy csak a legnagyobb lelkek szokták: ő senkinek sem tartozott már és neki minden és mindenki adósa maradt.