Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám

RÉVAY JÓZSEF: ÚJ IDŐKNEK TITKOS MUNKÁSA

Ut te postremo donarem munere mortis

Új idők titkos munkásainak nevezte Király György azokat a magyar tanárokat, akik az oly gyakori értetlenség s a hivatalnoki tanítás kopár sivatagjában, avatag utasítások és főigazgatói rendőrködés bilincseibe verve - tudtak és mertek életes oázist teremteni maguk körül s megértéssel és hozzáértéssel, tudományuk s a fiatalság őszinte szeretetével új szempontokat, életet és lelket (új időknek új dalait) vittek be a beteggé rokkant középiskola dohos falai közé. Ma «destruktív» a nevük, de eljön a nap, melyen az új Magyarország úttörőiként, az új magyar iskola harcos pionírjaiként fogják őket emlegetni ...

Király György tragikus sírja az új Magyarország új iskolájáért vívott küzdelem egyik legnagyszerűbb harcosát takarja, akinek szíve ügye volt az iskola, s aki, míg benne élt, tettel és példával, mikor pedig a korlátoltak és hangoskodók kiűzték belőle, tollal és fájdalmas önemésztéssel küzdött érte. Utolsó írásainak egyikében megsemmisítő gúnnyal hadakozik a Haller-éra két nagy pedagógiai vívmánya: a Pintér-féle primitív tanterv-foltozgatás és az elsőosztályosok felvételi vizsgája ellen. Élesen elítéli azt az ósdi és ostoba irányzatot, mely csak a vizsga szentségén nem enged csorbát ejteni, mely fölényesen buktat és szaporítja a vizsgákat, «mert ettől híznak a tanár urak», de nem tanít, nem készít elő, csak feleltet és osztályoz és sanda ellenség gyanánt pislog a szülők és a diákok felé. «Éljen a vizsga - mondja a kis írás végén - le a diákokkal és szülőkkel!» - és ebben a könnyesen szatirikus felkiáltásban egy modern és meleg pedagógus szív forró hitvallása dobban felénk.

Király György harcos temperamentum volt; hatalmas irodalmi tudása, rengeteg olvasottsága, módszerbeli felfegyverzettsége szinte kijelölték arra, hogy primipilusa legyen a haladó ifjú magyarság harci frontjának. Az utolsó években, hogy kivették alóla a katedrát s hogy fájdalmasan kellett látnia, mint von a kontárok és reakciósok szolgahada egyre mélyebb árkot iskola és élet, iskola és modern haladás közé, mindinkább idegenül nézte a ma iskoláját s pedagógiai érdeklődése mindinkább háttérbe szorult. Harcos lendületét az irodalmi és társadalmi jelenségek kritikájában élte ki s a magyar kálvária legsötétebb napjaiból való néhány hallatlanul bátor írása, továbbá legutolsó nagy polémiája, melyben acélos frissességgel vagdalkozott egyszerre három ellenféllel is - virágjában mutatják a roskatag testbe szállt harcos temperamentum félelmetes erejét.

De volt idő, mikor felkészültségét és kritikai erejét egészen a pedagógia szolgálatában gyümölcsöztette. A kitűnő tanár, új időknek titkos munkása, aki óráin pazar kézzel szórta tudása aranyát, szuggesztíven sugározta szét szíve melegét, elemében érezte magát akkor, mikor a régi iskola begyepesedett börtönablakait kellett bontogatni s építgetni íves-oszlopos-napfényes csarnokait a jövő iskolájának.

Heroikus nekilendülések korszaka volt ez. A háború másnapján elemi erővel roppantotta szét láncait a négy évig igába tört, agyoncenzúrázott, levegő után lihegő magyarság - és megmozdultak a tanárok is. Közülük azok, akik már régen torkig voltak a hivatalos háborús uszítással, akik nem szegődtek a «háborús pedagógia» csatlósainak, nem zengtek öblös torokkal undorító szofizmákat a háború erkölcsnemesítő hatásáról - az új időknek titkos munkásai, alkotás lázától feszülten fogtak legjobb erejükkel az új iskola terveinek elkészítéséhez, átizzítva a költő szavaitól: «... ha túl leszünk, sose nézünk hátra», hogy «mire jön új március, viruljunk ki újra!»

Az októberi nagy föleszmélés a tanárság jobbik részét öntudatos, buzgó reformtevékenységre sarkalta. A hivatalos tanár-szervezetek, melyek hosszú, drága évek során egyebet sem csináltak, mint fizetésjavításért kuruckodtak s új minisztereket üdvözölve labanckodtak - mindvégig távolmaradtak ugyan a reformmunkától, de az ifjú Magyarország tanár-értékeinek java része, önzetlenül, önfeláldozón, csak az iskoláért s a jobb és szebb magyar jövőért, ott dolgozott hosszú hónapokon keresztül az egyik vagy másik reform-bizottságban. Király György ez időben ott állt azon a helyen, ahová tudása és hivatása kényszerítő erővel állították: elnöke és előadója volt a VAOSz. iskolai reformbizottságától kiküldött magyar nyelvi és világirodalmi albizottságnak. Ennek a bizottságnak 31 nyomtatott ív-hasábra terjedő javaslata - melyben az általános elvek kitűzése s a tanítási anyag összeállítása Király György munkája - nagyszabású és kitűnően átgondolt koncepció és ha ma a gyűlölet, elfogultság és vaskalaposság nem is vesz róla tudomást, bizonyos vagyok benne, hogy az eljövendő magyar iskolareform idevágó része a Király György szempontjai és tervezete alapján fog felépülni. Habent sua fata libelli. Eljön majd a szenvedélyek lehiggadásának s az eszmék megérésének ideje s akkor sokan a késői diadal fájdalomba boruló érzésével, sokan bűnbánó magukbatéréssel fogják jogaiba iktatni ezt az okos és fölényes írását egy régi sír lakójának.

Király, javaslata bevezetésében, biztos kézzel mutat rá a régi iskola szerves hibáira: a logiko-grammatikai észtornákra, a definíciók nyaggatására, a rideg formalizmus szabályainak hajszolására, a sivár és száraz szillogizmusokra, a lelketlen, penész-szagú tanítási módra. Amily megérdemelten kemény a kritikája, oly magas szempontú és határozott az építő munkája: az új iskola nem lehet tekintettel avatag tradíciókra, történelmileg patinázott «jeles» alkotásokra, hanem csak azt veheti fel anyagába, amit a tudomány és a művészet igazi értéknek tart, «mert nem lehet pedagógiai szempontból jó az, ami tudományos vagy irodalmi szempontból nem jó» és «a legmagasabb művészi és pedagógiai igények egyáltalán nem ellentétesek, sőt sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint azt a régi iskolamesterek hitték». A magyar nyelvi és irodalmi nevelés éreztesse meg a formális sajátságok, uniformizáló ismertetőjelek szorgos skatulyázása helyett a szellemi alkotások belső művészi erejét s végső fokon álljon az egyjogú, egyetemes emberiség, az emberi szolidaritás szolgálatában, tágítsa ki a nemzeti határokat s az esetleg silány magyar irodalmi művek helyét töltse be a nem magyar művek egész sorával, mert a régi magyar irodalmi tanítás, azzal, hogy gyengeségeket fitogtatott, valójában magyarellenes volt, ellenben világirodalmi felsorakoztatásban a magyar értékek is igazi fényükben fognak felragyogni.

A nyelvi tanítás kérdésében az eladdig dühöngő helyesírás-mániával szemben a helyes kiejtésre, az értelmes, szép olvasásra és szabad előadásra s főképp a nyelvhelyességre és a világosságra veti a súlyt. Hangsúlyozza a művészi stíluselemek megismerésének fontosságát, a nyelvi kifejezés benső indítóinak analízisét, a képes beszéd pszichológiai alakulásának vizsgálását, a legegyszerűbb hasonlattól a legburkoltabb szimbólumokig. Még eredetibb szempontokat óhajt bevinni a tanításba a két legfelső osztályban: néplélektani alapon kívánja tárgyalni a nyelv eredetét, részletesen akarja ismertetni a nyelvfejlődés fiziológiai, lélektani, földrajzi, történeti, társadalmi tényezőit s végül a száraz leíró nyelvtan helyett a magyar nyelv rendszerét adná. A legfelső fokon a nyelvvel, mint a művészi kifejezés eszközével foglalkozik, tárgyalja a történetileg és pszichológiailag determinált művészi stílusokat s végül elemzések révén, egy-egy író egyéni stílusának megismeréséig kívánja vezetni a tanulót. Mind ebben, mind a dolgozatok tárgykörének kijelölésében (fordítások, fordítás-analízisek, interpretációk, kritikák) ment minden sablontól, minden ízében modern s a tudomány legújabb eredményeit értékesíti az iskola tanításban.

Az irodalmi tanítás tervezetében célul tűzi ki a világirodalom és a magyar irodalom klasszikus alkotásainak megismerését, mélyebb és nemesebb olvasókedv felébresztését, az irodalmi ízlés fejlesztését és a művészi ítéletet feltételező elvek tudatosítását. Végső fokon, a két legfelső osztályban, cél: egységes világszemlélet, nem szétszórt irodalmi képek nyújtása, az egyes nagy szellemi áramlatok egységes ábrázolása, az ideák fejlődésének kontinuitása egy-egy kiemelkedő nemzeti reprezentánssal. Heurisztikus, induktív, szemléltető módszert kíván és különösen hangsúlyozott szempontja (mellyel a régi középiskola egyik legszívósabb eltévelyedését akarja gyökerestül kiirtani), hogy a műalkotás autonóm, nem erkölcsi, lélektani, kultúrtörténeti dokumentum, nem nyelvi, stilisztikai, poétikai példatár. Az olvasmányok iskolai tárgyalását szemináriumszerűen képzeli. «Nincs előadás, feleltetés. Tanító és diákok kis, meghitt társaságban olvassák, megbeszélik a világirodalom remekeit. A megbeszélés mindvégig dialógusokból áll, néha a tanító szól hosszan, néha a tanulók közül valaki, úgy hogy az utóbbiak az órákon ne csak ötletekkel, mondattöredékekkel szerepeljenek, hanem bőven módjukban legyen legalább kisebb összefoglaló felszólalásokkal, előadásokkal magukat a beszélésben gyakorolni».

Az a világirodalmi olvasmány-sorozat, melyet öt osztály tanítási anyagaként e célok elérésére összeállít, valóságos összehasonlító irodalomtörténeti tanulmányszámba megy s rengeteg tárgyi ismeret, óriási olvasottság és biztos módszeres átgondolás sugárzik belőle. Itt a tudós szerencsésen támogatja a pedagógust s ezen a ponton Király György két arca nagyszerű harmóniába olvad. Az egész javaslat, a maga pompás elgondolásával, ebben az olvasmány-sorozatban kulminál; és ha a tanácskozások során sok okos és komoly fej gondolata járult is hozzá, szilárd vázában és kiteljesedésében mégis a Király György ritka tudását, erős logikáját és meleg pedagóguslelkét tükrözi.

Amint új utakat vágott a tudományban (szegény jó Cyrano, kinek roskatag vállain fürge és széllel bélelt Christianok nem egyszer kúsztak a beati possidentes erkélyére, kikent-kifent ajkukon a nemes lovag dús szavainak kincsével!), új és merész utakra lendítette a reformtevékenységet is: sokak számára iskolai munkájának csendes példaadásával, mindenki s az utókor számára nagyszerű ívelésű reform-tervezetével. Aki majd írói arcképét meg fogja festeni, annak reform-munkásságáról sem szabad megfeledkeznie. Ez is erősen jellemző vonása egyéniségének s aki ismerte, tudja, hogy ő maga is tanárnak érezte magát élete végéig. A tudós mellett a tanár és reformer emlékezete is meg fog maradni sokáig, mert mióta kiközösítették, nem egy osztálynak s nem egy iskolának, hanem nemzete jobbjainak tanítójává magasodott. S eljön az idő, midőn nemzete hálásan fog neki igazságot szolgáltatni.