Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 9. szám · / · Keleti Márton: SZÜRKE MADARAK

Keleti Márton: SZÜRKE MADARAK
I.

A házban nagy hajnali csend. Csak a földszint egy lakásában van világosság. Valamelyik korán kelő, túlságosan buzgó leány ébredt fel, megnézte az órát, aztán visszafeküdt, de a villanyt égve hagyta, hogy el ne aludjon.

A harmadik emelet fölött, a folyton gőzölgő mosókonyha mellett lakott Szentpéteri Tamás, a felesége, meg a kisleány. A lakásban csak egy ágy fért el, s ez a körülmény nagyon kellemes volt a házaspárnak, mert nem kellett másikról gondoskodni. Az ablak a mocskos háztetőkre nézett, mert a ház mellett üres telek volt. Innen el lehetett látni egészen a temetőig, de mindenütt csak háztetőt és semmi egyebet. Mintha az élet rendezője be akarna zárni mindent a három ember elől.

Aludtak.

Az ember meg az asszony együtt feküdtek az ágyban, a kisleánynak az ágy mögött volt a vacka. A férfi jobbra fordulva aludt, az asszony meg balfelé. A férfi erősen hortyogott, az asszony csendesen, szinte pihegve aludt. Még elég formás asszony lett volna, de az arcát, homlokát ellepte a nehéz munka sok gyűrött ránca. A férfi alvó arcán is látszott a kemény ember.

A száját szorosan összeszorította, mintha most is pörölne a házmesterrel és keményen szólna hozzá:

- Amiért én vici vagyok.

Mellettük szanaszéjjel a ruha. Az ember katonazubbonya a széken, a csizmája lekonyult szárral szinte összehúzódva gubbaszkodott az ágy mellett. Ing nélkül aludt, rongyos katona blúzban. Az asszonyon ing volt. Hímzett fehérnemű. Az egyik nagyságától való. A mosás után került véletlenül hozzájuk. De Istenem, a vicinének is kell ing.

A kisleány felöltözve aludt. Csak cipő nem volt rajta. Ványadt, koravén, kék foltos kis arcát a párnába fúrta, a rongyos, kopott kabátot a két kezével fogta, mintha attól félne, hogy leszalad róla. Úgy feküdt ott, mint valami kis halott. Alig pihegett. De az alvása, fekvése, mozdulatlansága, lehunyt szeme mind azt mondta:

- Jó, nagyon jó itt feküdni, aludni, semmiről se tudni, semmit se csinálni. Nagyon jó.

Legelőször az ember mozdult meg. A hortyogás abbamaradt. Felült és álmosan azt mondta:

Te:...

Hosszan nyújtotta el a szót. Az asszony megmozdult, ő is felébredt. Nem is ült fel, csak a párnába dünnyögte:

- Hagyd, még korán van.

Ez a jelenet minden reggel megismétlődött. Az ember azt akarta mutatni, hogy ő az úr. Nem volt éppen rossz ember, de mióta a háborúból megjött, folyton nagy hangon beszélt, és parancsolgatott. A kisleányt nem szívelhette. Nem az ő gyereke volt, de nem emiatt. Ha az övé, akkor is keményen fogja. Amikor az asszonnyal összeakadt, már megvolt a gyerek. Nem kérdezte kié, mié. Bizonyosan valami úrtól származik. Szentpéteriné Berényi Klára tizenkét esztendős kora óta szolgál, megtörténhetett vele ilyesmi. Ha összeakaszkodtak, oda vágta az asszonynak a porontyot. Oda vágta nemcsak szóval, hanem cselekedettel is, de különben az az erős hit élt benne, hogy nagyon szép cselekedet tőle, hogy itt tűri ezt a fattyút. Pedig a kis féreg eléggé hasznossá tette magát. Korán reggel kelt, kitisztította az apja csizmáját, leszaladt a kávémérésbe, hogy felhozza azt a fazék barna folyadékot, amelyet kávénak hívtak, aztán még a lépcsőket is leseperte és szaladt az iskolába.

Most még aludt, de a kiáltásra megrezzent. Nyújtózkodott, majd vacogni kezdett, fázott. A rongyos kabát nem adott meleget. A ruha hozzátapadt a testéhez és inkább fojtogatta, mint melengette. Testének kigőzölgése teljesen beleáradt a ruha foszlányaiba és még jobban sorvasztotta a gyönge, kis testét.

Kinyitotta a szemét.

Egyet pislantott az apja felé. Látta, hogy még alszik, hát nem kelt föl. Látta, hogy reggel lett és ez elszomorította. Most majd elkezdődik a harc föl, le, ide a negyedik emelet tetejére. A házmesterné elküldi levéllel. A második emeleti nagyságához is be kell szólani, hogy nem akar-e valamit. Nyitott szemmel nézett a sötétségbe, várt. Az apja csak nem szólt. Hanem amikor már világosodni kezdett, és nemcsak az ágy körvonalait, hanem a benne alvókat is látta, akkor csöndesen kimászott a vackából, lassú mozdulattal felhúzta a cipőjét.

Megrázkódott. Fázott.

A rossz kabátot magára húzta, az ágy elé tipegett és fölvette a csizmát.

Az ember ismét megmozdult.

Te...

- Igenis, édesapám - mondta halkan és megállt az ágy előtt.

Az ember felült. Amikor a gyereket meglátta, ásított.

- Jó, jó, aztán hozd a kávét.

- Igenis, édes apám - mondta a gyerek, aztán kiment. A nagy mosókonyhában tisztította a csizmát. A földszinti leány már ott motoszkált. Ásított. Csapkodta a ruhákat, bele a teknőbe, tüzet gyújtott az üst alá, aztán valami halk nótába kezdett.

Akkor jött be Boris. A tűz kezdte átjárni a kietlen helyiséget, a gőzök már szálltak fölfelé és homályossá tettek mindent. A leány meggyújtotta a lámpát.

- Te vagy, kis penészvirág - mondta neki és felé fordult. Jól megtermett, nagymellű, okos tekintetű barna leány volt. A beszéde tiszta csengésű, jó hangzású magyar beszéd volt, az alföldi emberek beszéde.

- Az anyád még döglik, téged meg hajnalban felráz, hogy dolgozz neki. Nem sül ki a szeme szégyelletében. No, te se tudod, hogy miért vagy a világon, te szegény pára.

Boris lesütötte a szemét. Sokszor hallott ilyenféle beszédet, de nem igen értette. Mit akarnak ezek? Vagy az apját szidják, vagy az anyját, vagy mind a kettőt. Nem értette a dolgot. A csizmát ki kell valakinek tisztítani, a lépcsőt le kell söpörni, a kávéért is el kell menni. Ez csak természetes.

A leány nem hallgatott.

- Persze, csak az a nagy marha ember kell neki, azt a bikát szereti a drágalátos, finom anyád. Kikaparnám a szemét, ha az enyém lenne.

Magához intette a leányt, teát adott neki, kalácsot dugott a szájába. A leány megborzongott. Ez jól esett. De abban a pillanatban megijedt. Hangokat hallott a szoba felől. Tudta, hogy az anyja nem szereti, ha szóba áll a leányokkal, de Istenem, ő nem akarta, igazán semmit se akart.

Az ajtó nyílott.

Ijedtében földre ejtette a bögrét. A tea széjjelfolyt. Az anyja kiszólt:

- Gyere be!

A kisleány engedelmes mozdulattal indult befelé. Ha megölnék, akkor is menne, mert megszokta, hogy a parancsnak engedelmeskedni kell. Az anyja becsapta mögötte az ajtót. Meglökte a gyereket, hogy a falnak esett.

- Nem mondtam, te ronda, féreg, hogy ne állj szóba senkivel...

A gyerek nem szólt. A feje megfájdult, mert a falhoz ütődött, de nem szólt. Az arcába csapott. A kisleány önkéntelenül fölemelte a kezét, de ismét leengedte, tudta, hogy nem segít magán. Talán a jó Isten is így akarja, hiszen ő mindent lát, az ő akarata nélkül nem történik semmi.

Még egyszer az arcába vágott a kisleánynak. Az ing félig lecsúszott róla a haja egészen széjjelbomlott, ijesztő volt így a szoba közepén.

- Azért gondozlak, azért etetlek, azért szenvedek érted, hogy kibeszélj, te cudar, te...

Amíg beszélt, ütötte. A gyerek nem mozdult. Összehúzódva a fal mellett állt s amikor az anyja megmozdult, ő is tett egy-egy önkéntelen mozdulatot. A szemét féltette. Egyszer már majd kiverte az anyja a szemét, most is vastag kék aláfutás húzódott a szemhéj alatt, mint valami sötét árok. Egy vak ember állt a sarkon s folyton azt mondja:

- Szabad kérnem szegény világtalannak, szabad kérnem.

Ez borzasztó lehet. Lehunyta a szemét s elgondolta, hogy így kellene élni az örök sötétségben. Óh, ez rettenetes lehet. Vigyázni fog a szemére, mert a szeme világát nem adhatja vissza senki. A jó Isten se. Ennek így kell lenni, mert különben nem lenne annyi csonka, béna, nyomorék ember az utcán.

Szentpéteri Tamás az ágyban megmozdult.

- A csizmámat.

Az asszony kiment. A cselédleány már mosott. Felkapta a csizmát, visszajött. Mérgesen nézett végig rajta, de nem kezdett vele. Majd máskor. Most nincs itt az ideje. De megbosszulja magát rajta. Minden szót hallott. Ezt nem hagyja így. Nem. Jön a kutyára dér. Hirtelen megvillant a fejében a bosszú gondolata és a terv is. Nagyon jónak találta. Megvillant a szeme és mindjárt nyugodtabb lett.

A csizmát odadobta a kisleánynak. Elővette a párna alól a bugyellárist, kiszedte a rongyos pénzdarabokat, letette az asztalra.

A gyerek gyorsan dolgozott. Kis kezével ügyesen kefélte le a sarat, megdörgölte a sárkefével a csizmát, bekente, s aztán fényesíteni kezdte. Látszott rajta, hogy ebben mester.

- Siess - mondta az anya.

Sietett.

Fél szemmel az ágy felé nézett. Az apja még szundikált. Addig kell elkészülnie, amíg föl nem ébred, mert ha felnyitja a szemét és nincs kész a csizma, akkor kiabálni fog.

A kis szobában nem hallatszott más nesz, csak a kefe súrolása. Az asszony még mindég a bosszúra gondolt, de azért már nyugodtabb lett. Ez a nagyszájú teremtés a borkereskedőéknél szolgál, jó dolga van, mert az asszonya is fél tőle. Ott is azt tesz, amit akar. Nem tanácsos vele kezdeni, mert nagy erő van a karjában, s ha neki lendíti, meg nem áll, amíg valamit el nem ér. A munka ég a keze alatt, tiszta, mint a frissen esett hó, egészséges, akár a fehérbélű alma.

Nem jó vele kezdeni. A múltkor is nagyon megtáncoltatta a házmesternét, mert rászólt, hogy ne poroljon, tíz óra van. No hát vigyázni fog. De adós nem marad. Már régen készül valamire. Ez a leány nem nyugszik. Folyton arról beszél, hogy őt le kellene csukatni, mert kínozza a gyermekét.

Hát kínozza ő a tulajdon gyermekét? Ő csak szigorúan fogja, mert azt akarja, hogy valami legyen belőle. Ha elkényesedik, rossz lesz, utcai nő lesz. Szigorúan kell fogni, hogy szeresse a munkát, dolgozzon és ne szégyellje az anyját. Ő is lehetett volna rossz, most selyemben járna, de nem ment. Inkább itt a negyedik emelet fölött a gőzben. A gyerek elrontotta a szerencséjét. A postás el akarta venni, de azt mondta, nem kell neki olyan nő, akinek gyereke van.

Hát bűn a gyerek?

Vigye az ördög a postást, ostoba ember. Már pedig a férfinak legyen esze. Visszament a mosókonyhába. A leány már javában dolgozott, dúdolt, szappanozott. Amikor meglátta Szentpéterinét, gúnyosan mosolygott.

Az asszony, mintha most látná először, köszöntötte:

- Jó reggelt. -

A leány ránézett, aztán vállat vont, fogadta a köszöntést.

- Jó reggelt, Boris néni. -

- Maga a legszorgalmasabb. -

- Dolgozni kell. -

- Érdemes ezeknek? -

A leány vállat vont. Megint csak azt mondta:

- Dolgozni kell. -

- Szerencséjük van magával. -

- Nem rossz emberek. - Most is adott az asszony egy cipőt.

- Van neki elég. -

- Öreg ruhát is adott, abból varratok újat. Nem rossz emberek. -

- Ennivaló van. -

- Van, van. Kétszer hús napjában. Hol van ez? A tanítóéknál egyszer van egy héten, akkor is kevés. -

- Óh azok - mondta az asszony és legyintett.

- Csak a nyomdászék esznek, meg a bolond fiskális, a többi csak lézeng - mondta a leány.

Felhozták a reggelit. Bögre kávét, nagy darab vajas kenyeret, meg tojást.

- Ejnye - mondta az asszony és megcsóválta a fejét.

- Ez már teszi.

A leány nevetett.

- Aki dolgozik, annak enni kell.

Megtörülte a kezét, leült a sámlira és enni kezdett. Megkavarta a kávét, beleharapott a vajas kenyérbe.

- Hát a tojás?

- Az utoljára marad.

Valaki lentről szólította a leányt.

- Szól már az öreg masina.

A leány meg se mozdult. Nyugodtan szürcsölte a kávét tovább.

- Kérdezd meg, hogy mit akar.

A másik leány kiment és néhány pillanat múlva visszajött.

- Azt kérdezi a vén csoroszi, hogy mennyire vagy?

- Mondd meg neki, hogy tiszteltetem - és tovább szürcsölte a meleg kávét.

Boris elkészült a csizmával. Az ágyhoz állította, fölvette a rongyos, hosszú kabátot, a papiros pénzt, a fazekat és kisurrant. Gyorsan ment, félt, hogy a leány megállítja és megint baj lesz. De amikor meghallotta, hogy az anyja bent nevet, megnyugodott. Olyan jó, ha az emberek nevetnek. Akkor az Isten szól a világba. De amikor kiabálnak... oh, az rettenetes. Keresztülszaladt az udvaron. A síkos kövön megcsúszott, elvágódott. A rongyos kabát még nagyobbat szakadt, de a pénz megvolt, azt erősen szorította. A fazéknak levált a füle.

Ez rettenetes.

Az ölébe vette a fazekat. Mit mondjon most...

Mit?

Lehajtotta a fejét.

Óh, te irgalmas Isten, miért tetted ezt? Miért? Hát okvetlenül bajba kellett hozni a te szegény cselédedet, Borist? Örömöd van a bajban, te örök mindenható, ott a magas égben, hogy így megcsúfolod szegény szolgádat? Most megint baj lesz, s te talán nevetsz odafönt. A tisztelendő úr azt mondta: Az úr irgalmas, az úr mindent lát, megbünteti a gonoszt, megjutalmazza a jót. - Hát ő gonosz, hogy így megcsúfolja minden? Visszanézett arra a gonosz kőre, miért kellett neked éppen itt, ilyen síkosan meghúzódni, hogy rajta elvágódjon szegény Boris, hogy leváljon a fazék füle, még nagyobbat szakadjon a kabát és jöjjön utána kegyetlen nagy veszedelem.

Lehorgasztotta a fejét, érezte, hogy mindjárt sírni fog. Ez a nap kegyetlenül kezdődik, vajon mit fog még hozni? Estig? Estig talán meg is hal.

Összerezzent.

Valami mérges öregasszony rárivallt:

- Te disznó, nem tudsz vigyázni. A kávémat kidönti.

Nagyot taszított bal kezével a kisleányon. Csöpp híja, hogy ismét nem vágódott el, de talpon maradt.

Az öregasszony még visszanézett és tovább morgott.

- Az ágyban aludj, te...

Boris megállt. Most már félt. Nem jött senki az utcán. Lassan vigyázva ment a kávémérés felé. Fölment a lépcsőkön, kinyitotta az ajtót bement.

Néhány munkásember reggelizett nagy csendben. Újságot olvastak, a kávésné dirigálta a leányokat:

- Sietni azzal a kávéval.

Meglátta Borist.

- No te kis penész, itt vagy? Mit csinál a részeges apád? Szép kis zenebonát csinált vasárnap.

Elvette a bögrét.

- Hát ezzel mit csináltál? Nincs füle, megetted? No ez szép. Hogy fogjam meg? Oh, te mamlasz.

Tálcára tette, úgy töltötte be a kávét. Elvette a kisleánytól a pénzt.

- De rongyos pénzt hoztál. Miért nem viszi az apád ezt a korcsmába? Ha még egyszer ilyet hozol, nem veszem el - mondta. Vendégek jöttek, otthagyta a kislányt.

Boris kitipegett.

Nagyon félt. A fazéknak nincs füle, a kabát még egyet szakadt, ha most nem vigyáz, leesik a földre, kifolyik az útra... Alig mert lépkedni. Minden lépés után megállt. Teremtő jó Isten, légy irgalmas.

Szentpéteri Tamás ezalatt fölébredt. Felült ásított, s azt mondta:

- A csizmámat.

A csizma ugyan ott volt az ágy mellett, de így jól hangzott.

Az asszony így felelt:

- Jó, jó, nyisd ki a szemed.

Az ember lenyúlt, fölvette a kapcáját, becsavarta a lábát, aztán lefordult az ágyról. Belerázta magát a csizmába. Aztán dünnyögött.

- Jobban is kipucolhattátok volna.

- Ott van, csináld - mondta kurtán az asszony.

Nem is törődött a csizmával, de valamit csak kellett mondani. Úgy érezte, hogy szüksége van rá, hogy néhány szót váltson az asszonnyal.

- Van kávé?

- Talán az ágyban innád?

- Csak kérdem, hogy van-e?

- Tudod, hogy lesz, mit kérded?

- Tegnap is rossz volt.

- Ejnye, de finnyás lettél. A háborúban a moslék is jó volt.

- Az más - mondta nagy meggyőződéssel. Ki akarta fejteni, hogy a háború is más, meg a béke is. Gondolkozott is egy keveset, de nem tudta a beszédhez való szókat megtalálni. Ezért irigyelte az asszonyt, hogy az mindig olyan jól eltalálja, mit kell mondani. Ő meg sokszor adós maradt a szóval. Adós marad, pedig nagyon jól elgondolja. De nem tudja kimondani. Irigyelte a papokat is, hogy olyan simán, hosszan tudnak beszélni. A kapitány is tudott, de az mindég egyformát mondott.

- Fiúk, a becsület...

Legyintett.

Ledobta a kabátot. Nagy mosdótálban ott volt a friss víz, megmosdott, megtörülközött. Az asszony vizet adott neki, hogy a száját is kimossa.

Boris megjött.

Lassan lépkedett a lépcsőkön. Minden emeleten megállt, hogy még tovább tartson az út. De mégis felért. Lassan nyitotta ki az ajtót. Az apja törülközött, az anyja kenyeret szelt.

- De soká jöttél - mondta a gyereknek - de nem volt a hangjában semmi érdesség.

Boris letette az asztalra a bögrét. Az asszony fölvette, beletöltötte a kávét a lábasba, onnan meg a bögrékbe.

A kezében volt a fazék és nem szólt.

Boris odafigyelt. Nem látta volna meg? Hiszen ő mindent lát. Vagy a jó Isten nem akarta, hogy lássa?

Így lesz.

De mi az?

Most a kezébe veszi. Megforgatja, a fejét csóválja.

- No most - gondolta a kisleány. Lehunyta a szemét, várta az ütést.

- Holnap a másik fazekat vidd, ennek letört a füle. Még szerencse, hogy el nem ejtetted.

A kisleány felnézett. Mégis csak vigyáz valaki az emberre.

A kései őszi reggel első napsugara beleszaladt a lompos hajlékba.

Megvilágított mindent. Megvilágította a szétvetett, durvahuzatú ágyat, a kisleány vackát, a kávét szürcsölgető embereket. A nap, a fény, a meleg az jó elhallgattatja az embert, csendet súg a fülébe és lehunyja a szemeket...