Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 8. szám · / · FIGYELŐ

BÁLINT ALADÁR: NAGY BALOG JÁNOS

Minden művész pályájának kezdete homályba vész. Titkos és felderíthetetlen erők és törvények határozzák meg a születést, a hivatottságot; azt, hogy valaki ecsetet, vésőt, írótollat ragad a kezébe. Az átöröklés különböző elméletei a valóságnak csupán külső képét adják, a foghatóságot, tényeket, de az okok gyökerét, mely a teremtés hozzáférhetetlen mélységébe vezet, nem tudja megragadni emberi kéz. Nagy Balog János apja napszámos-féle ember volt, anyja szintén, micsoda energiák lökték őt fel oda, hol a fizikai lét alapépítménye felett a művészi teremtés vágya - le nem fojtható akarása ékeskedik? Az indulás után következő folyamatot már követni tudjuk és tisztán látjuk azt is, hogy az ő életkörülményeinek mért kellett szükségképpen olyan művészetet magából kitermelnie, mint amelynek eredményeit egy kiállítás keretében egymásmellé sorakoztatva szemügyre vehetjük.

Nagy Balog János nagy, majdnem szégyenletes szegénységben élt és az ő határtalan optimizmusa, bizakodása, megelégedettsége kellett hozzá, hogy össze ne roppanjon az ambíciók és a lehetőségek konfliktusában. Nagy belső nyugalom töltötte el őt és e nyugalom képeiben is továbbrezeg, szétterebélyesedik.

Nagy Balog János úgyszólván teljesen ismeretlenül élt és alkotott. Nagyon kevesen ismerték őt, elismerésben meg éppenséggel sohse volt része. Fanatikus hittel bízott igazában, külső tényezők alig befolyásolták művészetét, mely nagyon szűk területre volt szorítva. Ámde ez a magárahagyottság, jókedvvel viselt szegénysége nagy és ma szinte szokatlan mélységet, aszkétikus mélységet vitt bele festészetébe. Külső tekintetre vajmi kevés volt az, ami munkára serkentette. Ebből a kevésből építette fel birodalmát, mely belső szépségek tekintetében nagyon is gazdag és nagy változatú. Önmagát, a fejét festette sok-sok arcképben. Rembrandt nézte ily makacs állhatatossággal önmagát, hogy az arc redőiről, a hús kipárnázottságáról, az idő boronafogainak formákat, színeket változtató munkájából kilesse, leolvassa sorsa fordulását. A fej formái engedelmes objektumokká váltak fürkésző tekintete alatt, velük mérte le kapcsolatát a mindenséggel, velük mutatta meg magát, elkülönült belső világának kiterjedését.

Ami ezenkívül esik, amit a körülötte levő dolgokból magába fogadott, az a szegénység nyomorúságos kelléktára. Kopár falak, festetlen bútorok, parasztcserepek, bádogserpenyőben néhány szál virág.

Képei bizony szomorú képek. Teltszínű, ragyogó szövetek, selymek, nemes fémek, drága porcelánok nem kísérték őt teremtő útjában. Sűrű kemény, sugártalan levegő ülte meg a dísztelen falakat. Ha távolabbra tekintett és kiment a mezőre, a vegetáció pazar színeinek, buja teljességének kábulata helyett állati erőfeszítéssel dolgozó földmunkások testisége kapta meg őt, azokat sorakoztatta fel Millet parasztjaira emlékeztető biblikus egyszerűséggel.

Pedig mélyen elrejtőzve benne is ott szunnyadt a karcsú formák, hajszálfinom vonalak ritmusának szeretete. Néhány rajzában japános finomsággal foglalta össze az emberek, állatok körvonalait. Előkelő és majdnem kalligrafikus kísérletek ezek, olyanok mint a messziről hangzó muzsika, mely csak ritkán, csak pillanatokra szűrődik át az élet durva zaján, erőszakos zakatolásán.

Nagy Balog János életében sem versengett másokkal, halála után is versengés, mások félreterelése nélkül emelkedett magasba: Múzeumba került műveinek túlnyomó többsége; az örök lét tornácából tekint ki a kívülállók küszködésére, nyugtalan törtetésére.

Azt se lehet mondani, hogy életében elnyomták. Ő maga kitért az útból, félreállt, hiányzott belőle az érvényesülés vágya és tehetsége.