Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám · / · FIGYELŐ

BRAUN RÓBERT : JAMES BRYCE ÉS A DEMOKRÁCIA

Modern Demokracies. 2 vols. London: Mac Millan 1921. Magyarul az Amerikára vonatkozó rész: Az Amerikai Egyesült Államok demokráciája. Fordította Braun Róbert, Budapest: Dick. (199. I., ára 100 K.)

Mikszáth Kálmán írja a következőket Az én kortársaim-ban:

«A mi úgynevezett államférfiaink többé kevésbé hasonlítanak azokhoz az afrikai törzsfőnökökhöz, kiket lefestve látunk a képeslapokban. Némelyik még meztelen, de egy finom londoni cilinderkalap van a fején félrecsapva, a másikon francia pantallon lityög, de az orrában még ősi fülbevalók s a csupasz mellén tetovirozott pelikánok. Szóval, egy-egy modern európai ruhadarab megakad egyikön-másikon, de még teljesen jól felöltözött afrikai főnököt senki sem látott.»

Ha Mikszáth ma élne, legföljebb azt állapíthatná meg, hogy a londoni cilinderkalap és a francia pantallon régen sutba kerültek és hogy az afrikai törzsfőnökök fölszerelése már rég nem szorítkozik oly ártalmatlan fényűzési cikkekre, mint aminő az orrkarika és a tetovált pelikán.

Bryce-nak halála előtt egy évvel megjelent művéből a magyar olvasó azt tanulhatja meg, hogy milyen a «teljesen jól felöltözött» fehérbőrű, akiről talán azt vitathatja valaki, hogy egy szikrával sem jobb a négernél, de a néger ismeretéhez szükséges, mert ez a «teljesen felöltözött» fehér a néger ideálja.

Kevés embernek jutott az a szerencse, hogy oly teljesen elvégzett munka után fejezze be életét, mint Bryce. 1838-ban született és úgyszólván egész hosszú élete előtanulmány volt arra, hogy halála előtt egy évvel, szellemi ereje legteljesebb birtokában, befejezze azt a művét, amelyben benne van tudományos kutatásainak és egész hosszú államférfiúi gyakorlati élettapasztalatának eredménye. Mint tudós, Bryce bizonyára nem tekinthető a legmélyebb elmék közül valónak. Érdeklődése sohasem képes tisztán elméleti magaslatra emelkedni. Kitűzött célja mindenkor szembetűnően gyakorlati és pontosan így fejezhető ki: elmúlt korok, de főként idegen országok politikai intézményeiből tanulságokat keresni a mai gyakorlati politikára nézve.

Bryce mint gyakorlati politikus nem tartozott a legnagyobbak közé. Pedig látszólag megvoltak benne a szükséges előfeltételek. Már huszonnégy éves korában nagy irodalmi sikere volt a római szent birodalomról szóló művével. Egyetemi tanár és a parlament tagja lett. Nagy tudása imponált képviselőtársainak és Campbell-Bannerman miniszterelnök korában azt szokta volt mondani, hogy Bryce a parlament legképzettebb tagja, «aki mindenütt volt, mindent látott és mindenkit ismer». Amellett nyílt és szeretetreméltó modora mindenkivel megkedveltette, úgy hogy ismételten lett minisztériumok tagja és később is úgy politikai, mint gazdasági és nevelésügyi kérdésekben igen kényes és fontos feladatok megoldását bízták rá, úgy hogy külső sikerekben bőven volt része. Sikertelenségről kell azonban mégis beszélnünk, ha a politikai eseményekre gyakorolt hatását tekintjük és ha ezt fényes szellemi képességeihez mérjük. Ez nyilván azzal magyarázható, hogy a politikában inkább kritikai tehetség volt, mint alkotó. Valószínűleg hiányzott belőle a legnélkülözhetetlenebb politikusi erény, az erős akarat, az energia és sohasem volt a gyors elhatározások embere. Oly fogyatkozások ezek, amelyeket az elméleti képzettség inkább fokoz, semmint enyhít.

Azonban, ha a gyakorlati politikusnak inkább csak ártott az írói tevékenység, kétségtelen, hogy az írónak nagyon sokat használt a gyakorlati politikával való foglalkozás. Szinte szabály a jelesebb angol történészeknél és államtudományi íróknál, hogy gyakorlatból ismerik a politikát. Grote, Macaulay, Mill és annyi más jeles író legalább részben az angol parlament neveltjei. Bryce-on is meglátszik, sőt enélkül nagyon fogyatékosak volnának kutatásai, hogy nem hallomásból vagy csak aktákból ismeri azt a világot, amelyet leír, hanem személyes, közvetlen tapasztalatból. Számos miniszterelnököt és egyéb vezető politikust látott «belülről», részt vett évtizedeken át a parlamenti vitákban és intrikákban és ismerte a pártélet összes mozgató erőit a nagy pártvezérektől kezdve a külvárosi vezető politikusokon át, le az átlagos választópolgárig.

Bryce tehetségének két komponense van: egyrészt a múlt és a külföld ismerete (részese volt annak az alapos görög műveltségnek, amely valaha Oxfordban dívott és már fiatal korában megismerkedett a külföld szellemi életével), másrészt hosszú, aktív politikai pályafutása. Ismeri és érti a szereplő személyeket és világosan meg tudja magyarázni tetteik okát az olvasónak. Nem mély elme, hanem inkább jól kiegyensúlyozott, harmonikus, amelynek különleges tehetsége van arra, hogy az átlagembert megértse. Tulajdonképpen ez az utóbbi tehetsége képesítette leginkább annak a feladatnak a megoldására, amelyre vállalkozott. Ez a tehetség praktikus okosságot, életbölcsességet jelent, amelyet szinte tökéletessé csiszolt a hosszú élettapasztalat, az öregkornak a minden divatos szólamon és emberi hiúságon felülemelkedő speciális bölcsessége. Bryce mindvégig teljesen birtokában volt szellemi erejének és meg nem lazuló önfegyelme megóvta az öreges bőbeszédűségtől.

Bryce utolsó műve tartalmilag három részre oszlik. Az első, bevezető rész a demokráciával általában foglalkozik. A második rész egyes demokráciák leírását nyújtja. Ez tulajdonképpen a munka gerince. Itt röviden szerepel az ókori Athén és a dél-amerikai államok (ezekről kitűnik, hogy csak névleg köztársaságok, a valóságban azonban inkább katonai diktatúrák) és bő tárgyalásban részesül hat demokrácia: Franciaország, Svájc, Kanada, az Egyesült Államok, Ausztrália és New Zealand. Végül a harmadik részben egyes a demokráciával járó intézményeket és jelenségeket (bíráskodás, második kamara, a pénz befolyása, közvetlen törvényhozás, önkormányzat, sajtó stb.) hasonlít össze az említett hat demokráciában és a demokrácia jövőjét fejtegeti. Alig van a politikának oly aktuális kérdése, amelyet ez a munka ne tárgyalna, beleértve pl. az oroszszovjet rendszert is.

Értékítéleteiben Bryce az óliberalizmus alapján, sőt annak is inkább jobb szárnyán áll. Az összes demokráciák közül legtöbb jót Svájcról mond. Szereti decentralizált közigazgatását, amely széleskörű helyi önkormányzat által a politikai érettség legmagasabb fokára emelte ezt a népet. A szavazásra jogosultak közül egy országban sem szavaznak le tényleg annyian, mint Svájcban és noha van pártélet, pártszenvedéllyé ez sohasem alakul. E nép ragaszkodik politikai vezetőihez és ha nincs valami komoly ok a bizalom megvonására, ugyanazokat a törvényhozókat és tisztviselőket választja meg újból. Előfordult, hogy a törvényhozás egy fontos intézkedés mellett foglalt állást, a kérdés referendum útján a nép elé került, a nép pedig ellene nyilatkozott. Csakhamar új választások következtek és azt lehetett volna várni, hogy a nép meg fogja vonni bizalmát eddigi képviselőitől. Azonban más történt: ugyanazokat a képviselőket választotta meg. A nép nyilván úgy gondolta, hogy ebben az egy kérdésben nem ért ugyan egyet képviselőivel, de általában nincs ok a bizalom megvonására. Mint Bryce mondja, ha egy üzletember egyszer egy alkalmazottja egy tanácsát nem fogadja el, ez még nem ok arra, hogy elbocsássa. A hagyományok és intézmények fejlesztették ki a svájci átlagos szavazóban a furfangosságot, mérsékletet, józan észt és politikai kötelességérzetet és ezeknek köszönhető, hogy a «demokrácia Svájcban igazabban demokratikus, mint bármely más országban.» (Vol. II. p. 493.)

Amikor Bryce Svájcban a korrupció iránt érdeklődött és ennek sehol nyomát nem találta, egy bizalmas svájci barátjához fordult berni időzésekor, aki hosszas gondolkozás után a következő felvilágosítással szolgált. A szövetségi törvényhozás szokott bizonyos bonyolult kérdések tisztázására bizottságokat kiküldeni. «Már most egy ilyen bizottság tárgyalásai folytatására gyakran egy kellemes hegyi hotelt választ ki a nyári hónapok idejére és itt közköltségen tovább ülésezik, mint ez egyáltalában szükséges volna. Lehet, hogy ilyesmi nem sokszor fordul elő, de ezt közbotránynak tekintjük.» (Vol. I. p. 498.)

E sorok írója a Bryce által említett anekdota párjára emlékszik vissza, amikor kb. 15 év előtt Glasgowban hallotta, hogy az ottani városi közigazgatást tanulmányozó amerikai társaság előtt valaki azt állította, hogy a városnál hallatlan korrupció uralkodik és ennek igazolására megemlítette, hogy egy városatya egy, a várossal szerződéses viszonyban lévő cégtől egy kis láda whiskyt fogadott el. Az amerikaiak, akiknek a városi korrupció méreteiről egészen más fogalmaik voltak, ezt kitűnő tréfának tekintették. Ez természetesen Skóciában történt, ahol emberemlékezet óta nem peticionáltak meg képviselőházi választást.

Bryce könyve bőven szolgáltat alkalmat a magyar olvasónak arra, hogy fölvesse magában azt a kérdést, hogy mily okok állják útját a demokratikus parlamentarizmusnak Magyarországon.

A parlamentarizmus így definiálható: egy párt uralma, annak végrehajtó bizottsága, a minisztérium által. A tulajdonképpeni irányítás, a kezdeményezés, a minisztérium kezében van, azonban minden ténykedésének alapja a többségi párt (tehát a szavazók többségének) föltételezett helyeslése. Minél nagyobb a pártok száma, annál kevésbé szilárd a kormányzat (Franciaországban pl. 1875-1914 közt 48 minisztérium volt, azaz egy kormány átlagos élete mindössze 9 hónapos és 22 napos volt) és minél több döntő fontosságú kérdésben egységes egy ország közvéleménye, vagyis minél inkább vonatkozik a pártok közti harc csupán részletkérdésekre, annál erősebb alapja van egy országban a parlamentarizmusnak.

Ha a parlamentarizmus e meghatározását és feltételeit Magyarországra próbáljuk alkalmazni, a következőket találjuk. A politika iránt a lakosság túlnyomó nagy része teljesen közömbös. A lakosságnak érdek vagy érzelem alapján politikai pártokba való tagozódása hiányzik és erre nézve hagyomány nem fejlődött ki. Nem fontos az, hogy a pártoknak hivatalos programjuk nincs (Amerikában a közvélemény alig érdeklődik a pártok hivatalos programja iránt), hanem a baj az, hogy a pártok összetétele teljesen kaotikus. Ha pl. csak azt tudjuk, hogy egy párt tisztára kisbirtokosokból vagy ipari munkásokból vagy katolikusokból áll, e pártról sokkal biztosabban tudjuk összetétele alapján, hogy egy felmerülő adott esetben hogy fog cselekedni, mint azt a legrészletesebb program alapján tudhatnók. A pártok úgyszólván semmiféle kérdésben sem értenek egymással egyet, azaz az ellentétek oly nagyok, hogy ezek elintézésére a parlamentáris harc normális fegyverei alkalmatlanok és a tényleg használatos harci mód teljesen ellenkezik a parlamentarizmussal. (A helyzet olyan, mintha futballozás közben a játékosok bicskát rántanának.)

Ez a kaotikus állapot nem csupán a pártokra vonatkozik, hanem magára a kormányra is. Egy angol hírlapíró e sorok írója előtt úgy nyilatkozott, hogy alkalma volt a kormány egyes tagjaival külön-külön beszélni és a legfontosabb aktuális politikai kérdésekre vonatkozólag mindegyikhez teljesen ugyanazokat a kérdéseket intézte. A kapott válaszokból arra a következtetésre jutott, hogy a kormánynak két kérdés kivételével semmire nézve sincs egységes programja. (E két pont: 1. A királykérdésben a döntés halasztása. 2. A földreform kérdésében a mai helyzet fönntartása.) A politikai események igazolják e külföldi megfigyelő ítéletének helyességét, illetve nem cáfolják ezt meg.

Azonban egy lényeges, sőt döntő előnyünk van a bennünket környező új államalakulatokkal szemben: nincs oly rétege a lakosságnak, amely az állam fönnállásának ellensége volna. A szomszédos államoknál mélyreható, organikus baja van a parlamentarizmusnak: ha a közvélemény szabadon nyilatkozhatik meg, a parlament egy része az állam fönnállása ellen fog (nyíltan vagy rejtve) dolgozni, ami egymagában véve lehetetlenné teszi a parlamentarizmust, mert hisz ennél áthidalhatatlanabb ellentét nem képzelhető el. Az az állam, amelyben ily párt van, e párttal szemben nem mondhat le az imparlamentáris harc fegyvereiről. (Az állam e tekintetben körülbelül abban a helyzetben van, mint Bernard Shaw szerint az angol államegyház, amely híveinek megengedi a szabad kutatást, föltéve, hogy e kutatásból levont következtetések nem állnak ellentétben az egyház tanításaival.) Az ily állam mindig az előtt a dilemma előtt áll, hogy saját léte vagy a parlamentarizmus közt kell választania. E választás nem lehet kétséges. Ez a helyzet Magyarországon nem állhat be. Ez mindenesetre nagy előny, noha persze csak lehető előny, amely a valóságban csak akkor érvényesülhetne, ha a parlamentarizmus többi akadálya megszűnnék.