Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám

Görög Imre: TOLSZTOJ LEVELEI [+]

«Én nem tanítok és nem is taníthatok, bár mélységesen vágyom erre. Hitre tanítani csak tettekkel lehet és az én tetteim gyalázatosak. Nem is hittanítás az, amiket én mondok, csak a kereszténység hamis értelmezésének cáfolata és igaz jelentőségének megvilágítása.»

Az a fájdalmas önvád és belső ellenmondás, amely ezekben a szavakban megnyilatkozik, végigkíséri és zaklatja Tolsztoj életének három évtizedét, míg végre, 82 éves korában, a legutolsó órában, bujdosásba kergeti. «Ki kell magam pihennem ebből az örök nyugtalanságból. Ezt megköveteli zaklatott lelkem és elfáradt testem. Ezt mondja egy 82 éves aggastyán, aki életének jó részét hazugságban, fényűzésben és kényelemben töltötte. Ebbe most belefáradtam és szegénységben akarom befejezni életemet.»

De, tudjuk, meghalnia sem sikerült szegénységben. A szerető asszony megkereste, a család gondja körülvette a beteg bujdosót. Még az asztepovói állomás rideg szobájából, halálos ágya mellől sem tudta kizárni a fényűzést, amely elől menekült. Ott is fel kellett jajdulnia: «Nem így hal meg egy paraszt.»

És életének ez az utolsó tragikus gesztusa sem fegyverezhette le a feléje hangzó, meg-megújuló vádat, hogy önámítás és képmutatás volt ez a profetikusnak mutatkozó élet s annak utolsó jelenete is csak ennek az önámításnak, ennek a képmutatásnak jellegzetes díszmutatványa.

Tolsztoj levelei belévilágítanak gazdag életének szinte minden fontos mozzanatába, csodálatosan megmutatják titkos rúgóit és egész szerkezetét. De a legjobban, a legrészletesebben éppen világnézetének alakulását és vívódásait tárják elénk. Tiszta választ adnak az őszinteség, az igazság kérdésére, amely teljesen eldönti azt, hogy mit jelenthet nekünk Tolsztoj, a hitvalló, és nyilván nagy súllyal szól hozzá ahhoz is, hogy ki volt Tolsztoj, az ember s a művész.

A legfőbb cselekedet, amelyet gyalázatosnak és hazugnak érzett ő maga s amelyet a fejére olvastak ellenfelei és megcsalódott hívei is néha, az a megoldás volt, ahogyan vagyoni helyzetét igyekezett megegyeztetni azzal, amit az evangélium követelésének tartott s hirdetett.

Éveken át folyt a fájdalmas viaskodás, feleségével és annak családjával, hogy elveit az élet gyakorlatában is megvalósíthassa. De nem sikerült Sofia Andrejevnát és gyermekeit a maga szélsőséges útjára téríteni és csak az, aki a vesékben olvas, tudhatja, hogy mennyit és miképpen valósított volna meg a szándékából akkor, ha kevésbé makacs ellenállásra talál.

Így arra az eredményre jutott, hogy nincs joga rákényszeríteni másokra a maga hitvallását, de nincs joga arra sem, hogy lelkiismeretének parancsa ellenére tovább is részt vegyen abban az életmódban, amelyet elítél. A 80-as évektől kezdve el nem némíthatóan felhangzott benne a kegyetlen alternatíva: vagy el kell szakadnia környezetétől, öreg élete hűséges, odaadó párjától (közel 60 éves volt akkor és több mint húsz éve nős), vagy hallgatnia kell, mert nincs joga hirdetni azt az evangéliumi igazságot, amelyet az élet egyetlen, boldogító megoldásának hisz, de a maga életében megvalósítani képtelen.

Azonban Ljev Nyikolájevics nem volt a kemény vagy-vagyok, a Brand-i mindent vagy semmit embere. «Lehetetlen nem írnom, azt amit írok, mert csak ez adja meg nekem a hasznos és szükséges munka öntudatát. És lehetetlen nem kívánnom, hogy változtassak az életemen s mind gyötrődöm és igyekszem megváltoztatni, mert szenvedek a vétkes életem miatt.» [*]

Ennek a küszködésnek az eredményeképp menekült abba a kibúvóba, hogy lemondott a vagyonáról, rendelkezési jogáról és feleségére ruházta azt és ezzel igyekezett megszabadulni mindazoktól a gyötrő érzésektől, amelyeket birtokának igazgatása és jövedelmének hovafordítása váltott ki benne. Ő maga e jövedelemből nem vett igénybe egyebet, mint amennyi egyszerű élettartásának fedezésére kellett. Ahhoz is hozzájárult még éveken át, hogy felesége intézze és kezelje szerzői jövedelmeit. De ezen a ponton később, 1889 után, mégis meghozta a Tolsztoj-házaspár azt a királyi áldozatot, hogy köztulajdonba bocsátotta a tolsztoji írásokat.

Mindez kevéssé elégíthette ki azokat, akik az első hitvalló iratok után egy új assisi Ferenc, egy új Gautama Buddha kibontakozását remélték és áhítattal lesték a megváltó cselekedetet, a megalkuvás nélküli evangéliumi életet, a gyakorlati kereszténység hunyó tüzeinek lobbantó lángját. Ez a megváltó cselekedet nem következett be és a megcsalódott rajongók, az ortodox egyház hívei és a hitetlen modernek egyaránt ujjal mutattak rá a hitvalló hitének és cselekedeteinek tátongó ellenmondására.

«Hát ha meggyőződése önnek, hogy nincsen értelmes élet a keresztény tanítás követésén kívül s ha annyira szereti ezt az értelmes életet, akkor miért nem teljesíti ön annak a parancsolatait? - Ezt mondják nekem s én azt felelem, hogy bűnös vagyok és nyomorult és megvetésre méltó, amiért nem teljesítem. De hozzáteszem, nem mentségemül, csak hogy magyarázzam a következetlenségemet: nézzetek belé az életembe, az előbbi s a mostani életembe és meglátjátok, hogy igyekszem teljesíteni. Igaz, nem teljesítettem még 1/l0000 részüket sem, de nem azért mert nem akartam, hanem azért mert nem telt több az erőmtől... De hát ha én ismerem az utat, amely hazavezet és részegen járok rajta és tántorgok jobbra-balra, az út rossz-e azért, amelyen haladok?... Hát ne örüljetek annak, ha botlom és elbukom és ne kiáltsátok diadallal: nézzétek csak, ez azt mondja, hazamegy s pedig maga is ott bukdácsol a mocsárban. Hát ne örüljetek ennek, hanem segítsetek és támogassatok... Hát hiszen nem vagytok ti a mocsár ördögei, hanem emberek ti is, akik hazafelé igyekeztek. Hiszen én csak egymagam vagyok és nem akarhatom, hogy belefúljak a mocsárba. Segítsetek: a szívemet tépi a kétségbeesés, amiért tévelygünk valamennyien és amikor én teljes erőmből küszködöm, akkor ti minden letérésnél, ahelyett, hogy sajnálnátok engem és magatokat, diadallal kiáltjátok: nézzétek csak, velünk van ő is a mocsárban...» [*]

Íme ez a vezeklő nyíltság volt Tolsztoj válasza a következetlenség, a hazugság vádjára, amely benne és ellene felhangzott. És nemcsak a barátaival szemben, nemcsak a leveleiben követte a vezeklő nyíltságnak ezt az útját. Még a 80-as években kezdett belé abba a drámájába, amely csak a halála után látott napvilágot s amely éppen a feleségével s annak családjával való fájdalmas birkózását bocsátja közszemlére. Ebben is ugyanolyan kíméletlen őszinteséggel rajzolja meg saját személyét és magatartásának minden erkölcsi gyengeségét, mint a leveleiben.

Ez a vezeklő nyíltság Tolsztoj lelkének legnagyobb igazsága, de legnagyobb hamissága is egyszersmind.

Legnagyobb igazsága, mert ebben a tekintetben teljesen összevágott az, amit vallott és másoknak tanácsolt, azzal amit magától megkövetelt, és valóra váltott. Az igazság, a helyes cselekvés felismerésére való törekvésében sohasem állította meg az, hogy milyen helyzetben élt és mit tudott keresztülvinni ő maga. Másokkal szemben is ez volt a legfőbb követelése.

«Teljesen megértem és semmiképpen sem ítélem el azt a lelkészt, aki gyengeségből megmarad lelkésznek, bár nem hisz többé abban, amit tesz. Csak egyet mondok és merek tanácsolni - ne használja ravaszkodásra az értelmét, ne igyekezzék elhinni, hogy helyes az, ami helytelen. Csak lássa az ember az igazságot, a maga teljes tisztaságában, csak el ne csavarja a lelkében, akkor megtalálja a legjobb magatartást, amely az ő erejétől telik... S hogy mennyire közelíti meg az ember az igazságot, és hogyan közelíti meg azt - ez az ő dolga Istennel, erről senki másnak ítélni nem lehet.» [*]

Valóban ezt a ravaszkodást, ezt az elcsavarást senki se vetheti Tolsztoj szemére. A cselekvése megalkuvó volt és gyenge, de gondolkodását sohase szabta a cselekvéséhez. Ha az egyén erkölcsi jellemét tekintjük, még kétséges lehet, hogy a jellem puhaságának melyik megnyilatkozása veszedelmesebb - az-e, amikor valaki behunyja a szemét, hogy ne lássa meg a magasabb követelést, amely kisodorná életének ösztönös medréből, vagy amikor tágra nyílt szemmel csodálja és magasztalja azt, amit igazságnak tart és belétörődik abba, hogy mégsem követi. A társadalom szempontjából másként áll a dolog. Mert tömegeket vezetni és félrevezetni csak hittel vagy ámítással lehet. S a magasabb, egyetemesebb társadalmi akarással szemben az alacsonyabbat, az egyetemes szeretet követelésével szemben egyesek és csoportok érdekeit, csak erőszak és ámítás viszi diadalra. Az az ámítás, amellyel a vezetők ravaszkodva csavarják hozzá meggyőződésüket ahhoz, amit érdeküknek éreznek s vallják emelt fővel hitük gyanánt.

És mégis, ez a nagy igazság, amelyben tanítása és példája egybevág, magatartásának legnagyobb ravaszsága is. Mert hiszen ez a vezeklő nyíltság, ez az örökös gyónás mégis csak arra is való, hogy leszerelje a vádat és az önvádat, enyhítse a megvalósítás követelését, és lehetővé tegye, hogy elkerülje a kemény vagy-vagyot és tovább is világgá bocsáthassa hitvalló írásait, akkor is ha a megvalósítás elmarad, vagy nagyon csonka marad. S a gyónás mégis csak kevesekhez jutott el, míg ezrek és tízezrek, hit- és Istenkeresők, pillantottak a világ minden részéből Jasznaja Poljana felé és lesték a prófécia szavát.

Kétségkívül, a tett nagyobb hatású lett volna, mint összes hitiratai. De a veszteség, amelyet legigazabb hívei fájlaltak, nem annyira nagy azok szemében, akik nem osztják a tolsztoji hit individualizmusát és azt hiszik, hogy az evangéliumi szeretet gyakorlati megvalósításának még egyéb feltételei is vannak, minthogy egyesek átivódjanak vele és valóra váltsák, még életük mártíromsága árán is.

S még egyéb is megbékít azzal, hogy a hitvalló élete és tanítása közt ellenmondás maradt. Az a Tolsztoj, aki elhagyta volna gyermekeit és asszonyát, aki azt mondta neki, «ám menj, de az a vonat, amely elvisz innen, az én testemen megy keresztül», vagy aki, ha ezt nem teheti, feláldozza élete legfőbb szenvedélyét, az írói munkásságot - ez a kemény, szigorú aszkéta szent, sohase adhatta volna nekünk Natasa Rosztovát és Anna Karényinát, sem azt az egész költői alkotást, amelyet későbbi világnézete elvetett és elítélt, de amely nekünk a művészet egyik örökszép hajtása mégis.

Ljev Nikolájevics Tolsztoj nem lett próféta. csak hitéért, hitünkért küzdő nagy bajtárs. De gyarlósága és gyengesége nem volt nagyobb, mint a legtöbbé, akiket szentté avatott és legendával szőtt körül a vallások története.

*

23 éves volt, amikor a kazáni és petrográdi tanulóévek emésztő tivornyái, sokféle próbálkozása, játékszenvedélye és kártyaadósságai elől a Kaukázusba menekült. Ott katonáskodott és vadászott, természetimádó lelke betelt a táj vad szépségével, gyönyörködött a szép alkatú és festői ruházatú tatár asszonyokban és romantikus barátságot kötött az ösztönös életű hegyi törzsek délceg, pogány fiaival. De hatalmas szervezete ott is betegségekkel viaskodik és gazdag ifjú életérzésébe akkor is dominálón hangzik bele szélsőséges érzékenysége és érzelmessége, önvádja és önelemzése s az erkölcsi megtisztulás, a testi-lelki megnyugvás forró vágya. Sztárogladovszkaja védett klímájában, meleg forrásai és vasasfürdői erejével gyógyítgatta meghűléseit és rheumatizmusát. «Ne gondolja, hogy eltitkolok valamit» írja nevelőanyjának. «Úgy vagyok vele most is, mint mindég. A szervezetem erős, de gyenge az egészségem.» [*] S ez elé az imádott nevelőanya elé önti lelkének egész szeretetvágyát, könnyes szentimentalizmusát. «Megírtam a múltkor, hogy a levele megríkatott. Akkor azt hittem, hogy a betegségem okozza ezt a gyengeséget. Tévedtem. Egy idő óta minden levelének ilyen rám a hatása. Bőgő gyerek voltam mindig. Restelltem sokáig ezt a gyengeségemet, de annyi öröm van a könnyeimben, amikor magára és a hozzánk való nagy szeretetére gondolok, hogy engedem omlani őket, minden álszégyen nélkül.» [*] «Egy éve még élvezetekben, mozgalmasságban kerestem a boldogságot, most testi és lelki pihenés az, amire vágyom... A vallás és az élettapasztalat - bármilyen csekély is ez még - megtanított arra, hogy az élet megpróbáltatás. Az én számomra még annál is több: vezeklés eddigi bűneimért.» A 24 éves tiszthelyettes írta le ezt a mondatot.

Aztán magával ragadja őt is a háború láza, a krimi hadjárat katonai, hazafias szuggeszciója. Rajong a vezéréért és az orosz közkatonák halálmegvető bátorságáért Szebasztopol sáncai alatt és kétségbeesik, mikor az utolsó percben lefújják a rohamot Szilisztria erődje ellen. De közben megjelenik és elhatalmasodik rajta életének legnagyobb szenvedélye, az írás s ez hamarosan kiszabadítja tiszttársai és katonai ambíciói légköréből.

Majd külföldre hajtja az életkíváncsiság, és boldogan habzsolja Párizs gyönyörűségeit, de hirtelen ott is meglepi a teste-lelke mélyén fészkelő melankólia. Megszökik a csodás város zajából és a genfi tó partjára menekül. «Akármennyi gyönyörűséget adott nekem Párizs, egyszerre csak minden ok nélkül kimondhatatlan szomorúság nehezedett reám... .» [*] «Nem győzőm áldani azt az ötletemet, hogy otthagyom Párizst és itt töltöm a tavaszt...» «Lehetetlen elszakadni ennek a tónak, ezeknek a partoknak a szépségétől s az időm nagy részét szemlélődésben és elragadtatásban élem... Igazán, boldog vagyok... » [*]

Nem állandó és nem egyedüli hangja a fiatal költőnek ez a wertheri érzelmesség. Néha kicsapongó életöröm és sziporkázó ötletesség váltja fel. De mégis a másik az alaphang, amely mindig visszatér.

1860-ban 32 évesen érte életének egyik elhatározó eseménye. Karjai között halt meg a bátyja, Nyikolenka, az, akit testvérei közül a legjobban szeretett. Szilisztria és Szebasztopol alatt, s azon a medvevadászaton, amely csaknem az életébe került, úgy látszik nyugodtan nézett a halál szemébe. De itt a féltett testvér keserves haláltusája alatt, átjárta megint az a mélységes borzalom, amely még piciny gyermekkorában fogta el először, abban a jelenetben, amelyet a «Gyermekkor» ír le. Most megrendítette fenékig, kiforgatta egész valóját. Úgy érezte, hogy szétfoszlott benne az élet illúziója és a művészet illúziója is. Csak az igazság vágya, keresése, maradt a helyén érintetlenül, megerősödve. «Ez az egy, ami megmaradt nekem az erkölcsi világból, ezt az egyet fogom is keresni... de nem a művészet formái közt. A művészet hazugság és én nem tudom szeretni többé a szép hazugságot. [*]

Az élet és a művészet fölé emelő megváltó igazság vágya fel-felhangzik a fiatal Tolsztoj lelkében, ahogy a wagneri vezérmotívumok első megjelenései. A fejlő gazdag élet ezer hangja borítja még el újra, de előtör mindig nagyobb, mindig követelőbb erővel s végül úrrá lesz az egész hatalmas zenekaron és valamennyi hangszerből harsog diadalmasan.

Egyelőre elmúlt a krízis. Két évvel utóbb Ljev Nyikolájevics boldog ifjú férj volt s azután másfél évtizeden át szerető családapa, kitűnő gazda, lelkes tanító a jasznaja-poljanai iskolában, ahol a maga szabad módszere szerint, a saját tankönyvei alapján tanította, feleségével együtt, a falu gyermekeit és - kisebb alkotásokon kívül, a Háború és Béke és Anna Karényina költője.

De sem a családi élet örömei és gondjai, sem gyarapodó birtoka és egyéb tevékenysége, még a művészet és a nagyszerű irodalmi siker sem elégítették ki kereső, nyugtalan lelkét. Az már egyszer a megváltó egyetemes felé lendült és meg-megújuló betegségek és melankóliák mellé most még egy újabb mozzanat sorakozott, izgatta, gyötörte és megnyugvást nem tűrt: ébredő szociális lelkiismerete. Gazdaságának igazgatása és a parasztgyerekek tanítása közben eszmélt fel az a lelkében, ugyanolyan szélsőséges érzékenységgel és szenvedélyességgel, mint minden egyéb, ami elragadta hatalmas és lágy természetét.

Leveleiben megleshetjük ennek az eszmélésnek első tapogatódzó fázisát. «A magam gazdasága az utóbbi időben elég jó karban van, írja 1865-ben, de az általános helyzet, a fenyegető éhség és népnyomor napról-napra jobban kínoz. Olyan sajátságos: szinte jóleső és borzalmas egyszerre. A mi asztalunkon rózsaszín retek, sárga vaj és barnára pirult puha kenyér a tiszta terítőn, a kertünkben zöldség, ifjú hölgyeink muszlin-ruhákban örülnek a melegnek és az árnyéknak, amott pedig az a gonosz ördög, az éhség, már végzi a munkáját, szarkalábbal borítja a földeket, repedéseket von a kiszáradt talajba, lehámlasztja a parasztok és parasztasszonyok kérges sarkait és felhasítja a jószág patáját.»

A régi nyugtalanító, lappangó, megokolatlan borzadás is fel-felüti a fejét és megtermi lelki visszahatásait. «Harmadnapja Arzamaszban szálltam meg éjszakára s ott valami egészen különös történt velem. Éjjeli két óra volt, rémesen elfáradtam, álmos voltam és nem fájt semmim. De hirtelen olyan szomorúság, félelem, borzadás lepett meg, amilyent még sohase éreztem... Tegnap este, útközben visszatért ez az érzés, de sokkal kisebb fokban, már felkészülten is vártam és nem engedtem elhatalmasodni... » Ezt 1869 szeptemberében írja feleségének, penzai útjáról. Két évvel utóbb kumisz-kúrára megy a szamárai baskír puszták vidékére és onnan írja Szofia Andrejevnának: «Amióta csak ideérkeztem, minden nap hat órakor meglep a lehangoltság, mint a láz. Valami fizikai lehangoltság ez, amelynek az érzését csak azzal tudom kifejezni, hogy a lélek különszakad a testtől.»

Ezek a testi és lelki nyugtalanságok, kielégítetlenségek egy új tanuló és olvasókorszakba viszik belé a költőt. A 40-es, 50-es évei - ez az ő igazi tanulási ideje. Egyrészt az orosz s a nyugati nagy poéták s a zene foglalják el, megtanul görögül és mérhetetlen gyönyörűsége telik a görög nyelvben s a görög klasszikusok eredeti alkotásaiban, másrészt a nemzetgazdaságtan ködös tájain botorkál és keresi útját. Ezen a téren csak sokkal később akad olyan vezetőre, akinek megoldását elfogadja és teljesen magáévá teszi: Henry George ez a vezető s a george-ista földreform Tolsztoj gazdaságtani hittétele. De legnagyobb, elhatározó szellemi élménye, a német idealizmus filozófiája, Kant és még inkább Schopenhauer. «Tudja-e mit hozott nekem az idei nyár? - szüntelen lelkesedést Schopenhauer iránt és olyan szellemi gyönyörűséget, amilyent nem éreztem még soha.» [*] Megtalálta a német gondolkodóban azt a gyötrő alapérzést, amely nem tudja elviselni az élet bűneit és belső ellenmondásait, hanem keresi a megváltást belőlük, megtalálta a szeretet, a részvét, a minden élőt átfogó egység etikáját és azt az ismeretelméleti idealizmust, amelyre szüksége volt, hogy értelmével is eljuthasson az evangéliumhoz. Istenhite elválasztotta a pesszimizmus apostolától, de világnézetének filozófiai megalapozása mindvégig az maradt, amit Schopenhauertól tanult. Kant ismeretelmélete itt valóban elvégezte azt a feladatot, amely eredetileg is célja volt: biztosította a vallás területi integritását, a tudományos vizsgálódás korlátlan szabadsága mellett. Majd héber tanulmányok következtek sorra s a biblia eredeti szövege. S végül odatorkollik az egész, évtizedes gondolati munka és erőfeszítés, amerre titkos ösztöne kezdettől fogva löki: a hit keresésébe az Evangélium kikötőjébe.

Eleinte ott kereste a vallásos megnyugvást, ahova gyermekkorának emlékei utaltak: egyházának hagyományai és formái közt. Reménykedve, szomjasan járta a pravoszláv egyház patinás kolostorait és templomait és kért tanácsot és tanítást annak nagytekintélyű papjai, aszkéta-barátai bölcsségétől. Igyekezett elnémítani értelme ellenvetéseit és elfogadni minden vallási hagyományt, ha csak ez érzése nem ellenkezett vele. «Nem értem, hogy lehet ezekre a jelenségekre alkalmazni az értelmesnek és értelmetlennek kritériumát... Ha azt mondja nekem ez a hagyomány, hogy legalább egyszer egy esztendőben igyam azt a bort, amit Isten vérének mondanak, akkor én megteszem azt, s a magam módján értem, vagy nem is értem, amit teszek... De mikor azt mondja nekem ez a vitázó okoskodások és magyarázgatások által eltorzult hagyomány; «imádkozzunk mindannyian, hogy minél több törököt pusztíthassunk el», vagy ha azt mondja, hogy aki nem hiszi, hogy az valóban az Úr vére az stb. stb. - akkor, nem az értelem szavára hallgatva, hanem a szívnek burkolt és mégis kétségtelen sugallatára, azt mondom, ez a hagyomány hazug». [*]

Így az értelmet egyelőre hajlandó volt elhallgattatni, de érzésében mégis olyan egyéni ítélőszéket állított szembe az egyház tekintélyével, amely lépésről-lépésre eltávolította attól s végül kiközösítést vont a fejére.

A törökök említése a Balkán-háborúra vonatkozik. A szerb felkelés nyomában ismét bevonultak az orosz hadak arra a vidékre, amelyen húsz évvel azelőtt mint ifjú, katonai dicsőségre vágyó hadsegéd lelkesedett a költő az orosz vezérek és orosz közkatonák erényeiért. Most világnézetének erjedésébe szólt bele a háború. Ekkor forrt ki hitének legfőbb tartalmává az egyetemes, kivételt és megalkuvást nem tűrő testvéri szeretet, a szó teljes és gyakorlati értelmében. Minden erőszak istentelen, a háború, a kormányzók és a forradalmárok erőszaka egyaránt. Harcnak a rossz ellenében sincs helye. Isten, azaz a szeretet országát csak egy hatalmas eszköz hozhatja meg, ha minden ember, akiben felgyúlt az evangélium világa, a maga helyén, a maga körében gyakorolja a testvéri szeretet cselekedeteit és nem vesz részt a rosszban. Ez a részt nem vevés, ez a szenvedőleges ellenállás, juttatta Tolsztoj híveit a cár börtöneibe és büntető zászlóaljaiba és Szibéria száműzöttei közé.

Az evangéliumi szeretet megvalósítása az élet gyakorlatában: ez lett most világnézetének, életérzésének tengelye, e körül forog azontúl harminc éven át minden sor írása, minden belső és külső konfliktusa. «Meggyőződtem róla, hogy az utat csak az élet mutathatja meg - az élet példája... Csak az adhatja meg a lökést. A példa - annak a megmutatása, hogy keresztényi, azaz értelmes és boldog élet lehetséges ezen a világon, mindenféle körülmények között - ez az egy mozgatja meg az embereket, ez az egy kell nekem is, önnek is, segítsük meg egymást, hogy véghezvigyük.» [*]

És ennek a hitnek biztos és boldogító tudata és állandó élménye felszabadította az értelmét is minden hagyomány és tekintély köteléke alól. Most nyugodtan kizárt mindent a vallásából, ami ellen az értelme tiltakozott és visszanyerte az emberi értelemben való bizalmát. Fanatikusan hitte, hogy az az evangélium, amelyhez eljutott s amely az igazi, a Krisztus evangéliuma, egyetemes és diadalmas hite az egész emberiségnek, megcáfolhatatlanul meggyőző minden elfogulatlan emberi elme számára, Pudozsában és New-Yorkban és Afrika sivatagain, hogy megegyezik a legmodernebb tudomány minden tartalmával, sőt kiegészíti és megvilágítja azt. «Nem lehet az embernek bebocsátani a hitébe semmit, aminek az értelem ellentmond. Az értelmet felülről nyerték, hogy vezessen bennünket és ha elnémítjuk, az nem marad büntetlenül. És az értelem pusztulása a legszörnyűbb károsodás.» [*]

Láttuk, hogy mennyire tudta és mennyire nem tudta megvalósítani a gyakorlati kereszténység tanát. Láttuk a nagy igazságát és a nagy hamisságát, amellyel küzdelmét vívta.

Egy új község gyülekezett körülötte, más, szélesebb, lelkesebb, elevenebb mint volt az, amelyet művészi alkotása hódított meg. Parasztok és diákok, lelkészek és katonák, forradalmárok és istenkeresők zarándokoltak hozzá és írtak neki és kérték és követelték válaszát és tanácsát, segítségét és útmutatását a maguk életének virradásában. Amerikai shaker-ek, manchesteri Tolsztoj-hívek, bolgár és magyar szekták, gúriai hegylakók és palesztinai zsidó telepesek, akik az evangéliumi gyakorlat alapján akarták szervezni életüket, foglalkoztatják és kívánnak tőle erkölcsi és néha anyagi támogatást. Anyagi támogatást csak azoknak juttatott, akik ügye iránt volt érzéke Szofia Andrejevnának is: a grófi vagyonnal az rendelkezett. És elhárított magától minden felszólalást és meghívást, amely Tolsztoj-községek és társulatok szervezésével függött össze. «Mindig az volt a meggyőződésem - és ez a meggyőződésem meg nem változhatik - hogy többet ér önmagunk és az emberiség szempontjából, ha annak a régi társulatnak vagyunk a tagjai, amelyet Isten alapított az emberiség tudatos életének kezdetén, mint ha magunk alakítunk szűk körű társulatokat nekünk belátható célok elérésére... Aki a nagy isteni társulathoz tartozik, az számtalan olyan dolgot fog cselekedni, amelyekre semmiféle Tolsztoj-társulat és semmiféle más társulat sem ad útmutatást.» [*]

Egyáltalában nem volt barátja a szervezkedésnek. E tekintetben következetes individualista és anarchista maradt mindvégig.

«Csak az igazságban lehet egyesülni. Az igazsághoz pedig csak egy út vezet. Ha keressük állandó, szüntelen erőfeszítéssel. Cselekedjük azt ami egyesít: közeledjünk Istenhez és ne légyen gondunk az egyesülésre. Az létrejön majd olyan mértékben, amilyen a tökéletesedésünk, a szeretetünk. Ti azt mondjátok: együtt könnyebb. Mi könnyebb együtt? Szántani, kaszálni, cölöpöt beverni... Istenhez közeledni csak egyedül lehet.» [*]

Sem anyagi támogatást, sem szervezkedésre bíztatást és tanácsot nem kaptak a hitvallótól, akik hozzáfordultak. Annál nagyobb együttérzéssel és lelkiismeretességgel mélyedt el minden egyes ember egyéni helyzetébe, aki tanácsát kérte és igyekezett őt rásegíteni az evangéliumi szeretet útjára.

Az orosz forradalom, amely a vesztes japán háború után fakadt ki először a megrendült cári kormány ellen, ott találta az agg Tolsztojt a két tábor között. A kivégzések felzaklatták idegeit és megzavarták az álmát.

«... Olyan tisztán állott előttem, hogy milyen mélységes öröme lehetett volna az, [*] ha megbocsát nekik. Nem tudtam elhinni, hogy kivégzik őket s egyúttal féltem és gyötrődtem a gyilkosaik miatt. Emlékszem, hogy ezzel a gondolattal dőltem le ebéd után a bőrdivánra, hirtelen elszunnyadtam és álmomban, félálomban, olyan élénken, mintha ébren lettem volna, úgy éreztem, hogy nem őket végzik ki, hanem engem, és hogy nem bírák és hóhérok a kivégzők, hanem megint csak én és ebben az agyrémes kábulatban riadtam fel... » [*]

Emlékiratszerű levélben fordult Sztolipinhez, a miniszterelnökhöz és meg akarta győzni, hogy a george-ista gyökeres földreformmal kiveheti a forradalom méregfogát és helyreállíthatja az orosz társadalom békéjét. «Csak két út között van Önnek választása: vagy folytatja megkezdett tevékenységét és tovább is részt vesz, vezető részt vesz a száműzetések, börtönök és kivégzések módszerében és célt nem érve áldatlan emléket hagy maga után s ami a fő megkárosodik a lelkében, vagy az európai nemzetek élére állva... igazi nagy és jó dolgot cselekszik, megnyugtatja a tömeget és véget vet azoknak a gaztetteknek, amelyeket ma elkövetnek a forradalmárok és a kormányzók egyaránt» [*]

Nem sokkal előbb ezt írja a forradalmárokról művei egyik terjesztőjének: «Ők azt tehetik az írásaimmal, amit akarnak, én abban őket meg nem akadályozhatom. De aki a kezükbe adja vagy hozzásegíti őket, éppen úgy tesz, mintha az evangéliumot - a könyvet - egy falu felgyújtására használná.» [*]

Íme, a hit, amelyet magának alkotott, meghozta a költőnek azt, amit benne keresett: a megnyugvást és annak az örömtermő tudatát, hogy az életnek általában és az ő életének különösen is mélységes értelme van. Hiszen aggkora leveleiből, közeliekhez és távoliakhoz; kisemberekhez s a világ hatalmasaihoz intézett szavaiból egyaránt az igazság szuverén tudatának, a fölényes emberszeretetnek fejedelmi méltósága szól. Titkos egyéni fizikai feladatának is teljesen megfelelt ez a hit: feloldotta és emelkedés forrásává tette a halál közelségének érzetét, amely az utolsó harminc év során állandóan visszatért, kisebb, nagyobb betegségek és elfáradások kíséretében mindig újra megjelent. Nem zavarta meg többé. Megbiztosodott a lelkében az a mozdulat, amely Én-jének tudatát a személyesből az egyetemesbe, a halhatatlanba helyezte át: És ezt az egyetemest, ezt a halhatatlant, egynek érezte, azzal a könnyes; boldogító szeretettel, amellyel gyermekkorától fogva szeretett. «A szeretet az embernek az a törekvése, amellyel kiszélesíti tudatát és beléfoglalja a másikét, a másokét. Ezért is mondotta János, hogy Isten a szeretet. Nem is egyéb az Isten: ő a mindenség tudata.» [*] « S aki a szeretetben él; Istenben él.» Hitében megtalálta gyermekéveinek boldog érzelmességét és ez megenyhítette a megvalósítás fogyatékosságának, gyengeségének fájdalmát.

Így gördül el előttünk Ljev Nyikolájevics Tolsztoj hosszú és gazdag élete, leveleinek igéző közvetlenségében. Annak mutatják, ami volt, kicsiny, korának első eszmélésétől az asztepovói halálos óráig, amelyben azt mondta: Nem így hal meg egy paraszt - gyermek, költő és hívő.

 

[+] Bevezetés Tolsztoj leveleinek legközelebb megjelenő kötetéhez.

[*] 1896. október

[*] 1882. augusztus

[*] 1901.

[*] T. A. Jorgolszkajának 1852. okt.

[*] 1852. jan.

[*] Jorgolszkajának 1857. ápr.

[*] U. a. 1857. máj.

[*] Fjetnek 1860. okt.

[*] Fjetnek 1869. aug.

[*] 1873. jan.

[*] 1881. okt.

[*] 1896.

[*] A manchesteri Tolsztoj-társulat elnökének 1901. aug.

[*] Feinerman-nak 1892. jún.

[*] A cárnak t.i.

[*] 1906.

[*] 1907. júl.

[*] 1906. jún.

[*] 1889.