Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám

Füst Milán: ADVENT
- Regény -

Nem vették észre, hogy az arcom megint tűzbeborult ... - mert mindenki az inasra figyelt, aki az ajtóban majdnem felbukott a tállal ...

- Nem tudsz vigyázni, - te barom! - förmedt rá a gazdája.

Leültünk a nagyasztalhoz.

Az ügyvéd, úgy látszik, be akarta tartani a világi rangsort, - mert az inast hozzám küldte először.

- Mi ez? - kérdeztem ... - még mindig lázasan örökös készülődéseimtől ... Mi ez? Spárga? - No, ha spárga, - azt először az Elnök Úrnak! ...

A szavaim után keletkező csend alatt nem gondoltam semmire ... Szédültem és vártam, - jöjjön akármi! ...

Egy pillanat múlva azonban már éles kacagás hasított bele idegeimbe - s én egy nevető s mégis ismeretlenül izzó tekintet előtt sütöttem le szemeimet ... - Az elnök volt.

- Nagyszerű! - kiáltotta ... Lássa, - ez aztán a tréfa! ... No Baronet - máris előlegben van nálam ...

- Ha valóban így van, - akkor mindjárt kérek is érte valamit, - mondottam ugyanabban a csodálatos izgalmi állapotban ...

E pillanatban az aranyozó bajusza villant meg a szemeim előtt.

- Parancsoljon Baronet, - mondá megint oly ünnepélyesen, ahogy a dzsentri-fajta szokta, ha az ígéret megtartásáról van szó...

- Kérésem az, hogy néhány kérdést büntetlenül lehessen feltennem...

- Parancsoljon Baronet! - mondá könnyedén, - de láttam, hogy szemei kezdenek halálosan elkomolyodni... - Csodálatos volt!

- Színjátszó szemek - gondoltam.

S éppen - alig hogy ezt gondoltam, - szemei tükre máris ismét változott... Farkasoknál, vagy ragadozóknál láttam egyszer ezt a zavaros tüzet... a mohóság foltjai mozognak bennük! - Éppen az első falatot emelte szájához...

- Költőnek mindent szabad! - kiáltotta gazdánk tele szájjal - szórakozottságot mímelve, - de éreztem, hogy nagyon figyel...

- no - de olyan, mint egy költő, - dohogta mély szemrehányással tányérja felé a fizikus.

- Szóval, ha megengedi Elnök Úr... - Nem is tudom, hogyan tegyem fel a kérdést...

- Bárhogyan! - csapott hangja a tányérok közé s olyan energiával, hogy elállt tőle a szívverésem...

No de: - már benne voltam. - Nagyon sápadt lehettem.

- Azt akarom kérdezni, - mondottam csendesen, teljes hidegvérűséget mímelve ... - hogy ezek az elitéltek ... már mint azoknak a szellemei ... - ezek sosem dörömböznek a fülébe? ...

- Ej, ha! - kiáltott fel az éles hangú, - szemtelenségemen egészen leplezetlenül elámúlva. - Az elnök azonban nevetett.

- Egészen érdekes kérdés! - mondá s szemei járásán láttam, hogy most mérlegel magában valamit ...

- Szó sincs róla, - van ennek gyakorlati érzéke, - éppen elég! - gondoltam ezalatt ... - Arról szó sincs, hogy valami nyavalyatörős szellemlátóval ülnék itt szemközt ... - Jobban kell vigyázni, - mert ez csal! ... Ez csal! ...

- Egészen érdekes kérdés, - ismételte ő nagyon lassan. - Hát tudja, - őszintén szólva - én nem igen tudom ám, ki az, aki beszél hozzám ... - Így hát meg sem tudom mondani Önnek, - bármennyire szeretném is, - tette hozzá mosolyogva.

- Hát nem ismeri őket? ...

- De - érzés után, - meg a hangjukról, - felelte megint nagyon csendesen.

- Hogyan? - Hát mindegyiké más? ...

- Igen ...

- És mindig ugyanazok jelentkeznek? ...

- Ez is értelmes és nagyon érdekes kérdés, - mondotta megfontoltan. - Lássa: - csodálatos dolog ez is! - Évekig ugyanazok, - mikor egyszerre csak csatlakozik hozzájuk egy új hang ... - Egy új gyötrelem!

Meglepve - értelmetlenül néztem reá ... Tekintete most oly meggyőző, nyílt és becsületes volt - s szürke szemei oly szomorúak! ...

- No és nincs közöttük egy kedves, nagyon barátságos hang ... - kezdtem ügyetlenül ... - de ő felemelte sziklafejét s én ijedten elhallgattam. - Tekintete most merev volt megint, hideg és elutasító...

- No és nem fél, hogy ördöngősnek fogják tartani? - fordítottam a szón ...

- Félni, - azt lássa nem tudok, - felelte, - s mintha evvel az előbb elhallgatott kérdésre akarna válaszolni. - Ma nekem, holnap neked - annyi az egész. - Azt hiszi, nem gondolok reá, - folytatta hidegen mosolyogva ... - Mi volna például, ha az írek, ezek a kutyák ... egy nap hatalomra jutnának Londonban ...

- Soha! - Mondotta az ügyvéd legyintve - s miután elfelejtette, hogy kanál van a kezében, - az kirepült belőle ... Egy pohár bor felborult.

- Természetes! - Úgy is van ... - visszhangozta a társaság ... - Itt van rá a tus! -

- Csakhogy ez vörös bor, - az pedig vért mutat, - mondá az elnök nagyon csendesen s mosolygós szemekkel, - de e pillanatban tekintetén mégis csak éreztem valami mást is ... - Valami delejes iszonyat száguldott itt végig a terítéken, mint az orkán ... s a bensők felkavarodtak tőle ... - S hogy ez akkor valóban itt történt: ezer jel mutatta, legfőképpen pedig az, hogy az elnök vállat vont s aztán, kis szünet után így szólt elgondolkodva:

- Hiszen én voltaképpen a mi katolikusainkra nem is haragszom annyira ... Csak azokra, akik az írekkel szűrik össze a levet ... - Ez már aztán gazság! - hiszen ezt mindenki beláthatja ... - folytatta felháborodva.

- A király Ő Felsége más véleményen van! - mondottam szerényen s oly gúnyos hangsúllyal, mintha magam is a király véleményén volnék.

Szavamnak óriási hatása volt. -

Mintha egy rossz álomból ébrednének, úgy fellélegzett mindenki.

- Még a tányérok is vidámabban csörrentek az asztalon ... - Irántam való bizalmuk pedig mintha megszázszorozódott volna egy másodperc alatt ...

Én pedig - egy mélyet sóhajtottam! - Talajt kezdtem érezni a lábaim alatt ... - bár, - bár a házigazda még mindig hallgatott ...

- S a királynak van igaza, - én mondom Maguknak, - kiáltotta a kereskedő - s általános helyeslés mordult szavaira vissza ... - Ki kell irtani még a magját is! ...

- No de azért, - furcsa dolgok vannak ám itt mégis csak ... - kezdtem ... - mert úgy határoztam volt, hogy most - most végre előállok vele ... Itt a legalkalmasabb pillanat! ...

- Hiszen én magam sem állhatom a katolikusokat, - folytattam - s a bensőm ismét sötétségbe borult e szavaktól ... - de csodálatos! ó csodálatos - hogy hitelem legyen, még nem is ismételtem ezt a mondatot ...

- De azért, - hiába, - vannak köztük elég jóravaló emberek is, - mondtam utána könnyedén ... - így például ...

- Mind gazemberek! - kiáltotta valaki ...

- Hiszen szó sincs róla ... de azért tetszik érteni, - olyanok, akiket véletlenül közelebbről ismertem ... Hiszen az ember a titkos mivoltukat nem láthatja ... - ők pedig azt hazudják, hogy az Egyház legbuzgóbb hívei ... - s így aztán közéjük sodródik az ember ...

- Természetes! - hangzott minden oldalról a teljes bizalom ...- Természetes! - S én körülnéztem: - az ügyvéd megint csak hallgatott. -

- Egyszóval ... - Így például én sokat voltam együtt gyerekkoromban egy kedves, jó fiúval, ... Egy drága, kedves, jó fiúval ... mondottam szinte zokogva s már-már magamon kívül ... - Rettenetes pillanat volt! - - Éreztem, hogy a szemeim kezdenek könnybe borulni.

Csend volt.

- Ki volt az? - kérdezte az elnök nagyon komolyan.

- Edgar Harris, - mondottam most már csendesen.

- Á - hát az? - kérdezte az elnök könnyedén - s láttam tapasztalt tekintetén, hogy máris összefoglalja magában, amit róla gondol.

- Volna kedve róla valamit mondani? - kérdeztem összetörten s mélyen megalázva a nyomorúságtól.

- Mit mondjak róla? - kérdezte ő s az asztal felett rajtam tartá nagyon figyelmes, hideg pillantását. - Hiszen biztosan ott volt a tárgyaláson? ...

- Mondottam Elnök Úrnak, hogy sohasem voltam egy tárgyalásán sem ...

- De hiszen azt mondja ... - Azt mondja, hogy úgy kedvelte ... - Nem volt ott a barátja halálos ítéleténél ... - Már bocsásson meg, ez nem szép Öntől Uram ... - Talán még a kivégzésén sem volt ott? ...

Megint elöntött az iszonyat.

S mégis, - egészen másként feleltem.

Legyetek hozzám irgalommal, akik ezt olvassátok!

Hiszen tudom, - én magam is jól tudom, mit jelent mindez? ...

Mert mi más e pár feljegyzés, amelyet itt papírra vetek, - mi más, mint vallomás arról, hogy mily gyenge vagyok - s mily céltalan az én egész életem? ...

- Igen, hiszen kedveltem, az igaz ... De az már nagyon régen volt ... - Mostanában, - mióta tudtam róla, hogy így viselkedik ... - De hát azért fáj az ilyesmi, tetszik tudni ... ha az ember közelebbről is ismer valakit ... Hiszen megérthet engem az elnök Úr ...

Csend volt.

- Ó - én megértem, - hogyne! - a Baráti szívet én nagyon meg tudom érteni, - mondá ő és tovább rágcsált egy csirkecsonton.

- Elnök Úr talán ott volt ... - ott volt a kivégzésén?

- Ó, hogyne, - hogyne, - mondotta könnyedén ... - Én minden kivégzésre elmegyek ... És különben is, - ez érdekelt ... - Jól a szemibe néztem neki, mikor elment előttem ... No de nagyon bátran viselkedett, - azt meg kell adni ...

- Úgy? - feleltem ... - miközben a verejtéket töröltem homlokomról ... - Úgy? - És ... és - én úgy vélem, - - ha valaki ezt a próbát jól kiállja, - akkor sok mindenről tett tanúságot Elnök Úr ...

- Szó sincs róla! - mondá épp oly hidegen, merőn szegezve rám tekintetét ... Megrendíthetetlennek látszott!

Körülöttünk pedig csend volt e pillanatokban, - csak csámcsogás, rágcsálás volt hallható az asztal felett, - vagy legfeljebb egy-egy ilyen kifakadás:

- Az ördögbe! - Nincs itt még egy kis sóska? ...

De a hang élénksége nem volt őszinte. - Úgy látszik, mindenki nagyon figyelt, mert várt valamit ...

- Király akart lenni! - kiáltott fel egyszerre az elnök, harsányan nevetve ...

- Tudom; - feleltem hirtelenül.

- Tudja - kérdezte ő csodálkozva ... Honnan tudja Sir? ... - Vagy még az utóbbi időben is érintkeztek: ...

Most akár mosolyogni is tudtam ...

- Holnap engem is fel akarsz húzni? - gondoltam mélyen a szemébe nézve. S aztán így feleltem:

- A nővérem mesélte Sir, - aki figyelemmel kísérte e pereket ... - Hiszen ő - ő maga is engesztelhetetlenül gyűlöli a katolikusokat ...

- Hát persze, - persze ... - mondotta most valaki szórakozottan, - mintha most már kevésbé hinne nekem. - Felnéztem tányéromról: - valóban az ügyvéd volt.

- No de ő, - hiszen ő gyerek volt még! - mondottam ekkor szegénynek utólagos; hiábavaló mentségére ...

- Nem volt az kérem gyerek! - vetette oda az elnök ... Szó sincs arról! - Öntelt fickó volt az, - de nem gyerek ... - Hiszen jogász volt ő is ...

- Igen ...

- Igen ... és én ismertem is ... - Hiszen találkoztunk mi már azelőtt is ... Sőt, - mi több, - még vitatkoztunk is jogi kérdéseken ... - mondotta és felnevetett.

- Mikor aztán először találkoztunk ott ... - folytatta aztán bizonyos passziózus hanghordozással ...

- Mikor az őrök behozták a tárgyalásra és elment mellettem - felnézett az rám az emelvényre ... Én persze szintén jól a szemébe néztem neki ... - - Mintha azt akarta volna mondani: - No - hiszen kollégák volnánk, vagy mi ... - csak nem vájod ki a szemem ... - - Te! Fiú! Adjál még egy kis salátát ...

- No - mondom, - így valahogy nézett rám - és úgy vettem rajta észre: sokáig hitt is őkelme ebben, hogy ez aztán valóban így is lesz ... Mert valahogy olyan tréfás kedve volt neki ... - No - hiszen én szeretem is a tréfát - szó sincs, - de ott aztán nem ismerem ... - mondotta ki. S rettenetes volt az arca e pillanatban.

- Hát szó ami szó, - de aztán mégis csak megtört ám egy kicsinyég ... - mikor látta, hogy mégse babra megy a dolog, - kiáltotta az elnök és hidegen, gőgösen nevetett. - A többi vele nevetett.

- Most - most muszáj nekem is! - gondoltam s az én szám is mosolyra torzult.

- No és - mikor aztán kihirdettem néki az ítéletet ...

- Fellebbezhetetlenül, - kiáltotta az ügyvéd örömmel ...

- Igen, - mondá az elnök, - aki e pillanatban elárulta magát: hogy mégiscsak jól esik néki fellebbezhetetlensége, - - Hát igen ...akkor megint csak összenéztünk ám ... - Mert az olyan bizalmas játék volt már közöttünk - tudja ... - És én meg nem szeretem a bizalmaskodást, - tette hozzá fitymálón.

- Szóval hát, - megint csak megnéztük egymást ... - Nem bánom, - gondoltam ... - Hát csak nézz! Most még lehet!

- De hát megfogadtam volna valakivel, hogy tudom, mire gondol ...Hogy hát - hej haj! Tündökölne föl csak egy napra is a katolikusok csillaga! ... - De fölhúzhatnám ezt az öreg fickót! - Már mint engem, - tetszik tudni ...

S megint harsányan nevetett.

- Aztán van-e katolikus csillag? - kérdezte valaki nevetve.

- Mindig kritizáltad az ítéleteimet ... - hát ne! - most kritizáld, - gondoltam és magamban ... - No és hát ennyi az egész ... - Akkor aztán ki is hirdettem neki ... Egy kicsit hátraszegte a fejit, - mikor meghallotta, hogy ha-lál! - Fura egy szó, - annyi szent! ...

- Valami titkos menyasszonya is volt neki, amint hallottam ... De az valahogy elinalt, mikor kiütött a skandalum ... Nyomoztam is utána, - de aztán gondoltam, - asszony, hát hagy szaladjon ... - Különben hát - egész csinos fiú volt - és hát nem is volt ostoba ...

- No aztán, - mondom, - még kimentem a kivégzésére is ... Ott megint nagyon rendesen viselkedett ... - No de mi lelte Baronet? - Mért olyan sápadt ... Nézd a! - rosszul lett! - No igyék gyorsan egy kis bort, - adjatok neki ... Igyék csak, igyék - erővel ... Nézd a szegényt!

- Lássa, lássa, - milyen finom lélek Maga ... Magának nem volna ám jó bírónak lenni ...

- Nem hiába költő, - mondta valaki gúnyosan a kavarodásban.

- No de ha a barátja volt, - nem lehet akkor csodálni, - hallottam a kereskedő gyengéd, meghatott hangját - s még megértettem benne a gazságot is ...

- Mért oly gonoszok az emberek - Úr Jézus! - lüktetett a fejemben a könyörgés ...

- Átmenni a próbán, - gondoltam aztán tétován. - Ó, hogy mért is nem szakad már meg a szívem! ...

- Hiszen van nekem jó lakásom, - jutott hirtelenül eszembe, - ott meg nem találnak ... És jó lesz, - nagyon jó lesz már otthon lenni ... És el-nyúj-tóz-ni! ... - Felállottam.

- Ugyan, üljön már le, Baronet! - kérlelt az elnök nagyon szívélyesen ... Igazán sajnálom, hogy én okoztam ... - Ügyetlenség volt - na! - De hát igazán nem szabadna ennyire ... - hogy mondjam csak ... szenzibilisnek lenni ... - Gyerekség az egész ...

- Nem olyan nagy sor az! - higgye el ... Ma nekem, holnap neked - Baronet ... Csak gondoljon mindig erre - és mindjárt meg fog nyugodni, - meglátja ...

- Igen ... igen ... a szellemek! - dadogtam ekkor és még mindig nagyon sápadt lehettem ... - Úgy látszik a bor is megártott ...

- Igaza van, - vannak szellemek Elnök Úr ... én ... én is hallom őket és néha még ... még beszélek is velök, - mondottam akadozva.

- No lássa! - kiáltotta egész józanul és gúnyosan nevetve ... - És én még az iszonyatnak ebben a mámorában is tisztában voltam vele, - mit művelek voltaképpen: - hogy ezt csupán azért mondtam most, mert meg akarom őt nyerni magamnak ... - mert félek! ... - mert halálos, elviselhetetlen félelem tombol bennem ...

No de nem jó helyen kereskedtem ... - Úgy látszik, nem szereti, ha privilégiumát más birtokolja ...

- Ez sem sikerült tehát! - mondottam magamnak lassan s talán bólintottam is ... S úgy éreztem, mintha a föld most már lassan-lassan szétnyílna a lábaim alatt ...

- No de üljön le Baronet! - mondá ő ... - S én gépiesen leültem.

- Brávó! - kiáltotta valaki.

- Csak azt nem értem, - mondotta ekkor az elnök, - csak azt nem értem, hogy van az, hogy Ön nem volt ott a tárgyaláson? ... s újra elkezdett enni.

- Hiszen hallja Sir, hogy a barátja volt! - mondá a kereskedő. - Csend lett szavai után.

- Avval, hogy a barátja volt, - avval még nincs meg a magyarázat reá, miért nem volt ott, - mondotta lassan és nagyon tárgyilagos hanghordozással az ügyvéd ... Éppen ellenkezőleg! ... Ha barátja volt, - akkor éppen az értetődik, hogy ott kellett volna lennie ... Hanem, - ahogy én feljegyzéseimből következtetek, - annak talán más oka lehetett Uraim, hogy a Baronet nem volt ott ...

E szóra aztán furcsa dolog történt velem.

A közvetlen veszély e pillanatában szétszórt, soha össze nem szedhető erőim mintha egy gyors és hatalmas ugrással összeugrottak volna bennem ... Valahol a vállamban éreztem őket - együtt ... végre együtt! ... - A karjaimat is könnyen emeltem és tudtam: el vagyok rá szánva, hogy ,- ha kell, - utat török magamnak közöttük. - S már a bútorok elhelyezését vettem szemügyre egy villámgyors pillantással. - Újra felálltam tehát.

- Mit akarnak tőlem az Urak? - kérdeztem szinte derülten, s éreztem, hogy szájam egy furcsa, fagyott mosolyban nyitva marad.

- Egy kis őszinteséget, Sir, - mondá az ügyvéd most már tányérja felé, - látszólag közömbösen ... - Ön ide eljön közénk, - de úgy látszik ... Úgy látszik Sir, egészen más érzések, - vagy hogy mondjam csak, - politikai meggyőződés vezeti Önt ide ... mint ahogy vártuk ... - - Ezt a szót: «vártuk», - furcsán hangsúlyozta s aztán rám nézett, vajon mit szólok ehhez? ... - - És én már éppen felelni is akartam. - Még nem tudtam ugyan pontosan, mit fogok mondani ... - de ma az az érzésem, hogy akkor, ha szóhoz jutok, - rábíztam volna magam a szavakra ... - ami a torkomon kifér: azt mondtam volna! ... Valószínűleg, régi, kiirthatatlan utánzási hajlamom döntötte volna el sorsomat: - könnyen lehet, hogy egy rettenetes szót vágtam volna oda nekik, hogy aztán épp úgy eltűnjek utána a sötétben, mint ama bizonyos bátor, felejthetetlen aranyozó ... - No de ekkor, ebben a furcsa pillanatban megszólalt az elnök ...

- Badarság! - mondá megvetően, metsző hidegen, ellentmondást nem tűrő erővel ... s utána lehunyta szemét. - Szava, mint a zengő parancs áradt szét az asztal felett.

- Nem röstelkedik Mester, - folytatta a csendben ... - Ez az Úr itt az Ön vendége ...S Ön olyan dolgokat hoz szóba! ... - nevetséges! - igazán nevetséges, - mondá láthatóan undorodva. - Kérem üljön le Baronet, - az én kedvemért!...

Aztán, - mintha ötlete támadt volna: - vidáman felélénkültek szemei ...

- No de üljön le igazán, - mondta szinte kérlelőn - és legyen egészen nyugodt kérem ... Hiszen - ne feledje: - én még mindig adósa is vagyok a kitűnő ötletért ... - És mindaddig adósa is maradok, - míg Ön azt nem mondja: elég! - No üljön le kérem ...

- Nem, köszönöm, feleltem halkan, - most már megyek ... - S e pillanatban egy különös, soha egészen meg nem érthető érzés hullámzott végig a szívemen ... Talán: a felszabadulás egy sóhaja volt ez, - vagy hála? ...

Nem, - itt már nem szabad alakoskodnom: ez a szeretet volt! - Áradó, mélységes és nyílt érzés e furcsa idegen iránt, - barátom gyilkosa iránt!

- No - ha mindenáron menni akar, - nem tartóztatom, - mondá ... - De valamit búcsúzóul - meg kell engednie nékem ... - - S ez egy észrevétel ... Az észrevétel pedig az, hogy Ön voltaképpen nagyon gyerekes természet, Sir ...

- Ez igaz! - mondottam a szeme közé nézve s majdnem megeredtek a könnyeim ...

- Mondom, hogy költő! - kiáltotta az ügyvéd ... S mintha e mentséggel most már engesztelni akarna ...

De az elnök most is csak megvető mosollyal nézett rá ... Mint egy patkányra ... - S én csak most eszméltem reá, - mi véleménye lehet róluk voltaképpen? ...

- Nincs ennek értelme, Sir, ... - amit Ön tesz, - már bocsásson meg, - fordult ismét hozzám. - Mi értelme van? ... - Ön talán kísérleteket tesz magával? - mondotta nagyon komolyan, - teljesen abbahagyva az evést ... - Szünetet tartott.

- Mondja csak kedves Baronet, - nem mindegy-e az, mikor pusztul el az ember? - tette hozzá váratlanul ... S az arca szinte ragyogott jókedvű, halálmegvető mosolyától - s oly jóságosan, nyíltan és egyenesen nézett a szemembe, hogy nem kételkedhettem szavai őszinteségében ... - Ez nem közönséges ember! - gondoltam.

- No de - hagyjuk ezt, - mondá ekkor kissé elkedvetlenedve s legyintett ...

- Miért hagynók Elnök Úr, - miért hagynók? ... E kérdések engem nagyon érdekelnek, - mondottam szinte lelkendezve ... És ... és meg kell most már vallanom: és nagyon megtanultam Önt becsülni, Elnök Úr ...

Újra legyintett. - E percben olyan volt, mint egy öreg tudós, aki tudományos eredményeit nem tartja személyes ügyének.

- Mindegy az! - tette hozzá elgondolkozva és maga elé nézett az asztalra. - S aztán megint felélénkült az arca ...

- De egy szerencse azért mégis csak érheti az embert, - mondá s arcán újra megjelent a gondolat diadalának ugyanaz a ragyogása ... - És ez: nagyobb szerencse, mint a vagyon, mint a nők szerelme, - mint akármi! ... És tudja, mi ez? ... Megmondom Önnek: - könnyen meghalni! - Szerencsés, könnyű és vidám pillanat legyen, - kiáltotta szinte elragadtatva ...

- Úgy? - kérdeztem ... - Lehet ... De hát ... de hát némelyek nem úgy halnak meg Elnök Úr, - sajnos ... - kockáztattam meg e végső célzást. - S ő megértett. - Arca egy kissé elsötétült ...

- No igen ... igen ... - De hát az megint más! - És: hiába! - láttam már nehezebbet is, - gondolkodott hangosan ...

- Különben - én nem haragszom azokra, akiket elítélek, - tette hozzá vállat vonva, szinte magamagának.

- No de nem tartóztatom tovább, - fordult hirtelen hozzám ... - Hanem tudja mit? - Úgy látom, Önt nagyon érdeklik ezek a ... ezek a, - hogy is mondjam csak - mostani ügyek ... Ha van kedve, - jöjjön talán el egy tárgyalásomra ... - Jó? - Legyen szerencsém, - mondá nagyon udvariasan.

- Mostanában nem igen érek rá, - feleltem kissé sötéten ... - Talán valami gyanú ébredt megint bennem.

- Nézze, - hiszen nem muszáj holnap ... Amikor éppen ráér! ... Advent első hetében még tárgyalunk ...

- El fogok menni, Elnök Úr, - mondottam ekkor magam elé ... Nagyon köszönöm Önnek a szíves meghívást ... - És Isten áldja az Urakat! ...

(Folytatása köv.)