Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám

Füst Milán: ADVENT
- Regény -

Odakinn nemsokára szerény, öreges köhécselés hallatszott s röviddel azután a házigazda karján egy pedáns öltözetű, töpörödött emberke jelent meg az ajtóban, aki féloldalát mintha maga után húzná.

- Ohó! - kiáltották üdvözlésére - s ő öregesen és nagyon barátságosan ingatta rá a fejét - mint valaki, aki cimborái közé érkezik.

Ámde különös! Mihelyt töpörtyű alakja beért a gyertyák fényébe s életvidor, friss és ravaszkás szemei megcsillantak előttünk s mihelyt csengő hangján megszólalt - elfeledtem, hogy öreg emberrel állok szemben.

- Van Gelden, az elnök - s ez itt a mi kedves Esdaile baronetünk, - akinek nővére a király második unokatestvérének neje, - s aki csak azért tisztelte meg szerény hajlékomat, hogy Önt megismerhesse, - szavalta az ügyvéd azzal a mechanikus gunyorossággal, mely mindig oly ellenszenves volt nekem ...

- Isten hozta Öcsém, - hiszen ismerem nővérét és ismerem családját, - kiáltotta az öreg olyan örömmel, mint egy gyermek, ha mézet kennek az orrára, hogy lenyalja.

- Mit örülsz annak oly nagyon, hogy ismered családomat? Te mafla! - gondoltam, mialatt meghajtottam magam előtte, s majdnem egészen elfelejtettem kivel beszélek.

- Ez volna a «gyilkos»? - kérdeztem magamtól meglepve ... Ez a gyengeelméjű komédiás? - nézzük csak! ...

- Hogyne, hogyne, - fecsegett ő tovább udvarias üdvözlésemre. Hiszen egy vidékről valók vagyunk! - Hát nem tudja? - Hogyne! ... Hát persze, - az én jó cimborám, Cobboldra persze maga már nem emlékezhetik szegényre ...

- Valóban nem, - de hallottam felőle ...

- Kitűnő cimbora volt, - együtt fütyöltünk, - no de mennyit! ...

- Nagybátyja volt - mi? ... Boldog idők! ... Három pint volt a mértéke neki - szegénynek ...

Közben izgett-mozgott s mindent jól megnézett magának s meg is tapogatott egyet-mást. - A mérleget is fel akarta emelni - de az ügyvéd kivette a kezéből.

- Nem értem uraságodat, - kérdeztem kissé bátortalanul.

- Nem ért? - kiáltotta. - Hát hogyan hogy nem ért? - Hát hogy lehessen ezt meg nem érteni? ... Mondom egész világosan: - három pint - volt - a - mértéke - neki ... - Még most sem ért? ... - Mosolyogtam.

- Hogyan? ... - mert megvallom, - még most sem értem ... Uraságodat...

- Hát úgy, hogy mindenkinek megvolt a maga mértéke, - még ezt sem tudja? - Látszik, tapasztalatlan ember ... - És ami a mérték volt, - az a törvény volt ... - Most már érti?

- Miféle mérték? - haboztam. - Hahotázott.

- Miféle mérték? - Hát maga a világon semmit sem tud? - Hát hogy mennyi fér bele! ...

- No és Uraságodba mennyi fért bele? - kérdeztem kissé szemtelenül.

- Nézd, milyen kíváncsi a kis huncut, - kiáltott fel a vékony hangú felé kacsintva. - S felhangzott megint a dörömbölés.

Hogy mennyi? - kiáltotta. - Hát, - tetszik tudni, - a tendencia lefelé menő irányzatot mutat, - sajna! ... Manapság már csak: négy pintecske egy ülésre ... lássa, - ott ... - ott már ki is van készítve nékem - mutatott a másik szoba felé ... No de akkor! - Más világ az kérem! Akkor: hat és fél - abbiony! - Az volt nékem az én megboldogult mértékem ... - folytatta sóhajtva. - No de üljünk is mindjárt neki ... - Mi?

- Menjünk át a másik szobába! - Indítványozta gazdánk.

S a társaság megmozdult erre.

*

A szolga, - anélkül, hogy figyelni tudtam volna rá, ott tett-vett körülöttem egy ideig ... Aztán elvitte a karos gyertyatartókat a másik szobába ...

- A sötétség kellemes! - állapítottam meg borzongva ...

A kandalló tüzébe bámultam, majd a lángok játékait figyeltem a sötét padlón ... - s elszórakoztattak ...

hogy mi idézte fel aztán, - nem tudom: - talán vörös, gyászos lobogásuk? ... Valami ismét eszembe hozta szegény barátomat ...

Lehet, hogy az örök éjszakán tűnődtem megint s azon, hogy a tűz, - bizony a tűz egyszer végleg kialszik! ...

Csak akkor ocsúdtam fel, mikor a társaság már a másik szobában zajlott.

- Két és fél! ... három ... Hohó - mi ez? ... - Rendben van! - négy apró pintecske ... - Kivan a mérték! - kiáltá ugyanaz a hang diadallal. - No de hol a Baronet? - Eltűnt?

- Itt vagyok! - kiáltottam s nehogy értem jöjjenek, sietve bementem hozzájuk.

Tekintetem merev lehetett s idegenszerű, - ezt magam is éreztem az ajtóban.

Ők pedig ott ültek egy kisasztal körül ... - - a kékesszínű, tömör bútorok fényjátékában, mint valami acsarkodó, hangos árnyalakok ... - Az ügyvéd a pohárszéknél a bort mérte ... - Megrázkódtam.

- Fel kell ébrednem, - gondoltam s újra átjárt az a bizonyos aggodalom ...

- Milyen szép itt Önnél! - mondottam gyorsan, - a remekül villogó teríték felé vetve egy pillantást ... - Leüljek? - gondoltam, - vagy menjek el? -

- Hiszen mondom én, hogy ez egy költő-féle! - kiáltotta gazdánk, - egy poharat nyújtva felém. - Igyék költő úr!

- Éljen a költő! - riadtak rám minden oldalról, felém zúdítva poharaikat ... - S valami nevetés-féle zaj lendült meg erre körülöttem, mely végighullámzott a szobán, - aztán eltűnt ...

- Bódult vagyok, - ebből baj lesz! - állapítottam meg ...

- Igen, - ... kábult vagyok ... olyan, mintha sokáig sötétben ültem volna ... - valahol! ... de hol is? ...

S most kikerülnék a zajos, napfényes piacra.

- Inni! - kiáltotta felém az elnök, mintha egy hajón parancsnokolna.

- Inni! - visszhangzott a kórus s én zavart mosollyal emeltem poharamat. - A bor most jól esett. - Nem tud egy jó tréfát, Baronet? - kérdezte harsányan az elnök, miután letette poharát.

Halljuk, halljuk! - kiáltották a többiek gépiesen, - minden érdeklődés nélkül. - Jobban vagyok! - gondoltam ezalatt, - hála Istennek! ...

- No, - nem tud egyet? - bíztatott az elnök.

- Hát, - talán ... - feleltem bizonytalanul s mosolyogni próbáltam.

- Talán, - az nem beszéd! - Szavalta valaki mögöttem.

- Ugyan ne szerénykedjék! ... - Az ilyen költő-féle csak tud egy jó tréfát! - mondotta most az ügyvéd ... Ha meg tud, - akkor meg igazán ne sajnálja, Sir ... - Az elnök úr nagyon szereti ám a jó tréfát ...

- Hogy szeretem-e? - Nemcsak szeretem, hanem becsülöm! - mondá ő hirtelen haraggal ... - Tudják maguk, mi van egy jó tréfában? - Esküszöm: fogalmuk sincs! ... - Tudják, mi van benne? - életbölcsesség! - vágta ki, mint az ítéletet ...

- Az - az! - zajongott mindenki! - s nékem szörnyű látomásom volt e pillanatban! ...

Amint a bólogató fejeket néztem ... - iszonyatos! - mintha véresek volnának! ... - riadtam fel - s abban a pillanatban már láttam is őket véresen gurulni ...

Az arcom nagyon eltorzulhatott ...

- A bor, úgy látszik, túlságosan felizgat, - állapítottam meg ... - Pedig milyen kellemes ez a bódultság! ...

- Hogy szeretem-e a tréfát? - harsogta tovább az elnök ... Tudja-e mire voltam képes egy jó tréfáért? ... - Nézze csak! - Valaki egyszer azt mondta nekem, - legyek fenn vele két nap két éjjel egyhuzomban ... Nagy kedve volna rá, - azt mondja ... No jó - és mi a fizetség, - kérdezem ... Gondolkozik ... Nézze, - mondom neki: - egy jó tréfa ... De kendnek kell ám kigondolni - úgy ám!

- No és? - kérdezték többen.

- Mit no és? ... Ki is gondolt egyet, de milyen nagyszerűt! ...

- Halljuk! - halljuk! - kiáltotta mindenki.

Az elnök mosolygott. - Bolondok ezek! - mondá nékem feléjük intve és ivott.

- Aztán, tudja Baronet - folytatta később, - egyszer meg megkértek, - járjak el, segítsek, - kényes ügy, meg mi ... Egy özvegyasszony, - a fia meg beállt valami betörőbandába ... Kegyelem kéne persze ... Két hétig szaladgáltam nekik...

- No de elég kövér volt-e legalább? - kiáltá most mohón fellobbanó arccal az a bizonyos magas, rosszkedvű úr, - akiről még mindig nem tudtam, ki legyen - s aki, - ahogy most megállapítottam, nyilván azért oly savanykás, mert mindig asszonyokon jár az esze ...

- Tudhatná Mr. Maton, - hogy az asszonyokat megveti ... - gúnyolódott a vékony hangú. - S az elnök is nevetett.

- No! - Egyszóval az is tudta már, mi a fizetség ... -

- Legalább tudjuk mi is! - mondottam ... Legalább tudom, - ha majd kérni akarok Uraságodtól valamit, - hogyan kell benyitnom? ...

- Tartom szerencsémnek Nemes Baronet! - mondá ő egész szertartásosan s egy kissé meg is hajolt ... Egy pillanatig komoly csend lett erre.

- No - és mi van az örökségi ügyemmel! Elnök? - kérdezte az ügyvéd.

- Egészen jól áll, - mondá s szemével az ügyvéd felé kacsintott. - A továbbiakról még majd beszélünk....

- No - és mindenki csak tréfával fizet? - kérdeztem ekkor ártatlanul hangsúlyt igyekezve szavaimnak adni. - Különös, fitymáló tekintetek érték arcomat...

- Ravasz ember, - mi? - mondotta az ügyvédnek, rám villantva szemei fehérjét. - Elpirulhattam.

- Úgy látszik, - félreértett, Sir, - kezdtem ...

- Hagyja, Baronet, - vágott ő szavamba jókedvűen. - Sose erőltesse meg magát! - - Igyunk! - adta ki a parancsot.

- De Ön félreértett, - Sir, - kezdtem újra ...

- Inni! - kiáltotta ekkor a kórus. - S én újra ittam.

- Hát, - ami a fizetséget illeti, - mondotta most a fizikus letörölve bajuszát, - furcsán vagyunk mi avval tulajdonképpen ... Mert ... mert - hiszen akárhogy forgatom, - az emberek gazok! - és punktum... - csattant fel hirtelen. - - Azt nyafogják, - hogy hát hiszen én úgy sem tudlak téged megfizetni ... hogy hát így - úgy, - hiszen te megmentetted az életemet ... Hát meg se próbálják ... És miért nem? Mert gazok! - egész egyszerűen! ... - kiáltotta és keserűn, passzióval nevetett utána.

- No de én kifogok ám rajtuk - de még hogy! - folytatta azután. Azelőtt, - persze az még másképpen volt ... Azelőtt persze még szamár méltóztattam lenni ... No de manapság már egy kicsit meggondolom ám a dolgot ... Először is tallért akarok látni, - addig ki sem veszem a zsebből a kezemet ...

Az elnök bosszúsan nézett a beszélőre.

- Nem szégyelli magát, - kérdezte dörmögve.

- No - no - no... Elnök Uram! - - Előbb ezt hallgassa meg, azután beszéljen. Nézze csak! - nem olyan egyszerű az! Lássa, - húsz év előtt Párizsban tanultam a L'hôtel Dieu-ben ... Egy adóbérlőnek a lánya feküdt benn, - gazdag ember, - a lánya meg nagyon beteg, - hát gondolom - nézzük! - mit tud a tudomány? - Tanulmányozzuk a dolgot, - forró láz, önkívület ... Egy reggel, - még az álmot sem törültem ki a szememből, - csak szaladnak értem, hogy a végét járja ... Veszek egy köpülyt, meg ami szükséges ... Hát csakugyan! - Ott fekszik, - se lélegzet, se szívverés, - hát bizony ennek vége! - már kezd is kihűlni ... Ott állok és gondolkodom, - akkor aztán hirtelen eszembe jut egy régi dolog ... - ezt egyszer Dániában láttam, - persze erre való a tapasztalat! - Szó ami szó - tél volt ... gyorsan kitakarni - egy vödör jeges, havas vizet reá úgy ahogy van ... Hát nem felijedt? - És avval aztán neki, - elkezdtük a pálcával ütögetni, - a másik meg dörgölte, ahogy csak bírta ... - persze nyögött, de aztán jól betakartuk utána ...

- No - és? - kérdezte a savanyú arcú.

- Hát - kutya baja! - Egy hét múlva felkelt. - A fizetség meg tudja mi volt? - Semmi! - kiáltotta és oly elkeseredetten nevetett, hogy majd megfulladt bele.

- No ez furcsa, - igazán furcsa, - sipította a gyapjúkereskedő. - No de hát tudni kell ehhez, - hogy ma már aztán másképpen megy ez a dolog ... Ma odahivatnám az apját és azt mondanám neki: - Nézze meg a leánykáját, Uram, - úgy! - és most letenni szépen tíz aranyat, - úgy! - és akkor aztán hozzákezdhetünk ...

- Úgy van! - Nagyon helyes - fakadt ki most már az ügyvéd is ... - Ezek azt hiszik, hogy az ember bolond! - kiáltotta s általános helyeslés követte szavait.

- Ostobaság! - csattant ekkor közénk egy éles hang ... - Mindnyájan riadtan néztünk az elnök felé ... - Egész sápadt volt a haragtól.

- Mi ostobaság? - kérdezte a fizikus és ő is belesápadt.

- Mindaz, amit Ön itt előadott, - mondá az elnök rendíthetetlenül.

- No-no Elnök Uram, - mi ismerjük már a Maga mondókáit, - mégpedig egészen jól, - mondta kesernyésen, s a hangja mégis a hordó kotyogásához kezdett újra hozzászelídülni. - Nagyon jól ismerjük - ismételte. - De hát én másképpen vagyok vele, tudja ... Maga ... Maga szereti az embereket ... hát csak szeresse ... én meg gyűlölöm, - dögöljenek meg! - kiáltotta megint rekedten és elfordult.

Az elnök megvetően legyintett.

- Ostobaság! - mondotta még egyszer halkan s mintha reménytelenül nézett volna maga elé.

- Hát olyan nagyon kell magának az a tallér? ... Nem jobb egy jó tréfa - kérdezte aztán s a szemei ismét ravaszkásan kezdtek ködleni ...

- Játszik ez? - vagy komolyan beszél? - gondoltam ekkor.

- Hát hiába! - sóhajtott a gyapjúkereskedő ... - Ebben most mégis csak a mesternek van ám igaza - Elnök! - Mert nem gyűlölni való az ilyen?

- Hát - szeretni kell az embereket, - vagy gyűlölni? - kérdezte most az elnök egészen szelíden ...

- Csak szeresse! - mondtam már, hogy csak szeresse! - mondotta a fizikus vállat vonva ... Hisz nevetjük is eleget! - mire megy vele? ... Tréfákat - azt igen! - Azt kaphat!

- Aztán mondja csak - nem jobb, ha olyat vár az ember, amit kaphat? - tette fel a kérdést ingerkedően mosolyogva ... És mondjuk, ha gyűlöl, - akkor meg mit kap érte?

- Mit? - kiáltotta a fizikus egészen felforrva ... Mit? - Semmit! - fakadt ki belőle az ügyetlenség s most már mindenki nevetett rajta. - Ő pedig felugrott és odaszaladt dühében az ablakhoz.

- Na lássa, - mondta az elnök szinte jóságosan ... Egy kis fölény Barátom Uram ... Egy kis fölény! - meg kell bocsátani az embereknek, - ennyi az egész ...

- Hogyan? Mit mond az Elnök Úr? - szóltam ekkor közbe a csodálkozástól egész izgatottan ... - S ő rám nézett ugyan, de aztán rám sem hederítve folytatta:

- Nézze csak, - mondotta, - Nem Maga is jobban jár, ha megbocsát? - Nem eszi magát, hanem nevet! ... - Nem jobb az? ... - - És azután: miért van Ön Másodorvos Úr úgy felháborodva? - Mert rosszak az emberek - mi ... - Hát aztán Maga is ugyanazt akarja csinálni, - ami úgy felháborítja? - Mondja csak? - Jobb lesz tőle a szájíze? ...

- Bolondság! - tette aztán hozzá és legyintett. - Nagy uzsorások az urak - ugye? - mondta és rám mosolygott, - aztán megint felhajtott egy pohárral.

Én ekkor azonban már alig tudtam türtőztetni magam. - Fojtott hangon kezdtem:

- Igen, - mondottam töprengve, - ha megenged egy kérdést Elnök Úr ...

- Tessék, - mondotta hidegen s minden érdeklődés nélkül.

- Nem ismerem itt ki magam, - morogtam ekkor félhangosan ... S az Uraknak nyilván az is a szándékuk, hogy ne ismerjem ki magam ...

Természetesen: - ostobaság volt ezt mondanom. - Szerencsére úgy látszik, nem igen figyeltek reám ... A többiek a párizsi esetet vitatták tovább s csak az elnök nézett gúnyosan, - összehúzott pillákkal egyenesen a szemeim közé.

- Nem értem, - hadartam ekkor idegesen, - nem értem Uram, - miféle jóságról beszélnek itt Önök? - Egy másféle jóságról talán, mint amelyről én tudok? ... - Az elnök mosolygott.

- Hát tud Ön róla egyáltalán valamit? - kérdezte.

- Valamit képzelek felőle Elnök Úr, - azt talán mondanom sem kell ...

- Hogyne, hogyne! - szóval képzelődik! - kiáltotta vidáman ... Sejt valamit felőle, - mondjuk így - ugye? ... Hiszen ezt akarja mondani ...

- Igen ...

- Hát persze! ... - Szóval csak sejt valamit, - no de én meg tudok valamit ... - mondá szinte ingerkedő fölénnyel.

- No és mit tud erről oly biztosan? - feleltem ... - Hiszen lehet, hogy többet tud, mint én, - azt nem vitatom ...

- Nem lehet, - hanem biztos Sir, - mondá és bosszúsan elhallgatott ... - Unottan forgatta aztán ujjai közt poharát ... S én nem tudtam, hogyan kezdjem.

Egy idő múlva azonban csodálatosképpen ő maga kezdte újra ... Lassan beszélt.

- Hiszen maga is hallott egyet-mást efelől, - bizonyára, - kezdette.

- Igen Uram, - feleltem kissé ingerülten, - bár hálásan is e komoly fordulat miatt. - De elhallgattam.

E pillanatban ugyanis az elnök arcán, - mintha fájás nyilallott volna bele, - különös, kínos fintor torzult ... - Aztán megszólalt újra s a hangja fáradtságot, kimerültséget, vagy valamiféle melankóliát fejezett ki.

- Na lássa! - mondotta még mindig maga elé bámulva ... - Na lássa! - De ha hallott is róla, - annyit talán mégsem hallott róla, mint én, - ugye nem? ...

- Honnan tudjam én azt Elnök Úr, - feleltem tétován.

- Na lássa! - felelte ő merengve és elhallgatott.

Az urak még mindig vitatkoztak.

- Ugyan hagyják már abba! - szólt rájuk, - de nem figyeltek reá.

- Nem tagadhatom, - mondotta ekkor ... Nékem az a határozott érzésem, Elnök Úr ... Hogy az Urak meg akarnak téveszteni engem ... - Én ebből az egész beszédből egy szót sem értek! ... tört ki belőlem.

Szemhéjait fáradtan emelte felém.

- Nagyon sajnálom! - mondotta közönyösen s megint elhallgatott.

- Hisz Ön a szellemekben? - fordult aztán hirtelen hozzám.

- Miféle szellemekben Uram? - kérdeztem meglepve.

- Mifélékben? - Már megbocsásson Baronet, - Ön szeret, úgy látszik, mindenről kétszer meggyőződni ... Úgy, ahogy mondom, Sir, - tessék csak nekem elhinni, - azt kérdeztem: - hisz-e Ön a szellemekben? ...

- Igyunk! - kiáltotta ekkor valaki - s mi megint üresen tettük le a poharat. - Ő pedig közelebb húzódott mellém.

- Mert, lássa, - mondotta most szinte bizalmasan, - nékem állandóan ezt dörömbözi ám a fülembe, - hogy legyek jó! - De mi az ördögöt legyek olyan jó? - folytatta szórakozottan.

- De ki? - kérdeztem rémülten. - Szinte kárörvendőn nevetett.

- Kik? - Hát a szellemek! - mondta most már szinte vidáman. - No de igyunk erre! - folytatta ... - s mielőtt felemelte volna poharát, - megjelent arcán az aggodalomnak és zaklatottságnak ugyanaz a kifejezése, - de nyomban el is tűnt. - Olyan volt, mint egy fáradt villám.

- Én nem tudom, - nem tréfál-e meg engem az Elnök Úr, - kezdtem ekkor ... - Rosszkedvűen nézett rám.

- Ugyan, - hagyja már abba ezeket a bolond gyanakvásokat Baronet, - mondotta szinte súgva ... Hiszen magunk között vagyunk ...

Erre a furcsa szóra valami hidegség megint megrázta egész testemet ... - Már nem tudom pontosan, hogy is volt ez?

Csak arra emlékezem, hogy nyomban utána nyílt, egyenesen és határozott kérdést akartam feltenni ... s hogy egy pár pillanatig reszkettem is a készülődéstől ...

De valami aztán óvatosságra intett. - S éreztem, hogy arcomba vérem melege lassan visszatér ...

- Szóval Ön ilyen összeköttetést tart fenn a túlvilággal? - kérdeztem lassan ... És kikkel érintkezik, ha szabad tudnom? ...

- Kikkel? - Hát szellemekkel!

- No de kik ezek? - Mindenkivel? - Vagy csak eggyel?

- Hát van vagy tizenhat ... Igen, - most éppen tizenhat, - felelte elgondolkodva - s oly rosszkedvűen, mintha terhes dolgokra emlékeztetném...

- No és mind ismeri őket Elnök Úr? ...

- Hogyne! - Már messziről! - Már a hangjáról megismerem a bitangját, ha kezd közelebb jönni ...

- Úgy? - mondottam ... s már megint ajkamon volt a szó ... - Várjunk még! - súgta ekkor valami.

- És Elnök Úr, - mit beszélnek ezek a szellemek?... - Kivel kell jónak lenni? - kérdeztem ekkor. - Mindenkivel? - Vagy csak egyesekkel? - Ez nagyon érdekelne engem ...

Ő az asztalra könyökölt és roppant nagy figyelemmel nézett reám.

- Hát bizony, - ez épp a kérdés Sir ... Önekik, lássa - az a véleményük, hogy hát mindenkivel ... - mert hát nagy itt a baj ebben a földi raktárban! ... - azt mondják legalább! ... - felelte és nagyot kacagott saját szavain ... - No de igyunk! ...

Bármily izgatott voltam, - én is nevettem ezen.

- És Ön nem hisz abban, amit ők tanácsolnak?

- Nagy huncutok! - Becsapják ám az embert! - mondá furcsa mosollyal s felemelve egyik ujját, - mintha engem is figyelmeztetni akarna.

- Maga, úgy látszik, megint szellemekről beszél, Sir, - fordult ekkor hozzánk az ügyvéd, - meglássa, magát egyszer ezek bevarrják egy zsákba és eladják a halpiacon, mint valami tonhalat ...

Nagy nevetés lett erre, - de az ügyvéd a szemeivel intett, hogy azért ne nevessenek túl sokat ...

Még nincs ám ki a mérték, - vetette ekkor ő oda felcsapva fejét s összeráncolva homlokát - s valahogy részeg méltósággal ... - Még nem igen tanácsos ám bizalmaskodni, - folytatta s úgy nézett körül köztük, mint a hajó kutyái közt.

- Eszemben sem volt Elnök, - súgta fülem felé hajolva s meghunyászkodva az ügyvéd ... - Csak nem gondolja! ...

Néztem alakját ... Milyen kicsi volt, mikor bejött - s milyen hatalmas most ennél az asztalnál ... - Mint egy szikla.

- Hát szó sincs róla, - az ő tanácsuk nehezen egyezik a mértékkel, - mondottam szemei közé nézve s felálltam. - És nehezen egyezik még valamivel ... azaz hogy ... - nem is tudom ... - Meg kell bocsátani, Sir, - egy kérdést mégis csak szeretnék még feltenni.

- Tessék!

- Én ugyan nem voltam egy tárgyaláson sem, amelyen az Elnök Úr ítélt ...

- Fellebbezhetetlenül! - tette hozzá a könyörtelenség hangsúlyával az ügyvéd ...

- Szóval én nem hallottam még soha tárgyalni ... de hát azt mondják mindenfelé, hogy nagyon szigorú! ...

- Én - szigorú? - Ki mondta ezt Önnek? - kiáltotta oly boldog meglepetéssel, hogy első pillanatban elámultam ...

- Hiszen játszik velem! - tértem aztán észhez, - persze! - A gazember! - - De vajon az előbb is csak játszott volna? ...

- Hogy ki mondja, - Hiszen magam is egy csomó halálos ítéletről tudok, Sir ... - Így például, - nem is mondhatom, mennyire meglepett a Wire testvérének esete ...

Egyre jobban belemelegedtem: - s észre sem vette, miről is beszélek voltaképpen.

- Az? - Éppen az lepte meg Önt? - kérdezte keményen és felegyenesedett székén. - Éreztem, hogy védőállásba helyezkedik.

- Az olyan gazember volt Uram, - hogy ha száz élete lett volna, - mind a százat el kellett volna venni tőle ... Aminthogy elveszik azt még tőle egypárszor ...

- Ilyen kiváló, okos ember testvére? - kérdeztem.

- Hát, tudja és magam is ezt kérdeztem tőle ... - Mire a kiválóság! - ordította a szemembe ... - Becsülik itt a kiválóságot? - Mit csináltatok ti Key-vel? ... Vagy az sem volt elég kiváló nektek? Hiszen agyba-főbe istenítették még életében ... Mégis ki segített rajta? - Éhen hagytátok dögleni! ...

- Úgy? - Hiszen ez nem is éppen ostobaság, - mondtam halkan.

- Nem, nem, szó sincs róla ... éppen az, hogy nem volt az buta ember, - csakhogy gazember volt! ...

- Szóval hát - nem olyan volt, mint a testvére, - mondtam sóhajtva.

- Lássa - pedig éppen olyan volt ... Csakhogy mondok én magának valamit Baronet ... Vegyen mandulát, lisztet, cukrot és tojást, - öntse bele egy fazékba, - rázza jól össze, aztán tegye a tűzre tíz percre ... Mi sül ki belőle? ... Egy kotyvalék ... Ha pedig szépen összerendezi - és akkor teszi a tűzre, - kijön a puding ... Ez a különbség, Sir ...

- Érdekes - és igaza is lehet, - feleltem ... No de ... itt már mondanom kell valamit ...

(Folytatása köv.)