Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám

LÁNYI SAROLTA: AZ ÖRÖMHÖZ

(Fragmentum)

Már nem tudom szép sorba, rendbe
elédverselni bánataimat
mert már nagyon gyűlölöm őket;
ne kívánj hát zengő szonettet
avagy szelíden hömpölygő rímpatakocskát
tiszteletedre,
mert ez már mind volt és hiába volt.
Fekete lávát ontok im elébed,
nehéz kővé dermedt hullámokat
egyetlen életemnek sötétlő zuhatagját
amely elömlik mind a téreken,
s az eleven dús zöldü réteken ...
forró mocsár ez, félelmetes, komor láp,
de te szentelt lehed ha érné
áldott tavaszt zihálna melle
és csókolózna pajkos szélfiakkal ...
Már nem tudom sorjába mindet,
csak azt tudom, hogy hajam hulláma húllong,
bús régi bronza ólomszínre szürkül
s a szememnek már nem könnyű a könny
fáradtan hordja pillám, haláltváró közönnyel.
A gyermekemet el - kitartom innét
meg ne fertőzze beteg bánatom
szép szülöttét egy megtépett szerelemnek ...
Ó mert szerelmem is van, remegő s gyáva, gyáva
orozva tör védelmetlen szívemre
szentelt magányom árva küszöbén,
mert urát elvették, ifjúságomnak édes társát
sóhajom sötét solyma suhanva zúg utána ...
csak torz csatlósa tör rám néha gyáván
hős urának jólismert fegyverzetében.
Gonosz szerelem ez, gonosz vágy,
gonosz lett a világ itt körülöttem,
hová meneküljek magzatommal
hol pihenjen meg végre e balsorsból kergetett szív?

Ó mutasd meg hozzád az utat
Öröm! s vezess, vezess,
még ha célnál a téboly áldott, feledtető derűje vár is
megváltó, ellenállhatatlan, harsány, harsány kacajjal!