Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám

THOMAS MANN: A VARÁZSHEGY
- RÉSZLET -

Thomas Mann, a modern német próza mestere, január 12-én Budapesten felolvasó-estélyt tartott, melyen bemutatta kéziratban lévő regényének a «Varázshegy»-nek (Zauberberg) egyik remekbe készült fejezetét.

Évek óta nem jelent meg tőle regény, a «Buddenbrock-ház» és «A királyi felség» óta s így új könyvét fölcsigázott érdeklődéssel várja az irodalom. Hőse egy jó, polgári családból származó német fiatalember, Castorp János, ki véletlenül a svájci hegyek közé kerül, egy tüdőbeteg szanatóriumba s különböző lelki tusák és szerelmi kalandok után ottreked. Kilenc évig él a havasok között, a «Varázshegy»-en, mely akaratát megbénítja, egész valóját megbabonázza. Az alábbi részlet a regényhősnek a szanatóriumban töltött első napjait írja le.

Ezt a fejezetet a német lapokat és folyóiratokat megelőzően elsőnek közöljük a kiváló író figyelmes kedvességéből, aki ezzel a Nyugat iránti rokonérzésének óhajtott kifejezést adni. A fordítás Kosztolányi Dezső műve. Itt jelezzük, hogy Thomas Mann legközelebb Goethéről és Tolsztojról szóló tanulmányát is kéziratban fogja rendelkezésünkre bocsátani.

Mikor Castorp János pénteken reggeli sétájától visszatért szobájába, már kopogtak nála és akkor megtörtént a svájci-német nővel, Mydendonck úrasszonnyal, vagy ahogy nevezték a «főápolónő őnagyságá»-val való személyes megismerkedése - mert eddig a nyilván nagyon elfoglalt hölgyet mindig csak távolról pillantotta meg, amint egy betegszobából jövet a folyosón áthaladt, s egy szemközti betegszobába lépett, vagy amint futóan felbukkant az ebédlőben és hápogó hangját hallatta. Most azonban csak neki szólt látogatása; a hurutja hozta ide, csontkeményen, röviden kopogott szobája ajtaján és belépett, majdnem mielőtt azt mondta: «szabad», közben pedig még egyszer visszahajlott a küszöbön, hogy megbizonyosodjon a szoba száma felől.

- Negyvenhárom - hápogta a nő érdesen. Helyes. Öregem, on me dit, que vous avez pris froid, I hear you have caught a cold, Vy, kaschetsja prostudilisj, azt hallottam, hogy meghült? Hogy beszéljek magával? Németül, már látom. Á, a fiatal Ziemszen vizitre megy, már látom. A műtőbe kell sietnem. Valakit mindjárt altatnak és babsalátát evett. Ha az ember nem vigyáz mindenre... És maga, öregem, azt állítja, hogy itt hűlt meg?

Castorp János elképedt a régi-nemes hölgy beszédmodorán. Amíg a nő beszélt, nem ügyelt tulajdon szavaira, fejét, a fürkészően fölemelt orrával, nyugtalanul, gördülő és kanyargó mozdulattal ide-oda forgatta, mint ragadozó állatok szokták ketrecükben s könnyedén összecsukott, szeplős jobb kezét, melynek csak hüvelykje böködött fölfelé, a csuklóban lóbázta, mintha ezt akarná mondani:

- Gyerünk, gyerünk! Ne hallgasson arra, amit mondok, hanem beszéljen Ön, hogy mehessek!

Negyvenéves nő volt, nyiszlett és formátlan termetű, fehér, öves, klinikai kötényt viselt, melynek mellén gránátkereszt lógott. Fityulája alól kitüremkedett gyér, vörhenyes haja s a vizes-kék, gyulladt szemei, melyeknek egyikén még egy erősen érő árpa is éktelenkedett, nyugtalanul tekingettek, orra pisze volt, szája békaszerű, ezen kívül alsó ajka ferdén előreleffegett, melyet beszéd közben lapátosan mozgatott. Ezalatt Castorp János szemlélte őt, azzal a szerény, béketűrő, bizakodó emberszeretettel, mely veleszületett tulajdonsága volt.

- Micsoda meghűlés ez, mi? - kérdezte újra a főápolónő és szemét áthatóan össze akarta morcolni, ami nem sikerült neki, mert másfelé kalandozott el. Nem szeretjük az ilyen meghűléseket. Gyakrabban meghűlt már? Talán az édesanyja is ily gyakran meghűlt? Hány éves? Huszonnégy. Ez az a kor. És most feljön ide és meghűl? Mi itt nem ismerünk semmiféle «meghűlést», kedves öregem, az afféle lenti lári-fári. (Ez a szó «lári-fári» roppant utálatosnak és kalandosnak tetszett a nő szájából, amint az alsó ajkával kilapátolta.)

- Biztosan gyönyörű kis légcsőhurutot csípett, az meglehet, látni a szemén is - (és újra furcsán erőlködött, hogy áthatóan a fiú szemébe nézzen, de most sem sikerült neki.)

- Hát a hurutokat nem a hideg okozza, hanem a fertőzés, melyre az ember hajlamos, csak az a kérdés, hogy ártatlan fertőzésről van-e szó, vagy kevésbé ártatlan fertőzésről, a többi lári-fári. (Már megint az utálatos lári-fári.)

- Lehet, hogy csak ártalmatlan fertőzésre hajlamos - mondta a nő és ránézett erősen érő árpájával, a fiú nem tudta, hogyan. Itt egy ártalmatlan fertőtlenítőszer. Bizonyára jót tesz majd magának.

És övén lógó fekete bőrzsebéből kis csomagot vett ki, melyet az asztalra tett. Formamint volt.

- Különben, úgy látom, föl van hevülve, mintha forrósága lenne. És a nő folyton az arcába tekintett, de mindig kissé rézsutos, keszeg pillantással.

- Megmérte magát?

A fiú nemet mondott.

- Miért nem? - kérdezte a nő és ferdén előreleffegő alsóajka megállt a levegőben...

János elnémult. A jófiú nagyon fiatal volt, úgy szokott még elnémulni, mint kisdiák, aki áll-áll a padban, semmit sem tud és hallgat.

- Talán egyáltalán sohase méri magát?

- De igen, kérem szépen. Ha lázam van.

- Öregem először azért mérjük magunkat, hogy meglássuk, vajon van-e lázunk. És most azt hiszi, nincs?

- Igazán nem tudom, kérem szépen, igazán nem vagyok képes eldönteni. Csak annyit tudok, hogy mióta itt fönn vagyok, kicsit melegem van és borzongok.

- Ahá. És van hőmérője?

- Nálam nincs, kérem szépen. Minek is, hiszen csak látogatóba jöttem ide, egészséges vagyok.

- Lári-fári! Azért hivatott engem, mert egészséges?

- Nem - nevetett a fiú udvariasan - hanem, mert kissé -

- Meghűltem. Ilyen meghűlésekkel már gyakran volt dolgunk. Tessék! - mondta s újra zsebébe kotort és kihalászott onnan két hosszúkás bőrtokot, egy feketét és egy pirosat, melyet szintén az asztalra tett.

- Ez itt három frank ötven és ez itt öt frank. Természetesen az ötfrankossal jobban jár. Ha vigyáz rá, egy életen át is kitart.

János az asztalról mosolyogva vette el a piros tokot és kinyitotta. Az üvegholmi becsesen hevert, mint valami ékszer, a piros bársonypárnán, az alakja szerint kivölgyelt mélyedésben. Az egész fokokat melegpíros vonalak, a tizedfokokat fekete vonalak jelezték. A számozás piros volt, az alsó, vékonyodó részt tükrösen csillámló higany töltötte ki. Az oszlop jóval az állati melegség rendes hőfokán alul állott, mélyen és hűsen.

Castorp János tudta, mivel tartozott magának és tekintélyének.

- Ezt választom - mondotta anélkül, hogy a másikat csak figyelemre is méltatta volna. Az ötfrankosat. Megengedi, hogy azonnal ...

- Rendben van - hápogta az ápolónő. Az ilyen fontos holmiknál nem is szabad pénzre nézni! Sohase siessen, majd megkapja a számlát. Adja ide, előbb jól lerázzuk, egészen le - így.

És a nő elvette kezéből a hőmérőt, ismételten a levegőbe lökte s ezzel a higanyt még mélyebbre kergette, egészen a 35 alá.

- Majd fölmegy, majd fölszökken a kéneső - mondta. No ez a magáé! Remélem tudja, hogy szokás nálunk? A becses nyelve alá venni, hét percig, négyszer naponta, tisztelt száját jól becsukni a hőmérő körül. Isten vele, öregem! Sok szerencsét kívánok!

És a nő eltűnt a szobából. Castorp János, aki meghajolt, az asztalnál állott és az ajtóra nézett, mely a nő mögött becsukódott és a szerszámra, melyet a nő otthagyott.

Ez volt tehát Mylendonck főápolónő - gondolta. Settembrini nem állhatja, és valóban, nem valami rokonszenves. Az árpája nem szép, különben bizonyára nincs mindig árpája. De mért hív engem mindig «öregem»-nek, a tetejében néha zs-vel a közepén? Ez diákos és különös. És itt eladott nekem egy hőmérőt, ennek mindig akad pár hőmérője a zsebében. Itt mindenütt vannak hőmérők, minden szekrényben, ott is, hol az ember legkevésbé várná, Joahim mondotta. De nekem nem is kell fáradnom, a hőmérő magától ölembe pottyant.

Kivette tokjából a csinos kis szerszámot, nézte s aztán nyugtalanul járkált vele le-föl a szobában. Szíve dobogott, gyorsan és erősen. A nyitott erkélyajtóra nézett és egy mozdulatot tett a szobaajtó felé azzal a szándékkal, hogy Joahimot fölkeresse, de aztán letett róla és újra az asztalnál maradt állva, torkát köszörülte, hogy kipróbálja reszelős-e a hangja. Erre köhögött.

- Igen, most meg kell néznem, van-e náthalázam - mondta és hőmérőjét gyorsan szájába dugta, a kénesős végét nyelve alá, úgy hogy a műszer ferdén fölfelé meredt az ajkai közül, melyeket keményen összecsukott, hogy semmi külső levegőt se engedjen be. Aztán karkötő-órájára pillantott: fél 10 múlt hat perccel. És most várni kezdett arra, hogy a hét perc elmúljon.

- Egy másodperccel se legyen több - gondolta - és eggyel se kevesebb. Bennem bízhatnak, akár fölmegy, akár le. Különben egy hallgatag apácát küldenek a nyakamra, mint annak, akiről Settembrini beszélt, Kreiser Ottiliának.

És járkált körül a szobában, a műszert nyelvével lenyomva.

Lassan tűnt tova az idő, a várás végtelennek rémlett. Két és fél perc múlt el, mikor az óramutatókra nézett, már aggódva, hogy a pillanatot elszalasztotta. Száz és száz dolgot művelt, tárgyakat vett föl és letett, kilépett az erkélyre, anélkül hogy unokatestvérével észrevétette volna magát, nézegette a tájékot, ezt a havasi völgy-ölet, mely lelkének jó ismerőse volt, minden alakzatával: ormaival, rajzos peremeivel és bérctetőivel, a «Brembühl» balfelől előreugró díszletével, melynek gerince harántosan lankásodott lefelé erre a helyre és oldalát zordon erdő födte, jobbfelől azokkal a hegyláncolatokkal, melyeknek nevét szintén tudta és az alpesi szirtfallal, mely a völgyet innen nézve, délen mintha bezárná, letekingetett a tetőkert utaira és virágágyaira, a sziklabarlangra, figyelt a suttogásra, mely a fekvőcsarnokból szüremkedett ide, hol kúráztak, majd visszafordult a szobába, hol a hőmérő helyzetét szájában jobbítani igyekezett és aztán megint azon iparkodott, hogy karjának előrenyújtásával lehúzza csuklójáról ruhája ujját és alsókarját arcához hajlítsa. Fáradalommal és erőlködéssel, mintegy tologatással, taszigálással és topogással töltött el hat percet. Mikor azonban a szoba közepén állva maradt s még álmodozni kezdett és gondolatait szabadjára engedte, akkor az utolsó, még hátralévő perc észrevétlenül osont el, macskatalpakon, egy új karmozdulat juttatta eszébe, hogy az idő titkon tovaillant és már kicsit későn volt, a nyolcadik perc egyharmad része már elmúlt, s erre azzal a gondolattal, hogy sebaj, az eredményre közönyös és nem jelentős, a hőmérőt kirántotta szájából és zavart szemmel rámeredt.

Abból, amit észrevett, nem mindjárt okosodott ki, a higany csilláma egybevillódzott a sima-gömbölyű üvegköpeny visszfényével, néha úgy tetszett, hogy az oszlop egészen magasan áll, majd, hogy egyáltalán sehol sincsen. A műszert odavonta egészen közel a szeméhez, ide-oda forgatta és semmit sem látott. Végül olyan szerencsésen billentette meg, hogy a kép szemébe ötlött. János megragadta ezt a képet és mohón feldolgozta értelmével. Tényleg, a kéneső kitágult, erősen kitágult, az oszlop eléggé magasra szökkent, a rendes vérmelegség határán felül állott több tizedvonallal. Castorp Jánosnak 37.6-ja volt.

Ugyanezen a délelőttön tíz és fél tizenegy óra közt 37.6 - ez már nagyon sok volt, ez «hőemelkedés» volt, láz, mint a fertőzés következménye, melyre hajlamosnak látszott és csak az a kérdés, milyen ez a fertőzés? 37.6 - Joahimnak sem volt többje, itt senkinek sincs többje, aki nem ágyban fekvő súlyos beteg, vagy haldokló, sem Kleefeldnek, akinek «légmelle» van, sem pedig Madame Gauchat-nak. Természetesen az ő esetében ez nem volt egészen komoly - csak náthaláz, ahogy lent nevezik. De megkülönböztetni és szétválasztani nem lehetett a kettőt, Castorp János kétkedett, hogy csak azóta van ilyen hőmérséklete, mióta meghűlt, és sajnálkozott, hogy már nem előbb fordult a hőmérőhöz, mindjárt az elején, amint az udvari tanácsos megértette vele. Nagyon okos volt ez a tanács, most tűnt ki és Settembrininek egyáltalán nem volt igaza, hogy gúnyosan és félvállról nevetgélt rajta - az a Settembrini, a köztársaságával és szép stíljével, Castorp János ellenben megvetette a köztársaságot és a szép stílt, ezalatt pedig újra és újra vizsgálta a hőmérő ítéletét, mely a káprázat folytán több ízben elveszett, de aztán a műszer buzgó forgatásával és billentgetésével megint visszakapta: és ez azt mondotta 37.6, annyi van, nagyon kora délelőtt!

Hatalmasan fölizgatódott. Néhányszor átment a szobán, a hőmérővel kezében, de azért vízszintesen tartotta, nehogy a függőleges rázdulás valami változást okozzon rajta, majd nagy vigyázatossággal letette a mosdó lapjára s mindenesetre a fekvőcsarnokba tartott, felöltővel és takarókkal. Ültőhelyében vetette maga köré a takarókat, amint tanulta, oldalról és alulról, egyiket a másika után, már gyakorlott kézzel, és aztán nyugton maradt, a második reggeli óráját és Joahim érkeztét várva. Olykor mosolygott és úgy rémlett, mintha valakire mosolyogna. Olykor melle szorongó remegéssel emelkedett és akkor köhögnie kellett hurutos melléből.

Joahim még fekve találta őt, mikor 11 óra körül, a gongütés után, átnézett hozzá, hogy reggelizni vigye.

- Nos - faggatta Joahim csodálkozva és széke mellé lépett...

Castorp János még egy darabig hallgatott és maga elé nézett. Aztán ezt felelte:

- Igen, hát az az újság, hogy egy kis hőemelkedésem van.

- Hogyan? - faggatta Joahim. Lázasnak érzed magadat.

Castorp János ismét váratott kicsit a válaszra és erre némi lustasággal ezt a feleletet adta:

- Már régóta lázasnak éreztem magamat, kedvesem, már az egész idő alatt. De most nem egyéni érzésekről van szó, hanem kézzelfogható tényről. Megmértem magamat.

- Megmérted magad! Mivel?! - kiáltott Joahim ijedten.

- Hát hőmérővel - válaszolt Castorp János nem minden gúny és szigor nélkül.

«A főápolónő» megvétetett velem egy hőmérőt. Hogy mért hív mindég «öregem»-nek, azt igazán nem értem; ez semmi esetre sem illő. De a hőmérő, melyet siettében rám sózott, nagyon jó és ha meg akarsz győződni, mennyit mutat, ott van benn a mosdón. Egy kis hőemelkedés, semmi.

Joahim azonnal indult és bement a szobába. Hogy visszatért, vonakodva ezt mondta:

- Igen, 37 fok és 5 1/2 tized.

- Akkor kicsit visszament! - vetette oda Castorp János gyorsan. Hat volt.

- Ezt azonban nem lehet semminek nevezni délelőtt - szólt Joahim. Szép kis komédia - mondotta és ott állt unokatestvére székénél, mint ahogy a «szép kis komédiá»-nál állunk, csípőre szorított kézzel, lehorgadt fejjel. - Ágyba kell majd feküdnöd.

Castorp János erre készen volt a válasszal.

Nem látom be - szólt - miért kell 37.6-tal ágyba feküdnöm, mikor te és annyi más, kinek épp annyija van - mindnyájan vidáman szaladgáltok.

- Ez azonban egészen más - mondotta Joahim. Neked heveny eseted van és ártalmatlan. Náthalázad van.

- Először is - válaszolt Castorp János és mondókáját most már előszörre, másodszorra osztotta be - nem értem, miért kell az embernek ártalmatlan lázzal - mert remélem az van - ágyba feküdnie, más lázzal azonban nem. És másodszor azt mondom neked, hogy a náthától sincs nagyobb forróságom, mint annak előtte. Azon a nézeten vagyok - zárta szavait - hogy 37.6 egyenlő 37.6-tal. Ha ti is szaladgálhattok vele, én is szaladgálhatok.

- De nekem négy hétig kellett vele feküdnöm, mikor megérkeztem - vetette ellen Joahim - és csak akkor volt szabad felkelnem, mikor kiderült, hogy a hőemelkedés az ágyban fekvéstől sem múlik el.

Castorp János mosolygott.

- Na és? - kérdezte. Azt hiszem, nálad másról van szó. Úgy látom, ellentmondásba keveredsz. Először megkülönböztetsz magadtól, aztán egyformán kezelsz. Ez afféle lárifári ...

Joahim sarkonfordult és amikor visszatekintett unokatestvérére, látni lehetett, hogy barnult arca egy árnyalatnyival elsötétült.

- Nem - felelte - nem kezellek egyformán, kérlek ne zagyváld össze. Csak azt állítom, hogy cudarul meghűltél, hallani a hangodon és ágyba kell feküdnöd, hogy gyorsabban leperegjen a folyamat, mert jövő héten haza akarsz menni. Ha azonban nem akarsz - úgy értem: ha nem akarsz lefeküdni, akkor ne feküdj le. Én neked semmit sem parancsolok. Most mindenesetre menjünk reggelizni. Egy-kettő, úgy is elkéstünk.

- Jó. Menjünk! - szólt Castorp János és ledobta magáról a takarót.

Szobájába ment, hogy kicsit megkefélje haját és míg ezzel foglalatoskodott, Joahim még egyszer a mosdón heverő hőmérőre pillantott, Castorp János pedig távolról szemlélte őt. Aztán mentek, hallgatag, és megint leültek helyeikre, az ebédlőbe, mely mint ebben az órában rendesen, fehéren csillogott a sok tejtől.

Mikor a törpe nő Castorp Jánosnak hozta a kulmbachi sörét, ő komoly lemondással visszautasította. Ma inkább nem iszik sört, egyáltalán semmit sem iszik, nem, köszönöm szépen, legföljebb egy korty vizet. Ez föltünést keltett. Hogy-hogy? Micsoda újítások! Mért nem iszik sört? - Egy kis hőemelkedése van, szólt oda Castorp János, 37.6, Semmi.

Erre az emberek megfenyegették őt mutatóujjaikkal - roppant különös volt. Hamiskásak lettek az emberek, fejüket oldalvást billentették, fél szemüket behunyták és mutatóujjukat fülük magasságába emelték, mintha szemtelen, sikamlós dolgok sültek volna ki valakiről, aki az ártatlant játszotta.

- Na, na, hát maga is - mondta a tanítónő és orcájának pihéje elvörösödött s közben mosolyogva fenyegette.

- Szép kis, csintalan históriákat hall itt az ember! No várj csak, te betyár.

- Ej, ej - szólt Stöhrné is és fenyegette kurta, vörös csonkjával s tonka ujját orra mellé biggyesztette.

- Tudja a módját, remekül adja. Ez is csak afféle - jópipa!

Fönn a felső asztalvégen még a nagynéni is fenyegette, tréfásan és csalafintán, mikor a hír hozzáérkezett; a szép Marusja, ki eddig alig vette észre, feléje hajolt, nézte őt, golyószerűen gömbölyű, barna szemével, kis, tarka asztalkendőjét ajkához szorítva, és fenyegette; Blumenkohl doktor, kinek Stöhrné elmesélte a dolgot, szintén nem állta meg, hogy tartózkodjon az általános taglejtéstől és közben természetesen Castorp Jánosra nézett s csak Miss Robinson viselkedett részvétlenül, zárt érzékekkel, mit mindenkor. Joahim illedelmes arccal lesütötte szemét.

Castorp János, kinek hízelgett ez a sok évődés, azt hitte, hogy szerényen tiltakoznia kell.

- Nem, nem - mondotta - tévednek, az én esetem a lehető legártatlanabb, náthám van, láthatják: a szemem könnyezik, mellem be van dugulva, fél éjszaka köhögtem, eléggé kellemetlen...De az emberek nem fogadták el mentekezését, pusmogtak és integettek neki kezükkel, ezt kiáltva:

- Igen, igen, igen, fecsegés, üres beszéd, nátha, láz, tudjuk már, tudjuk!

És aztán egyszerre követelték, hogy Castorp János haladéktalanul orvosi vizsgálatra jelentkezzen. Fölpezsdítette őket a hír; a hét asztal közül ennél beszélgettek legvidámabban. Különösen Stöhrné, nyakfodrai fölött a rikító vörös, csökönyös ábrázatával, a kissé ugrándozó arcbőrével, ő majdnem vad tereferélő kedvről tett tanúságot és áradozva fejtegette a köhögés gyönyörűségét, - igen, ebben föltétlenül van valami mulattató és élvezetes, mikor a mell barlangjaiban a viszketés erősödik és növekszik, az ember a görccsel és szorítással olyan mélyre leér, hogy az ingernek eleget tesz: hasonló tréfa ez, akár a prüsszentés, mikor a levegő hatalmasan nekidagad és ellenállhatatlanná lesz és az ember részegült arccal párszor viharosan be- és kilélegzi a levegőt, kéjesen megadja magát és az áldott kitöréstől elfelejti az egész világot. Csak néhány esetben jön kétszer, háromszor egymás után. Ezek az élet ingyenes élvezetei, mint példának okáért tavasszal a fagy-daganatokat vakarni, hogy olyan bűnösen viszketnek - odaadó őszinteséggel, kegyetlenül, dühödt gyönyörűséggel véresre vakarni és ha az ember ilyenkor véletlenül tükörben látná magát, akkor valami ördögi fintort látna.

Ily borzalmas tüzetességgel beszélt a műveletlen Stöhrné, míg a rövid, de dús villásreggeli véget ért és az unokatestvérek második délelőtti sétájukra indultak, le a Davos tér felé.