Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 1. szám

BRAUN RÓBERT: A LIBERALIZMUS JÖVŐJE [+]

Mint a fordító, Sídó Zoltán, bevezetésében említi, Hobhouse a londoni egyetemen a szociológia tanára, aki eleinte az erkölcsbölcselettel, azután pedig az emberi gondolat, a tudomány, a társadalom és fejlődése s a demokrácia kérdéseivel foglalkozott. Az eredeti munka 1912-ben, tehát a háború előtt jelent meg.

A szerző rövid áttekintését nyújtja az egész politika fejlődésének, azután pedig rendszeresen vizsgálja meg a liberalizmus összes elemeit, a polgári, közteherviselési, személyes, társadalmi, gazdasági, családi életi, helyi, faji, nemzeti és nemzetközi szabadságot, végül pedig a politikai szabadság és népszuverenitás viszonyát. Az analitikus rész után a liberalizmus fejlődésének története következik. A mű további tartalmáról fejezetcímei tájékoztatnak. Laissez faire. Gladstone és Mill. A liberalizmus lényege. Az állam és az egyén. A gazdasági liberalizmus. A liberalizmus jövője. A fordító szerint e mű «szigorúan tudományos munka, amelyet csak az vegyen kezébe, aki nem agitációs pártkiadványt, hanem objektív, komoly munkát keres». Bár a fönti rövid tartalmú ismertetésből eléggé láthatja az olvasó, hogy itt nem tisztán elméleti munkáról van szó, mégis szükséges kiemelni, hogy a szerző a liberalizmus buzgó párthíve, akinek ez a munkája határozottan védőirat a liberalizmus mellett, csakhogy érvei nem éppen a tömeghez, hanem a tudományos gondolkozásban gyakorlottabb olvasóhoz szólnak. Bár vannak a könyvben elméleti fejtegetések is, mégis túlnyomó benne a gyakorlati szempont és a fordítóval legalább részben ellentétesen azt kell megállapítanunk róla, hogy ha nem is pártkiadvány, de határozottan agitációs irat.

Persze nem olyan agitációs irat, mint pl. John Stuart Mill On Liberty-je. Erről senkinek nem jutna eszébe azt mondani, hogy védőirat. Sőt ellenkezőleg, csupa agresszivitás, bátor előkeresése az ellentéteknek, kerülése a kompromisszumoknak. Gyújtó könyv volt a maga idejében és mindig meg fogja ragadni azoknak az országoknak az ifjúságát, amelyek még nem jutottak el politikailag arra a színvonalra, amelyen Anglia akkor állt, amikor Mill ezt az esszéjét írta. Két emlékezetes nevű balkán politikus fordította le egészen fiatalon saját anyanyelvére és látta el lelkes előszóval: magyarra Kállay Béni és szerbre Karagyorgyevics Péter, a későbbi szerb király, aki akkor, alig húszéves korában, a szabad Svájcban így készülődött arra, hogy ősei trónját visszafoglalja.

E két könyv közti összehasonlítás világossá teszi, hogy Mill idejében a liberalizmus hódító fiatal eszme volt, ma azonban, Hobhouse könyvéből úgy látszik, mintha attól kellene tartani, hogy túlhaladott álláspont. Hobhouse szerint, mintha a plutokrata imperializmus felső malomköve és a szociáldemokrácia alsó malomköve közé került volna. Ez a két párt, noha minden egyébre nézve ellentét van köztük, a liberalizmusra nézve egyetértenek ebben a kritikában: «Tudunk rólad mindent; keresztülmentünk rajtad és kijutottunk a másik oldalon. Tiszteletreméltó agg vagy már, aki egyre Codbent és Gladstone-t, az egyéni jogokat, a nemzetiségek jogait, a népképviseleti kormányzást hajtogatod. Amit mondasz, nem minden igazság nélkül való, de irreális és nem érdekes». (224.l.) Ha mindez megfelelt a tényállásnak 1912-ben, ezerszerte inkább megfelel ma. A liberális párt nemcsak hogy szinte az egész világon (Amerikában, Angliában, Franciaországban) a háború óta elvesztette uralmát és parlamenti kisebbség lett, hanem úgy látszik, mintha még a kisebbségek közt is elveszítené vezető szerepét. Angliában, Franciaországban a plutokrata imperializmussal szemben az ellenzék vezető szerepe a munkáspárté, Amerikában pedig eléggé mutatja a liberalizmus helyzetét, hogy New York állam törvényhozásának többsége a teljesen szabályosan megválasztott szocialista tagokat kizárta és ezek a mai napig is ki vannak zárva.

Mill napjaiban a liberalizmus fölemelő eszme volt, amely aztán uralomra jutott, a hozzáfűzött reményeket nem váltotta be teljesen, hitelét veszítette, kisebbségbe jutott és úgy látszik, mintha reménytelen védelmi harcot folytatna elveszített pozíciójáért. Bizonyos, hogy Hobhouse-nál is érezhető bizonyos csüggedtség. E csüggedtség még sokkalta nagyobb az óliberálisoknál. Erre klasszikus példa James Bryce, aki legutóbbi nagy művében, [*] amely több mint ötven éves államférfiúi pálya tapasztalatainak összefoglalása, így ír az előszóban: «nem vagyok annyira szerelmes saját nézeteimbe, hogy azoknak propagandát akarnék csinálni és igyekeztem a tapasztalatomból eredő pesszimizmust elnyomni.».

Ha azonban egyrészt azt látjuk, hogy a liberalizmust külső megjelenési formában nagy csapások érték, ne feledjük, hogy az ellentétes elvet, a tekintély elvét ért csapárok nem kisebbek és nem kevésbé reálisak. Legerősebb védőbástyái összeomlottak. Csak a legfőbbeket említsük: Oroszország, Németország, a Monarchia, Kína és Törökország, a tekintély elvének e régi fellegvárai teljesen összeomlottak és ha valaha fölépülnek, soha többé a régi tekintély elvén alapulni nem fognak. Megingott ez az elv Indiában és Egyiptomban is és szinte úgy látszik, hogy a maga tisztaságában, ahogy a háború előtt fönnállt, sehol sem található többé, hogy halálos sebet kapott. Száz év előtt az egész világon két oly állam létezett, ahol nem a tekintély elve, hanem a demokrácia uralkodott: Az Egyesült Államok és Svájc. A demokrácia, a liberalizmusnak ez az előföltétele és tartozéka, legalább is oly veszedelmes hangzású szó volt, mint ma a bolsevizmus. És ma mit látunk? Hogy nincs olyan állam a világon, amely hivatalosan és nyíltan szembehelyezkednék a demokrácia elveivel.

A liberalizmus híveinek, akik a reális és nem a látszólagos sikereket mérlegelik, mindenféle átmeneti természetű, múló és helyi jellegű kudarcok dacára sincs semmi okuk arra, hogy ne tekintsenek teljes bizalommal a jövő elé. Mert a liberalizmus távolról sem egyenlő a liberális párttal. Ismeretes dolog, hogy a formák gyakran élik túl a tartalmat. Az igazi liberalizmus szelleme néha már kezdettől fogva is hiányzott egyes un. liberális pártokból (pl. a régi magyarból), máskor pedig idővel onnan máshová helyezkedett el, noha a pártszervezet tovább is liberálisnak nevezte magát. Épp ily hiba volna pl. a szocializmus erejét Angliában vagy Amerikában aszerint becsülni, hogy mily erős a szocialista párt. Semmi sem volna tévesebb, mint azt képzelni, hogy a szocializmus ereje Német- és Angolországban úgy aránylik egymáshoz, mint a német és angol szocialista pártok tagjainak száma. Ez természetesen a másik irányban is igaz. Az autokrácia, amely annyi évszázadon át volt úgyszólván az egyetlen politikai erő Oroszországban, nem semmisülhet meg máról-holnapra. Leglényegesebb elemei hiánytalanul megtalálhatók ma is, más elnevezések alatt. Az angol liberalizmus hagyományainak főörököse ma az angol munkáspárt. Oda özönlöttek át a liberalizmus legjobb erői, személyi és eszmei erők egyaránt. Oroszországban Bucharin ideálisnak találja, hogy egy mérnöknek, aki ma Moszkvában dolgozik, a szovjet parancsára huszonnégy óra alatt készen kell állnia arra, hogy pl. 10 000 kilométer távolságra, Szibériába induljon. Elképzelhetetlen, hogy ilyféle gondolat bármely legszélsőségesebb angol szakszervezetben is ne találjon a legerősebb ellentmondásra. Sok százéves autokratikus nevelés után lehet csak egy nép előtt ily eszméket hangoztatni.

Angliában ma egy, jelentőségében egyre növekvő radikális munkásmozgalmi irányzat a guild socialism, amelynek legfőbb gyakorlati javaslata, hogy a termelés egyes ágainak vezetése az illető szakszervezetek kezébe jusson. Azt lehetne gondolni, hogy ez ugyanaz, mint amit a bolsevizmus akar. Pedig szó sincs róla. Az egyéni szabadság, az individualizmus elvei itt nem nyomatnak el, hanem harmóniába hozatnak a kollektivizmus elveivel.

Hobhouse könyvének sok érdekes részlete közül csupán kettőt kívánok e helyütt kritika tárgyává tenni. Az egyik az, amit a felsőházról mond. Ő a második kamarát szeretné megfosztani mai nem választott formájától, viszont ha nem is a képviselőházéval egyenlő, de mégis pozitív hatalommal akarná ezt fölruházni. Azonban maga is azt mondja, ha mindkét kamarát egyenlő alapon, ti. népszavazással választják, nehéz az egyik hatalmát korlátozni a másikkal szemben. Hobhouse bátran hivatkozhatott volna Amerika példájára, amely ezt teljesen igazolja. Az amerikai felső kamara, a szenátus, hatalomban inkább fölötte, mint alatta áll az alsó kamarának. Sőt az elnök nagy hatalma a törvényhozó testülettel szemben is tisztán arra vezethető vissza, hogy épp úgy letéteményese a nép bizalmának, mint a kongresszus. Azonban, és ezt az ellenvetést kell tennünk Hubhouse-val szemben, mi célja van annak, hogy ugyanez az akarat kétféle képviselettel bírjon? Ha a választás tényleg kifejezi a választók akaratát, a két kamara összetétele teljesen azonos lesz. Akkor pedig semmi értelme sincs, mert nézeteltérés esetén igen súlyos komplikációk állhatnak be, amelyek fölidézése egyáltalában nem kívánatos. Amerika, Svájc, Németország második kamarája egészen más eset, mert a második kamarák helyi egységeket (államokat és kantonokat) képviselnek és a helyi autonómia őrei a központi hatalommal szemben.

Hobhouse-t nyilván az a félelem vezeti, hogy a puszta számbeli többség esetleges lehet és nem képviseli a nemzeti igazi, belső akaratát. Gyakran ily esetleges többség dönthet jóvátehetetlenül életbevágó kérdésekben és Amerika példája nagyon gyakran mutatja, hogy az elnök és egyes államokban a kormányzó vétó joga mennyi rossz, sőt veszedelmes törvényhozási aktust akadályoz meg. Ez azonban csak látszólag igaz ily nagy mértékben. Ti. a törvényhozók sok esetben csupán azért szavaznak meg egy javaslatot, mert előre tudják, hogy a kormányzó vagy az elnök úgyis élni fog vétó jogával és nagy kérdés, hogy megszavaznák-e, ha ily gátló hatalom nem volna. Pl. egy számánál vagy befolyásánál fogva hatalmas választói csoport saját, külön érdekének a köz rovására való támogatását kéri egy képviselőtől vagy egy párttól. Ha ezek tudnák, hogy támogatásuk döntő hatású volna, esetleg haboznának. Tudván azonban, hogy a vétójog úgyis érvényteleníti támogatásukat, csupán aközött kell választaniok, hogy mihez ragaszkodnak jobban: elvi álláspontjukhoz-e vagy bizonyos számú biztos szavazathoz.

Tagadhatatlan, hogy az egykamarás rendszerrel jár egy bizonyos kockázat, ti. hogy hirtelen változások megrázkódtathatják a normális fejlődést, de idáig egy oly kétkamarás rendszert nem tudtak javasolni, amely ne foglalna még sokkal nagyobb kockázatokat magában. (Bryce új művében nagyon sokat foglalkozik e kérdéssel.) Viszont a tények azt mutatják, hogy Angliában, ahol ma de facto egykamarás rendszer van, ez a kockázat inkább csak lehetőség, semmint valóság.

Egy másik súlyos kérdést is tárgyal Hobhouse, azt, hogy mekkora legyen a politikai jogkiterjesztés. Nem föltétlen híve annak, hogy minden fölnőtt ember szavazati joggal bírjon, bár a gyakorlatban mindenkinek megadná, akitől föltételezhető, hogy értelmesen tudja azt saját érdekében fölhasználni. Természetesen minden azon fordul meg, hogy ezt hogyan értelmezzük, mert ily elvi alapon megállhat a legszűkebb oligarchia és a legtágkörűbb demokrácia. Két dolgot azonban meg kell állapítanunk. Az egyik az, hogy politikai jogok puszta dekretálással nem keletkeznek. Szinte az összes dél-amerikai államokban az általános választójog és a köztársasági államforma uralkodik. De ezek az államok, mint Bryce i.m-ben és South America c.m-ben megállapítja, távolról sem demokráciák, hanem a valóságban oligarchiák és terrorral fönntartott katonai diktatúrák, amelyek élén egy-egy generális áll, akit míg hadseregére számíthat, hivatali ideje letelte után újból megválasztanak államfőnek. Az igazi politikai jogkiterjesztés csak politikai neveléssel karöltve lehet igazi jog, egyébként csak alaki jog marad. A másik észrevétel pedig az, hogy egy társadalmi osztálynak idő kell arra, amíg megkapott vagy megszerzett politikai erejének tudatára jut. Bryce írja (i. m. II. k. 622. l), hogy 1878-ban, amikor a munkásság nagy része szavazati jogot kapott és mégis a konzervatívok győztek, megjegyezte egy külföldi lap tudósítója előtt, hogy meglepő, mily kevéssé élnek a munkások a nekik jutott hatalommal. Mert még nem tudják, hogy mily nagy hatalmuk van, felelte az idegen, Bryce szerint az angol munkásság csak 1905 óta kezd óriási hatalma tudatára jutni.

A fordítás gondos, élvezetes, a fordító jegyzetei a célt szolgálják. Csupán abban tévedett, amikor azt írja, hogy Henry George a földet köztulajdonba kívánta venni, (l0l. l.) Erre sohasem gondolt, ő csak száz százalékos földjáradéki adót akart, de semmiféle állami földkezelés vagy földárverés sem járt eszében.

 

[+] L. T. Hobhouse: Liberalizmus. Budapest: Világirodalom (1921.) 262 l.

[*] Modern Democracies. 1-2 vs. London: Mac Millan 1921.