Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara

Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
- Regény -
XVIII.

A báróné nem jött többé Mossóczyhoz. Még a teniszpartik is elmaradtak. Reggel kilovagolt a birtokra, ahol éppen folyt a munka, rendelkezett, bevonult órákra az irodába, számolt, tervezett az ispánnal és egyedül, valami fokozott tevékenység volt egész magaviseletében, amelyet a cselédség is megsínylett. A szakácsné arról panaszkodott, hogy milyen szekáns lett egyszerre a méltóságos asszony, az inasok hajszolódtak, mert a bárónénak eszébe jutott általános takarítást rendezni az egész kastélyban. Szokatlan tevékenység izgalma volt a házban. A kis báró menekült ez elől, alig várta, hogy elmehessen hazulról, csak éppen az étkezések alkalmával volt otthon. Lovagolt, vadászott, az ispánnal járt egész nap, még vacsora után is eljárt hazulról a báróné tudta nélkül. Mossóczy sejtette, hogy bejárnak a faluba az ispánnal, aki ki akarta élvezni nőtlen függetlenségét, búfelejtés ürügye alatt ott mulatott, ahol éppen módja volt benne. A kis báró elejtett néha egy-egy csacska szót, amiből Mossóczy azt következtette, hogy valami nők miatt járnak esténként a faluba.

Ő nem igen tartott velük. Vadászni még csak elment, első kísérlete óta érdekelte a vadász-mulatság, egyszer egyedül is elment vadászni s hozott egy-két foglyot, meg egy fiatal nyulat. Akármit csinált is azonban, nem tudta magából kiűzni a várakozást, amelyet már megszokott: egész nap az este után vágyódott, mindent csak olyan félfigyelemmel csinált, a gondolata mindig az éjjel felé sodorta. Tudta bizonyosan, hogy az éjjel nem fog számára hozni semmit, a várakozás hiábavaló, nem ismétlődik többször az, ami eddig volt és mégis csak sóvárgott egész nap, hátha mégis. A gondolata tisztán látta a valóságot, hogy a tündérmesének örökre vége van, az idegei azonban nem jártak együtt a gondolatával, a maguk útján éltek tovább és vártak, vártak, mint ahogy a száraz fű várja az esőt, amely nem fog jönni.

A báróné változatlanul kedves volt vele szemben, mintha nem emlékezne semmire, sőt mintha nem lett volna soha semmi s ő soha nem lett volna ebben a házban más, mint a szimpatikus házi instruktor, akit megbecsülnek, mert jól végzi dolgát s rendesen viselkedik, de ezentúl semmi több. A legcsekélyebb nyoma sem maradt a báróné magatartásán annak, hogy nekik számadásuk van egymással, hogy belenyúltak valaha egymás életébe, hogy egy rendkívüli bizalmasság, a világon lehetséges legbensőbb közellét volt valaha köztük és hogy ennek még vannak valamelyes maradványai. A függöny legördült mindannak mögötte, ami velük történt, Mossóczy ott állt előtte, vágyott még egyszer bejutni a függöny mögé, de tudta, hogy hasztalan, nincs semmi mód visszajutni oda, ahol egyszer már volt.

Voltak percei a lázadozásnak. Ilyenkor dühvel gondolt a bárónéra, azt gondolta, nincs joga így viselkedni, ami történt köztük, az kötelez, annak kell hogy folytatása legyen, nem lehet úgy tetszés szerint elvágni, mint a varrógépből kipergő cérnát Terveket forgatott a fejében, hogy számadásra vonja a bárónét, megfenyegeti, kényszeríti, harcol vele. Aztán kinevette magát. Van neki valami eszköze a harcra? Van mivel kényszerítse? Egyáltalán tud-e, mer-e ő akaratot mutatni az előtt az asszony előtt, akinek az egyszeri tekintete igazgatta nemcsak őt, hanem a féktelen Sanyi bárót és mindenkit, aki a varázskörébe került. Rosszul kezdte, eddig sem csinált semmi mást, mint amit a báróné akart, egyszerűen, magától értetődő meghódolással engedett minden kívánságának, ezután sem lehet másképp, nem lázadhat fel, meg kell adnia magát.

Hát megadta magát. Tisztában volt azzal, hogy ami a bárónét rávitte mindarra, ami történt, az egyáltalán nem volt szerelem, az ő személye nem volt fontos mindebben. A bárónéban túlhabzott valami - unalom, harag, féltékenység, bosszúvágy, Isten tudja miféle hosszú idő óta elraktározódott indulatok - a hab kipezsgett a pohár szélén és véletlenül éppen Mossóczy Pál teológus volt a közelben... Mossóczy nagyon szerény fiú volt, el sem merte hinni, hogy a báróné szerelmes belé s azért teszi, amit tesz. Neki csak véletlenül hullott az ölébe ez a gyönyörűség, a tréfás végzet adományaképp, örülnie kell, hogy egyáltalán hozzájutott, nevetségessé válna önmaga előtt, ha tovább kapkodna utána hasztalanul. A bárónét most elérhetetlen magasságban látta maga fölött, sokkal magasabban, mint azelőtt, mielőtt még a magáénak mondhatta volna, a viszonyuk fizikai vonatkozásai szinte elmosódtak emlékében, csak a gyönyörűség kimondhatatlan érzése maradt benne, valami elvont emlék, amely nem tűrte gondolatában a realisztikus emlékekkel való kiegészítést. Valami olyan tisztának érezte az egész dolgot, amelyhez erkölcsi megítélés nem is férkőzhetik, amelyről maguktók leolvadnak a gyanús részletek. Szegény kis Mossóczy, nem is sejtette, az idealizálásnak milyen képessége dolgozik benne, mennyire nincs neki tehetsége arra, hogy józanul, materiális valóságában értékelje, ami vele történt. És még kevésbé sejtette, hogy ez a naiv idealizmusa mennyire eszközzé, tárggyá teszi őt a báróné kezében.

A báróné étkezés közben, néha utána is beszélgetett vele, kedvesen, udvariasan, némi asszonyos anyáskodással, de mindig közömbös dolgokról, egyensúlyozottan, nyugodtan, mint aki csak azért beszél, mert éppen együtt vannak és beszélgetni kell. Vacsora után most minden este zongorázott, Mozartot, Chopint, Wagnert is, de Mossóczy, bár élvezte a nagyszerű művek szép előadását, nem érezte soha az árnyékát sem annak a hatalmas felindulásnak, melyet akkor a Csajkovszkij darab keltett benne. Utána mindig szomorúan, ernyedt lehangoltsággal ment a szobájába.

Az egyik este Sanyi báró azonnal vacsora után eltávozott, a báróné cigarettával a kezében oda ült Mossóczy mellé egy karosszékbe a dohányzóba.

- Mit gondol - szólt - le fogja most már tenni Sanyi a vizsgát?

- Most már készen van - felelt Mossóczy. - Egyszer még átismételjük az anyagot és akkor kezeskedem róla, hogy nekimehet a vizsgának.

- Hála az Istennek - mondta a báróné - legalább ettől a gondtól is megszabadulunk. Az uram azt kívánja, hogy minden esetre tegye le most az érettségit és aztán menjen az ősszel az egyetemre.

Mossóczy nem felelt. Egyedül voltak a szobában, az a gondolata volt, hogy most volna az ideje beszélni arról, ami őt egyedül foglalkoztatta, de nem tudta, mit mondjon. Hallgattak még néhány percig, aztán a báróné, mintha elejét akarná venni annak, hogy ő mondhasson valamit, gyorsan elvágta a hallgatást és ezt mondta:

- Azért maga Mossóczy, még nálunk marad egy ideig?

- Szeptember ötödikén otthon kell lennem - felelt Mossóczy és most már tudta, hogy soha többé nem fog a bárónéval beszélni a maga dolgáról.

- Ameddig maradhat, kérem maradjon - mondta a báróné. - Nagyon szívesen látjuk itt valamennyien. Mintha családtag volna...

Aztán hozzátette:

- Két-három nap múlva hazajön az uram, ő is meg kell hogy ismerje magát.

Aztán felkelt és kezet nyújtott.

- Jó éjszakát Mossóczy.

Mossóczy kezet csókolt és érezte, hogy a báróné ezt a rövid, száraz beszélgetést azért tartotta szükségesnek, hogy megállapítsa, hogy ezentúl ez közöttük a viszony, hogy ilyen társalgás lehetséges csak többé vele. Mint mindig, most is ő diktálta teljes fölénnyel, ellentmondást nem tűrő határozottsággal a kettejük közötti distanciát.

Mossóczy azzal a biztos, szomorú tudattal ment szobájába, hogy most már nemcsak mindörökre le van zárva minden, ami köztük történt, hanem ez a lezárás hivatalos, visszavonhatatlanul konstatálva is van.