Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám

Nagy Zoltán: Epilógus egy könyvhöz és egy élethez

Óh könyvem, most bús lapjaid lezárom
S ráfordítom a sötét fedelet.
Hadd fedje, mint nap tarkaságát álom,
Melyben az ember mindent feledett.
Kitelt a napszám. Nem nyomja a járom
Többé nyakam, mely görnyedt eleget.
S most add, Uram, sovány bérét hadd lássa
Szőlődnek régi, elfáradt kapása.

Az Úr Kertjében voltam én kapás
S nem baj, ha most más részegűl a bortul.
Volt dér, aszály, fagy, féreg, száz csapás
De mégis im szüretre mustom csordul.
Tarlott tőkéim űli hervadás
S már bús nyaram dércsípte őszbe fordul,
De voltam én! Hulló verejték gyöngye
Tanúm reá s a föld munkált göröngye.

Oh Múló Szépség! Én, ki ámulón
Ébredtem egykor tavaszi meződön,
Hol száz múló sziromban nem mulón
Ragyogsz, én már más istenhez szegődöm.
Mert örvényt láttam, melybe nem nyul ón
És vándoroltam hosszú esztendőkön,
Szünet nélkül, bölcsességet tanítván,
Magam lévén a mester és tanítvány.

Mert lángvirágid közt száz tüske szúrt
S mérges gyomok bódítottak betegre
S míg itta két szemem a kék azurt,
Befonta lábam indák rengetegje.
Vonóm vad kéjjel szaggatta a hurt,
De más dal kelt a lélekben remegve
S haló szavát hallottam messzi jelnek,
Mint kürtök hogyha egymásnak felelnek.

S széthajtva a vad virágos bozót
Szagos indáit, messze néztem én
És sóhajtva egy hosszút, búcsuzót,
Nagy útra keltem életem delén.
S éreztem szellőt, frissülést hozót
S félúton jött zsongó patak elém,
Utam mutatta lepke, gyík, madár
S szédülve hátrált a kék láthatár.

S egy lett velem a lomb, amelynek árnyán
Pihentem délben és a lomb felett,
Testvérem szállt kerengve könnyű szárnyán
S testvérem mind a szökdelő evet.
Oh hány örömnek uj csodája vár rám!
A mindenség barátként rámnevet!
Egy az Isten s a nap, amely ragyog!
Egy a világ s e világ én vagyok!

Én bennem kél a nap s le bennem áldoz!
A csillagos bolt énbennem forog!
Én virágzom, ha lent sötétlő fákhoz
Égő-lilán hajlik a völgytorok.
A Jón kellem enyém s a Hellén páthosz,
Csak bennem élnek elmult hőskorok!
Zugj, Óceán! Szél harsogj! Zendülj, ének!
Öröktől voltam és örökké élek!

S hol tornyosul egy szellős Himalája,
Ott építettem kunyhót, egyszerűt.
Havas csúcs fent, de zöldellőn alája
S puhán az erdők bársonya terült.
S a messze völgyben kigyózik a pálya,
Melyen elértem napsütött derűd,
Fennsík, honnan szemem lenéz az utra,
Magam teremtvén önmagamat ujra!

Oh béke, béke! Munkálok serényen,
Versenyt a sok szemelgető madárral,
Zöld gyik suhan a napsütött sövényen
S cirpel, dönög, zümmög örök bogárdal.
Napszámos hangyák futnak a fövényen
S mindenki tudja dolgát a világgal.
És végezzük, amit a Gazda mondott,
Fent én és lent testvérem, a vakondok.

S ha majd kitelt az év a hű cselédnek
S mit testem, lelkem titkául most gyónok,
Hamvad a tűz, mit szüntelen cseréltek,
Molekulák, Atómok és Iónok,
Ha elszunnyad a Pásztor s szerteszéled
A nyáj, melyről most mint testemről szólok,
- Ős csillagűr tejutja, szertepergőn,
Vagy táncoló szunyograj csendes erdőn:

Oh váljatok, mint őszi szél ha fujja
Tilinkóját, a fecskék, darvak válnak,
Mint gyermekek felbomló koszorúja,
Kik új játékra jönnek össze másnap,
Mint oszló báli nép, mely gyül majd újra
Tüzén új éjnek, vágynak, harsogásnak,
Oh váljatok, hogy új nap újra lásson
Egy boldogabb, vidám találkozáson.