Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 23. szám · / · Hevesy Iván: Katakombáktól a Dadá-ig

Hevesy Iván: Katakombáktól a Dadá-ig
II.

A két mögöttünk hagyott, tragikusan megbukott kultúra: a görög-római és a keresztény-feudális bármelyikének története egyforma bizonyító erővel illusztrálja a kultúrák evolúciójáról tett megállapításokat. A görög-római kultúra struktúrája primitívebb és azért egyszerűbb, tisztább áttekintést ad. Történeti perspektívánk is sokkal nagyobb vele szemben, mint a nyomunkban levő nyugati feudális kultúrával szemben, amely a hanyatlás utolsó századai után most agonizál. Ezt a kultúrát viszont sokkal jobban ismerjük úgy művészeti, mint társadalom-formai szempontból és azért alkalmasabb arra, hogy az evolúció menetét ezen mutassuk be. A görög-római kultúra történetéből elengedő lesz majd, nagy vonalakban legalább, az analóg tüneteket felsorakoztatni.

A nyugati keresztény kultúra kialakulása három fázist mutat. Az első: a haldokló római birodalomban kifejlődő első kereszténység ideje. Itt alakult ki még tisztára egy szellemi evolúció útját járó, társadalmi, hatalmi formákat még nem befolyásolható kultúrmozgalom, amely egy küszködő új világ metafizikáját, hitét és etikáját sarjasztotta ki magából. Ez a mozgalom az első félezer évben folyton szélesebben és mélyebben terjedt, hogy északeurópa primitív, formátlan, törzsi életet élő barbárjaiból erős örökösét nevelje a bukott antik kultúrának. A második fázis: a népvándorlás lezajlása után az elhelyezkedett és kikristályosodott északi fajok, a megtalált etikai elvek alapján, megalkotják egy új világbirodalom magját és megmutatják annak struktúráját. Az első ezredév letelte után lép ez az új kultúra a kialakulás harmadik fázisába: tökéletes, teljes erőben emelkedik fel az internacionális, keresztény-feudális világbirodalom.

Az új világ etikai szisztémája tehát már meg volt az első fázisban is, ha még rejtett formában is, a Krisztus által megteremtett és Szent Pál által kidolgozott és akcióképessé tett keresztényi tanokban. A későbbi evolúció ezek közül a tanok közül azokat emelte és fejlesztette ki, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy egy organikusan felépített társadalom és hatalmi rendszer kialakulását segítő és azt fenntartó etikai rendszer alapjául szolgáljanak. Erre pedig nem a felebaráti szeretet és a testvériség elve az eredményes, hanem az egyetlen tekintély elve, és a földi siralomvölgyért a túlvilági kárpótlás ígérete. Ez az a két doktrína, amelyre a keresztény-feudális társadalom épülete felemelkedett. Az alázat, a testi örömök kárhoztatása, a túlvilági boldogsággal való kecsegtetés kitűnő eszközök voltak arra, hogy a nép milliók csendesen tűrjék kizsákmányoltatásukat. Az egyetlen isteni tekintély elve még hasznosabb szerepet töltött be: elfojtotta a lázadozó gondolkodást az élet értelméről, elkerülhetetlennek és szükségszerűnek jelentette ki a sorsot és végül, ami legfontosabb, kulcsot adott a hatalom megosztására. Nincs hatalom csak az Istené s az Istentől! Az Isteni hatalmat, amely azonban nemcsak a lélekre terjed ki, földi helytartó gyakorolja: a pápa, aki egyenesen isteni jogutód és a császár. Hogy e kettő között a hatalmi alárendeltség nem volt fixírozva, az egyik fő hiányossága a feudalizmus hatalmi rendszerének és rengeteg harc kiinduló pontjául szolgált. A hatalom megosztása egyébként tökéletes módszerű volt, úgy az egyházi, mint a világi hatalomban. A legfelső hatalomtól lefelé lépcsőzetesen adódott át mindig több végrehajtó közegnek. A rétegek lefelé folyton szélesebbek voltak. Minél kevesebb feljebbvalója volt valakinek, annál több alárendeltje. A feudalizmus hatalmi rendszere hierarchikus volt és piramidális formát mutatott: a legalsó réteg, a jogtalan dolgozók adták a széles alapot, fölöttük a számban folyton kevesebb uralkodó osztályok, a csúcson a pápa illetve a császár. A középkornak természetesen nemcsak a hatalmi szervezete mutatott ilyen hierarchikus formát, hanem egész gondolkodásmódja és világszemlélete is. A középkori ember, amint hierarchikus rendbe sorozta még az elképzelt túlvilágnak, pokolnak és menyországnak a lakóit is, úgy osztotta különböző fontosságú, egymásnak fokozatosan alárendelt kategóriákba a látható világ tüneményeit, az égi testeket épp úgy, mint az embereket és az állatokat. A világot szigorúan geocentrikusnak képzelte. A föld az isteni teremtés kiinduló pontja, e körül mozognak mindjobban alárendelt fontossággal a nap, a hold, a bolygók és a csillagok. A természet önmagáért egyáltalán nem érdekelte a középkort. Minden teremtett lénynek csak annyi szerepe és fontossága van a világon, amennyit az isteni hatalom reá ruházott. Az állatok vagy növények csak aszerint kaptak helyet a középkori ember fantáziájában, hogy milyen vallási, mitológiai vagy erkölcsi szimbólumot képviseltek. A középkori ember fantáziájában nem volt semmi materiális, minden eszmei jelentőségű és eszmei megjelenésű volt. Az érzéki világ szépségei előtt vakon és süketen állt. A külvilág minden megnyilvánulása csak annyi fontossággal bírt előtte, amennyiben hitéhez tartozott és amilyen rangot kapott az ő egyetlen, centrális tagolású világszemléletében.

A mai ember életfelfogásának szempontjából talán sivárnak és szegényesnek tűnik fel ez a világnézet: a középkori ember világnézete. A mai ember az érzéki változatosságot és sokféleséget érzi az élet értékének és az élmények és külső szenzációk gazdagságát hajhássza. Mert elvesztette az élet igazi erejét: a biztosságot. Ez az, ami a középkor emberében megvolt, hogy kárpótolja minden másnak hiányáért. A középkori embert határozott és sziklaerős etikai és vallási normák vezették az életben, amelyek biztos, szkepszisekkel össze nem kuszált koordináta rendszert adtak neki, hogy meglássa és megérezze helyét a világmindenségben és az emberi társadalomban egyaránt s tudja élete célját és értelmét. Biztos tagja volt egy bámulatos szuggesztív erővel megépített kollektív organizmusnak, jól belekapcsolt része egy piramidálisan feltornyozott társadalmi és szellemi formának, amely a maga piramidális, hierarchikus formáját az egyén gondolkodásmódjában, lelki struktúrájában is azonosan megnyilvánította.

Ez az azonos kollektív és egyéni forma testesült meg a középkor művészetében és kapott folyton tisztább, jellegzetesebb alakot, parallel a társadalmi organizáció kifejődésével. A középkor művészetének is az eszmeiség a lényege és az eszmeiségtől vezetett és alakított kompozíció. A középkori művészet egyetlen és fő célja: vallásos és etikai eszméket szuggerálni. És erre minden eszköz jó, de csak addig jó, ameddig ezt a vallásos szuggesztiót elősegíti és növeli. A művészet esztétikai követelménye háttérbe szorul és teljesítése másodrangú feladattá válik. Ha a középkori festő fest egy vallásos képet, első célja a kép tartalmát és tendenciáját kifejezni. A formai külsőségekkel és az érzéki igazságokkal, ruhának, drapériának természetességgel azonban egyáltalán nem törődik, illetve csak annyiban, amennyiben az eszmei témájának, tendenciájának kifejezésére okvetlenül szükséges. A külvilág optikai igazságai és szépségei őt semmit nem érdeklik önmagukért, észre sem veszi azokat, nemhogy idejét fecsérelné hű és szép kifejezésükre. A tiszta eszmeiség, a naturális formák és igazságok iránt való teljes érzéketlenség az oka annak, hogy a középkor művészete, mint minden vallásos szuggesztiójú művészet, esztétikailag sohasem csiszolt és ilyen értelemben nem is tökéletes, formálási módjában pedig mindig primitív. Nincs butább és nevetségesebb állítás annál, hogy a primitívség technikai ügyetlenségből és művészi fogyatékosságból származik. Képtelenség elgondolni, hogy a középkor egy évezred alatt nem tudta volna megtanulni a bőrnek, húsnak, ruhának, vagy perspektívának leutánzását kőben vagy vásznon, ha erre törekedett volna. Nem akarta megtanulni, mert, egész jogosan, szükségtelennek és fölöslegesnek érezte azt, amellyel, ha megtanulja, csak képének vallásos szuggesztivitását rontja le és az érzés helyett az érzékire tereli a figyelmet.

A tiszta eszmeiség és szuggesztivitásra való törekvés az oka annak is, hogy a középkori művészet egyéb tekintetben sem törekedett tökéletes stílustisztaságra. A katakombáknak és az első századoknak a művészete teli van régi pogány elemekkel. Az alexandriai és késő római impresszionisztikus szobrászat és festészet stíluselemei, mint eszközök, jó ideig tovább élnek a középkori művészet első korszakában. Az antik hatás később egészen szórványos lesz, de az északi barbárok művészeti, elsősorban dekoratív motívumai annál nagyobb erővel tódulnak be a keresztény művészetbe, főként annak csúcspontját jelentő stílusába, a gótikába. Ezek az elemek azonban már nem olyan idegenek és kölcsönvettek, mint régebben az antik technika és motívumok. A germán elem a gótikának lényeges és jellemző járuléka.

Hangsúlyozni kell: mint minden vallásosan szuggesztív művészetben, a középkori keresztény művészetben sincs meg az esztétikai, formai tökéletesség. Nincs meg éppen szuggesztivitása és eszmeisége miatt. Nincs meg még a csúcspontjában, a gótikában sem. A gótikus kép vagy templom: szuggesztív kompozíció szuggesztív elemekből. De az egyes elemek között nincs statikai arányosság, nincs harmónia, tisztaság és áttekinthetőség Erőszakkal vannak összegyömöszölve és zsúfolva egy monumentális kompozícióba, amely éppoly eszmei felépítésű, éppoly piramidális és hierarchikus tagolású és szellemű, mint a társadalom, amely létrehozta. Mert célja nem gyönyörködtetés és esztétikai szórakoztatás, nem a "szépség", hanem szuggesztió. Aktív hatóerő, mint a törvény és az egyént egy hatalmas kollektív szellem erejébe összefogó.

A keresztény művészetnek és a keresztény feudális társadalmi organizációnak teljes kifejlődését, a csúcspontra érkezés időpontját pontosan meghatározni nem lehet. Már csak azért sem, mert Európa különböző kultúrpontjain más és más időben érkezett el az a tetőpont. A 12. és 13. századnál későbbre tenni semmi esetre sem lehet, mert a 13. századtól kezdve már a bomlás jelei mutatkoznak a társadalmi szervezetben, vallási világnézetben és a művészeti formában egyaránt. A nyugati árja kultúra második hulláma, a keresztény-feudális még dinamikusabb lendületűnek bizonyult, mint az első, az antik, és a hullám minden megállás nélkül csapott fel a legmagasabb pontig. Nem volt soha lezárt és tökéletes, mert legteljesebb alakja már magában hordotta a bomlasztó, expanzív erőket is. Gondolhatunk egyformán akár a keresztény-feudális gazdasági színtémára, akár Dantéra vagy a keresztény filozófiára. Legkésőbb a 13. század végétől számítva bomlásnak indult a keresztény-feudális kultúra politikai, gazdasági, szellemi és művészi tekintetben egyaránt. A bomlás mindezekben a megnyilvánulási formákban egy időben, egymással parallel haladva indult meg. Egyikről sem lehet megállapítani, hogy ok és a többiről, hogy okozat. Éppen mivel egy közös kultúrevolúciónak egyenrangú, egymással belső, de nem alá vagy fölérendelt viszonyban levő megnyilvánulási formák. Okot csak egyet lehet megjelölni: a faji energiák, amelyek a kultúrevolúciót eddig fölfelé emelték, most gyengülni kezdtek és megbomlott a közös szellemnek az a centripetális ereje, amely ezeket a különböző analóg megnyilvánulásokat - etika, társadalmi szervezet, művészi forma - zárt egységgé fogta össze.

Amint a kialakulás a népvándorlás utáni káoszból hét évszázadig tartott, éppúgy hét évszázad alatt ment végbe ez a felbomlás is: a XIII. századtól napjainkig. Hogy ez a bomlás merre tendált, az legjobban a kultúra mai állapotában mutatkozik meg, abban a különbségben, amely a csúcsponton álló keresztény kultúra és a mai kultúra között tátong. A középkori kultúra szelleme a legigazabban és legmélyebben kollektív. Egyetlen, határozott világnézetben, hitben, etikában és társadalmi organizációban fogja össze az egyedeket. Letöri az egyén szabadságát egy közös rend érdekében, de szilárd biztonságot ad neki. A mai kultúra szelleme legijesztőbben és legmélyebben individualista. Teljes hiányát mutatja minden közös hitnek, világnézetnek és etikának. Az egyénnek nagy szabadságot biztosít, sokféle életlehetőséget enged neki, de nem ad számára sem biztos talajt, sem szilárd koordináta rendszert. A középkorban minél nagyobbak voltak az egyén kultúrképességei, annál hatékonyabban tudott beleölelkezni az egyén a kollektív szellem munkájába. Ma annál társtalanabb és elszigeteltebb. A középkor struktúrája hierarchikus volt, egymás alá és fölé rendelt rétegekben, piramidális formában volt megépítve a társadalom, az etika és a művészi kompozíció. A mai kultúra formája demokráciának nevezett kompromisszumokból, ki nem egyensúlyozottságokból álló formátlanság. A mai kultúra struktúrátlan, anarchikus. A középkornak meg voltak a maga etikai és vallási normái, amelyek rendezték az életet, fontossági hierarchiát vittek az élet dolgai közé. A középkor eszmei, ideális gondolkodású volt és a világról való felfogásában homocentrikus. A mai kor, éppen a vezető normák hiánya miatt, egyenrangúsított minden tüneményt. A tünemények önmagukban, etikai vonatkozások kikapcsolásával is érdeklik a mai kort és ezért figyelme messze túl terjed az emberen. A modern kor világlátása naturalisztikus.

Felesleges sokat bizonygatni, hogy kollektív, hierarchikus és ideális egyazon lényeget: az etikai szellemet kifejező fogalmak, éppúgy, mint individuális, anarchikus és naturalisztikus is egyet jelentenek: hitetlenséget, etikátlanságot.

A hét évszázados bomlás története egybeesik ezzel az átalakulással, az etikának az etikátlanná való oldódásával. És éppen azért lehet ezt a hét évszázados folyamatot teljes joggal bomlásnak nevezni, mert benne és általa egy pozitívum: a formával egyet jelentő etika esett szét formátlanságot jelentő etikátlansággá. Ez az individualizmus felé haladó bomlás éppen úgy nem ment simán és zökkenő nélkül, mint a felfelé tartó fejlődés, a kollektivizmus kifejődése. A kultúra megérzi veszedelmét, az uralkodó rend a pusztulást és néha még összeszedi energiáját, hogy megálljon a lejtőn. A bomlás folyton erősödő és szélesedő fázisait reakciós ellenlökések szakítják meg és igyekeznek visszatartani folyton kisebb sikerrel.

A bomlás első etappeja két évszázados: a 13. század végétől a 15. század végéig. A társadalomban a világi és pápai hatalom gyengülése, a vallásban a fel-felbukkanó eretnekségek és hitújítási mozgalmak, a szellemi és művészi életben pedig azok a tünetek jelzik a felbomlás megindulását, amelyeket reneszánsz néven ismerünk. A mai szempontból, a mi negatívumokban kimerülő liberalizmusunk szempontjából a bomlási processusnak ez az első szakasza a "felszabadulás" és "újjászületés." De hogy mi született újjá, azt nagyon bajos volna megmondani. Az antik szellem az nem, mert egy kultúra, különösen amelyik már rég el van temetve, nem születhetik újjá sohasem. A reneszánsz mai beállítása a kultúrtörténet egyik legnagyobb hazugsága. A reneszánsz kora a nevével éppen ellenkező tüneteket mutat: egy nagy kultúra halódásának kezdetét. A középkor az antikot, mint az a legtermészetesebb, nem tudta megérteni, hanem csak gyűlölni. Ha archaikus emlékek kerültek felszínre, egy idegen hit bálványait látta bennük, ha későbbi Perikles utáni vagy éppen alexandriai szobrok jutottak napfényre, azokban érzéki, bűnre csábító képeket látott és mindkét esetben nagyon helyesen cselekedett a maga szempontjából, ha meszet égetett belőlük vagy átfaragta szentek szobraivá. A középkor emberében még nem lakozott egy mindent megértő esztéta és egy mindent megbecsülő műtörténész, ő még ismert jó és rossz művészetet, mert hívő ember volt, akinek a művészet nem játék volt, hanem vallási szimbólum. A reneszánsz egészen másképp fogadta ezeket az előkerült meztelen pogány bálványokat, amelyeknek túlnyomó része a görög hanyatlás idejéből került elő. A reneszánsz már elég romlott és eléggé esztétikai látású volt arra, hogy ezeket az érzéki szoborképeket megbecsülje és szimpatizáljon a korral, amelyet azok kifejeztek. Hasonló a hasonlónak tetszik. Egy rohadó kultúra lelkes örömmel érezte meg a rokonságot egy másik nagy kultúra hasonló rohadási fázisába jutott korával. A reneszánsz embere kezdvén elveszteni az igaz hitet, rányitotta szemét az érzéki világ külső érdekességeire és "szépségeire". És mert halványulni kezdett előtte az egyetlen, központi eszme, kezdte észrevenni az egyénit, az individuális jelentőségűt is. A trecentóban és a quattrocentóban egyre szélesedő és mélyülő naturalizmus kifejődése a gótikus kompozíció szétlazulásán kívül egy rendkívüli motívális és esztétikai gazdagúlást eredményezett. Ez a formai szétlazulás és a vele parallel fejlődő naturalizmus az északi országokban, Hollandiában és Németországban, ahol a hitbeli és társadalmi bomlás is még több mint egy századig alig tartóztatva folytatódott, ott ez a naturalizmus is minden ellenlökés nélkül evolvált tovább.

Nem így történt azonban Olaszországban. Ott a pápai hatalom a 15. század végén és a 16. század elején egy utolsó erőre és fényre lobbant. Néhány évtizedre úgy látszott, hogy megállott a bomlás és ha csak partikuláris jelentőségben is, beállott az első ellenlökés, amelynek művészi megfelelője a klasszikus reneszánsz: Leonardo, Rafael, a fiatal Michelangelo, Andrea del Sarto és Fra Bartolommeo művészete. És itt, a hanyatlás közben beálló első ellenlökésben tudott tökéleteset produkálni, ha már szellemben nem is, de formában annál inkább a keresztény művészet. Esztétikai tökéletességet tudott elérni, mert az újra éledt komponáló erőhöz a megelőző két század naturalisztikus gazdagodásának formai és technikai eredménye kapcsolódott. Ennek a művészetnek vallásos szuggesztivitása már igen halvány volt, de szép kerekek, érzéki színességűek voltak a formái. A lélek helyett a test lett a problémája, de amit kifejezett, az nem volt durva, primitív és szögletes, mint a középkorban, hanem mindig kiegyensúlyozott, csiszolt és harmonikus. Nem csoda, ha a modern, esztétikai látású kor, amely a középkor mély és dekadens művészetet a művészet csúcspontjának tartja és él-hal érte.

A 16. században azután teljes szélességében bontakozott ki az internationalis keresztény szellem megromlása: a reformáció fél Európát meghódította, az egységes világi hatalom is szétesett és minden központi erő és központi hatalom meggyengült. A klasszikus reneszánsz kompozíció formája gyorsan szétesett, hogy helyet adjon egy átmeneti disszonáns formának, a barokknak és a mindenen keresztül egyre hatalmasodó naturalisztikus formalátásnak. Mindez sokkal erősebben mutatkozik az északi országokban, amelyeket teljesen meghódított a reformáció, mint az érintetlenebbül hagyott déliekben és általában azokban, amelyek katolikusok maradtak.

A bomlási folyamat második fázisára, amelyet a reformációs mozgalmak elterjedése jelez, szintén ezekben az érintetlenebbül hagyott országokban bukkan fel leghatározottabban az új reakció, a második ellenlökés. Ezt a 17. században beálló reakciót a társadalomban az jelzi, hogy a központi hatalom mindenütt megkísérli hatalmát a feltörő osztályokkal szemben reorganizálni, a vallásban a rekatolizáció, a művészetben pedig az a jezsuita klasszicizmus, amelyet Olaszországban főként Dolci és Reni, Flandriában Rubens, Spanyolországban pedig Murillo és Ribera reprezentálnak.

Ennek a reakciónak a sikere is, mint minden reakcióé, csak felszínes volt és időleges. Utána folyt tovább a bomlás szinte zavartalanul újabb másfél századig. Az eszméknek és a formáknak az a destrukciója, amely a reformációval kezdődött, minden szellemi és társadalmi térre átcsapott és lassanként meghódította az egész gondolkodást és látásmódot. Az egyetlen tekintély elve megdől és helyére lép az empirizmus és racionalizmus, a monotheisztikus világérzés pedig lassanként a panteisztikus, naturalisztikus világérzés felé tendál. A pápa világi hatalma elsorvad, az egykor diadalmas egységű kereszténység pedig részekké esik: maga a törzs a magát misztifikációkban és exaltált szentimentalizmusban kiélő jezsuita katolicizmus, az ágak pedig a liberalizmus és materializmus útját egyengető, negációkban kimerülő reformált vallások. A társadalomban a központi hatalom már alig tudja tartani magát a feltörő új osztályokkal, elsősorban a polgári osztályokkal szemben. Az is mind világosabban látszik, hogy a középkor faji különbségeken túllépő internacionális egysége nacionalizmusokká, elkülönülő faji kultúrákká bomlott.

A bomlásnak ez a harmadik etappja, amely a felvilágosultsági mozgalmakban és a francia forradalomban teljesedett ki, a művészeti megfelelőjét a kései barokkban és a rokokóban találja meg, amelyek már nemcsak egy teljesen feloldott képformát és naturalisztikus látásmódot mutatnak, hanem határozott impresszionisztikus tüneteket is. A harmadik reakciós ellenlökés a nagy forradalmat követő néhány évtizedes reakció. Ezzel párhuzamosan a művészetben is újra klasszicizáló, kompozíciót reorganizáló törekvések lépnek fel, amelyeket a múlt század eleje klasszicizmus néven ismerünk. Ez éppoly rövid életű és mesterkélt volt, mint a politikai reakció. Rövidesen mindkettő megszűnt, hogy helyet adjanak a bomlás negyedik és utolsó fázisának, amely a tizenkilencedik században folyt le és tart még napjainkban is. A feudalizmus erejét megtörte a kifejlődött polgári osztály, a reakció ideje alatt felemelkedett ipari feudalizmussal, a kapitalizmussal szemben is új erő kezdett feltámadni: a proletariátus. A tizenkilencedik század felében már teljes a régi világ felbomlása szellemi, gazdasági és politikai tekintetben egyaránt. Az organizáltság és szilárd forma egészen eltűnt, csak a merev keretei maradtak meg a régi rendnek a tradicionális, tehetetlenségi erők következményeképpen. A múlt erőcsökevényei együtt élnek a fellépő új destruktív erőkkel, velük örök harcban állnak, de mindig kompromisszumra lépnek. Ez az eldöntetlen harc egy hazug jelszóval van palástolva: az erők ki nem egyensúlyozottságát és folyton újraalakuló kompromisszumát demokráciának nevezik. Ez az a takaró, amely alatt az egyik fél reakcióra készül, a másik a hatalom elcsikarására, ez az a jelszó, amelynek nevében enged a hatalom birtokosa, ha nagyon muszáj, és követel a másik, mert elvenni még nem tud. A demokrácia egy az anarchiával, káoszt jelent és nem békét, amit képmutatóan színlelni szeretne. Ennél csak egy kétszínűbb és hazugabb frázis van: a liberalizmus, amely a humanitás és szabadság ügye alatt a merkantil-kapitalizmust védi és támogatja az agrárkapitalizmussal szemben, a burzsoáziát a régi uralkodó osztályokkal szemben.

A felbomlásnak utolsó, anarchiáig jutott fázisában a politikai és gazdasági széthullottság és destrukció: a demokrácia és a liberalizmus. Az etikai felbomlottságot a materializmus és az individualizmus jelentik: az egyik a vallást jelentő világnézet, a másik a kollektív, etikai szellem teljes hiányát mutatja. Az egyén tanácstalanul, vezető eszmék nélkül áll a világgal és a társadalommal szemben. Nincs közös hit, amely az embereket összefogná és megadná nekik az élet értelmét. A mai ember elszigetelten hánykódik és mindegyik egyén külön küszködik az élet problémáival és céljának kutatásával. Természetesen reménytelenül és eredmény nélkül, mert az életnek csak egy kollektív közösség számára lehet értelme és célja, az egyén számára sohasem. A kérdésre, mi az élet célja, csak az egyetemes faj tud választ adni egy hittel, az egyén sohasem, csak ha ezt az egyetemes hitet fejezi ki öntudatos, egyéni nyelvén.

Az ilyen hittelen, eszmék nélküli korban az egyénnek csak egy problémája marad: az egyéni élet minél teljesebb, önmagáért való kiélése: a hedonizmus. A világ amelyet szellemi és etikai egységben megfogni többé már nem tud, széthull részekre, amelyek önmagukban élnek és érzéki érdekességet, "szépségeket" kínálnak neki. A modern ember hedonizmusa és naturalizmusa szorosan összefüggenek egymással. A természet nem hitre való elmélyülés számára, mint a keleti fajoknál, hanem az érzéki kellemességek és szépségek kimeríthetetlenül változatos forrása. A természet, amelyhez az ember maga és az emberi élet is hozzátartozik, minden, ami a világ fizikai eleme, egyetlen témája anarchikus dekadenciába hullott korunk művészetének. A naturalizmus fejődése egyidős a hét évszázados dekadenciával, de tökéletes, következetes formáját éppúgy, mint a maga dekadencia, a XIX. század második felében érte el. Az előző századok naturalizmusa sokban megmaradt csak eszköznek és az, hogy a világ külseje, minden irodalmi, vallási vagy történeti téma nélkül, pusztán önmagáért legyen érdekes, csak a múlt században következett be. A múlt századi naturalizmusban azonkívül szellemi elmélyülés is mind kevesebb mutatkozik: a naturalizmus átváltozik impresszionizmussá, hogy még tökéletesebben eleget tegyen annak a hedonisztikus művésze szemléletnek, amely szerint a művészet a művészetért van. Az impresszionizmus teljesen a materializmus és hedonizmus művészete: letör egy kis darabot a világból, megtisztítja azt minden szellemi és etikai vonatkozástól, kiszívja annak érzéki szépségét és azt egy pillanathatásban összesűrítve egy pillanatra elénk adja. Színes szappanbuborékokat fúj, amelyek egy pillanatra szemet örvendeztetőn felragyognak, hogy utána rögtön szétpukkadjanak.