Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 23. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara

Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
- Regény -
VII.

Ebéd után a béróné ezt mondta:

- No, Mossóczy máma megkezdjük a teniszt. Jó lesz?

- Ahogy parancsolni méltóztatik - mondta Mossóczy ijedten.

- De megijed tőle - nevetett a báróné. - Ne féljen, nem olyan nagy mesterség az, olyan friss fiatalembernek mint maga. Hamar meg fogja tanulni.

Mossóczy most valami szépet, nagyon udvariasat szeretett volna mondani, valami bókot, ami tetszene a bárónénak, de az agyveleje tökéletesen üres volt, nem jutott az eszébe semmi. Véletlenül a francia lányra esett a pillantása, valami gonosz, gyanúsító kifejezést vélt észrevenni a szemében. Elkedvetlenedett. Az a határozott meggyőződés támadt benne, hogy ez a lány neki ellensége, talán a tegnapi kerti jelenet vadította ellene, hogy a vesztére tör, lehetetlenné akarja tenni ebben a bárói házban. Hogy az a tekintet jelenthet féltékenységet is, hogy ő miatta vetélkedhetik egy nő a másikkal, a francia lány a bárónéval - ez a gondolat bele sem fért volna az eszébe. Ő neki még sejtelme sem volt arról, hogy két nő egy férfi jelenlétében mindig rivális, még akkor is, ha az a férfi akkora mint a kis ujjam.

Hát készülődött a teniszre. Sanyi báró odaadta neki a teniszcipőjét, amely persze nagy volt neki, csak úgy lötyögött benne a lába, mikor felpróbálta. Roppant nevetségesnek érezte magát ebben a cipőben, olyan foglalkozás előtt, amelyről fogalma sincs, s amelyben biztosan nagyon ügyetlennek fog bizonyulni.

- No hát a legrosszabb esetben kinevet a báróné és többet nem próbálkozik velem - vigasztalta magát. - Legalább békében maradok tőle.

Most azt szerette volna legjobban: békében maradni a bárónétól, még inkább a francia lánytól, minden nőtől. Ezek a nők olyan komplikációkat hoztak be az életébe, amilyenekről eddig sejtelme sem volt, egy pillanatra sem tudott tőlük nyugton maradni, ha velük volt, törődni kellett velük, védekezni a francia lány ellenséges támadásai ellen, vigyázni, hogy a báróné előtt szégyenben ne maradjon. Ez a folytonos résen állás olyan kényelmetlen volt, mint egy nagyon-nagyon szűk gallér. Ha meg egyedül volt, gondolni kellett rájuk! A francia lányt óráról-órára jobban utálta, valami határtalanul tisztátalan képzeletet fűzött hozzá -, a báróné meg folyton foglalkoztatta gondolatait, valami rejtelmes, érthetetlen és kimondhatatlanul vonzó levegő vette körül az alakját, valami nyugtalanító áradt belőle. Mióta itt volt Mossóczy, akármit tett és akármire gondolt is, valami tudatalatti áramlás volt a gondolataiban és ez mindig a báróné alakja felé sorozta. Ettől egész élete szakadatlanul zavaros lett. Eddig még sohasem volt rá eset, hogy egyszerre két dologra gondolt volna, egyre a gondolatai felszínével, egyre a lelke mélyével. Talán az érettségi vizsga előtt, amikor bármit csinált, mint valami egész vagy féltudatos nyomás dolgozott a lelkében: a vizsgától való félelem. Most először derengett valami benne az élet bonyolultságából s ez feszültté tette egész lényét, nyugtalanította, félelembe ejtette, de vonzotta is, mert azzal az öntudatlan érzéssel járt, hogy az élete gazdagabb, többrétű és intenzívebb lett általa.

Akármilyen trémával fogott neki a tenisznek, a dolog sokkal könnyebben ment, mint ahogy hitte volna. A báróné megmagyarázta neki a játék szabályait, aztán mikor játszani kezdtek, Mossóczy életében először jött arra a tapasztalatra, hogy ő ügyes, könnyen mozog és hamar elsajátítja a rakettel bánás elemi fogásait. Mindig jó tornász volt, de ezt természetesnek tartotta, az iskolai tornát sohasem tekintette megoldandó nehézségnek, eszébe sem jutott értékelni magát a torna szempontjából. Most hogy ugyanaz az ügyessége olyan valamiben érvényesült, amit nehéznek, megtanulhatatlannak, szövevényesnek képzelt, olyasvalamiben, amit önmaga fölötti színvonalúnak gondolt, el volt csodálkozva önmagán. Hogy őneki, Mossóczy Pál teológusnak, ilyen úri sporthoz tehetsége van, ezt el sem bírta hinni magáról. Arra gondolt, hogy ez bizonyosan eleinte így van mindenkinél, majd aztán jönnek a nehézségek, amelyekkel nevetségessé válik. A báróné hamar felvilágosította.

- De hiszen maga egészen ügyes. Már is jól üt. Ha ez így megy, egy hét múlva meg fog engem verni...

Mossóczy erre felvidult, teljes ambícióval és mind nagyobb önbizalommal forgatta a rakettet, most már szerette a teniszt. S jobban figyelte a bárónét, csodálta mozdulatainak könnyű biztonságát és báját, amint hátulról előre ugrott, oldalt hajolt a labda után, mindig az erő, a rugalmasság, a teste minden porcikája feletti biztos uralom képét mutatta. A rakett mintha folytatása lett volna a kezének, kiegészítette a gesztusait és a labda is mintha engedelmeskedett volna akaratának. A báróné kitűnően és főképpen nagyon szépen játszott, a fáradtság minden nyoma nélkül, a nagy melegben egy csepp verejték nem látszott a homlokán, csak éppen az olajbarna arca lett egy árnyalattal élénkebb színű és a halvány rezesedő pirosság az arcán lett valamivel erősebb.

A játék valami közösséget teremtett Mossóczy tudatában közte és a báróné között, mintha bizalmasabb viszonyba jutottak volna egymással. De azért mindig érezte, hogy egy bűvös kör van a báróné körül, amelynek vonalán nem léphet beljebb senki. Azok közé a nők közé tartozott, akikkel minden konfidencia elképzelhetetlen, akik mindenkit csak addig eresztenek magukhoz, ameddig nekik tetszik, a distanciák pontos betartásával. Ezt már eddig is észrevette - még Sanyi báró is, aki mindenkivel szemben egy kölyökkutya konfidenciájával viselkedett, mostoha anyjával szemben soha egy szóval, egy mozdulattal el nem vétette a distanciát. Ez nem látszott a bárónénál tudatosnak s a tekintélytartás akaratából vagy büszkeségből származónak, mintha öntudatlanul sugárzott volna ki belőle. Mossóczy úgy képzelte, hogyha egy ismeretlen szigetre téved, érzéketlen vademberek csoportjának közepébe, azok is megérezték volna ösztönszerűleg, hogy meddig szabad a közelébe furakodni. Eszébe jutott, hogy a Sanyi báró fiatal vizslája tegnap jókedvében mindenkire ráugatott, a bárónét csak körülugrálta, anélkül, hogy hozzáért volna. Még az állat is érzi a respektust előtte.

Egy óra hosszat kergették a labdát, aztán a báróné lebocsátotta a rakettet.

- Mára elég volt. Holnap folytatjuk? - mondta és Mossóczy most először merte azt hinni, hogy a báróné szívesen néz rá, nem mint valami tárgyra, hanem mint fiatal emberre. A teniszben való váratlan ügyességének tulajdonította ezt.

- Sétáljunk egyet a kertben- mondta a báróné és a rakettel a kezében elindult a kerti allén lefelé.

- Maga még nem sokat járt társaságban? - kérdezte.

- Egyáltalán nem - mondta Mossóczy nyíltszívűen. - Tanultam, tanítottam, olvasgattam, evvel telt el az életem.

- Majd ha jár, szeretni fogják a nők. Ügyes és tanulékony... majd megtanul a nyelvükön beszélni.

Diszkrét pajkosság és valami kötekedés volt a báróné hangjában. Mossóczy elpirult - ő maga mindig ügyetlennek és ostobának érezte magát nők társaságában, a kis Emmát kivéve. Nem is igen tudott nekik mit beszélni, rendszerint kipárolgott minden az agyából, nem jutott az eszébe semmi, ha nővel kellett beszélnie.

A fasort keresztező mellékúton a baroneszka futott, mögötte a francia lány lépkedett.

- Anyuci, madárfészek van az almafán - kiáltott a kislány - Mossóczy másszon fel érte, hozza le!

A báróné elsimította a kislány homlokába hullott hajfürtöket.

- Nem szabad a madárfészket bántani kicsim. Istenke azt nem szereti. Menj most már szépen Therčsezel a szobádba, hűvös lesz, megfázol - mondta a báróné s valami utasítást mondott Therčsenek. A francia lány kézen fogta a kicsit és elindult vele a kastély felé. Egy pillantást vetett utánuk, amelyet Mossóczy észrevett és kellemetlen érzéssel borult el.

- Ez a francia lány máris érdeklődik maga iránt - mondotta a báróné. - No, ne tagadja, én észrevettem. Talán hamarabb és jobban, mint maga. Nem is csodálom, unja magát, ezek a franciák nem tudnak férfi nélkül élni. Mi jobban tudunk - tette hozzá kicsi, egész halk és akaratlan melankóliával.

Mossóczy nagyon félszegül érezte magát, a hangulata egészen elromlott. Nem értett ahhoz a beszédmodorhoz, amelyet a báróné megpendített, gúnyt magyarázott ki belőle, zavartalan hallgatott.

- Vigyázzon magára - mondta a báróné, folytatva a hangot - el ne rontsák a nők. Mindig a nők rontják el a férfiakat. Magáért kár volna.

A báróné arca egy fokkal komolyabb lett.

- A férfiak nem tudnak a nőknek ellenállni. A legkomolyabb férfi is be hagyja magát fonni a leghaszontalanabb asszonyszemélytől. Nincs ellenállásuk, mert minden nőt kívánnak, azt hiszik, minden nő az övék kellene hogy legyen. A nő, ha hozzátartozik egy férfihoz, egészen azé, ragaszkodik hozzá, más férfira nem is gondol, persze a jó nőkről beszélek. A férfi sohasem egy nőé, mindig az összes nőké.

Mossóczy most már feleslegesnek érezte magát, csak arra valónak, hogy éppen ott legyen s a bárónénak legyen kihez szólni. Nem is jutott eszébe, hogy mondjon valamit, a báróné úgy sem kíváncsi az ő véleményére, csak azért beszél, mert ki akarja fejezni a gondolatokat, melyek foglalkoztatják. Mossóczy érzett a kimondott szavak mögött valami kimondatlan gondolatot, valamit, amiből ezek a szavak kisugároznak, de egyúttal el is födik. Nem tudta, mi ez a gondolat, de érezte, hogy erősen és állandóan nyugtalanítja a bárónét. Ez a pompás asszony elégedetlen, szenved, és pedig férfi miatt szenved. Ennyit Mossóczy, a kis tapasztalatlan is megértett.

- No de hagyjuk ezt, magát ez úgy sem érdekli. Maga még nem foglalkozott a nőkkel - mondta elmosolyodva és kicsit hátravetette a fejét, mintha el akarna vetni magától egy gondolatot. Meggyorsította a lépéseit és ment a kastély felé. A folyosón várta az ispán és jelentést tett neki az első napi cséplés eredményéről. A báróné nyugodt, tárgyilagos hangon rendelkezett, mint akit teljesen lefoglal a gazdaság.

Mossóczy megkerülte a folyosót és a kapu felé ment. A kastély oldalában látta leskelődő mozdulatban az ispánnét, amint mohón, gyanakvó gyűlölettel a szemében a tehetetlen kínlódás kifejezésével figyelte az urát és a bárónét.

- Az uramat várom - mondta a kövér asszony elvörösödve.

- A cséplésről tárgyalnak - mondta Mossóczy idegesen és tovább ment, a kapu elé, ahol Sanyi báró ácsorgott a kerülővel beszélgetve.