Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 22. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XXIV. VIHAR

Hogy hazaért, akkor is csak ezt ismételte.

- Az anyám - kiabálta - az anyám.

Emlékek rohanták meg fejét, régiek, a gyermekkorból és újak, édesek és szörnyűek.

Seneca, aki megjelent az éji tanácskozáson, nyugodtan viselkedett.

Ő ismerte ezt az asszonyt, éveken át szeretője volt. Szomorúan bólintott.

- Ő lenne? - kérdezte tőle a császár.

- Ő - szólt Seneca.

- És mi a teendő?

- Az - felelte Seneca, emelt hangon - amit az állam érdeke követel.

Agrippina tagadott. Nem ijedt meg, háromszor volt császárné, tudta mi a hatalom. Az embereket mélységesen megvetette. Okos fő, szívósan védekezett.

Odaállt fia elé, szigorúan. Nyakizma feszült, férfiválla rángott. Úgy hallgatta végig a vádakat. Majd csak ennyit:

- Nem igaz.

A haragvó Nerot büszkén nézte. A fia volt. Szép volt. Hatalmas volt. Most is azt gondolta, amit trónra lépésekor: ölessen meg, de uralkodjon. Mikor azonban vallatni kezdte, rárivallt:

- Nero - nevén szólította, mint gyermekkorában, hogy megszidta és összemorcolta sűrű szemöldökét.

Őrjáratok járták végig a várost. Éjjel, fáklyafénynél több helyre bementek, de nem találták a bűnösöket, azok, kiket gyanúsítottak, beigazolták ártatlanságukat. Minden nyom eltűnt. Agrippina keze remekelt.

Aztán, mást nem tehettek, a testőrcsapatok parancsnokát vették elő. Burrust azzal vádolták, hogy tudott róla. Odavonszolták a császár elé, és kihallgatták. Az öreg katona önérzetesen, durván válaszolgatott. Arca, ősz haja alatt, elpirult.

Lángoló szégyennel ment ki a palotából és lovára ült. Kifelé igyekezett, a kedves ló vitte. Tompa szomorúság borult reá. Léptetett lován, nézte a természetet, mely vigasztalta jóságos közönyével, a földet, bokrokat, fákat, a katona kedves és nyílt ismerőseit, melyeket mindig jobban megszeretett, hogy eltávolodott az emberektől. A föld az sánc, a bokor az védőhely, a fa az akadály, de az emberek kiismerhetetlenek.

Caligula alatt kezdett szolgálni, mint a császár híve, sok csatában vett részt és meghalt volna egy semmiért is. Sohasem kímélte vérét, nem ragaszkodott az élethez. De itt a békében a katona egy göröngyön is megbotlik, céltalan a hősisége s tájékozatlan a sok csel és érdek között, mely ide-oda rángatja vak eszközül. Már nem ismerte ki magát ebben a zűrzavarban. Őt is elérte a gyanú, mint a többieket. Sajnálta azokat, kik ma élnek, mert még rengeteg szenvedés vár reájuk, s örült, hogy ilyen öreg és közel a sírja. Becsületes embernek többé nincs itt semmi keresnivalója.

Lova, anélkül hogy kormányozná, a táborba ment, a Róma alatt elnyúló katonai gyülekezőhelyre, hol a csapatok tanyáznak. Annyiszor megtették együtt ezt az utat, hogy a ló ösztönösen idetévedt. Egy zsoldos a földön árpakenyeret rágott. Centuriok adták ki másnapra a napiparancsot, öszvérek vontak ostromgépeket. Burrust a meghatottság fogta el az ismert kép láttán és táguló orrcimpával szívta magába a tábor nyers, férfias szagát.

Arrafelé tartott, hol kék lobogó lengedezett, a lovasok táborához, mely lenyugodni készült. Nyerítést és nyihogást hallott. Lóápolók vakarták és abrakoltatták hatalmas harci ménjüket. Leült egy székre. Öreg katonák mentek az úton, marcona vitézek, kiket név szerint ismert, a régi időből és újoncok, kik a gyakorlótérről jöttek, vastag karddal, vagy kis tőrrel, parittyások és nyilasok, ismeretlenek, kik fiatalok, éppoly ifjak, mint mikor ő kezdte és egy folyton megújhodó hadseregnek, a halhatatlan latinságnak el nem múló életét jelentették. Sisakjuk vidám, egészséges arcot árnyalt, páncélingük feszült a mellükön.

Burrus átölelte hosszú, búcsúzó tekintettel az örökkévaló Város örökkévaló hadseregét és megmámorosult a római világbirodalom nagyságán, mely Britanniától Maesiaig, Galliától Dáciáig, Hispániától Achájáig terjed. De valami sejtelem azt mondotta elszoruló szívének, hogy ez is csak mulandó és szeme, mely nem ismerte az érzékenységet, elhomályosult.

Itt-ott tüzek gyulladoztak. Egyszerre több helyen kürtök szóltak, a katonák vacsorázni mentek a tábori konyhákhoz, aztán aludni tértek. Rászállt a táborra az álom.

Ő azonban nem feküdt le, hanem régi dolgokon gondolkozott. Többször járt itt a császárral, évekkel ezelőtt, hogy kedvet gerjesszen benne a katonai tudományok iránt, de hiába. Nero nem volt fogékony, a játék után futott és őt elhagyta. Külön-külön éltek. Most mindkettőjük végzete betelt.

Szél rázta a fákat, vihar volt keletkezőben. A mennydörgés szokatlan, alattomos morajjal, északról nyugatra vonult. Ezt rossz jelnek tekintette. Burrus vallásos ember volt, katonacsalád sarjaként, kinek ükapja is harctereken vérzett s ő a hitetlen nemzedék közepette megőrizte tiszta hitét, melyet ősei vallottak. Az égi híradás megrendítette. Felsóhajtott és elkomorodott. Aztán sátrába ment és megírta a császárhoz lemondólevelét, melyben keményen és egyszerűen elbocsáttatását kérte.

A vihar nem csillapodott. Hánykolódott anélkül, hogy ki tudott volna törni és a levegő lehűlt volna. Egyre morajlott az ég. Lenn a szemhatár alján kis hangtalan, alig látható villódzások rohantak végig.

Nero Poppaeával beszélgetett a hálószobájában.

Poppaea már nem távozott el többé. Egy kísértet biztonságával járt a palotában.

A hajsza, melyet utóbb átéltek, és a nyomába járó kétség megviselte őket. Mind a ketten nehezen lélegeztek a fullasztó éjben, mely port szórt szét és vakon botorkált kinn a kertben. A palota barátságtalan volt.

- Talán feküdjünk le - mondta Poppaea.

Lefeküdtek, egymás mellé az ágyra. Be se takaróztak, arra se volt kedvük, mezítelenül hevertek Sokáig nem szóltak semmit.

Nero végül:

- Alszol?

- Nem.

- Miért?

- Ah - sóhajtott Poppaea.

Jobbra-balra fordultak, de nem találtak nyugalmat. A párna égette testüket. Se aludni nem tudtak, se csókolózni. Nyitott szemmel bámulták a sötétséget, néma hullák az ágyon.

Valami roppant kerengett köröttük.

- Őrzik? - kérdezte Poppaea.

- Minden ajtónál három őr.

Poppaea felült:

- Nem hallhat senki?

- Nem - felelt Nero.

- Szeretnék beszélni. Ha a hangom hallom, akkor jobb.

Nero az ágy szélére ült. Poppaea az ágyon maradt. Látszott a sötét szobában valami fehérség Teste derengett. Halványan, mint felhőn át a hold.

- Soha se lesz ennek vége - mondta. Már - aludni se hagy.

Nero hallgatott.

- Hiába - szólt Poppaea. - Így kell elpusztulni.

- Ha legalább tanácsot kapnék - mondta Nero -, nem bánom akárkitől és akármit. Mondaná: ezt tedd. Én megtenném. De ez elviselhetetlen.

- Mégis elviseled.

Nero gondolkozott:

- Lemondani a trónról. Az segítene. Rhodosba vonulnék. Énekelnék.

- Ugyan - vágott közbe Poppaea. - És én?

- Te velem jönnél.

- Igen és én miről mondjak le. Rólad? Mert ezt akarja. Az életemről? Mert erre vágyik.

Egymás mellett virrasztottak.

- Nézd - mondta Poppaea és az Antónia-kastély felé mutatott, melyből gyér fény szüremkedett ki. Ő is ébren van. Ő se tud aludni.

Nero kitekintett. A sűrű porban egy fénypászma ingadozott.

- Vajon mire gondolhat? - kérdezte Nero.

- Mire? Tereád, meg reám. Most mi kerülünk sorra. Te.

- Én?

- Te hát. Biztos lehetsz, túljár az eszeden. Gyakorlata van. Három férje volt. Az első az apád. Domitius Aenobarbus.

- Az édesapám - suttogott Nero.

- A második uráról - gazdag patrícius volt - mindenki meséli, hogy ő mérgeztette meg, a vagyonáért. Claudius pedig inni kért.

- Azt láttam - csapott rá Nero.

- Hát akkor? - kiáltott Poppaea olyan erősen, hogy Nero csitította. - Mit vársz?

Nero levetette magát az ágyra.

- Ő volt a kezdet - kiáltott - az anya. Miatta vagyok a földön. És miatta vagyok itten is, ebben az éjszakában, ahol most vagyok.

Poppaea a császár mellé hullott, haja kibomlott és tépte. Ő is csak szárazon sírt, könny és hang nélkül.

A császár nézte a nőt, aki nem mozdult. Nevén szólította. De az nem felelt.

- Mi az? - rimánkodott. - Miért nem beszélsz? Nem hallod?

Nero, kinek szeme hozzászokott a sötéthez, látott abban a kis fényben, melyet Poppaea meztelensége árasztott.

Poppaea majdnem élettelenül, közönyösen hevert. A görcs sok kis hullámmá aprózta testét, aztán lerögzítette, kővé változtatta. Szeme nyitva. Bandzsított.

- Hová meredsz? - szólt Nero. - Mire kancsitasz ilyen ferdén? Megőrült - kiáltott.

Csitítani próbálta, csókjaival melengette a hűs ajkakat, de azok fásan fogadták leheletét.

Hosszú idő múlt el.

- Boldogtalan - mondta Nero -, milyen boldogtalanok vagyunk.

Poppaea mélyet sóhajtott, ocsúdott. De bal arca még béna volt, petyhüdt.

- Egyszer - suttogta Nero és belemerült ebbe az arcba, melyben testvérien felismerte a boldogtalanságot, mintha régi emlék után kutakodna a múltban - én is. Igen, így feküdtem az ágyon. Emlékezem. És nem tudtam aludni, mint most te. Egész éjjel. Csak vártam a reggelt.

Poppaea felfigyelt.

- És?

- És megvirradt. Éppen ilyen lehettem. Utána pedig...

- Mi volt? - kérdezte Poppaea.

- Egy másik nap. Déltájt ebéd. Britannicus.

Megint hallgattak.

Poppaea határozottan:

- És könnyebb aztán?

Nero várt.

- Nem tudom.

- Nyugalom jön - segített Poppaea.

- Olyanféle - mondta Nero. - Csönd. És hallgatás. Zsibbasztó.

Egymás felé fordultak úgy, hogy szemük a szemükbe meredt és szájuk egészen összeért, szinte tapintották rajta a kimondott hangokat. Arcuk most hasonlított egymáshoz. Mind a kettőn gyötrelem, kíváncsiság. Nero száján rövid szó buggyant:

- De...

Poppaea egy csókkal lezárta száját. Átadta hideglelős forróságát.

Aztán anélkül, hogy beszélt volna, érezték, hogy egyre gondolnak mind a ketten.

- Jó? - esengte Poppaea olyan halkan, hogy hangja alig volt több a lélegzetnél.

- Jó - hagyta rá a császár.

Kinn még mindig vajúdott a vihar. A palota előtt lévő olajfákba belekapaszkodott s amint fonákjára fordította levelüket, egy pillanatra fehérek lettek, mozogtak, mint óriás nők, fehér tunikában. Porfelhők is repültek.

De nem tudott esni.