Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 20. szám · / · Szép Ernő: Bűneim

Szép Ernő: Bűneim
2.

Igenis, csak azért élnek a szenvedők, a nyomorultak, a szerencsétlenül jártak, az éhesek és ágytalanok, és kicsapottak és üldözöttek mind, hogy én szenvedjek miattuk. Nem tudják, mért kell egyetlen ünnepélyes ittlétüket feketén és véresen és elhűlve vacogó végtagokkal eltölteniük borzasztóan sírva mint a rosszat álmodó gyermekek. Nem tudják. Nem is sejtik hogy az én kedvemért szenvednek! Vakon, altatott homlokkal, emléktelenül bámulnak a néma tavaszba, azt hiszik semmi értelme és semmi célja nincsen annak hogy a világon ilyen szenvedést szivattyúztak az ő bőrük alá. Jaj nem bírom ki titkomat, nem tudok tovább bujkálni, bevarrt számon felszakad a varrás, kiüvöltöm! Ti, ha tudnátok! Az én szívemért van ez mind, az én szívemnek kellett nőni mint a milliónak a zsebben, az én szívemnek kellett hízni mint a hónak a mezőn, az én szívemnek kellett főni mint a festéknek, az én szívemnek kellett melegedni mint a szőlőnek, az én szívemnek kellett rohanni mint a mozdonynak, az én szívemnek kellett világosodni mint az üvegnek, az én szívemnek kellett nyílni mint a rózsának. Én csináltam az emberek szenvedését, én üzentem meg! Nekem kell az lámpának, fűtésnek, sínnek, látcsőnek, pálinkának! Én kértem! én okoztam! én kevertem az emberek szenvedését! én tettem, én én én! A homlokomra verek, megmarkolom a szívem, a szemem megáll és levegőn meg akar fulladni. Mit tettem. Ki szeretnék ugrani az ég kék ablakán a semmi határán túlra, menekülnöm kell. Az emeletről leugrom a földbe, levisz magával ez a fájdalom a föld tüzébe, ott eléghetek.