Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 19. szám

Komor András: Adagio

Szerelmek égő csipkebokrában égre csodált szemekkel akit hiába vártam
vagy asszonyra borultan hahogy voltunk imás két kézhez hasonlók,
fáradt tíz ujjam emlékek fakó hamujában kotorván
istenre lelni nem tud s immár magamra maradtam.

Fekszem szomorúan mély tavak fenekén, ahová ronggyá-törötten
hull le a távoli fényesség gyémánt sugara s torzultan mindaz, mi szépség
és ami arcomra teríti homályát, ez már a vizek idegen világa.

Ó, vajon fölöttem anyám mélázza-e arcát a tó csendes tükörében
vagy magzatját vetélt leány mossa-e bűnét remegő kezekkel?

Ó, vajon ifjú vándor-e az, ki szomjúságát végtére csillapítja
vagy támolygó részek öntik-e rám züllő éccakájuk salakját?

Én behunytam a szemem és már meg sem ismerném egykori szép szeretőmet,
hiába integet felém s kiált, én nem veszem észre immár
és meg nem mozdulok s a vágyaim holtakká szomorodtak.

Valaki ajkamra tette kezét s most nyugszanak bennem régi lihegő szavaim bénán
és sziklává meredt sóhajom nem görgethetem fel roskadt vállaimmal
s tárt karom ölelő kapuját én már csüggedten lezártam.

Ó, ide többé senki se jöjjön, asszony, ki sikolyos húsz éveimben
keresné múltja hangos kacagását, sem pedig szűzlelkű leányok,
kik netán vetett koldusgarassaimmal indulnak szerelemre.

Én már senkit se várok s gyásznak iszapja ülepedvén szememre
nem látom égreszökellő csúcsát a virágos hegyeknek
s a tiszta templomok tornya csak komor árnyékát veti énrám.

Itt már nincs szerelem s eltűnt éveim örvénylő szelek sodorják
hervadt kertemben csipkebokraival s perceim szirma peregvén
indázó iszalag meddő sötétjébe gubództam. -

Ez most az én birodalmam, egyedül enyém, a holt szomorúságát,
ahol nem több az isten, csak bágyadt csendülése egy elfeledett szónak

és nem tudom, meghaltam-e már, vagy csak ezután fogok meghalni.