Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 17. szám · / · Figyelő

Szabó Lőrinc: Komlós Aladár: Voltam poéta én is...

Komlós Aladár félben maradt költőnek mondja magát és ez az érzése végigvonul egész kötetén. A kötet versből és prózából áll, a próza önvallomás. Célja a nyilvánosság elé lépéssel csak az, hogy hadd trágyázza az ő érdemtelensége és bukása is azt a kort amelyből egy "egészségesebb és becsületesebb" művészetnek kell fakadnia. Megkísérli, hogy okokkal is megmagyarázza költői megrokkanását, ami elég különös ötlet egy verseskönyvben.

Máskor is olvastunk már olyan verseket, melyekben az író a maga elkallódásáról, erőtlen hangulatairól beszél, világfájdalmakról, melyek neve egyszer mal du sičcle, máskor dekadencia. Sok kitűnő regényt és novellát írtak már úgynevezett művésztémákról, arról, hogy valamely költő vagy festő nem találta meg vagy elvesztette önmagát, azt az impulzust, azt a nagy érzelmi megrázkódtatást, melyre szüksége volt és amely talán megmenthette volna.

Komlós Aladár verseket ír arról, jó verseket, hogy nem tud verset írni. Egész kötetével ezt akarja bizonyítani. Szerencséjére ez a bizonyítás nem sikerül neki. Nem lehet megállapítani, hogy ez a megalázkodás igaz érzés-e vagy csak ravaszabb fajtájú irodalmi fogás, azonban annyi biztos, hogy az őszinteség minden jelét magán viseli, költőileg hat és lírai sopánkodások iránt egyáltalán nem érdeklődő, embertelen korunkban is határozottan érdekes. Még érdekesebb az a probléma, amelyet felvet és önmagán nagy kegyetlenséggel végiganalizál.

Komlós Aladár szerint az ő, ismeretlenségben lejátszódó tragédiájának oka az volt, hogy egészségesebb, normális ember lett, hogy nem bízott eléggé magában, hogy érzelmi élete lassan elsorvadt, hogy szabadgondolkozó, nacionalista volt és hogy a háború összetörte.

Legszomorúbb és legigazabb ezek között az utolsó. Minden jobb érzésű ember, aki katona volt, csak undorral és gyűlölettel beszél a háborúról és csak panaszkodni tud összetört és elvesztett évei miatt. "Letört, hangfogós emberek lettünk, mi reménytelen nemzedék" - mondja Komlós, és sajnálja, hogy nem tudott kitörni belőle a sírások és fogvicsorgatások helyett egy "érdemes üvöltés, a reménytelen nemzedék nagy üvöltése."

Azt hiszem, egész felesleges azon törni a fejünket, amiről Komlós beszél, hogy t. i. normális ember-e a művész. A "normális" vagy "abnormális" megjelölés csak a társadalmi érintkezésre vonatkozhatik, már pedig tudjuk, hogy éppúgy voltak nyárspolgár-, mint kalandor-hajlandóságú művészek. Az "abnormális" jelző nem tesz senkit művésszé és a "normális" nem veszi el senkitől a tehetségét. Ha Komlós Aladár igazán normális emberré vált volna, most hallgatna. Ő azonban panaszkodik azon, hogy hallgat. És ez a panaszkodás nála már irodalom. (Van egy idősebb ismerősöm: Fiatalabb éveiben írogatott, mindenfélét, most, ha irodalomra kerül a szó, mosolyogva csak annyit mond, hogy ő "szerencsésen kigyógyult belőle.") - És ha már az abnormitás mindenképpen szükséges: nem elég abnormális az, hogy Komlós egy ilyen verseskönyvvel lépett föl?

Természetesnek találhatjuk, hogy alaptónusa a lemondás, szomorú bevallása annak, hogy ő "nem költő." A világba-behelyezkedni nem-tudása néhány, Vajda János búsongására emlékeztető allegóriát (Ikárusz, Elszabadult csillag), önbizalmatlansága és tépelődése pedig Tóth Árpád módján "nibelungizált" szonettet irat vele (Írás órája).

Érzelmi élete elszáradásáról igazán nem beszélhet, verseiből ennek épp az ellenkezője állapítható meg. Ez a fixa idea csak új feldolgozandó anyagot szolgáltatott érzékeny lelkének. A Boldogok a szomorúak-ban felpanaszolt örök mosoly Baudelaire néhány sorát juttatja eszembe, akit, úgy érzem, Komlósnak jól kell ismernie - a Héantontimoroumenos utolsó versszakát:

"Je suis de mon coeur le vampire,
- Un de ces grand abandonnés
Au rire éternel condamnés,
Et qui ne peuvent plus sourire."

Más helyen is emlékeztet Komlós Baudelaire-re, nem annyira a nagy francia költő közvetlen hatása, hanem valami részleges belső hasonlóság miatt. Komlósban is van elég sok korszerűtlen dekadencia. Például, mikor az untságot emlegeti, az Ennui-t, mely Baudelaire-nek is legnagyobb része volt. A Baudelaire-hatás azonban csak Komlós erotikus verseiben erős.

Fantáziája szemléletes, gazdag és friss, néha durva. Közvetlensége egész "banális és naiv" dolgokat, szentimentalizmussal kevert naturalista haszontalanságokat is lelkünkbe tud lopni. Impresszionizmusa nem mély, nem lehet mély, de mindenütt maradék nélküli keresztmetszete egy hangulatnak. Én nem szeretem az impresszionizmust, Komlós is tiltakozik verseiben ez ellen a felületesség ellen, de tagadhatatlan, hogy ilyenfajta versei is fölül állanak a szigorúan véve is szokottnak mondható nívón. Szépek a Most itt ülök, mosolygón, összetörve terzinái. Az Ősz a nyárban Babits Aestati hiems-ére emlékeztet. Jobbak ezeknél a Nézés balladája és a Csaták után Arkádiában leíró részletei. Legszebb azonban a Vormarsch, Itália. Lelkiállapotára jellemző, tiszta szomorúság csendül ki a Züllött diák versé-nek első versszakaiból - (megjegyzem, hogy az idézetek nem a költői szépség szempontjából választom ki) -:

Tanulok, otthon azt hiszi apám. -
Ha pénzt küld nékem elsején, időre,
Vagy elpipázgat, azt gondolja tán:
"De ember lesz majd legalább belőle!"

Nem lesz, apám. Úgy elszorúl a mellem,
csalódni fogtok, semmi sem leszek.
A tollasodó fák felé kesergem:
lopom, lopom, lopom az életet!

Gyönge ember vagy legalább annak tartja magát. Az Itt él egy ismeretlen ember-ben ezt írja:

Így néha összeroppanok.
- De most magamban így beszélek:
Ha nem kellek, hát jól van úgy is.
Közömbös úr légy, gyönge lélek.

Zökkenők nélküli életre vágyik, csöndre, nyugalomra, hogy egykedvűen kivethesse hasát a jó verőfénynek. Milyen más az Ady daca a Búcsú Siker asszonytól-ban és másutt!

Komlós azt állítja, hogy racionalizmusa, amit vallástalanságnak tekint, és a szabadgondolkozás is részesek az ő "letörés"-ében. Szégyellt oly érzelmeket leírni, amelyek nem fértek volna össze a Galilei-kör dogmáival. Mindenki racionális, mindenki tudja azt, hogy a szerelem "csodavárás, hazug, irracionális túlbecsülése egyik nőnek a másik felett." De talán csak nem kívánja, hogy a költők mindnyájan, mindenütt és mindenkor őrjöngjenek?! Az egész "költői őrület" egyszerűen közkeletű tévedés. Még az "ihlet" szóval is nagyon visszaéltek a nagyképűek. Ilyesmi van ugyan, de ezt úgy is mondhatnánk, hogy az ember egyszerűen "meg tudja írni, amit akar." A költők, ismerőseim, rendes emberek, nem lehet tagadni: egy kicsit idegesek, de csak úgy esznek-isznak-alszanak, mint akárki más, némelyik hivatalnok, van aki tőzsdén játszik, többnek családja, gyereke, és mindnek kenyér- vagy egyéb gondjai vannak.

De térjünk vissza a versekre. Komlós azt írja, hogy egy időben természettudomány lírát tervezett, verset akart írni a sportokról és a cseresznyeevésről. Ez rendben volna, mért nem írta meg? Furcsa, hogy ezt megdöbbentőnek, eltévelyedésnek találja. Más is írt már ilyesmit, csak nem nevezte természettudományi lírának. A sportnak, a küzdő életnek, a gépeknek, a nagy városnak, a különböző foglalkozási ágaknak minden örömét megírta már Walt Whitman is, Verhaeren is, más is. Közöl egy ilyen célzatú, szép verset, válaszul annak a középkori barátnak, aki a "Barlám és Jozafát" legendát így fejezte be: "Aki ez írást írta, egy Áve-Máriát kér." Komlós Válasz-a a következő:

Barát, barátom, jönnél csak ki vélem
így estelen a zöld ligetbe ki
s beinnád szemmel, ahogy karcsu lánynép
tagja-mozogva a tenniszt veri,
jönnél csak labdarúgni, futni körbe,
mígnem liheg tüdőd, kiver verejték,
izmos lábad megfájdul összetörve,
a tűző napra véled kihevernék,
fűről a tájat hunyorogva néznéd,
mint Szinnyei-kép, úgy ragyog, tüzel,
néznők a rozsnak rozsdaszín vetését
s a fátyolos köd hogy-mint nyúlik el,
vacsora után kisvárosi korzón
kurizálnánk a kislányok között,
tejet innánk mohó gyönyörrel otthon
s én rádköszöntenék egy köcsögöt...

Impresszionista kép, de egészséges és vidám, amit ritka dolog Komlósnál, van benne szentimentalizmus, de van erő és természetesség is. Az evés, a tejivás volna ebben a baj? a "természettudományi"? Hiszen Homéroszban mindig esznek, Vergilius első eklogájának a végén mindenféle jókkal, többek között szintén tejjel hívogatja az egyik pásztor a másikat.

Még naivabb Komlós Aladár azon aggodalma, amely a szerelem megszentségtelenítésére vonatkozik. Gyújtogatás című pompás verse arról szól, hogy a költő szeretné kedvese testét ajka lobogó fáklyájával végigcsókolni. A másik vers szintén huncutkodó, vásott, fiús kedveséről szól és szép, forró, egyáltalán nem l'art pour l'art-szerű leírások után a fürdőről beszélve egy nagyon veszedelmes sort vág szemünkbe. Mi volt nekem akkoriban a szerelem! kiált fel elrémülve maga az író. Nem mondom, meg lehet botránkozni azon a soron, én azonban csak arra figyelmeztetem, hogy könnyen össze lehetne hozni akár száz hasonló tárgyú verset is, kitűnő verset, melyekben ilyesmi előfordul, anélkül, hogy írójuk természettudományos lírát akart volna csinálni. Ady is elég bátor volt ezen a téren. Gautier verset írt Venusnak a görög szobrászok által ellopott szőréről, Baudelaire az Egy arc ígéretei-ben szintén beszél a "dús Hajak testvérei"-ről. Ezek a versek hibátlanok, szépek, merészek tárgyban nagyon, dekadensek és Baudelaire erős, de szerencsés hatását mutatják, amennyiben nem művésziességre törekedtek és nem a parnasszizmus gazdag, mindenre-alkalmas, de ma már agyonkoptatott eszközeivel, hanem érzelmi forróságok és őszinteségük által hatnak.

Kötete végén Komlós csoportosította azokat a verseket melyeket legjobbaknak tart. Szakítani akar a költői "tolvajnyelv"-vel, a szokott formákkal. Formája eddig is zenei volt, nem művészkedő, de tiszta és biztos, néhány különös rímmel és néha azzal a sokat megvitatott, felesleges "Ady-anapestus"-szal. Érzi a kor formabontó vergődését, mert "a vers nyelvén csak akkor szabad szólni, ha az belülről erősen indokolt." Hogy prózai költeményeket ír, az ellen nem lehet semmi kifogást emelni, tehát felesleges a bevezetés és az indokolás - más is írt és ír, mindig is írtak prózai verseket, azonban furcsállom előbb idézett véleményét, mert azt foglalja magában, hogy prózai költeményben akkor is szabad szólni, ha az belülről nincs erősen indokolva. Mindkettőt egyforma erősen meg kell indokolni, sőt a szabadba nyargaló prózai verset még erősebben! És ne felejtsük el, hogy a szabad verseknek is van egy éppoly értéktelen költői tolvajnyelve, mint a kötötteknek. Lehet, hogy fejlődése ebbe a rokonszenves irányba fog vezetni, de nem hiszem, hogy ezekben az utolsó versekben több eredetiség volna, mint az előbbiekben. A Pihenő-ben hadi-kifejezések és német katonaszavak fordulnak elő, de ez nem eredeti találmány, szép azonban e költemény befejezése, melyben pedig Komlós rendes hangja szólal meg. Sok jó van a Kandúr, a Perverz szimfónia és különösen a Pap a szőlőben c. versekben is, de nem ezek Komlós kötetének legértékesebb darabjai. Nem teljesek, azonkívül bántólag és elidegenítőleg hat bennük az erotika hajhászása.

Komlós Aladár maga mond ítéletet maga fölött. E rá nézve kedvezőtlen ítélet nézetem szerint nem túl szigorú, hanem igazságtalan. Ez a kötet ad valami egységes képet, Komlósnak nemcsak versei vannak, költészete is van. Igaz, hogy beteges képzeletvilága részben visszakapcsolja egy elmúlt irányba, igaz, hogy néha szentimentális, impresszionista s ily módon "könnyű" is - de már "belenyúlt egy későbbi kor egészségesebb lelke." Nem üres utánzó, nem fölösleges művészkedés a célja, van mondanivalója és teljes mértékben megérdemli, hogy komolyan vegyék.