Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 17. szám

Merész Károly: Számadó életek
(Dráma egy felvonásban)

Szereplők: Valkó sekrestyés, a felesége, Somlai cipész, Pintér, egy napszámos (mindnyájan 60-70 év között), Valkó gimnazista fia: Béla (18 éves, Valkó két unokája: Pista és Zsuzsi (8-10 évesek.)

Szín: A sekrestyés tágas szobája. Jobb előtérben ajtó, ami az udvarra szolgál, végre nyitva van. Az ajtótól balra templomi pad. Körben a fal mellett néhány bútor, bal előtérben kis íróasztal. Bal oldalt ajtó, a belső szobába. Hátul két gót ablak, melyen keresztül a templom pillérei látszanak.

Valkóné a baloldali ajtó előtt áll, mintha habozna, hogy benyisson-e. Ünneplő fekete ruha van rajta. Néhány pillanat múlva kilép Béla. Az ajtót hirtelen teszi be, hogy az ott settenkedő Valkóné be sem pillanthatott.

Valkóné: (félénken) Még mindig nem lehet, fiam?

Béla: Nem. Most imádkozik.

Valkóné: Mi is vele kellene...

Béla: Egyedül kell imádkozzék. (Leül az asztalhoz, elgondolkozik. Valkóné mellette áll, kérdezősködni szeretne. Kis szünet.)

Valkóné: A papi köntöst felvette?

Béla: (kijavítja) A reverendát, anyám! (Az udvarról Pista és Zsuzsi beszalad, megrohanja Valkónét.)

Béla: Így kell bejönni?

Valkóné: Csendesebben...

(A gyerekek mintha nem is hallanák, nagyon élénken, egyszerre beszélnek:)

Zsuzsi: Igaz, hogy nagytata nem lesz ezentúl sekrestyés?

Pista: Azt mondja a cipész bácsi, hogy pap lesz, de misét nem fog mondani.

Valkóné: (boldogan) Igen, gyermekek, olyan ruhát fog viselni, mint a tisztelendő urak. És egy szép aranykeresztet, amit a méltóságos püspök úr ajándékozott nagytatának.

Pista: (Zsuzsihoz) Ugye mondtam! Nem hitted.

Zsuzsi: (elragadtatva) Arany keresztet?

Pista: Akkor a bajuszát és a szakállát le kell vágatnia.

Béla: Hallgassatok! Elég legyen.

Valkóné: Jól viseljétek magatokat.

Zsuzsi: A nagy bajuszát...? (a bal ajtó felé) Megnézem.

Valkóné: Nem szabad.

Béla: Menjetek játszani.

Valkóné: Imádkozik nagytata, azután ki fog jönni.

Pista: Az arany keresztet is felteszi?

Valkóné: Hogyne. (a pad felé viszi őket) Üljünk le addig, gyertek.

Zsuzsi: (a két ablak között levő bőr karosszékre) Nem, én ide ülök! (oda szalad.)

Pista: Én is! (odaszalad, beülnek a karosszékbe, a továbbiak alatt élénken figyelnek a baloldali ajtóra. Valkóné a jobb előtérbe ül le. Az udvari ajtóban megjelenik Somlai, az öreg cipész, egy jobb kabátot vett magára és a kötényét félrehajtotta.)

Somlai: Dicsértessék az - - -

Mindnyájan: Mindörökké, ámen.

Somlai: Nem hagyott békét a feleségem, hogy nézzem meg a sekrestyés urat.

Valkóné: (áhítattal) Imádkozik. Üljön le addig, Somlai szomszéd.

Somlai: (leül a padra) Nagy kegy a jó Istentől.

Valkóné: (sóhajt) Bizony... Mindig is olyan áhítatos volt.

Somlai: Már amennyire egy magunkfajta, gyarló teremtmény az lehet. (szünet)

Somlai: (Bélára, aki egy füzetet forgat) Örökké tanul a fiatalúr. Mindig mondom az unokámnak: látod, Béla úr négy órakor már ministrál...

Valkóné: Soha el nem maradna! (Bélának nincs ínyére, hogy róla beszélnek.)

Somlai: Úgy is kell. - Ki volt az az ember, fiatalúr?

Béla: (nehezen felel) Bolond volt vagy részeg.

Valkóné: Mi történt?

Somlai: A sekrestyés urat kereste.

Béla: Összevissza beszélt.

Somlai: A fiatalúr elkergette, az ajtóban ültem, odajött. De nem értettem jól...

Béla: (türelmetlenül) Részeg volt.

Somlai: Nem a'. Valami nagy tüzet emlegetett, ha jól hallottam.

Valkóné: Bizonyosan koldulni akart.

Somlai: Nem hinném. Talán Béla úr...?

Béla: (kurtán) Nem hallgattam rá. (Szünet. A baloldali ajtó lassan nyílik. Mindnyájan, szinte önkénytelenül felállanak, zavartan, ámulva néznek a belépő sekrestyésre. Valkó vállas öregember, dús, fehérbejátszó a szakálla és a bajusza. Papi reverendában van, mellén jókora fénylő keresztet visel. Elfogódottan áll a nyitott ajtóban.)

Valkóné: Dicsértessék az - - -

Mindnyájan: (alig hallhatóan) Mindörökké, ámen.

Zsuzsi és Pista: (hozzászaladnak) Kezét csókolom nagytata. (kezet csókolnak, aztán ott maradnak a közelében és le nem veszik róla átszellemült tekintetüket.)

Valkó: (tempósan a középre jön, mindinkább olyan viselkedést vesz fel, ami a papoknak a sajátja) Édes gyermekeim...

Valkóné: (meghatottan csókol kezet a férjének, amit az vonakodás nélkül elfogd. Azután Valkó homlokon csókolja az asszonyt.)

Béla: (kezet csókol, azután visszamegy az íróasztalához)

Somlai: (gürüzdöli a torkát, nem tudja, hogyan köszöntse.)

Valkó: Az Úr rátekintett jámbor szolgájára.

Somlai: Nagyon tisztelt...

Valkó: A mi kedves szomszédunk is...

Valkóné: Látni óhajtott Somlai úr.

Somlai: (kezet fog) Tisztelt sekrestyés úr... igaz szívemből... a nőm is... mindnyájan üdvözöljük a szép kitüntetés alkalmával.

Valkó: A gondviselés... az Úr akaratja... (hosszan rázzák egymás kezét, de nem tudnak alkalmas szavakat találni.)

Valkóné: Foglaljon helyet, Somlai úr. (a férjéhez) Te is, János. (szék után néz.)

Pista: (a háttérben levő bőrszékre) A nagy székbe! A nagy székbe!

Zsuzsi: Oda üljön, nagytata.

Valkóné: Jól mondjátok Gyere, Béla. (a szoba közepére hozzák a karosszéket.)

Valkó: Minek fáradtok.

Valkóné: Annyit csak megérdemelsz. (mindnyájan leülnek, csak Béla nem, nekitámaszkodik az asztalának.)

Valkó: A püspök úr őméltósága jó színben van. Mi, feleség? Örült az ember lelke.

Valkóné: Az a jóságos mosolya... És milyen szépen beszélt veled. Azt mondta, viseld, fiam, úgy eme öltözetet...

Valkó: (türelmetlenül közbevág) Rosszul mondod! (hangsúlyozva, emelkedett hangon) Járj emelt fővel az emberek előtt, mert íme beteljesedett az életed. (felindulva, átszellemült arccal hallgatták.)

Valkóné: Így! Így! Beteljesedett az életed...

Somlai: (aki csak úgy falta minden szavukat, meghatottan) Mit is várhatna még?

Valkó: Magunkfajta ember ennél többet még gondolatban se kívánhat.

Somlai: Mi érne fel vele? (kis szünet) Olyan, mint a papoké.

Valkóné: Szakasztott olyan!

Somlai: Mindenki megkapja, aki negyven esztendeig szolgálja a szent egyházat?

Valkó: Nagyon is ritka körülmény.

Valkóné: Amíg oda voltunk, keresett valaki.

Béla: (csaknem ingerülten) Nem kereste! Csavargó volt vagy koldus.

Somlai: Napszámos-féle.

Valkóné: Valami nagy tüzet emlegetett.

Béla: Nem értem, anyám... Mondtam, hogy egy szerencsétlen bolond és mégis...

Valkó: Hagyjátok. (Szünet.)

Somlai: (előredűlve nézi a keresztet) Fénylik.

Zsuzsi: Aranyból van?

Valkóné: Aranyból, lelkem.

Valkó: A püspök úr őméltósága ajándékozta.

Somlai: (m. f.) Gyönyörű ajándék.

Béla: (az atyjához lép és áhítattal, szertartásosan megcsókolja a keresztet.)

Valkóné: Úgy, édes fiam, úgy.

Somlai: Jövőben ötven esztendeje lesz, hogy a plébánia udvarán lakom.

Valkó: (közömbösen) Nagy idő.

Somlai: És sohasem merült fel ellenem panasz, sekrestyés úr.

Valkó: Emlékezetem szerint nem.

Somlai: Elhiheti! Maga a gondnok úr is elismerte. (Az ajtó felé pislant, meghalkítja a hangját) Noha ő szeret úgy... Nem bírálgatom a ténykedésit, de sokszor mintha nem is volna igazságos.

Valkó: Már engedelmet kérek...

Somlai: (zavartan) Szigorú, mondom. Nem rossz ember és nem megszólásképpen bátorkodtam kijelenteni... de nagyon szigorú a gondnok úr.

Valkóné: Tagadhatatlan, hogy egy kicsit szigorú némelykor.

Valkó: De kell is ám! Annyi mindenféle lakó, aki nálunk van...

Somlai: Az igaz.

Valkó: Csak helyeselni tudom, hogy rendet tart a Plébánián.

Somlai: Velem még se volt baja. Soha egy szóval se!...

(Az udvar felőli ajtóban megjelenik Pintér. Napszámos kinézésű, görnyedt öregember. A cipője fényesre ki van takarítva. Félénken, alázatosan viselkedik.)

Pintér: Bocsánatot kérek. Szerencsés jó napot kívánok.

Béla: (bosszúsan megy feléje) Mit akar megint?

Pintér: (a küszöbig hátrál) A tisztelendő sekrestyés úr...

Valkó: Maga az, Pintér?

Béla: Megmondtam pedig neki...

Pintér: Engedelmet kérek, sekrestyés úr, hallottam a megtiszteltetést és azért gondoltam...

Valkóné: Hadd el, Béla.

Pintér: Azt hiszi a fiatalúr...

Béla: (bosszúsan) Éppen most zavarjon bennünket?

Valkó: Ha már eljött...

Béla: (a bal ajtó felé megy).

Valkóné: Csak nem mész el?

Pintér: (szinte könyörögve szól Béla után) Amiért így nézek ki... (Béla bemegy a belső szobába. Kellemetlen csend támad. Pintér zavartan áll az ajtóban, most már neheztelnek rá és nem akarnak törődni vele, csak a két gyermek figyeli kíváncsisággal vegyes félelemmel).

Somlai: A keresztet csak ünnepnap viseli?

Valkóné: Nem is való mindenkor.

Pista: (Pintérre) Milyen rongyos a nadrágja!

Valkó: Már bíz' én mindig itt fogom hordani. - Az én életem ünnep lesz ezentúl.

Valkóné: (sóhajt) Milyen igazat mondtál!

Somlai: (elfogódottan) Boldog is lehet... (szünet)

Pintér: (előredűlt fejjel bámul a sekrestyésre, bólogat) Hm. Aranykereszt.

Valkó: (a feleségéhez, Pintérre) Nem emlékszel rá? Mikor a templomot tatarozták...

Pintér: Egy egész nyáron...

Valkóné: Aki mindig a meszet kavarta?

Pintér: (boldogan) Igen, a meszet kavartam itt az udvaron, ha tetszik emlékezni.

Valkóné: Megvénült.

Somlai: (oda se hallgatott) Bizony, márciusban kerek ötven esztendeje lesz, hogy a Plébánián lakom.

Valkó: (Pintérre) Sok baj volt vele. (Pintér restelkedve hajtja le a fejét.)

Somlai: (türelmetlenül) Nem olyan csekélység!

Pintér: Olyan az ember sokszor... nem gondolja meg... Azért kitűnik az... akik csak tréfálkoznak... úgy né... időtöltésből... Kitűnik az...

Somlai: És olyan tisztességesen, sekrestyés úr... (bosszúsan hagyja félbe, hogy nem ügyelnek rá.)

Valkó: (Pintérhez) Hol dolgozik most?

Pintér: (egy lépést bennebb került) Hívnak ide-oda. Hányódik az ember... Amióta a tűz pusztított, csak hányódok erre-arra.

Somlai: (türelmetlenül) Kíváncsi volnék a véleményére, szomszéd úr.

Valkóné: Micsoda tűz?

Pintér: Amikor a Bodó háza égett, tisztelt asszonyság. Nagy tűz volt!

Valkó: (Somlaihoz) Mely irányban?

Somlai: (növekvő izgalommal beszél) Arra kértem ugyanis a Hadházy prelátus urat... ha kieszközölhetné őméltóságánál... szeretnék... tisztelettel szándékoznék egy jó komót cipőt... azt gondoltam...

Valkó: A püspök úr részére?

Pintér: (Valkónéhoz) A fiatalúr haragudott... pedig amiért így nézek ki.

Somlai: Igen, őméltóságának... ha sikerülne. (A sekrestyés fontoskodva húzogatja a vállát.)

Valkóné: (csodálkozva, Pintérhez) A Bodóék háza... Nagyon rég volt!

Pintér: Borzasztó tűz volt az. Földig leégett.

Valkóné: (bosszúsan) Milyen rég volt! Mit beszél...

Pintér: Régecske volt... (restelkedve húzódik el.)

Valkó: (Somlaihoz) Nem hinném, tisztelt szomszéd úr.

Somlai: Mióta dolgozok a Plébániának! Ne felejtse el: (Valkó hallgat.)

Pintér: (csendesen panaszolva) Azért kitűnik az... Hányódik az ember...

Somlai: A palotába is majd mindenki... és hogy meg vannak elégedve!

Pintér: (m. f.) A fiatalúr rosszul ismer. Rongyos vagyok... (mormog magában.)

Valkó: (Somlaihoz) Nem állítom, de nem is biztathatom. Lehetséges.

Pintér: (felsír) Kitűnik az!

Valkóné: Simay, a szabó kapott a püspök úrtól egy kis feszületet.

Somlai: (az asszony szavába vág) Miért ne sekrestyés úr? Szabad kérdenem, miért ne? (Valkó vonogatja a vállát.)

Pintér: Hogy fénylik a kereszt!

Zsuzsi: Amit Simay bácsi kapott, az is aranyból van?

Valkóné: Dehogy is, lelkem. (Somlaihoz) Én azt hiszem, meg fogja engedni a püspök úr.

Pintér: (sajátságos nyugtalanság fogja el, mintha termérdek panasz zubogna a torkában, tátogó szájjal hogy egyikhez, hol másikhoz fordul, de senki sem törődik vele.)

Valkó: Amennyire én ismerem a méltóságos püspök úr nézeteit... hogy úgy mondjam, zárkózott természetű.

Pintér: (csaknem kiáltva) Megérdemli! Megérdemli! (csodálkozva pillantanak fel, kis szünet.)

Valkó: Kísérelje meg, Somlai szomszéd.

Somlai: A prelátus úr biztatott.

Pintér: (közelebb lép Valkónéhoz, könyörögve) Amiért úgy nézek ki...

Valkóné: (nem hallgat rá) Simay, a szabó többször volt a palotában. Dicsekedett nekem.

Pintér: (Valkónéhoz, kiabálva) Én mentettem meg Bodót! Ölbe hoztam ki a folyosóra. (mutatja) Így, a két karomon. (Megütődve néznek rá) Bodót, a kereskedőt! A két karomon... (Valkóné félve húzódik el)

Somlai: Részeg. Olyan cipőt senki nem csinálna.

Valkó: (bosszúsan) mit kiabál, Pintér?

Valkóné: Hozzá se szóltam...

Pintér: (izgatottan) A fiatalúr úgy beszél... De ki mert volna az emeletre menni?! Ki?!

Somlai: (hangosan, hogy elvonja a figyelmüket Pintérről) Lehetetlen, hogy őméltósága visszautasítsa. (Egyszerre kiabál Pintérrel) Sekrestyés úr! Rosszul ítéli meg!

Pintér: (hadonászva magyaráz a sekrestyésnek) Nagy füst... a lépcső alól kicsapott a láng... Senki se ment!

Valkó: Ejnye, Pintér!

A két gyermek: (a nagyanyjukhoz menekülnek) Részeg! Részeg!

Pintér: (mind jobban elveszíti önuralmát, a szoba közepén kiabál) Csupa füst volt! Istenemre! Én vállalkoztam. Felszaladtam.

Valkó: Hallja!... (Mindnyájan felszöknek a helyükről)

Valkóné: (az ajtó felé viszi a gyermekeket) Ügyeljetek...

Pintér: (erőlködve, kétségbeesetten kiabál, mintha meggyőzni akarná őket az igazáról: élénk gesztusokkal) Kicsapott a láng! Istenemre! Szaladtam... Itt is! Ott is! Nem bántam... Ott feküdt!... Mint egy halott... a szobában... A szemem közé... Nem láttam! Felkaptam. Égett a lépcső... rohantam. Így vittem... Istenemre!... Szaladtam. Nehéz volt. A folyosóra!... Felcsapott a láng! Istenemre! Az ajtónál! Az ablaknál!... (roskadozik) A lábam... Füst!... Nem bírtam... A karom... Levegőt!... A hőség!... (térdre rogy) Nem bírtam... Nem bírtam... (Ijedten, tanácstalanul néznek egymásra. A baloldali ajtót felrántja Béla, megtorpan a küszöbön.)

Valkó: (Pintér felé megy) Álljon fel...

Béla: (ingerülten) Mondtam! Részeg!

Pintér: (feleszmél, tiltakozva kiáltja a fiatal Valkó felé) A lángok! A füst!... Én felszaladtam! Senki se mert... én kihoztam!... Fulladtam... (erőtlenül) Nem bírtam... A lábam... (összerogy, köréje sereglenek.)

- Függöny -