Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 16. szám · / · Figyelő · / · Nadányi Zoltán: Furcsa vendég

Király György: Gobineau

Comte de Gobineau. A renaissance. Fordította Kuncz Aladár. (Nagy írók - nagy írások. I. sor. VI. k. Genius-kiadás.)

A XIX. század viruló és virulens természettudományi analógiái közül, melyeket a szellemi életre alkalmaztak, egy nem bizonyult szívósabbnak a fajelméletnél. Mellette sorra kikoptak a legszebb biológiai, szociológiai, genetikus, evolúciós adaptációk Taine, Brunetiére, Allen Grant, Guyau fémjelzésével, csak fajelméleten nem fogott az idő, sőt minél romantikusabban hangzott a megfogalmazásában, annál hosszabb életkorra tarthatott igényt. Így Gobineau elmélete beleélte magát a XX. századba is, nemcsak eredeti formájában, hanem a Nietzsche-féle progresszív átértékelésben éppúgy, mint Chamberlain reakciós stilizálásában: valahányszor egy szellemileg csüggedt korban kivált a politikának szüksége volt arra, hogy az árja faj fölényét hangsúlyozza a sémi és egyéb turáni népségek fölött, vagy egyéb érvek híján igazolni kellett, hogy a germán lélek nemesebb és tisztább eredetű, mint a román, kímélet nélkül előráncigálták Gobineaut, s az angol imperializmus, a német militarizmus és az egyetemes antiszemitizmus egyformán táplálékot talált benne.

Pedig alig van elmélet mely végső következtetéseiben annyira ellentmondana önmagának és éppen a saját csődjét hirdetné. Hiszen fajtisztaságról és egyes nemesebb fajok szupremáciájáról csak addig lehet szó, amíg valóban csak a fajok küzdelme alkotja a történelem hullámzását, mihelyt az egyéni érték lép előtérbe s a kultúra magasabb és tudatosabb föllendülésével a fajok primitív izoláltsága megszűnik, kétségtelen, hogy a komplikáltabb kultúrjelenségek megértésében az egyéniségnek jut mind uralkodóbb jelentősége. S ezt Gobineau is világosan látja, mikor elismeri, hogy a fajok mai őrült keveredésében tiszta fajlélekről már szó sem lehet, ellenben fölveszi mint domináló tényezőt az egyént, a carlylei értelemben vett hős alakjában, azzal a mentő föltevéssel, hogy a nagy egyéniségnek éppen az a jellemző vonása s egyszersmind magyarázata, hogy benne az ősi szüzességében megőrzött, vegyületlen faji lélek mintegy kikristályosodik. Mi más ez, mint az elmélet teljes átértékelése az individuális szempont felé olyan jelenségekkel szemben, hol alkalmazása az eredeti megfogalmazásban már lehetetlenné vált? Valóban a gobineaui "fils du roi" nem egyéb, mint a carlylei "hero", mint ahogyan önmagát is leszármazottaként látta a normann Jarlok révén annak az Odinnak, kit Carlyle könyve elejére helyezett.

Ami pedig elméletének politikai kihasználását illeti, az ellen talán ő maga tiltakozott volna legjobban. A legértékesebb, talán a Nouvelles asiatiques mellett egyetlen értékes műve, a Renaissance, legfeltűnőbb gondolata: a művészet diadalmaskodása minden politika fölött. A Renaissance az egyetlen műve, amely nem a fajelméletre épült (bocsásson meg nekem a kitűnő fordító- és kommentátor Kuncz Aladár, hogy ebben ellentmondok neki), a Renaissance egyetlen nagy hőse Michelangelo, mellette eltörpülnek még az olyan hatalmas morális, szociális és történeti koncepcióval bíró egyéniségek, mint Savonarola, Machiavelli, II. Gyula pápa, nem is szólva a személyiségüknek olyan nietzschei értelemben vett anarchikus megvalósítói, mint Borgia Cézár vagy V. Károly. Micsoda fenséges szuverenitása a művészetnek csendül meg az agg mester szavaiban, mikor Madonna Victoriával beszélgetve (a könyv zárójelentében) levonja a maga kora végső konklúzióját s ezzel Gobineau felfogását is kifejezi a renaissancenak erről a korszakáról (1492-1560): együtt indult a századával, de az elvénült, elkorcsosult mellette és nagy benső ellentmondásaitól fölemésztve haladt menthetetlenül "a XVII. század mocsara" felé, egyedül ő, Michelangelo nőtt, öregedtében egyre fiatalodva, a kor betegségeit leküzdve a halhatatlanság felé. Mellette elhullottak a legnagyobbak, fölbomlott végképpen a középkor hatalmas, egységes világszemlélete, s belőle a lélek harmóniáját egyedül az ő művészi egyénisége mentette át. Kell-e ennél ideálisabb elképzelése az individuális eszmének, s hol vannak ettől az eszmei magaslattól azok a párt-, felekezet- és fajpolitikai szenvedélyektől átitatott kinövései annak a gondolatnak, melyet Gobineau saját maga ellen ennyire tovább tudott fejleszteni?

Nem tudom, hogy a Renaissance, mint a Makart-Piloty-stílusú monumentális festészetnek irodalmi pendantja mennyire fogja túlélni azt a szuggesztiót, melyet még a XIX. század romantikus történetfölfogása ránk kényszerít, annyi azonban bizonyos, hogy mindig fölemelő látvány lesz, nemcsak a mai ál-demokratikus és ál-idealisztikus korban, egy olyan arisztokrata szellem, mint Gobineau, kinek magaslendületű gondolkozása felül áll minden eszmékbe palástolt alantas politikai törekvésen, s főként ritka jelenség lesz mindig egy olyan diplomata, a Hammer-Purgstallok és Georg Rosen-ek fajtájából, kik nem azt tartották hivatásuknak, hogy háborús intrikák véreskezű szövögetői legyenek, sem azt az ártatlanabb foglalkozást, hogy Wilde szavával élve barátaikat finom keleti cigarettákkal lássák el, hanem azt az életcélt tűzték maguk elé, hogy a népek szellemét kutassák, a népek kultúráit egymáshoz közelebb hozzák.