Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 16. szám · / · Figyelő · / · Nadányi Zoltán: Furcsa vendég
Comte de Gobineau. A renaissance. Fordította Kuncz Aladár. (Nagy írók - nagy írások. I. sor. VI. k. Genius-kiadás.)
A XIX. század viruló és virulens természettudományi analógiái közül, melyeket a szellemi életre alkalmaztak, egy nem bizonyult szívósabbnak a fajelméletnél. Mellette sorra kikoptak a legszebb biológiai, szociológiai, genetikus, evolúciós adaptációk Taine, Brunetiére, Allen Grant, Guyau fémjelzésével, csak fajelméleten nem fogott az idő, sőt minél romantikusabban hangzott a megfogalmazásában, annál hosszabb életkorra tarthatott igényt. Így Gobineau elmélete beleélte magát a XX. századba is, nemcsak eredeti formájában, hanem a Nietzsche-féle progresszív átértékelésben éppúgy, mint Chamberlain reakciós stilizálásában: valahányszor egy szellemileg csüggedt korban kivált a politikának szüksége volt arra, hogy az árja faj fölényét hangsúlyozza a sémi és egyéb turáni népségek fölött, vagy egyéb érvek híján igazolni kellett, hogy a germán lélek nemesebb és tisztább eredetű, mint a román, kímélet nélkül előráncigálták Gobineaut, s az angol imperializmus, a német militarizmus és az egyetemes antiszemitizmus egyformán táplálékot talált benne.
Pedig alig van elmélet mely végső következtetéseiben annyira ellentmondana önmagának és éppen a saját csődjét hirdetné. Hiszen fajtisztaságról és egyes nemesebb fajok szupremáciájáról csak addig lehet szó, amíg valóban csak a fajok küzdelme alkotja a történelem hullámzását, mihelyt az egyéni érték lép előtérbe s a kultúra magasabb és tudatosabb föllendülésével a fajok primitív izoláltsága megszűnik, kétségtelen, hogy a komplikáltabb kultúrjelenségek megértésében az egyéniségnek jut mind uralkodóbb jelentősége. S ezt Gobineau is világosan látja, mikor elismeri, hogy a fajok mai őrült keveredésében tiszta fajlélekről már szó sem lehet, ellenben fölveszi mint domináló tényezőt az egyént, a carlylei értelemben vett hős alakjában, azzal a mentő föltevéssel, hogy a nagy egyéniségnek éppen az a jellemző vonása s egyszersmind magyarázata, hogy benne az ősi szüzességében megőrzött, vegyületlen faji lélek mintegy kikristályosodik. Mi más ez, mint az elmélet teljes átértékelése az individuális szempont felé olyan jelenségekkel szemben, hol alkalmazása az eredeti megfogalmazásban már lehetetlenné vált? Valóban a gobineaui "fils du roi" nem egyéb, mint a carlylei "hero", mint ahogyan önmagát is leszármazottaként látta a normann Jarlok révén annak az Odinnak, kit Carlyle könyve elejére helyezett.
Ami pedig elméletének politikai kihasználását illeti, az ellen talán ő maga tiltakozott volna legjobban. A legértékesebb, talán a
Nem tudom, hogy a