Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 15. szám · / · Szivós Zsigmond: Palingénia

Szivós Zsigmond: Palingénia
HARMADIK FELVONÁS

A veranda erre az éjjelre virradó hajnalon tunya szürke színektől homályos. Egyre homályosabb, mert viharfelhők fekszenek az égen.

A kert, akár az ólomkert, nehézkes. Súlyos és mozdulatlan. Lankadt bágyadtság fekszik mindenen: akár a rozsda. Ahol némi kis fény mutatkozik, az is csak olyan, mint a frissen kapart ólom: unt-hideg. A színre csend terült, hajnali pára és nehéz várakozás.

Klára: Fásult arccal, kimerülten betámolyog. Egy székbe pottyan. Feje az asztalra, karjaira süllyed. Megborzong. Bóbiskol.

Péter: Feltűnik az ajtóban. Ott megáll. Csupán öreg fehér feje világít, amint gépiesen csóválgatja, ha a lányra néz. Szinte szunnyadtan áll. Nagyot sóhajt.

Klára: Felriad. Gyáván körültekint: Ki az?

Péter: Kedveskedve ajánlkozik: Én, kis kisasszonykám. Én vagyok.

Klára: Maga az Peti bácsi?

Péter: Én...

Rideg csend.

Péter: Én...

Klára: Állandóan egyhangú egyszerűséggel szól, mozog, öntudatlanul is tépelődik. A szolgára néz. Hosszan: Maga az Peti bácsi...

Péter: Én Én... Én. Megtörli szemeit.

Klára: Hirtelen: Mért jár most mindig a nyomomban, Peti bácsi?

Péter: Teszi magát: Én?!

Klára: Elfelejt felelni. Ültében is szunyókál.

Péter: Én? Kis kisasszonykám. Én? A Peti bácsi! Felcsuklik: Meg ha úgy volna is .Jártam én már a lelkem után. De hogy! Naphosszát le se tettem az ölemből.

Klára: Felvidul: Mikor ilyen kis picurka voltam, úgy-e?

Péter: Az a galambom. Ekkorácska!

Klára: Ámul. Mutatja ő is. Tapsol.

Péter: Sóhajt: úgy biz a!

Csend.

Klára: Borzong.

Péter: Fázik a lelkem. Leakasztja a selyem nagykendőt. A lányra bugyolálja.

Klára: Aléltan tűri. Susog: A Máriáé...

Péter: Felcsuklik sírván: Az. Az irgalmas jó Isten nyugosztalja.

Klára: Tágra nyílt szemekkel rámered.

Péter: Szegény szép fiatal teremtés...

Klára: Kényesen méltatlankodik: Ma egyszerre mindenki... be szomorú lett. No! Úgy járnak-kelnek, mint a kísértetek. Vagy boszorkányok. Ejnye! Mit néz úgy rám. No. Mosolyogjon. Megsimogatja: Nevessem rám! Hisz a kis kisasszony örül. Öröme lesz a kis kisasszonynak. No! Nevessen!

Péter: Erőlteti a nevetést, de vonásai megmerevednek, azután összeesnek. Hörögve-röhögve elsírja magát.

Klára: Durcásan az asztalhoz bújik. Lehajtja fejét. Ásít. Felemeli fejét. Újra ásít: Senki sem alszik. Mindenki ide-oda ténfereg. felfordult az egész ház. Itt csendes tisztelettel: Máriát meg fehéren kiterítették a nagyterembe. Csupa öles gyertyákat gyújtottak meg a nagyteremben. Ott fényes minden.

Péter: Szepegő sírással kíséri szavait.

Klára: Ránéz. Dühösen feléborzong: Juj! Lehajtja fejét. Aludni akar.

Péter: Elcsendesül.

Domokos: Lábujjhegyen a szolgához oson: No, mi az újság?

Péter: Lehajtja fejét. Reszkető kézzel a lányra mutat. Szólni nem bír.

Domokos: Megrázkódik. Sebesen törülgeti homlokát. Sóhajtva a lánykához megy. Megsimítja a szép boglyas fejet. A kövér emberek könnyes asztmájával szipogván, sír.

Klára: Álmában megmarkolja a kövér kezet. Meleg leheletével falja. Rágcsálva szopja. Felriad.

Domokos: Összeszedi magát: Én vagyok kislányom.

Klára: Ébredő hunyorgatással nézi: Te? Miért nem alszol?

Domokos: Én?!! De te kislányom. Miért nem fekszel le, te?

Klára: Utánozza: Én?! De te bácsikám. Miért nem fekszel le, te? Nyújtózkodik: Én. Én olyan sokáig aludtam. Úgy érzem mindeddig aludtam.

Domokos: Türelmetlenül: De Klári!

Klára: Különben is reggeledik. És én várok valamire!

A szürkeség valóban megenyhült. Most olyan, mint az ezüsttel befuttatott silányság.

Domokos: Eltökélten figyeli a lányt: Afroditével megitattam a maradék limonádét. A cicusoddal!

Klára: Elmerülten: Igen?

Domokos: A macskád megdöglött.

Klára: Szórakozottan: Meghalt. Szegény cicus. Meghalt.

Domokos: Ravaszul erőlködik: Szép cicus volt pedig. Szép fehér selymes szőre volt. Jó cicus volt. Valódi angóra-macska volt.

Klára: Szelíden: No, látod. Látod.

Domokos: Kétségbeesetten: De kislányom! De teringettét! Abban a limonádéban méreg volt. Conium. Halálos méreg.

Klára: Unottan, halkan: Bizonyos, hogy halálos méreg volt, ha szegény cicus meghalt tőle. Bizonyosan.

Domokos: Fejét vesztve megragadja a lány csuklóit: Te lány, te! A macska nem ember! Te! És az ember nem macska!

Klára: Kiszakítja magát kezei közül: Én is ember vagyok!

Domokos: Elhűlten nézi.

Klára: Kényesen nyalogatja megszorongatott csuklóit: Goromba...

Domokos: Bámulja. Eltakarja szemeit. Szinte tántorog: Meg kell őrülnöm. Rettenetes!

Péter: Értelmetlenül nézi őket. Kötelességszerűen sóhajtozik.

Domokos: Homlokát lázasan törölgetve kimegy.

Klára: Csendesen, megértően bámul a reggeli csendbe. A kertre néz. az égre bámul. A dörmögve közeledő viharba réved.

Benedek: Megjelenik. Szerényen felkölti a bóbiskoló öreget: Itt a kisasszony?

Péter: Felijed. A lányra mutat. Dörmög: Ejnye, de megijedtem. És ezután is többször rémülten megrázza fejét.

Benedek: Halkan megközelíti az elmerült lányt. Halotti hangon megszólal: Klárika, holnap lesz a Mária temetése.

Klára: Megfordul. Rámered: Holnap...

Benedek: Ma ravatalozzák. Holnap temetik.

Klára: Szórakozottan képzelődik: Ma ravatalozzák... Olyan lesz újra, mint menyasszony korában. Tiszta fehérben lesz. Koszorúja lesz. Fátyol helyett lesz szemfedele. Mária újra szép lesz. Az arca is hófehér lesz, mint mikor esküdött.

Benedek: Holnap már temetik.

Klára: Temetik? Mondja, mért temetik el a halottakat? Hisz a halottak is élnek, csak alszanak. Vagy mért nem temetik el az alvókat is?

Benedek: A meghatottságtól szinte énekel: Úgy bizony. Az alvók és a halottak is élnek. Csakhogy az alvók valósággal élnek, míg a halottak csak a képzeletben élnek.

Klára: Rámosolyog: Én úgy szeretném, ha engem eltemetnének.

Benedek: Nyomatékosan: Igen ám. Csakhogy a halottak elrothadnak. Csúnyák és borzalmasak lesznek. Szép kemény húsuk leválik. Férgek, kukacok nyüzsögnek bennük. Férgek falják fel a halottakat. Csak a csontjuk marad meg. Két lábszárcsontjuk. A gerincük. Karcsontjaik. A koponyájuk. Nincsenek szemeik. szemeik helyén csak üres gödrök hevernek.

Klára: Az ám, de emlékük megmarad. Ha rájuk gondol az ember, az egész természet egyszerre felvirul. A levegő napos lesz és fehér és ragyogó lesz minden. Gondolatok rajzanak róluk. Úgy bizony. Szép gondolatok. Megelevenednek. Újra nevetnek. Már a lombzörgésre is kacagunk ilyenkor és olyan szépek a csillagok Bizony.

Benedek: Az ám Csakhogy egyszerre megzavarodik az ember. Az az ember, aki emlékszik. A lelke sír. Fél kertbe menni, ahol a lombok épp úgy zörögnek, mit a halottak csontjai. Reszket a holdsugár láttán. Minden kis neszre összerezzen. Egészen megzavarodik. Elméje elborul. Fél. Jajgat és siránkozik. Oktalanul is unja életét. Keresi Isten és nyomorultul fél és jajveszékel. És soha többé nem mert kertbe menni!

Klára: Megnyugtató, gyerekes, felvilágosító szándékkal mosolyog: Dehogy! Dehogy. Megindul. Megy és eltűnik a reggeli kert ezüst derengésében.

Benedek: Kimerülten megtörli megizzadt homlokát. Megfordul.

Domokos: Lihegve jön: Nos, mit beszélt? Mi történt? Hova ment?

Benedek: Nyögve elgondolkozik: Azt mondta, hogy ami természet a valóságban, az látomás a képzeletben.

Domokos: Idegesen: Mi az barátom? Maga is megőrült?

Benedek: Szemrehányóan rátekint. Oly mereven, hogy szinte bárgyúnak tetszik.

Domokos: Döhösen járkál: Hihetetlen.

Benedek: Csak áll: hihetetlen.

Domokos: Ez a szép kis teremtés. Ez a ragyogó szende kis leányka. Ez a játszikedvű, kedves kis jószág, ez a kis... kis...

Benedek: Palingénia.

Domokos: Rámordul: Az ember nem Palingénia.

Benedek: Súgva: Hát ön nem hiszi?

Domokos: Magába morog: Bizonyos, hogy szereti azt a férfit. Bizonyos.

Benedek: Titokzatosan: Ön még most sem hiszi?

Domokos: Rákiált: Mit?

Benedek: Újra csak súg: Hogy ez a lány tudatosan mérgezte meg az asszonyt.

Domokos: Elfúltan: Megőrült?

Benedek: Szánó-szánalmasan mosolyog.

Domokos: Fel és alá futkos. Morog: Eh. a régi billikom ott állt. Isten tudja, mióta nem használták. Lehet, kellett valami méregnek lenni benne. Ki tudja, ki hagyta ott. A kislány csak vigyázatlan volt. Lehetetlen... Másképp... Lehetetlen!

Benedek: Ma már minden szó egy mozdulat a cselekedetben. Jaj, de ha nincs elég értelmünk felfogni, hogy mit parancsolunk a szavainkkal, mire a nagyképű lelkiismeret is bennünk. Még mindig csak a fúriákat érdemeljük...

Domokos: Eh, meg kell mentenünk! Beszélnünk kell Istvánnal! Jöjjön utánam!

A két úr eltávozik. Az inas az ajtóból a sarokba téved. Ott egy székre telepszik. A fáradt öregemberek gyors lélegzetével elalszik.

Szél szalad át a kerten. Újra visszatér. Bolyong a kertben. Amerre megy, lendülnek a borok ágai, leveleik lebegve hebegnek. Zúg a messzeség. Távoli hegyek lélegzenek. Zeng az éra. Felhőbontó mély villanások fény-pillanatokban lobognak át a kerten.

Világosodik.

Klára: Fut a kert felől. Bent elfúltan megáll. Lobogó kendőjét lefogja. Két szeme fényes, arca hőpiros.

Jani: Hosszú kényelmes léptekkel követi. Nehézkes indulatában van valami mély, dohogó ritmus. Arca sötét, mámoros mozdulatai még önmagának is idegenek. Megáll a lány megett.

Klára: Hátrapillant: Juj, ez a szél!

Jani: Mélyen fellélegzik: Vihar lesz.

Klára: Vissza se néz rá: Honnan tudod te azt?

Jani: Onnan, hogy a Bükkös felett egészen besötétedett. Meg, hallhatod is!

Klára: Fellendíti karjait. Mint szárnyakkal lebbent a kendővel: Te! Ez a kis futás egészen kiverte belőlem az álmot.

Jani: Hát álmos voltál?

Klára: Felvonja vállait: Nno. Körülles. Megfordul: Te! Te is kérdezősködöl? Te!

Jani: Én? Talán már kérdezni sem szabad?

Klára: Bizalmasan súgja: Te! Itt mindenki olyan kutatva néz rám. Még ez is. Az alvó szolgára mutat. Hát te? Te is kutatva nézel rám? Szomorúan lesi: Te is! Te is.

Jani: Szólni nem tud, csak elveresedik, úgy hogy arca egész koromsetét lesz.

Klára: Vizsgálja a sötét, rózsamarta kamaszpofát. Tetszik neki: Te nem úgy. Te mégsem úgy.

Jani: Végre szólni bír: Hát hogy?

Klára: Elragadtatással: Egészen másképp!

Megilletődnek.

Klára: Izgatottan rázza a kendőt.

Jani: A Mária kendője.

Klára: Most nem versz meg érte? Most nem ordítsz, hogy vessem le? Mondd?

Jani: Sóhajt: Most nem ordítok.

Klára: Megrázkódik: De én most ledobom. Elrepíti a zengve szálló selymet.

Jani: Nézi a szálló kendőt: Hogy meghalt ez a Mária.

Klára: Sértődötten, röviden: Igen.

Jani: Tegnap ilyenkor még reggelizett.

Klára: Kihívóan: No! Talán már nem szereted?

Jani: Inkább szokásból, mint érzelemmel: Fogd be a szajkódat! Sötéten: Idenézz!

Klára: Félszegen lesi.

Jani: Kibontja mellén az inget. Előszedi a papírba csavart hajfürtöt: Idenézz!

Klára: Tekintete megbűvölten tapad a meztelen fiúmellre.

Jani: Észreveszi ezt. Zavarában: Te a Mária férje bent bőg a ravatal előtt. Máriát nézi. A fejét és a keblét. Nem is bőg, csak hallgat. Iszonyúan hallgat. Te! Mária keble hófehér. Mária keblében egy arany anyajegy van.

Klára: Tagolatlanul, lázasan: Milyen csúnya a te melled.

Jani: Büszkén: Már szőrösödik.

Klára: Hozzálép: Nem is látszik. Megsimítja.

Jani: Férfiszeméremmel ellöki: Kuss!

Klára: Szomorúan leül az asztal mellé.

Jani: Engesztelőleg: Te! Vállára rakja kezeit.

Klára: Megremeg.

Jani: Vigasztalni akarja: Hát a te melled milyen?

Klára: Összeszorítja ajkait. Fejét lehajtja.

Kint megzendül az ég.

Klára: Összerezzen.

Jani: Hallod-e? Vihar lesz.

Klára: Idegesen: Én azt nem szeretem.

Jani: Hát itt bent nem is jó. Egyedül.

Klára: Feszülten liheg.

Jani: Hanem ha kimegyünk...

Klára: Fuvolaszerű légies hangon. Hová?

Jani: Hát a viharba.

Klára: A viharba?

Jani: Ismét a lányka vállaira rakja kezeit. Füléhez hajol: Igen. Kimegyünk. Tudod, ilyenkor olyan jó meleg van odakint. Nem izzad az ember.

Kint villámlik.

Hanem lefekszik valahova. Olyan jó fülledt a levegő. Mintha szállanánk, ahogy ilyenkor hever az ember...

Mennydörög.

Gyere. Röhög: Elbújunk valahova az istállóba a széna közé. Röhög: Akár a padra is. Röhög: A fészer olyan forró ilyenkor. Te! Akár a pokol. Röhög: Mi összebújunk.

Klára: Mind összébb görnyed. Valahányszor a fiú röhög, gépiesen húzza lefelé rövid szoknyáját, remegő, felhúzott térdeire. Végre kiegyenesedik. Olvadékonyan lefejti a kamasz kezeit vállairól.

Jani: Esetlen botlással a bal oldalra kerül. Most már átöleli a kislány nyakát. A másik füléhez hajol: Ne félj te kis bolond. Ha ide nem akarod, tudok egy jobb helyet. Mint a mennyország... Az odvas tölgy!

Klára: Az odvas tölgy...

Jani: Az. Az! Ahova még sosem engedtelek. Az én jó barlangomba. Tágas, akár a ház. Te... És milyen pompás belül. Talán már több, mint ezeréves.

Klára: Ezeréves...

Jani: Igen. Sok mohát hordtam bele. Most olyan puha, akár az ágy... És mi minden van benne, te! Az összes emlékeim. Hajfürtök. Levelek. Hajtűk. Szalagok. Egy pár selyemharisnya. Zsebkendő. Fésű. Harisnyakötő. Egy bugyogó, olyan illatos, akár az ámbra. Bizony. Jó ámbraillatú.

Klára: Mindez a Máriáé...

Jani: Sötéten: Ne hidd!

Klára: Engem is becsapsz, mint Máriát.

Jani: Mondom, ne hidd!

Klára: Felugrik: Hát nem igaz, hogy Mária és... te...

Jani: Ej, csak hazudtam!

Klára: Bizonytalan hangon: Milyen borzalmas vagy te Jani!

Jani: Nekimelegedik: Igen...

Kint egyre sűrűbben következik mennydörgés a villámlásokra.

Jani: Új energiát szippant a villamosságtól feszült levegőből: Mindez semmi! Te idenézz! Feltűri karján az inget: Ide te!

Klára: Ámultan: Egy kék, nagy M betű.

Jani: Az a!

Klára: Jé! Mária, úgy-e?

Jani: Látod-e? Ha velem jössz a tölgyfába, neked is a karodra születik egy olyan betű, amilyet csak akarsz.

Klára: Én a kebelemre akarom.

Jani: Elgondolkozik: Hát jó a kebeledre. Milyen betűt akarsz?

Klára: Egy nagy-nagy I betűt.

Jani: Egy nagy I betűt. Te!... István?

Klára: Ingerkedve kacag: Nem! Isten!

Mélyen megdördül az ég. Egymás után villámlik és egész elsötétedik a tájék.

Jani: Gyerünk! Gyerünk!

Klára: Riszáló, izgatott mozdulatokkal remeg. Menne is, nem is: Milyen sötét van!

Jani: Az ajtóba szalad: Csak itt. De nézd! A tölgyfára süt a nap! Ott mindig süt a nap!

Klára: Körülkémlel: Becsapsz!

Jani: Gyere ide! Látni azt innen is!

Klára: Mereven nézi a kamaszt. Hozzámegy. Vállára támaszkodva felágaskodik. Felkacag: Jé! Ott igazán süt a nap! Hirtelen ellendíti magát: Lássuk ki lesz ott hamarabb! Szökellő lendülettel eltűnik a kertben.

Jani: Örömében ordít: Ihajja én! Utána ront.

Péter: Erre a vad kiáltásra felriad: Sűrű fejcsóválásokkal az ajtóba topog. Utánuk les. Még látja őket: Ejnye! Elindul utánuk.

Kint kipattant a vihar. A búgó szél egyre sötétebbre gyömöszöli a felhőket. Nyögés és sivítás üvöltve kergetik egymást. Bőg a tájék. Hajladozik és zeng a kert. Sötét van.

Domokos: Beront: Klára! Klára!

Benedek: Az ellenkező oldalról felel: Sehol sincsenek.

Domokos: Izgatottan bámul a fiatal ember fagyos, fehéren világító arcába.

Benedek: Veszett vihar.

A szél becsapja a veranda-ajtót.

Domokos: Az ajtóhoz siet. Beteszi. Kibámul.

Benedek: Nem irigylem a bimbókat és a lepkéket.

Domokos: Csodálkozik: A kerten túl a domb forró, csodálatos tiszta napfényben úszik. Hogy él az a nagy tölgy a tetején.

Benedek: Ez a hirtelen nyári viharok szokása. Most itt dühöng, de pillanatok alatt pásztázza végig a viruló vidéket.

Ropog az ég. Pityereg a kert. Ritka kopogással már paskolja a jég. Dörögve porzik az éggel párzó föld. Világosabb lesz.

Domokos: Szinte sír: Hol lehetnek azok a gyerekek?

Benedek: Most, hogy már mindent tud uram, legjobb, ha várunk.

Domokos: Rosszallólag rázza fejét. Majd önmagára dühösen, kifakad: Jaj, fiatal ember, nagy az én bajom. Nem bírja az én szívem elviselni, a mesterségemet.

Benedek: Szárazon: Én a fejemmel vagyok ugyanígy.

Hallgatva hallják, hogy dühöng a vihar.

Domokos: Fáradt teste egész tömegével sóhajt: Még most is hihetetlen előttem! Hogy tehette. Hogy tehette. Ilyen gondolat!

Benedek: Gyerek volt. Szeretett. Megtehette. Benne a mi egész erkölcsi rendszerünk kimerült a feltámadás vigasztaló gondolatában.

Domokos: És mi itt állunk tehetetlenül, a mi híres fejünkkel, szívünkkel, erkölcsünkkel, szeretetünkkel, igéinkkel, lelkünkkel, gyatra testünkkel és várunk. Mire várunk?

Benedek: Elgondolkozik: Mire is várhatunk?

Hosszú csend.

Benedek: Ellágyultan átöleli az öreget. Szégyenkező ihlettel beszédbe fog: Talán most mégis elérkezünk Jézus Krisztus második jóslatához, amely szerint feltámad a pogány test és dúl. Dúl az időben, míg a térben tragédiákat okozó, élve lehulló lények lesznek nyilvánvalókká. Olyan értelemben élünk, ahol a valóság vájkál a képzeletben...

A jég egyre sűrűbben kopog. Ritkább a dörgés. A villámok távolabb gyújtogatnak.

A kert nehézkesen nyög.

István: Belép. Kezében biblia. Csúnyán megviselte ez az egy éjszaka. Egészen összeroskadt.

Domokos: Féltő szeretettel: Itt vagy fiam? Sürgölődik: Jobb is itt!

Hallgatnak.

István: Leül. Fásultan az asztalra teszi a bibliát.

Domokos: Imádkoztál fiam?

István: Fanyar hangon: Olvasgattam a bibliát.

Domokos: Megnyugodtál fiam?

István: Nem! De megértettem a mártírokat.

Erre nagy szomorú hallgatás következik.

István: Csodálatos. Egyetlen kép lebeg előttem. A kézigyógyszertáram. A Conium hiányzik belőle. Homlokár veri: És egyetlen magasztos gondolatot hajtogat ez az agy, ez az agy... Ki vitte el? Ki vitte el? Keserűen nevet.

Eget verő dörgés szakad a földre. Az egész veranda belereng. Az üvegajtó csörömpölve kipattan. A három férfi felugrik. Rémülten az ajtóra merednek.

Péter: Tántorogva az ajtóban terem. Arca verejtékes, pedig ugyancsak megverte a jeges eső. Elfúlt őrülettel hebeg: A kisasszony, a kis kisasszony...

Domokos: Támogatja: Az Istenért, mi történt? Beszélj. Beszélj.

Péter: Összeszedi magát: Őriztem kérem a fiatalokat. Utánuk megyek...

Domokos: Hová? Hová?

Péter: Hát a tölgyfa felé... itt szemben fel a dombra. Egyszerre csak hallom, hogy a kisasszonyka visít, meg kiabál.

Domokos: Gyorsabban. Gyorsabban. Mi történt.

Péter: Lehajtja fejét: Instálom, semmi. Megkövetem, csak úgy visongott, mint a lányok szoktak, ha nagyon együtt vannak a fiúkkal. Ott hevertek, cibálóztak, a Jani úrfival.

Egy percre a vihar is elhallgat. A kerten már átvillan a derengés. Mindannyian lélek vesztve fülelnek.

Péter: Egyszerre minden idege zokogásba tör ki: Erre, könyörgöm, erre mintha szemem előtt, mellettem csapott volna le a mennykő!

Domokos: Az ajtóhoz rohan. Kitekint. Felhördül: Pozdorjává vágta a villám a tölgyet.

Péter: Reszketve megfordul. Odamutat: Épp ott feküdtek.

István: Mereven nézi a bibliát. Belé fagyott a szó.

Benedek: Halkan, arcán fátyolos fénnyel tagolja a szót: Szép volt, lepke volt, napfényben és alacsonyan repült. Amíg repült.

- Függöny -