Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 14. szám · / · Figyelő

Hordósy Iván: Debreczeny Dezső: A hadifogság költője

Egy fiatalember tragédiája van a kezemben. Versek a hadifogságból.

Kevés érték került még a szibériai hó alól a magyar napfényre, de azok között, amiket én ötödféléves hadifogságom alatt láttam, Debreczeny versei első helyen állanak. Debreczeny a hadifogság legmélyebben érző költője volt.

Tizenkilenc éves volt, mikor felsikoltott a háború és az arcába csapott az élet. Sleeping carok helyett már 1914-ben marhakocsiban utazott piszkosszájú és piszkoslábú katonák között a végtelenálmú szibériai sztyeppén. Amelynek azonban csak határtalan vadságát látta, amely csak ifjú álmai temetője lehetett. Nem harcos férfi volt, nem érezte meg az ázsiai humuszból kiáradó szűzi bujaságot, amelyből a roskadó őserdők, száz színben csattanó vadvirágok és baromerejű kínaiak fakadtak. Ember volt: a fiatal pesti diák lelkét vitte magával, amelyben zajongó zűr-zavarban, kusza formátlanul forrott a jövő élet zenéje.

A háromméteres palánk, amelynek tetején duplasorban állt a tüskésdrót, végleg eldöntötte Debreczeny sorsát. A bekerített darabon élte le életének legfontosabb hat esztendejét. Művészlelkű ember soha individuálisabb életet nem élhetett ennél. Csakhogy még egy erős művészlélek, az életet igenlő, a mélységekből felküzdötte magát a felszínre, addig a passzív Debreczeny mindig mélyebbre távolodott a napvilágtól.

A hadifogság minden velejárójával az Isten büntetése számára, amely megfosztotta a nagy szép Ismeretlentől, az Élettől. Fokozatosan halkul a régi emlékek színe, tompul a régi dalok hangja - míg végre végképpen elvész. Soha többé el nem oszló köd borul a voltra s a fiatal lélek egész intenzitásának középpontjába kerül a jelen - minden kínosan marcangoló nüánszával. Így lesz Debreczeny kizárólag a hadifogság költője. Megszabadulva minden más zavaró érzéstől - egész egyénisége szétoszlik a fogságteremtette helyzet területén. Így lesz Debreczeny annak a lelki kultúrának leghűbb kifejezője, amit itthoni társadalmunk még egyáltalán nem ismer: a hadifogság kultúrájáé.

Öt hosszú év beszél ezekből a sorokból.

Az elfogatás lázas momentumai vezetik be a történetet. Debreczeny egy pillanatig sem látja az elfogatásban harcos katonaságának megszégyenítését - csak azt tudja, hogy “a hajszának, éhségnek, vad tusának - hörgés és sikolynak - vége van immár!" Az orosznak, aki arcán végigsimít, a “keze meleg és lágy". Kincses, színesálmú élete, amelyet minden strappnelrobbanáskor sápadtan zárt a szívére, most újra az övé. A beteljesülés lezárja a szemét és nem lát egy tapodtat sem odább.

Aztán - hónapok múltán - alkonyat száll a fogolytelepre.

“Az alkony rémes - mondja - a múltnak kincse csillan s távol az élet kútja csobban." - A múlt az igazi élet - lélektanilag érthetően - hatványozott szépségben csillog a drótkerítés tövében ábrándozó előtt. Lelkében kusza össze- vissza hangok zúgnak. A múlthoz menekül, amikor szép volt minden és jó. A gyerekkor, a kis ház, az édesanyja jut eszébe, náluk pihen meg. Az idő azonban halad. Lassú egymásutánban tünedeznek el a régi emlékek és a sivár mezőkön zökkenve ballag az élettalyiga.

Fiatal, egészséges életereje még egyszer fellobban, kitör, s keres magának valakit, kinek szívére a nehéz vívódások között fáradt fejét majd lehajthatja. Ez a periódus a “Furcsa új babám" kultusza.

A hosszú modern hadifogság egyik legérdekesebb kérdése egyébként is az idővel mindjobban elterjedt szerelmi viszony a hadifoglyok között. Hosszú, durvaságoktól teljes napok után keresték ezek a lelkileg agyonhajszolt emberek a gyengédet, valakit, aki befogja szemüket a sok piszok elől - keresték a nőiest. Százféle módja kezdete és kialakulása volt az ilyen viszonyoknak, mindig a szereplők egyéni értékétől függőn.

Debreczeny ennek a kultúrperiódusnak is leghűségesebb visszaadója volt. Szeretett - fiatalos ideális baráti szeretettel a forró szerelmen keresztül, egészen - ameddig ez a szerelem csak tarthatott. Megmenteni azonban ez sem tudta. “A bús utasra régi gondok ülnek - annyit jár és minden útja téves."

Sötétség borul az agyára és a szívére, mikor “Belépőjével" megáll a holttalan Halál tornácán. Ez a Halál a szabadság, az ifjúság, a szent vágyak, a múlt és jövő halála - örökké tartó, hangtalan, színtelen, vér- és vég nélküli jelen: az igazi hadifogság. Azért is legszebbek ezek a versek. A hadifogság lelke, kvintesszenciája van bennük és Debreczeny lelke, amely nem tudott megkapaszkodni a tavaszi díszben viruló fák új lombozatján. A külvilágból általában alig vesz észre valamit. A természetből csak az október és a tél érdekli. (“Suhanva jő, és meghal a nyár - Hideg esőben áznak a lombok... vagy: Hogy véres lett a hold, a szél vad zajt csapott - s a háztetőn a hó fáztában megfagyott...")

Természeténél fogva gravitált az enyészet, az örök csend felé. Ennek a megmondhatatlan állapotnak a megmondása, az a néhány vers, amelyek a “Halálnak új élete" ciklusban van. Környezetét, az embereket - körülötte mozgó alaktalan tömegnek nézi ellenséges szemekkel (“Vágynék építni szűz gőgös falakat - de mások jönnek sűrű állatoszlop s gyávára bénít csürhe akarat.")

Most is előttem van. Friss pirospozsgás volt az arca, nagy, mély fekete szemei voltak. Volt valami nem mindennapi a megjelenésében, ami egyszersmind elidegenítő is volt. Szélsőséges lelki életét nem tudta bekapcsolni mások sokkal köznapibb életébe. Pedig többször akarta - néha erőszakosan is - önkéntelenül érezte, hogy elveszítette az agyagos földet a talpa alól és gyalogolni próbált - de már későn volt.

A “Furcsa új babámmal" még 1916 körül ismerkedett össze és együtt volt vele 1920-ig. Két év különbség volt köztük. Debreczeny volt az idősebb 26 évével, a kis lányosképű fiú úrimodorú, jó ízlésű, kicsit hiú fiú volt minden különösebb tartalom nélkül.

Debreczeny iskolája - hogy is lehetett volna más - Ady-iskola volt. Ady halálára cikket írt az egyik tábori újságba, amelyben mesterének nevezte a nagy költőt. Olvasta a modern idegen lírikusokat, elsősorban a franciákat - a németek közül Rilke Cornetjét le is fordította.

Múlt év végén érkezett haza és ez év tavaszán húsmérgezésben meghalt.