Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 14. szám · / · Tersánszky J. Jenő: Rossz szomszédok

Tersánszky J. Jenő: Rossz szomszédok
Regény
HATODIK RÉSZ

Így szól egy városkabéli régi-régi nóta:

Sűrű pince, boros pince,
Ritkának van teteje,
Ritkának van teteje,
De bor azért jó van benn,
Galambommal ittam benn,
Tegnap este.

Nem adnálak rózsám a világért.
A világnak minden vagyonáért.
Azért hogy te kicsiny vagy,
Éppeg hozzám való vagy,
Eszemadta.

A Kalajcsi-pince egyike volt ilyen régi sűrűpince, borospincéknek. Voltaképp ott volt a városka kellős közepében, de egy olyan zegzugos negyed olyan girbegurba s szűk sikátora kanyarodójában olyan ódon ház alá bújt el, hogy az avatottabbakon kívül alig tudtak felőle. Az avatottakon, kiknek nem a kocsma csínja, hanem a bora kell, mit benne mérnek. A Kalajcsi-pincében pedig jót mértek. Nemcsak, hanem korcsolyájául is olyan fatányérosokat, vetrecéket, túróscsuszákat begyerintettek, mikre aki vizet nyakalt volna, máris szalajthatott a kenőasszonyért.

Amúgy bizony igen-igen igénytelen odú volt a Kalajcsi-pince. Külről mindössze is egy idővásította réz gyalu forgács-fürt jelezte micsodásságát, vaskos, boltos, pántos ajtója fölött s mélyébe is szűk, sötét s otromba lépcsőkön kellett alábukdosni. Aztán belül sem volt található benne egyéb három barna, terítetlen iharfa-asztalnál s hársfonatú székeknél, meg körül a fal tövében, abba épített lócánál, azok számára, kik kezükben tartva is elbántak az itcével. A falon egy-két fancsali szent kép, meg Kossuth apánk ágált a haldokló Petőfivel szemben. Innen nyílt ajtótlan a fal egy másik lyukba, mi konyha is volt, tűzhellyel, háló is, ágyakkal s hárskanapéval s ebből vitt egy oldalajtó a valóképpeni pincébe, hol két sor ászkon hordók s berbencék csücsültek, a sarokban üvegek álltak lehőzött borral, más zugban lopók, csapok, szerszámok és oldalasok, kolbászok, sonkák, szalonnák csüngtek, megannyi pohos, ösztövér, kacskaringós, golyvás alakzatokban, barátságos szörnyekként rémledve a gyertyavilágnál.

Ez volt kívül-belül a Kalajcsi-pince. Ámbár inkább neveztethetett volna Kalajcsiné-pincének, Kalajcsi maga édes-keveset mozdítván a sorsán, ha csak hátra nem, mint ahogy Kalajcsi tényleg csupán ezt művelte.

Kalajcsi züllött, rokkant ember volt. Annak idején a kádárságot hanyagolta, míg valami nyomorú rángás nem állt bele tagjaiba az ivástól, attól fogva nem csinált s így legalább nem hanyagolt semmit. Többnyire más kocsmában csavargott s jobb is volt, mintha sajátjában lábatlankodott s kelletlenkedett. Valaha derék, jókedvű ember volt, de betegsége csaknem gyermekméretűvé zsugorította s az egész ember egy szüntelen kézrángatás, meg egy hosszú, kajla bajusszá vált.

Kalajcsiné szintén olyan szikár, fekete, álmos s kimerült szemű asszony volt, de szorgos és életrevaló, még talán nagyon is kupori, mint tékozló házastárs mellett a másik szok a más végletbe kerülni.

Kalajcsinak az asszony második felesége volt s anyjáé mostani pincéjük. Mikor összejöttek, nem sokkal utóbb, Kalajcsi megbénulván, túladtak annak házán s műhelyén s beköltöztek a pincébe. Mindkettejüknek volt egy kis szőlője, tehát a pincében javarészt saját termésük mérték ki s ebből elég tűrhetően eléldegéltek.

Hanem volt Kalajcsinak előző házasságából egy lánya. Egy furcsa-furcsa gyermek. Tényleg olyanszerű, mint a mesebeli mostohalánykák. Huszadik évéhez járt közel s senki nem mondta volna többnek tizennégy-tizenötnél. Oly törékeny, oly halavány, oly áttetsző fehér, csak haja, nagy szemöldei s szemei szénfeketék. És vonásai is oly különösek, oly jelenésszerű kifejezésük, mint valamely megelevenült bizantinus szűzé, sőt kissé fancsali vágásuk is egészen az. Valósággal művészien szép volt, minek hatását még inkább segítette a furcsa környezet háttere, melyben élt. Éjben nyitó liliomot hozott észbe lénye s valami gyöngéd nevezetet, talán a Pincevirág kisasszonyét.

No de, hogy környezete is ilyesnek tekintette volna őt, az már kevésbé. Dehogy kényeztették őt, jó napja volt, ha el nem páholták s ha tartották és hívták valaminek, úgy az nem igen volt Pincevirág, sokkal inkább: csipás, mazna lélek. Maga apja sem állhatta őt, hát elképzelhetni mostoháját. Mi azonban sajátságosabb, hogy ezeknek a jó embereknek ellenszenve majdnem igazolt volt Pincevirág kisasszony iránt.

Pincevirág kisasszony igen haszontalan kis teremtés volt mindenképp. Elsősorban rest. Olyan rest, hogyha nem mozdítják, talán ki sem mozdult volna napestig az ágyból és ha nem szidják s nem püfölik, talán soha nem fog fésűt, hogy kifésülje a kócot hajából, sem kefét, sem szappant, sem vasalót, sem törlőrongyot, semmit sem. Ott ült volna mindig összedugott kézzel, ég tudja min jártatva eszét s nagy szemeit. De biztosabb, hogy nem holmi királyfiakon s tündéreken, inkább egész közönséges nyalánkságokon. Pincevirág oly pákosztos volt, mint egy rossz macska. Becsületes ételt csak piszkált, ellenben belenyalakodott minden silány édességbe s savanyúba, mihez hozzáfért s a csenegetéstől sem riadt vissza. Aztán rábízni sem lehetett semmit, sem küldeni őt valahová, hogy ostobát s kárt ne műveljen. Bizony Pincevirág kisasszony ilyen volt s ha megszenvedett érte, hát nem lehetett egyebet mondani rá, minthogy rászolgált a rossz bánásmódra amiben részeltették. Mert meglehet, ha hercegnő, párnákon hordják s szeszélyeit lesik, mind a rossz tulajdonai csupa érdekesség gyanánt ékesítik őt. Ám egy borospincében, egy eladósorban levő hajadonnak, borzas főért, kisöpretlen szemetért, elmosatlan tepsik s eltörött poharakért bizony csak szidás s hajcibálás jár s az "adta mazna lelke" nevezet, szülőktől, sőt már, jóravaló emberektől is, mint milyenek a Kalajcsi-pince vendégei voltak.

Nos, a Kalajcsi-pincének mindhárom odúcskája sem tette ki, végtében, széltében s magasában egy becsületes kocsmaterem méreteit. Úgy, hogy csalogatott volna bár itala s étkei több vendéget, mint amennyi látogatta, el sem fértek volna ottan. De hisz nem is járt a Kalajcsi-pincébe sok vendég. Ritkán is tévedt oda más, mint csupa ismerős, koma, meg sógor, meg öreg cimbora, a környékből, régi kézműves emberek, olyanok, kik holmi pancsot le nem eresztettek volna semmi csilláros s tükrös helyiségért a torkukon. Kiknek többnyire maguknak is volt otthon boruk, de már a korty természete, hogy jobban esik fizetve s terefere közt a pincében.

Ily bejáró vendégei azonban jóval kisebb számúak voltak a Kalajcsi-pincének, mint olyanok, kik bora minősége, vagy olcsósága miatt házhoz hordatták azt belőle szomszédság s utcaszerte. Egyik helyűvé mindennap, másüvé csak vasárnapra, ünnepek, meg alkalmakra nagyobb, vagy kisebb mennyiségben, természetesen eszerint állván aztán az illetők a Kalajcsi-pince becsületében, vagy kicsinyletében.

Hát ezek közé a kihordató vendégek közé tartozott Donogány Gergely a kuvik és csúf felesége, kik ott laktak a Kalajcsi-pince átellenében. Ezek közé, még pedig a kicsinylettek közé, mindössze a vasárnapi ebédhez hozatván haza egy féllitert a pincéből szolgálójukkal, kitől ugyanott nem is mulasztották el esetről-esetre megkérdezni, vajon megbírnak-e majd annyit inni mindnyájan? De a szolgáló, akár visszamondta otthon ezt a nyilvánvaló gúnyolódást, akár nem, Donogányéknál azzal nem törődtek.

Mert Donogány Gergely a mértékletesség és takarékosság embere volt tetejétől a talpáig. Nem vonzották sem a mámor élvei, sem a szerelem gyönyörei, nyilván az üveg csábjaitól visszariasztva őt a költség, amibe került s a szoknyáétól neje tagjai, amin az lógott. Így van ez. Szépasszonyok férjei kikapók, rútakéi hűek. Családapák, kiknek volna kik számára fogukhoz verni a batkát, kortyondiak közt herdálják azt s magtalan házasok, kiknek se körülük, se utánuk, se hücski, se prücskiök, élére rakják a garast, törik magukat minden rossz petákért s hasukon, torkukon fösvénykednek.

De így van, vagy úgy, Donogány Gergelyt nem tántorította el szenvedélyétől sem gúny, sem irigység. Egyszer azonban, legutóbb, mégis előfordult nála is, legalább hasonló.

Akként történt, hogy Donogány Gergely meghűlt. Máris eléggé hápogott a rekedtségtől s szipákolt a náthától, mikor még jobban összefázott egy zord, téli napon, egy temetésen.

Borzongva kutyagolt hazafelé s az orvoson, meg orvosságon és mindkettőre való kiadásokon tanakodott éppen magában. Amint mendegélne, két polgár vetődik eléje útjában s azok is, véletlen holmi hurutokról, orvosokról s orvosságokról, meg azok költségeiről beszélgetnek. De többek közt is az egyik így szól: ő amondó, mit sem érnek a gyógyszertárak kotyvasztékjai s mikor ő, vagy családjából valaki megfázik, hamar főze egy jó bögre karcost, jó fűszeresen, jó cukrosan, jó tojásosan, beveszi, lefekszik, jól betakarózik, jól kiizzad s mikor felkél, kutya baja. Ezzel szemben a másik a murvás lábvíz hatékonyabbsága mellett tartott. Végül pedig kiegyeztek abban, hogy úgy az egyik, mint a másik gyógykezelés megfelelő s talán még inkább a kettő együtt, vagyis előbb egy jó adag forralt bor s utána a murvás lábvíz s ami a legfőbb az egészben, hogy potomságba kerül az orvosi díj s egy méregdrága kis üvegcse orvossághoz képest, nem is tekintve, hogy valamivel kellemesebb szürcsölni egy pohárka forró nedűt, mint valami keserűséget nyelni kiskanálból. Így, szépen megállapodva a két polgár elvált egymástól Donogány Gergely útjából. Ám a kis beszélgetés nem maradt hatástalan a kuvikra, különösen a potomság körülménye ragadván figyelmébe, sőt didergő tagjai s láztikkadt ínyén egyszerre szomj jelentkezett holmi meleg kortyokra.

Na, épp ott haladt el a Kalajcsi-pince előtt s egyet tanakodva magában, gondolta: hiszen tüstént haza is vihet magának egy kis bort, minek küldje majd érte hazul a cselédet, mikor az addig egyéb dolgát is végezheti. Azzal már félbalt is csinált, be is nyitott a pinceajtón s már bukdácsolt is lefelé a sötét lépcsőn Donogány Gergely.

Csak délután volt még s a pince vendégtelen. Még Kalajcsiné sem volt otthon, csak Kalajcsi, meg Pincevirág. Ellenben a pincében oly hő, oly sűrű és gyönyörvetes levegő fogadta Donogányt a külső hidegből, akár egy gőzfürdőben, kivéve, hogy lábszag helyett abban valami édes, szinte andalító illat kóválygott.

Ennek oka pedig semmi más nem volt, mint hogy Kalajcsi, élve felesége távollétével, pont abban fáradozott, hogy minden rekedtség és nátha híján, magának egy jókora fazék bort forraljon, előírásosan, fűszerek és tojással, uzsonnára. Innen származtak a bűvillatok s a konyha valóban holmi mesebeli hangulat képét nyújtotta a sürgölődő, tüzet piszkáló, kotyvasztó, fekete, töpörödött, kajlabajszú kacskával s a mögötte ráfigyelő fehér lánnyal. Akár egy ördöngős s elvarázsolt szüze rejtek tanyájukon. A kacska épp akkor szólt Pincevirágnak avatatlanok előtt értelmetlen szavakat.

- Aztán meg ne mondd annak a boszorkánynak, mit főztünk. Eredj ki, jobb lesz s szolgáld ki, ha valaki jön. Majd ott kinn is megihadd a csuprod, ha kész lesz s kapsz még eggyel, ha hallgatsz.

Több magyarázatot talán nem is igényelnek a Kalajcsi-pince gazdasági állapotai.

Ekkor nyitott be Donogány Gergely abba.

Hiszen soha is jobbkor Kalajcsinak, mikor megtudta, mi járatban van. Hisz, ha Kalajcsi ott tarthatja, hogy neki is meleg bort csináljon, mi sem lesz akkor könnyebb a hazatérő Kalajcsiné előtt tisztázni, ha hiányokról s illatokról rájönne a főzőke nyomára. Hisz még azzal is dicsekedhet előtte, hogy árult, míg odajárt. Sőt még ha ügyesen számol, még potyán is ihatik a vendég erszényén, mi ugyancsak nem volna első eset, bepityózott vendéggel Kalajcsi kománál.

Így történt hát, hogy Kalajcsi minden ékesszólását elővette s addig-addig kárált a Donogány fejébe: mi fortélyai a borforralásnak, ahol nem értik, csak elrontják, rá kell csak bízni, begyerít majd olyan itókát, hogy a szomszéd még a következő nyavalyától is megszabadul, csak egy félliter pipa arra, mert ha kevés a bögrében, fele elfő... Addig-addig, míg Donogány csakugyan hajtott a rábeszélésre s letelepedett a kellemes párákban egy asztalhoz, melyre Pincevirág egy hatalmas talpas poharat hozott s azzal szintén letelepedett a másik asztalhoz.

Közbül volt a kályha s egyelőre csak az duruzsolt, meg Kalajcsi motozott s csoszogott a konyhában, Donogánynak nem jött beszélhetnékje a rekedtségtől s bágyadtság borzongatta a hűléstől, a hőségben. Várakozásában elmélázva nézte a képeket a falon, meg Pincevirágot a padon. És a képeknél nem gondolt semmit, de amint többet nézett Pincevirágra, hát...

De nem kellett soká várnia, már Kalajcsi eléje tett egy rongyba csavart, gőzölgő szájú, cukortól ragacsos palackot, mindössze így bökve ujjával nyakához.

- Na tetszik látni, mennyi elfőtt így is. Nem érdemes kevesebbet főzni egy liternél. Csak most be vele jó forrón! Csak felét hozom, ki ne hűljön. Ennek a gyermeknek is csináltam, mert ez is csúnyán köhög.

Azzal Kalajcsi maga töltött Donogány poharába s Pincevirágnak is nyújtott át egy szilkét: És Pincevirág, mikor azt ajkaihoz vitte, tényleg köhögni kezdett és mikor erre Donogány is, ő is köhögni és nyomban rá Kalajcsi is a konyhából. Erre egy darabig megint csönd lett a pincében, csak a kályhában szisszentek néha halkakat a lángnyelvek, éppúgy, mint ahogy mohó ember tesz, ha forróval megsüti száját.

Kisvártatva aztán Pincevirág mégis lassan szürcsölni kezdte csuprát, mire Donogány is poharát s a konyhából is hasonló neszezett. Másként még mindig csönd volt, csupán a kályhában omlott össze parázzsá a fa, éppoly hangot adva csettintetve kiszabaduló szikrái, mint holmi kitűnőet iszogatók csinálnak.

Donogány Gergely most már bátran kortyingathatta pohara langyuló nedűjét, mit valóságos bájitalként vittek szerte bőre alá erei. Majd, mintegy az egésznek hatása, zsongító menetben, fölkerekedve tagjaiból, szelíd cirógatásként állapodott meg homloka táján, édes zengzeteket váltva ki fülei dobján s kedves színezeteket szemei recéjén.

Így mélázott tovább magában Donogány Gergely, nézdegélve a fal képeit, meg olykor Pincevirágot. De míg a képek szemléleténél mit sem gondolt addig, minél többet és jobban tekintett Pincevirágra, annál inkább megkapta őt valami annak lényén. Talán a különös, a mindennapiatlan szépnek homályos sejtelmei, mit mintha előbb is észrevett volna e lánykán, de az mintegy elkallódott szemeiben a szokottságok közt. Igen, a különös szép vonzalmai, mik kétségkívül keleti őseitől örökölt vérségében hamvadtak, hiszen Donogány Gergely nem pozsgás s rideg kálvinista volt, mint a pince többi látogatói, hanem örmény s katolikus, kiben illanó álomképekként élhetett ükeinek művészete, a sápadt s fancsali szüzek, furcsa, merev, cikornyás vonalak, ékek, aranyvirágok kihalt rajza s mindezt talán a nem szokott mámor visszalengette belé. Igen, valami ilyes késztette megszólalásra Donogány Gergelyt, mikor így szólt Pincevirághoz:

- Azt mondják, hogy ez a legjobb a hűléstől, ha még utána, lefekvés előtt, egy jó lábvizet vesz valaki, murvával. Jól kiizzadni, az a fő. De ízlik is, ugyebár? Ez nem rossz orvosság.

E szavakat Donogány Gergely bizonyos bizalmas s negédes pillantással a rendes beszédnél halkabban mondta, áthajolván a kályha mögül a lányhoz. De Pincevirág csak hivatásosan mosolygott s a lábaira nézett butácskán, nyilván a lábvíz s a murva előtte ismeretlen fogalmának említése miatt.

- Tényleg, a lábtól fázik át az ember ebben a lucsokban. De magának könnyű, mert itt ülhet benn a jó melegben s nem kell kint futkosnia, mint nekem, a temetéseken - csevegett tovább Donogány s most már kifejezettebb udvarolhatnékkal pillantásában, miket aztán némi aggályokkal vetett a konyha felé, nem érheti abban udvarlása kedvezőtlen az apai füleket.

Na, Kalajcsi, épp előzőleg sunyított ki a konyhából vendégére, éppen azon tanakodva egy kis fejvakarás közben, vajon miképp marasztalhatná ott, egy következő főzet erejéig. Most aztán megjelent az adag másik részével.

- Itt van, parancsolja szomszéd. Talán készítünk még egy főzetet.

- Sok lesz, köszönöm, még ez is sok már - tiltakozott Donogány, kinek a mértéktelenség semmi porcikájában nem volt honos.

- Ugyan! - mondta Kalajcsi, hisz ennyi ebből egy gyermeknek sem kottyan meg. - Még ez is inna egy csuporral - utalt Pincevirágra. - Innál, mi? Ha volna?

- Inna? - kapott az alkalmon Donogány ravaszul. - Na tessék, majd megfelezzük, nekem úgy is sok ez - vette föl az asztalról butykosát s megfogva Pincevirág szilkéjét, mit az szende mosollyal hagyott, ki sem adva kezéből, tölteni kezdett abba az üvegből. Ám uramfia, a csekélykének látszó csupornak még a fenekén alig kottyant valamicske, mikor a Donogány vaskosnak fújt palackja egy ujjnyi híján kiürült.

- Hopp! hiszen nem is maradt már szomszédnak - hárította Kalajcsi is a Donogány iménti készségével vissza a csuportól, a nekiürülő üveget s nem kevésbé ravaszul is. - Na tessék! Te mihaszna, megiszod a szomszéd elől az italt. Hát még eggyel szomszéd? Vagy ne? Lecsúszik! Hiszen korán van még haza.

- Hát, hm, hm! Jó, na! - ment bele Donogány s Kalajcsi már ott sem volt, hogy alágyújtson az új kotyvasztásnak. De Donogánynak kissé szavát vették könnyelműségén való gondolatai, miközben kilöttyintette pohara fenekére butykosa megmentett maradékát s okosabb híján legalább melegében akarta lenyelni. Míg Pincevirág már rég hörpölte a magáét megtölthetetlen bűvcsuprából s olyasmi hallszott a konyha felől is. Vagyis egy darabig megint csak a kályhára maradt a pince csöndjének háborgatása, most már csak csemcsegésszerű hangokat adván üszkösödő s hamvadó zsarátjai közül, mint az emésztni kezdő belakottak.

Mégis Pincevirág, elkészülve immár csupra szürcsölgetésével, egyik kezével ölébe eresztette azt, míg a másikkal homlokán simított egyet s egy halkat fújt keskeny, bájos ajkai közül. Azzal egy ülésnyit tovább csúszott a padon a kályha közeléből, minek eddig árnyéka borította őt s most a lámpavilág esett rá. Hisz épp fordítva. Akár a való ellenében a mesékben van, hol árnyék fűthet s fény hűsíthet.

De azt az ülésnyi helyet, tüstént észrevette Donogány Gergely is s máris gondolt egyet, sőt kettőt is. Csakhogy Donogány több bajjal végezhetett még poharának csekélyke tartalmával is, annak ugyanis egy kis sűrűje maradván cukorból s fűszerből, mitől kissé összeragadt a szája s nehezen lehetett lenyaldosnia s leköpködnie az odatapadt szegfűszeg, fahéj s tojássárga maradékokat. Így történhetett, hogy Pincevirághoz intézendő további mondókájából csak egy fejvetés származott, mi hosszabb fajta s sokatmondó pillantással fejeződött be.

Mi történt azonban, uramfia! Pincevirág is odapillantott ugyanekkor Donogányra s hihető-e, vagy hihetetlen, e pillantásból egy hívó s kacérka kacsintás vált végül. Nem volt ez tévedés? Nem! Hisz a pillantás gyors időközökben még háromszor megismétlődött. Jó ég! Előbb egy ülésnyi hely a padon, aztán titkos kacsintások.

Donogánynak egyszerre gyönyörök hökkedelmei iramodtak át porcikáin, nyaldosása s köpködése közben. Mit is sejdítsen? Talán csak nem ő, Donogány Gergely, aki felé e kis szomorú mostoha lányka ábrándjai sugároznak a pince ablakán át, hol sokszor látta arcát, sivár gondokban s rideg közönyben lótva-futva az utcán?

Fikkom teringette! Mi ürüggyel ugorhatna át arra az üresen hagyott helyre a padon? Igen, ha nem motozna ott a zord apa a konyhában. Talán mintha fázkódnék? Brrr! brrr!

Donogány Gergelynek egyszerre oly mozgékony lett imént még a boros palackhoz hasonlóan kendőbe csavart, hűléstől merev nyaka, mint a nyaktekercs madáré, amint ide s tova forgatta a konyha felől a pad felé. Brr! brr! brrr! Még olyan hangokat is hallatott. De még a szemei is olyan kifejezést vettek, mint a csalogatott, de aggó vadmadáré. Mi tévő legyen?

Nos, a szerencse a szerelem barátja.

Kalajcsi csoszogott elő akkor, a második főzet első adagával s teljesen rácáfolva Donogány hiedelmeire, kissé tétova tötyögve s fát lökve a kályhába, így mordult Pincevirágra.

- Hát mit ülsz ott mint egy csuma? Nem tudsz egy szót szólni a szomszédhoz, hogy ne unja nálunk magát, mikor nekem dolgom van? He? Csak bá! bá! mindig. Olyan ez, minden vendéghez. Tessék közelebb a tűzhöz, ha fázik szomszéd - szívélyeskedett aztán Kalajcsi Donogánynak s kifordult megint a konyhába.

Erre csak egy következhetett. Hogy t. i. Donogány újból megkínálta Pincevirágot itala felével s a szerénytelen bűvibrik újból az egészet öblébe fogadta, nem sok híján, legföljebb Pincevirág szabadkozott kissé az illendőség kedvéért. Viszont továbbiakul Donogány Gergely most már minden nehézség nélkül odatelepülhetett melléje a padra.

Hát erre mi következhetett? Nem-nem, egészen más, sokkal furább, mint képzelni.

Legelőbb is megint egy kis csönd, egyetlen megzavarója, a kályhával, minek hamus parazsába tuszkolt hasábjai habozó sustorgásba kezdtek. De köztük már ki-kilobbantak lángocskák is, halk turbékoláshoz hasonló hangokon.

- Na, így egész kellemes! - talált rá szavára végre Donogány. - Ugyebár? Egész kellemes így? - ismételte meg kérdés alakjában is kijelentését, nyilván, hogy végre valami kettes megállapításra bírja néma szépét.

De Pincevirág erre sem válaszolt többet egy szende mosolynál, kivéve, hogy azt, ezúttal már a közelség miatt nem is intézhette csak félig udvarlójára s így a falon függő Kossuth Lajosnak is jutott belőle, sőt az utolja egészen a vérét csurgató Petőfi Sándornak osztályrésze lett. Igen, a Petőfi Sándoré, mi több, egészen váratlan, meg is tetézve egyikével az iménti kedves kacsintásoknak is. Megtetézve és megtoldva rögtön rá még eggyel is és még eggyel és még eggyel.

Mi ez? - hűlt el kissé Donogány Gergely, nem is féltékenység, hanem valami rosszabbnak sejtelmében, miközben így szólt:

- Nem is gondoltam, hogy ilyen kellemes maguknál.

Ám Pincevirágnak ez újabb megállapításra adott mosoly-válasza, más részben sem esett Donogányra, hanem alá, kezében tartott szilkéjére s jó egek! a rája következett kacsintások is arra estek. Majd onnan a pince ajtajára vetve szemeit a lányka, oda már minde mosoly híján küldött két utókacsintást. Aztán onnan az ablaknak is lövellt egyet és újra kettőt egy széknek balszeméből, hármat a jobból egy másik széknek s így tovább, a saroknak és a tükörnek, meg a háziáldás felé és az üvegekre a polcon, osztogatóan, tékozlóan s szünet nélkül.

Ó jaj! Donogány Gergely le volt sújtva kegyetlen. Hiszen e bájos teremtésnek valami áldatlan szemideg nyavalyája. És ő botorul!... Tüstént eszébe jutott, hogy a két palack borért alighanem ötpengőst kell váltania, csak néhány peták aprója lévén, miből különben egy félliter épp kifutotta volna. És már az időre, már feleségére, már az előtt valami kifogásra, már hazagondolt. Már újra torka fájt s gégéje herregett.

Ekkor azonban, elég váratlan, megszólalt mellette Pincevirág. Épp olyan hangja volt, mint a beszélő babáké, akadós s nyifegő, mégsem kellemetlen furaságában. Azt kérdezte Donogánytól: igaz, hogy ő vette cselédjüknek újesztendőre a fülbevalóit, meg nemrég erős cukrot hozott neki? de a nagysága nem tudja.

- Minek akarja tudni? - felelt erre Donogány nyájasan bár, de óvatosan s kissé meglepetve. Mialatt e kérdésre olyasvalami történt benne, mint mikor a színehagyott kelmét kifordítva, úgy tetszik, visszája bevág még, ha fakóbb is mintája. Mit tudni viselve, hogy a színe alul. Új lesz, tiszta lesz, más lesz s jó lesz úgy is. Donogány Gergely is, mintegy hirtelen leszámolt holmi érzelmesebb s számot vetett holmi léhább fajta örömök felől magában s eszerint alakult át egyszerre képében s magaviseletében. - Talán szeretne egy olyan függőt? - puhatolta hamiskásan Pincevirághoz hajolva.

- Van nekem függőm - szólt Pincevirág.

- Hát mit? Egy gyűrűt? Melltűt? Vagy szereti az erős-cukrot? Vagy a malátát? - firtatta Donogány. - Hát aztán mit kapok magától, ha hozok? Kapok egy csókot?

- Hogyisne! - húzódott el pironkodva Pincevirág, ha nem is túl nagyon, vagyis inkább lehajolt, miután Donogány már alattomban háta mögé csúsztatta karját s derekánál tartotta kezével.

Nos, bár bekezdésnek ez jókora vakmerőség volt Donogány Gergelytől mégsem méltó akkora ijedelemre, mint amivel a következő pillanatban elugrott Pincevirág mellől s föl hagyta billenni a padot, miről szegény Pincevirág kis híja a földre heppent. Nem volt méltó, hisz mindössze Kalajcsi bicegett elő a konyhából a második borfőzet második adagával. Nem volt méltó, csak Donogány Gergely nem tudta azt, hogy üzelmeinél semmi sem megszokottabb látvány a jó apa s ténykedés kis lánykája számára. Nem tudta, hogy egyik szemet huny, a másik vállat von hasonlóra, csak az üvegek ürüljenek. Nem tudta, hogy Pincevirág vézna idomocskáin naponta keresztül mászkálnak holmi enyelgő korhely kezek, fürge s csiklandó ötlábúak módjára, sőt arcocskáján is végigcsúsznak szeszektől csurranó csókok, mint megannyi nyálkás csigabiga. Nem tudta Donogány Gergely, még ha sejtette is, azért ijedt meg s ijedtében azért kapott tárcájához, gyors fölugrása magyarázatául.

- Huj, huj, későre jár! Fizetek szomszéd. Mivel tartozom?

- Na! már is? mondta rá Kalajcsi s egy pillanat alatt megforgatva elméjében, mi hajt többet: ha marasztalja a vendéget, vagy addig számol, míg annak zavara tart? Hát végre mindkettő mellett maradt. Tudniillik előbb számolt s átvéve az ötpengőst Donogánytól, azután kezdte marasztalni. - Nincs nekem ebből vissza, az asszonynál van apró. Két pengőt tudok csak adni. Talán főzünk még egy literkét? Nem tetszik, nem? Akkor tán holnap is bejön szomszéd, akkor visszakap a feleségemtől, vagy leiszogatja. Eljár egy kis melegecske ebben a hidegben - lepetelt Kalajcsi s látva, hogy a vendég már kezd magához térni az első hökkedelemből, mintegy bűnére emlékeztetve őt, így förmedt Pincevirágra. - Te meg mit tátod már itt a szád?! Nézz a vacsora után, hogy oda ne pergelődjön az a rántás!

Összevissza, ide-oda beszéd, az eset akként végződött, hogy Donogánynak követelése maradt a Kalajcsi pincén. Eltekintve attól, hogy otthon, felesége, megérezve rajta a borszagot, fejéhez vágta kézimunka-kosarát s még csak tőle hallott igazándi összevissza s ide-oda beszédet akkor este Donogány Gergely, a kuvik.

*

Abban az esztendőben, karácsony hetéig a tél csak tréfált. Küldött egy kis szelet s egy kis lucskot éppen mutatóba, de havat, fagyot, semmit. Karácsony hetében aztán nekibődült: ereszd, hogy menjen! És napokig oly éktelen förgeteg s zegernye kavargott, hogy majd elsodorta a házak tetőit. És addig havazott, míg egész bányákat kellett ásni benne, míg valahogy letapotódott s eltakarítódott az udvarokról s utcákról, sőt még így is a járókelő embereknek csupa édes testvérekként kellett összeölelkezniük, ha kitértek egymásnak útjukban. Hozzá, közben fagyott, hogy a gerendák ropogtak a padláson, mint valami roppant fogcsikorgatások, miket egy láthatatlan öreg bojtár művel odakint, irdatlan kedvében duhajkodva, fehér subáját rázva, karikását suhogtatva s kurjongatva, mialatt mennyei fellegnyája gazdátlan s bomlottul kódorog a világnak.

Így tartott szünet nélkül karácsony másodnapjáig. Akkor kiderült, de a csikorgó hideg nem adta alább egy percre sem, legfeljebb délidőben engedett valamicskét s a levegő karmolászását nem enyhítette a hamis verőfény cirókálása. Ám a cinkék csiricsáréztak a fákon s pirinyó testecskéik cicézés közben óriás kőzuhatagokat zúdítottak alá az ágakról.

A kéklő ég visszaverődéseivel árnyékolt hó vakítón tündökölt s az ereszek jégcsapjai meg-megcsöppentek ebben a pazar, de rideg álpompában, akár holmi titkolt fájdalmak könnyűi.

Ilyen volt ez évben Karácsony-másodnap s ilyen harmadnapja is, amikor, hihető-e, vagy hihetetlen, Angyalossi Gáspár ebéd után sétálni akart egyet odakünn.

Valóban úgy tűnt, Angyalossi Gáspáron nem fog ki a világ semmiféle görhe, még ha packázni is mer vele, mint ahogy az a kis bepálinkázás, mikor a tanácsossal kikezdett, csaknem bőrébe került. De túlesett azon is s attól fogva megbecsülte magát.

Ellenben épp Karácsony ünnepére Angyalossiné dűlt ágynak, mit annak harmadnapján szó sem lehetett volna, hogy elhagyhasson. Pedig akkorra kimenendője lett volna, hogy a törlesztést vigye a takarékba.

Nos, Angyalossi Gáspár sétálni akart egyet, míg a déli verő tart s így egyúttal magára vállalhatta, hogy a törlesztést a takarékba viszi. Angyalossiné ugyan, mint nem is csodálható, nem szívesen bízott pénzt férje kezére, de minthogy mindig pontosan fizetett a takaréknak, rászánta magát s a tíz pengősök már ott is hevertek kiszámlálva az asztalon, mi mellett Angyalossi Gáspár borotválkozott éppen.

Megborotválkozott s kikötötte bajuszát és minden aprólékos gonddal babrált el nyakkendőjével, majd kétszer is lekefélkőzött. Aztán mikor a tükör előtt lekapcsolta az arcát torzító bajuszkötőt, úgy tetszett, mintha olyan pillantással nézne szemközt tükörbeli másával: ej! hisz aki így fest, annak számára még állhat a világ! egy kis fogyást, sápadtságot helyre lehet könnyen hozni!

Általában Angyalossi Gáspárban valami vidám s gondtalan hangulat fodrozott s úgy készült, mintha nem is egy sétára, hanem valami sokkal nevezetesebb alkalomra cselekedné. Nagyon igaza is volt. Csakhogy azt nem tudta Angyalossi Gáspár.

Abban a mozdulatban pedig, mivel távoztakor a pénzt tárcájába s azt zsebébe dugta, egyenest bizonyos előkelő volt s tényleg, bár az összegből egy fillér sem volt tulajdona, valahogy már a tízesek átmeneti birtokában is mintha szökkent volna kissé önérzetében. Hiszen igaz, rég is nem tapintottak ujjai ekkora csomót e varázslatos papírokból.

Ezzel elindult Angyalossi Gáspár hazulról.

Kissé ugyan megköhécseltette s megborzongatta a túl éles levegő, annyi szobabeli tartózkodás után, de kedélye éppen nem csappant odakünn. Talán életében nem érezte magát jobban s nem látott ennyire szabadnak, derűsnek, biztatónak s kedvesnek mindent. Sőt a pénz birtoka itt is csaknem rátartiságot kölcsönzött pillantásainak s fejhordozásának a járókelőkkel szemben. Nem, nem volt semmi mellékgondolata ezt illetőleg. Egyáltalán semmi, hisz egyenest a takarékpénztárnak tartott útjában s nem is számított rá, hogy az, karácsony harmadnapján is be lesz zárva délutánra. Mégis, mikor kapujából visszafordult s egy kissé a további szellőzés irányáról tanakodott ott a járdán, mintha valami rejtélyes helyeslés mozdult volna meg benne a sikertelenségen.

Nos, végig barangolt néhány utcát, találkozott néhány ismerőssel, köszöntötte őket, vagy egy-két szót váltott velük, egyszer-kétszer körül járta a piacot és most hová? Hát hová ugyan? Sehová! Legfeljebb haza. Hát számított valami másra, vagy többre? Várt valamit ettől a sétától egyebet is, mint egy sétát?

Különös, hogy Angyalossi Gáspár a hazamenetel gondolatán mégis holmi csalódás félét érzett. De a napsugarak már ferdültek s az árnyékos oldalakon már metszette a bőrt a hideg. A jégcsapok már nem csöpögtek többé vígan. A járda vékony lucskából üvegcserépszerű anyag vált, mely ropogott a cipőtalpak alatt, éppúgy, mint az előbb még puha talpalású hó is süppedő réteget kapott felszínére. És az ég halvány kékje lázvörös és sorvadásos sárgára vált.

Már csak haza, a meleg szobába. Valamicske, megszokottabb élvet éppen ez is ígért. Egy csésze forró tejhabos kávét, pirított kalács szeletekkel, utána az olvasmány, egy rémregény negyedik kötetének érdekfeszítő folytatása. Valami, valami ez is, még ha kissé mintegy megalkuvóan s lemondásszerűen kecsegtetne.

Ám így is történik minden, ha Angyalossi Gáspár, hazaútja közben nem találkozik véletlen régi inasával és segédjével Donogány Gergely halálmadár úrral.

Annak idején Angyalossi s Donogány haragban éltek ugyan s Angyalossi visszatértekor sem óhajtottak barátságot kezdeni egymással. Most azonban, történetesen egyedül találkozva az utcán, egyikük s másikuknak is megmozdult kezük kalapjaik felé s éppúgy léptük is meglassúdásra egyengetődött. Mire meg is álltak hát.

- Alászolgája Angyalossi úr! Hogy és mint? Mindenféle bolondságokat hallottam már önről. De látom, hála isten egész jól néz ki.

- Szolgája Donogány úr! Hát csak megvagyok valahogy, ha nem is a legjobban.

- Mi az? mi az? hát tényleg?

- Bizony olyanformán.

E kis párbeszéd alatt a két régi ismerős lopva és fürkészőn méricskélte végig egymást cipőtől kalapig. Az idők változtak. Most Donogány volt a főnök úr, a tisztes, jó karban levő egyén s Angyalossi a lecsúszott, megványadt senkiházi. De azért Angyalossin most is úgy állt minden, mintha rászabták volna s Donogányon, mintha kölcsön kérte volna. Angyalossi a bukott úr, Donogány a fölkapaszkodott kalmár volt most is. Egymásra vetett pillantásaik másként csupa jó szándékúak voltak. A volt inas, nem hogy a régi bántásokra emlékezett volna, miként suhanc fővel ezer bosszút fogadott, ellenkezőleg, inkább holmi szíves, baráti s szánakozó érzetei támadtak. A volt gazda pedig cél nélkül valóságában örült, hogy egyáltalán valakivel is egy-két szót válthat. Sürgős dolguk egyiküknek sem volt s még kora délután lévén. Donogányt sem kecsegtette nagyon haza felesége társasága, Angyalossit sem övéi megszokott köre. Kettejük közül azonban mégis inkább Donogány volt, aki valami kedvességgel szeretett volna szolgálni, ha ingyen tehette s tényleg, hirtelen eszébe jutott ilyes, kedvező potomság, miközben ezeket mondta:

- Ó sose keseredjék el egy kis betegségen. Nekem is volt ez a tüdőnyavalyám s most sem vagyok egész jól. Beszedettek már velem is minden tücsköt, bogarat. Orvosság szagát sem állhatom azóta s háborodik a belem, ha orvost látok. Csak egy hűlés lesz az öné is. Ez szok mindig lenni az oka, ha az ember nyavalyáskodik s ennek csak egy az egész mestersége, ami engem is kirántott belőle. Csak ezt ajánlhatom önnek is, meglátja beválik, ha még nem csinálta. Esténként meginni egy jó forró borlevest, tojással s utána vesz egy jó murvás lábvizet, lefekszik, kiizzad s reggel már kutya baja az embernek.

Mind-e mondatok a képzettársulás legelemibbjén jöttek Donogány elméjébe. Kedveskedni akar s akinek akar, göthe van s legismertebb hajlama s gyöngéje a szeszecske. Ott a maga minapi kehe s a Kalajcsi pincebeli gyógykezelése, hol még ott a követelése is, tehát majdnem potya költség a hasznos, a kellemes s a jószándékúság társítása s gyakorlásául, sőt alkalmasnak is legalkalmasabb, hasonló kis zug - hasonló, kétes érdemű társaságban való mutatkozásra, mint volt gazdája.

- Tudja mit? - szólt tehát Donogány Angyalossinak. - Mindjárt meg is ihatnánk együtt egy kis forralt bort, ha nincs más semmi dolga. Van ott az utcánkban egy pince, a Kalajcsi-féle, ott igen jó házi termést tartanak. Tessék jönni, menjünk el.

- Bocsásson meg, de nem szabad innom semmi szeszes italt, orvosom megtiltotta - szabódott Angyalossi, de szíve körül, akár valami víg manók karéja fogott bukfencekbe a remény s az öröm, hogy mégis ígérkezett hát valami mulatság mára. Hisz mintha ezt eleve, holmi magától titkolt sejtelmek súgták volna s már szinte aggódott, hogy Donogány nem unszolná jobban s jónak tetszett hamarosan engedni a meghívásának. Elvégre a bor nem pálinka s hozzá gyógyszernek ajánlják s egy próba nem árthat.

De emez érvek, megfordultak-e Angyalossi Gáspár fejében vagy nem, egy valami bizonyos, hogy megfordult s ez nem volt egyéb, mint a tárcájában levő pénz. Süllyedtsége tudatát, volt inasával szemben, föltétlen sínylette hiúsága s mi lehetett alkalmasabb, valamelyest kidöfnie mellét, mint egy csomó tízes előfitogtatása és számított is, nem is rá, hogy a kiadásokat a volt inas állja, azt azonban már elképzelte magában, hogy bár ha költ, csak a tízesek mellett levő aprópénz erejéig teszi, de nem azzal fizet, hanem egy papír pénzzel, nyilvánosan húzva elő azt társai közül. Ez volt Angyalossi Gáspár, testestől lelkestől, míg csak az utolsót rúgta.

*

Szóval leballagtak a Kalajcsi-féle pincébe.

De ezúttal a pince nem volt üres, sőt meglehetős zajtól visszhangos, mit, mint kisült, mindössze két vendég művelt. Azok közül is inkább az egyik. Ez egy fazakos volt, kit széltében úgy csúfoltak: a jó isten agyagosa, mint egyszer, nem ritka hevületei egyikében önmagát keresztelte el. Mindössze egynéhány arasznyi emberalak volt, egészen a törpék mulatságos arányaival, tömzsi s eleven, kidülledő szemei s vastag lógó bajusza, feje búbján pedig kúpszerű hajcsomó. Széken ülve alig dughatta ki fejét az asztal alól, de a korcsszülöttek sajátjaként annál jobban harsogott hangja. Tényleg Hüvelyk Matyit juttatta észbe, ki az ökör füléből kongat ostorával s kiáltoz az embereknek, kik előbb nagyot bámulnak: honnan jön a hang? míg meglelik s számba veszik okozóját.

Társa ezzel ellentétben egy termetes aggastyán volt. Lőkös bácsi, mindenkinek, ki csak ismerte. Régi ember, kikre azt mondják: akkurátus. Hatalmas üstöke, sárga körfésű dugva szürkéjébe a tarkóján s barna bőrkötény rajta, mert bognár volt s Karácsony harmadnapját már nem tartotta, zsíros s igazi kálvinista létére. Ha felemelte lapátnyi kezeit az asztalról, szinte félő volt, hogy majd összerogyasztja, ha visszaereszti őket s öreg-harangszerű hangja, mikor meg-megszólalt, menten csöndet támasztott. Szemei jóságosan s olykor kissé ravaszdian s értelemmel villantak meg bozontjai alól, mint egy vén bölénynek.

Valóban olyasféle is volt, kiveszőfajta régi kézműves. Főjegyző fia, nagyságos asszony lányai, ügyvédjelölt, orvosnövendék s delnő unokái voltak már, míg maga rendes esteli vendége volt e pincének, minek boránál különbet ihatott volna saját szőlejéből.

E két polgárral ott ült Kalajcsi is az asztalnál, szünetlen rángó, vézna karjával s fondor pofájával. Ott állt Kalajcsiné is, száján kívül egy kanállal s egy tányérral is részt véve a beszélgetésében, amint meg-megcsörrentek, talán dolgához, a konyhába híva őt a maguk nyelvén. És ott hallgatta a szót, kissé félrébb padján Pincevirág is, szemeit, hol hosszúakat meresztve, hol pillogtatva, mint valami kelyhük becsukódásával vesződő fekete virágokat, de kötését változatlanul pihentetve ujjai között, ölében.

Ott voltak mind együtt, némileg hasonlítva ó képek alakjaihoz, hogy a környezet gőzös lege egészen megfeleljen azok vászna fakultságának is. És mikor Donogány Gergely és Angyalossi Gáspár beléptek, mindnyája odafordult és Donogányt, mint némileg ismerőst fogadták, de Angyalossin kissé bámultak.

Csodálatosképp Angyalossi még sosem fordult meg itt a Kalajcsi-pincében, pedig ha valaki, ő bizonnyal járatos volt mindenüvé, honnan csak italszag dűlt ki az ajtón. Itt mégsem volt még s nem is sejtette nyilván, hogy ide is elkerüljön utoljára.

Hisz igaz, Angyalossi afféle félvilági szerzet létére az úr s a csőcselék közt, ha vagy termek, vagy lebujokkal rokonszenvezett, legkevésbé holmi ósdibb s együgyű polgár néppel, ám a maga végletes s fogékony természetében, nem volt érzék híján holmi különös hatások s hangulatok iránt, miket valahogy eleve sejdített e pinceodúban. És most, amennyire annyira kiöltözötten és pénzekkel a tárcájában és társa, egy jobb kereskedő egyén társaságában, kedélye valahogy felülemelte letörtsége szokottabb érzetein. És mikor meggörbesztett nyakkal leereszkedett a pince lépcsőin, valóban afféle leereszkedőnek benyomásait éldelte, mint mikor a világ fölényes embere, kedvtelésből, ócska s apró emberkék közé elegyedik. És mindennek megfelelőleg, Angyalossi mozdulataiban s modorában bizonyos hanyag s könnyed változatok álltak be.

Mondani úr volt, de egy szívélyes és derék, vagyis azzá lett, tüstént már társához képest is, ki kalmár volt s az is maradt mindig, mint ahogy tüstént szembe is tűnt.

Ugyanis, belépve a pincébe, miközben megfelelő helyet kerestek szemeik, Kalajcsi így szólalt meg:

- Ide tessék, ide hozzánk, a legjobb itt a tűz. Széket te mamlasz, ugorj! - förmedt Pincevirágra.

Erre hát a két jövevény odatelepedett mintegy a családba. Mire Donogány, mint az áruasztal embere, kezeit dörzsölgetve s szerteszét kapkodva pillantását, még ott sem volt az asztalnál, már így szólította meg a hozzá legközelebb ülő agg bognárt:

- Iszogatunk, iszogatunk öregem! - s azzal, mintegy mellesleg, odalökte kézfogásait a jelenlevőknek.

Ezzel szemben Angyalossi mosolygón meghajolván, szabályszerűen mindenkinek bemutatkozott előbb. S ó, ne fáradjon, köszönöm-öt mondott Pincevirágnak a neki hozott székért.

Mellette, Donogány, már Kalajcsinét tájékoztatta.

- Mondta, mi, a szomszéd, hogy visszajár nekem hat pengő negyven maguktól, hát abba csináljunk csak mindjárt egy kis forralt bort, úgy mint a múltkor, úgy nagyszerű volt.

- Tudom-tudom - válaszolta Kalajcsiné kissé kicsinylően. - Megkapja szomszéd, nem fut el ez a pince velünk sehová.

Kalajcsi eközben meg Angyalossitól kérdezte:

- Melegbort szintén? Egy lityit, kettőt?

- Természetesen! - bólintott Angyalossi.

- Az óból, az újból?

- Az óból kérünk - rendelt Angyalossi odavetőleg.

Ez az ő embere! - gondolta magában Kalajcsi. - Nem ez a zsugori görög. Csak össze kellene kötni őket ezzel az ember-pótlékkal.

Valóban, az ildomosságban itten Donogány méltó társa az Isten fazakosa volt, ki tekintet nélkül az ujjon jöttekre, tovább handabandázta imént kezdett hetvenkedéseit.

Hogy mutatja ő meg a hatóságnak, majd a nagyvásáron, ha a kőedényeseknek adják ki a cserepesek helyét. Hogy mondotta meg a rendőrkapitánynak minap is a magáét. Hogy babrál majd ki ezzel, meg amazzal. Hogy vágja ki az útra a sorból a harmadikat, mint a taknyot a csibe.

És mindehhez a jó isten félputtony fazakosa, megfelelőleg lökdösve vaskos s rövid karjaival s rugdosva lábaival és forgatva anélkül is kibukfencező szemeit, mondani pocsolyányi vízen tengernyi szelet kavart. Senkit sem érdekelt, senki sem hallgatta, nem bánta ő, sőt úgy belejött, hogy fia-kupac létére nekirontott volna az öreg-boglyának is.

Angyalossi Gáspár a vén bognárral kezdett csöndes beszédet. Miről kezdhettek, műasztalos, bognár, új iparos, régi kézműves? Az agg, értőbb fülekre akadva, ifjúkori vándorútjait kezdte mesélni, kóborlásait városokban, az ő idejében. Majd ebből persze mihamar rátért a mesterség s művelői s általában a világ mai romlására. Angyalossi még csak hallgatott s bólingatott.

Ez alatt elkészült az itóka. Ám, hogy félreértésből-e, nem-e, egyszerre három palack termett az asztalon, Donogány nagyobb hökkedelmére, mi szavát is elvette s helyette Angyalossi szólt.

- Sok lesz kérem egyszerre három üveg nekünk s kihűl még megisszuk. De talán, ha már itt vannak, segítenek önök is nekünk elfogyasztani. Tessék akkor még poharakat adni. Nagysád is iszik talán velünk egy kortyot s a kisasszony is, ez így is afféle konty alá való ital.

E rendelkezésre Donogány szemei még nagyobb nyugtalanságot kezdtek lövellni, de azért ő is tessékelni kezdte a meghívottakat. Kissé sokallotta magában a vendégeskedés ekkora kiterjesztését, mi még visszajáró követelésén fölül erszényére is mehet. De ha már beleugrott a muriba, legalább igyekezett menteni ami menthető s egyszerre félig nyakalta le poharát. Majd ugyancsak második felét. Így hamar vidulni kezdett s olykor-olykor epedő pillantásokat vetett Pincevirág felé. Ezt annál inkább is tehette, mert egy darabra be kellett szüntetnie fecsegését, ha csak nem akart kellemetlenné válni a kis körnek.

Ugyanis abban, kis ideje, csak egy beszélt s ez Angyalossi Gáspár volt. A többi csak hallgatta őt.

Angyalossi Gáspárnak ereit s minden porcikáját, mint a halott támasztó életvize járta át a forralt vinkó. Fölségesen érezte magát. Valóban, akár egy álcázott felség, aki egyszerű alattvalók közé kerül. Viselkedésével s biztosságával, különösen rendelkezése óta, a jelenvoltak, mintegy hallgatólag ismerték el a helyzet központjában s attól fogva, hogy megszólalt másról is, még a jó isten fazakosának sem jutott eszébe belekotyogni, a maga zabrigya ügyeivel.

Az a "más" pedig, mi Angyalossi előadási tárgyát képezte, sejthetni, hogy az öreg bognár élményei kapcsolatán, csak hasonló saját kalandok sorozata lehetett: a külföld s a nagyváros.

Nos, Angyalossi Gáspár, rég nem élvezte a rajta csüggő szemek s rátátott szájuk figyelmét s akkorát s oly őszintén, mint amiben ezúttal volt része. Majdnem úgy tűnt, a szurtos odúból valami szentély féle válik, hol egy különös s mozzanatok dús élet szebb és érdemesebb felének kapui nyitódnak föl. Így tűnt, igen, valahogy. Ékszeres láda rozsda, szenny borította s hamis ékszerei közül értékes drágaságok csillannak meg. Angyalossi Gáspárt e környezet hangulatában, tulajdon szavai, a szavak, a szavak, mintha valósággal egy ritkán jelentkező nemesebb énnek adták volna át, mely mindenha ott is rejtőzött s értett és érzett galád s romlott másik magában. Képzelete csupa jóság, csupa mosoly volt, mint a bárány felleges menny és csupa hím, tarkaság és fordulat, mint egy török ciráda.

Az üvegek már kiürültek s Angyalossi oly magától értetődő gondtalansággal rendelt újakat, hogy Donogány minden csöpp vére kihűlt, kívülről s belülről fűtötten is. Már nem is az új borból főzetett, hanem az ó borból. Előző évben pedig ritka jó termések egyike volt, aszút szedtek s minden nyelv csettent, mikor bekapták az első poharakat.

A kedélyek váltig emelkedtek.

Most már az öreg bognár fogott szóba. A gyalázatos, főfájós borpancsokról méltatlankodott, miket a régiekhez képest mérnek s e tárgy most már általános vitát keverített s Kalajcsi s Kalajcsiné is vitték a hangot. Már ott ültek mind az asztal körül, még csak Pincevirág hiányzott, egyébként nem mulasztva el egyetlen töltést sem poharába, mit aztán macska-padjára vitt magának. Ekkor azonban Angyalossi odahívta őt is közibük s a két nő jobbjára s baljára került, egyik oldalon a Donogány, másikon Lőkös bácsi mellettük, míg Kalajcsi s a jó isten fazakosa az asztal két végére kerültek, miként az kacskákat és törpéket illeti. Jobban már szinte nem is fejlődhetett kifelé minden.

A bor-eszmecsere erre átment ugyancsak a régiekhez képest selejtes nótákra. Ez is általános terefere tárgya lett és addig emlegették ezt meg amazt a dalt, közbe-közbe el is dúdolgatva, mígnem az öreg bognár egyszerre: hát erre még ki emlékszik? beköszöntővel, becsületes a hatalmas hordó-hangon rázendítette:

Aszuszőllős átalag,
Hej be régen láttalak
Kedves alak.

De ha már reád ülök,
Valamíg fel nem dűlök
Hegedűlök.

Összeszedem minden gondom
Egy csomóba
belefojtom ebbe a
Boros hordóba.

E régi bordalt, az öreg fej ingatva s mutató ujjával, mint valami intelmet Kalajcsiné húgom asszonyához intézte főleg. A többiek, köszörült torkokkal, segítettek benne, ki hogy, Angyalossi csak hallgatta.

De a hangulat rá jócskán nekiszökkent. Ittak, újra ittak s időnként összevissza lármában hadrált mindenki. Majd abból megint kiválott egy mondóka, közfigyelemre, vagy egy újabb ének, mik alatt Angyalossi még mindig csak merengett, legfeljebb beléjük dudorászva. Szívén omló, enyhe, szomorka kedvek húztak át, mint az aranyos, nyári csepergések, egyelőre csak langyukat, ragya égetéseiket még nem éreztetvén.

Most egyszerre megmozdult Angyalossi Gáspár s mozdulatában, ahogy fejét elvetette, volt valami félreérthetetlen jelleg, mely a társaság mindenikének egy kis vigyázatot rendelt.

Ismerik-e ezt? Bátyám uram biztosan ismeri. - És Angyalossi nekieresztette hangját, hogy:

Kalapom, szememre vágom,
Mellette hervad virágom,
Sírva nézem
Hogy mulik el ifjúságom,
Maholnap oda világom
Jaj de bánom.
Fogd meg pajtás a vasvesszőt,
Verd meg véle a temetőt,
Mért nem kedvez
Semmi épnek, semmi szépnek.

Nos, ez az ének valóban megért minden figyelmet. Egy koszladó tüdő, mintha még egyszer összeszedte volna minden egykori zengzetét. A levegő szinte nem tudott szabadulni rezdületeitől, melyekből valami dacos, de mérhetetlen s valódi bánat csapott szét e szűk bolthajtások alatt, elkapva s meglobogtatva néhány ittas ember lelkét, akár valamely búcsúkendőket.

Volt, volt valóban, valami hattyúdalszerű ebben az énekben, fehér madáré, a semmi kietlenébe készülően.

Vagy tán olyképp hatott, mint egy egész veszendő faj gyászindulója. Csakugyan, a jelenvoltak is ilyes hatására emlékeztek később is.

Ej, hatására! Hát kik ültek itt mind?

Angyalossi Gáspár, a kisurak lezüllött ivadéka, még ha az emlékezet meg is nagyította a kis udvarház szobáit, ki is szélesítette a hozzátartozó birtokocska határait s ménesek, gulyák s kondákká sokszorozta annak néhány lábasjószágát, mi mindennel valaha az elődök bírtak.

Aztán Lőkös Menyhért és társai, az egykor mohos és számos városkabeli kézművesek kallódó, másuló s elfajzó példányai.

Meg Donogány Gergely a veszendők kivesző kalmárai utódja, a derék örményeké, kik éppúgy tűnnek el maradéktalan, eszesség, szorgosság, kuporiságuk hiába, magjaik meddőek, mintha kárhozat fogta volna meg fajuk.

Vajon nem a gazdákat cserélő földecskék, műhelykék s boltocskák panaszai zokogtak ebben az énekben a búcsúzókhoz, kiknek helyébe az új idők új embereket hoznak, új eszközök, új szerszámok, új mértékek, új szokásokkal, még ha talán nem is jobbak, nem is különbek a régieknél, csak vérségük csírái buzgóbbak ereikben a hanyatlókénál.

Az öreg Lőkös tekintete borongóan kalandozott el a semmin. Kalajcsiné szemei könnyesekké váltak, Kalajcsi elszontyolodott, a jó isten fazakosa laposakat pislantott, Donogány csuklott, mint akit emlegetnek, talán egész joggal. Nyelvét minden esetre úgy érezte, mintha darázs csípte volna meg s megdagadna, hogy mikor szólani akar, kevés helye mozgani szája odvában s belebotol fogaiba.

A tér egészen Angyalossié maradt. Őt nem vette hatalmába semmi lankulás s egyszerre hátravetve magát székén a mélázás néhány pillanata után, mintha lerázná azt vállairól, holmi alkalmatlan dolmányként, szilajon kezdte:

- Igen, de hogy is van, hogy:

Kinek nincsen kocsija,
Gyalog megyen Pestre.
Kinek nincsen kutyája,
Maga ugat este.
Hej! Rica, rica, rica, rica,
Kukorica repce!
Megölelem a babám
Minden szombat este!

Eközben karjaival megölelte kétfelől a két nőt s szemeiből régi kedvek vad kacaja lobbant ki, mikor utána fölkapta poharát.

- Ej! addig élünk, míg meg nem halunk! Hogy is van, hogy...

Ez a fölcsapó kedv valamelyest mindjárt fellelkezte a körül kezdődő gunnyadást is, legalábbis a két nő látható készséggel tűrte derekán az ölelgető karokat s a férfikezek sem vonakodtak poharaik után mozdulni. Ám, még az újabb nóta bekezdése előtt a pincegádor homályában megnyikordult az ajtó.

Megnyikordult, de mikor erre a mulatozók odanéztek, azon nem újabb vendég bukott be, hanem csak egy nagykendős s kikelt női ábrázat kukkant be, csak ennyit rikoltva:

- Gergely!

Gergely egyszerre úgy szökött föl, mint aki tűbe ült.

- A feleségem! - rebegte fakóan. De az első riadás kész szökkenése bizony rogyatag s botorka tápászkodássá gyengült, mely meglódította az asztalt, fölborított egy poharat, nedűstől s földöntötte nagy robajjal hátul a széket. Pedig a benyomult női fej már el is tűnt az ajtónyílásból odafönn, csupán az odakinn kavargó zegernye boszorkány süvöltéseit hallatta be a benn levőknek s a lámpa lángját libegtette meg fagyos légáram.

- Hűj a nemjóját! - rezzent meg még az öreg bognár is.

Nos, össze volt zavarba s fölforgatva minden, mindenestül. Donogányról akkor tűnt ki, hogy alig áll lábán s úgy kellett őt végigtámogatni a szobácskán s föltuszkolni a lépcsőkön. Nem volt más mentség, mint az öreg bognárnak magára vállalnia hazacipelését, kivel együtt a jó isten fazakosa is fölkerekedett, úgy botorkálva az öreg nyomában, befelé fordult lábfejeivel, mint valami zsinegen rángatott medvebocs s a menet utoljához odacsatlakoztak a csaplárék is, az ajtóig. Ott aztán még egy darabig vesztegeltek egy csoportban az esetről tárgyalva.

Az asztalnál mindössze Angyalossi maradt továbbra is s mellette Pincevirág, még mindig vállain Angyalossi karjával.

Ott sem ment végbe azalatt kevésbé különös.

A dáridó megháborítása Angyalossi Gáspárra is meglehetősen kihatott, bárha ez egyelőre csak egy futólagos s kissé elbámuló maga elébe való pillantásban tetszett meg. De mikor ez a pillantás újra felvetődött, Angyalossi Gáspár akkor tapasztalta rajta, hogy az vele magával is egyszerre kettőt mutat minden tárgyból, amire vetődik. Akkor vette észre, hogy maga is jó kapatos már és ennek tényétől nem szabadul föl, hogy ráeszmélve, mögötte rossz aggodalmak józanodása kezd forgolódni lassan lelkében, mint az ébredők ágyukban. S mint ahogy azok szeretnének olykor még vissza az álomba, éppúgy akarta talán ő is vissza még a mámort, kezével önkéntelen pohara után nyúlva. De a pohár itala már hideg volt s vastag, ragacsos moslék ízét közvetítette ínyével. Elémelyedett tőle s mégis lehajtotta. Pedig épp elég tapasztalata lehetett már, hogy hasonló olyan az ivásnál, mint a pecsét az ítéleten.

Ugyanekkor mondta Kalajcsiné az ajtónál mentegetőzőn válla vonogatva:

- Vajon ki vezethette ide azt a csumát? Hát én nem tehetek róla. Tartsa lakaton az urát! Itt különben, amit költekezett, az ugyan'...

Ekkor tette le Angyalossi is poharát és akart az ajtó felé nézni: mi történik? De arca előtt a Pincevirág arcocskája bámult rá félarasznyiról s tekintetének a lányéba kellett kapcsolódnia. Ez a tekintet pedig, oly félreérthetetlen hívó, szinte rajongással volt teli és az arc s az ajkak oly félreérthetetlen ajánlkozók, hogy Angyalossinak még oly üszkösödő ereiben is föl tudta kergetni a régi bujálkodót.

Még lányajak kívánja övét! Kedves, fehér, gyermekszűzé. Vagy micsoda késői ünnep érkezett életében ezen a napon, melynek zengzeteibe már kígyók sziszegnek s férgek neszeznek?

Hisz igaza volt Angyalossinak. Pincevirág valóban ott kínálta neki ajkait. Mindössze talán ennek kivételessége volt kevesebb, mint Angyalossi vélte. Vagyis a tény az volt, hogy Pincevirág valamelyest megszokta már, hogy az udvarlók hasonló kavarodások, veszekedések, verekedések időközeit használták ki vele, holmi zavartalanabb enyelgések s csókokra. Azért Angyalossiról is azt gondolta, hogy ily okból maradt az asztalnál. Ám Angyalossi ennek leszámításával is tényleg megvette aznap este Pincevirág vonzalmát s meg mindenkiét.

Talán nem is a valóságos Angyalossi Gáspár volt ott az az ember, aznap este, csupán ami szebb és jobb belőle, a külső és szó, a szó, a hang, mint a mocsár fertőjéből kiszálló fehér madár.

Nos, Angyalossi Gáspár karjaiban és állkapcsában már mintegy készen volt a paráználkodás szándéka a mozdulatban Pincevirág felé, mikor Kalajcsiné mentegetőzésének végszava, a "költekezés" érte fülét. E szó egyszerre, mint holmi rossz ráigézés érte őt. Egyszerre kiernyesztette karjaiból s állkapcsából a fajtalankodás mozdulatát, akár két másik női arc jelennék meg az övé s a lányé között, két nyugtalan, szemrehányó s szomorú.

Angyalossi szemei egy pillanatig tétován elmeredtek, aztán kissé félrecsüggesztette fejét.

Angyalossi Gáspár, nem fogadott el egy kínálkozó női ajkat, nyilván először s utoljára életében.

Maga sem tudta, mi történik vele egyszerre. Szívével, mely összefacsarodik. Lelkével, melyre kietlen homály ereszkedik. Talán kegyetlen látomása káprázott, mely szörnyű és idétlen vermet mutat, mi előtt reszketeg lábakkal áll fennen alakja. Sírd ki magad Angyalossi Gáspár!

Donogánynak akkor nyitották ki a pinceajtót s azon jeges, huhogó lég szabadult be, mint a zord égítélet láthatatlan követe.

Mi van veled Angyalossi Gáspár? Hisz zokoghatnék torkodban s kába borzongás állt minden ízedbe. Fölsípol rohadt tüdőd s oly gyenge vagy s oly nyomorult és jótehetetlen, hogy még ennek rossz félelmét sincs erőd számba venni. Hogy jutsz így süvöltő, fagyos poklon át ágyadig, hol legalább kinyúlhatsz emberségesen? Mi lett veled? Embereld meg magad! Csúfság ne essék! Emberek szeme rajtad!

No lám! hisz föl tudsz még állni rendesen. Még bírnak lábaid. Már egy vigyort is kiszorítottál vonásaidra. Most még egy rendes jóéjszakát csak kivágsz, indulóra.

*

Hát, hogy is van, hogy:

Hogy is volt, hogy abban maradt a nóta, a vigalom, annál a hogyis-van-hogynál, mihez kackin s fennen hordani a fejet? Itt maradt abba!

Persze, aki akkor fennen hordta, hogy kezdje aztán így: jó emberek, adjatok egy kis zugot magatoknál, mert veszendő nyavalyás vagyok, utolért a megroskadás s nincs merszem s erőm nekivágni kinn a zegernyének! Persze hogy is? Annak legalább ily hangot kell megtartania.

- Hogy az istenbe baktatok most én is haza ebben a disznó időben!

Miként ezt Angyalossi mondta, kissé rekedtesen s kissé rángó s akadó szájjal a csaplárnénak. Csakhogy a hozzá kent hánya-veti máz az arcán kissé fakó, bárgyú, s szánandó vigyorra ferdült. Vigyorra, mint a szemérmes ínségesé, kinek nem fér ki torkán: a "szánjatok meg".

Kalajcsitól s Kalajcsinétól azonban ha volt, hiába volt reménye. Azok erre ugyan épp egymásra néztek s egyikük s másikuk is mormogott valamit, hogy: bizony, ühüm, fenébe! S itt maradt abba.

Angyalossi elővette tárcáját a tízesekkel s fizetett. Kifizetett mindent. Utána sem számolt mennyit s mit kap még vissza a tízesből. A tárcát már vissza is dugta s nem is mellső, hanem csak külső kabátzsebébe.

Kalajcsiné ott tartotta elejbe a visszajáró aprót, aztán, mivel már álmosodni kezdett s le akarta hordani az asztalt, maga tette zsebébe a vendégnek azt, a tárca után.

Angyalossi talán nem is vette ezt észre. Éppúgy nem értette Kalajcsit, kivel eközben valamit beszélt s talán azt sem tudta, hogy Pincevirág gondoskodóan maga hajtotta föl nyakára fölsője gallérját az útra.

Nem a részegség tette. Hanem valami bávaság, melyről leperegtek a benyomások. Mintha közvetítő idegvezetékei képtelenné lazultak volna tudata s érzékei közt.

Három kézfogás következett s három jóéjszakát. Egy férfi, egy asszony s egy lányhangé. Akár különböző szólamú búcsúztatók egy idegen, közönyös temetésen

Egy percig még fények, hangok s tapintások környezték, de alig látva, hallva s érezve általa.

Aztán már mögötte volt mindez. Fölfelé tartott a pincetorok homályában, minek lépcsőin lábait lomha, súlyos kampókként kellett fölerőltetnie.

Most vad hideg és vak sötét csapta meg s ugyanakkor utána dörgő csapódás, vaspántok csörömpölése, lakatcsörgés s kulcs fordult. De mindez csak egyetlen s könyörtelen visszhangban, melyben mintha ez harsanna: ím kezdetét vette a vég!

Angyalossi mögött becsukták a pinceajtót s kinn állt az utcán.

Akkor kezdett valamelyest eszmélni sötétben, hóviharban, egyedül. Akkor rémlett rá szinte önnön halál-rémületére.

A sötét, mintha lobogó, fehér rongyokban, vacogástól ordító s viháncoló, alaktalan alakok teméntelenségévé bomlott volna körülte, mik marokszám csapdossák őt szúró s égető szilánkokkal. Őt ki még percek múltán is ott áll a becsapott pinceajtó előtt, egyedül s valóban mintegy önmagán kívül.

Mintegy két énre válva. Egyik: test volta, mint nedves kóccal bélelt bábú, az összenyaklástól csupán dermedettsége tartja. Ez tehetetlen énje. Másik: testetlen tudata, mint kapkodó hibbant kóvályog körüle, fejvesztve s kétségbeesve. Ez unszoló énje.

De ez unszolás pillanatonként megváltozik s még jobban megzavarja a jó tehetetlenséget.

Egyszer megragadja s tuszkolja: iramodjék neki a förgetegnek! Át azon, míg erőben tart! Indulj! indulj! itt vész, ha késlekedsz!

Másszor már visszarántja s rimánkodik nyüszítve: forduljon vissza a pinceajtónak, dörömböljön azon, egy zugolyért is ez éjszakára. Nosza! nosza! nem bírod ki hazáig. Ne halogasd! Véged, ha áthűlsz!

A tehetetlen bambán állt ott tovább. Mit tegyen hát?

Azt tette, hogy egy időben fogadott szót a két akaratnak. Félig visszafordult a pinceajtónak, míg lábai meg előre indultak: Így végig esett a csúszós járdán.

De az ütődés fájdalma, mintha megtörte volna merevedettségét. Nekitápászkodott a levegőnek, visszahanyatlott, újra neki tápászkodott s már egy ronda szitokkal tért magához némileg. Aztán talpra állt.

És Angyalossi Gáspár nekivágott vihar ellen, botorkázva az utcának.

Akkor már érzett. Külről s belülről mindent. A kábulatot mintha lépésről-lépésre hagyta volna maga mögött, a törtetésben s mi helyét foglalta, a gyöngeség, a félelem, a kín már igazi volt, már eleven volt. A két énből is egy lett már. A tehetetlen kórbábuból s a kapkodó hibbantból már egy nyomorú, kehes ember lett, ki könnyelműen leitta magát s most meglakolja. Mert érzi, hogy itt éri utol részegsége, ebben az ítéletben s hiába erőlködik azt lerázni magáról. Szemei kápráznak, füleiben zúgás, tagjai dideregnek, csontjai mintha korhadtakká válnának, egy nagyobb szélroham darabokra töredezi őket s széthordja úttalan-útjaira magával. Mindehhez még gyomra is kavarodni kezd, torkán untalan hideg, undorító nyál böfög fel. De ami legrosszabb, hogy mind nyomasztóbb álmossággal kell küszködnie, mely éppoly megadó roggyadásokra készti, mint ahogy nyers agyagból való alak omlik össze. Az utcák fordulóit már alig bírja megkülönböztetni: jobbra-e, balra-e tovább? Egy helyütt vissza is tér, de rájön, hogy mégis az volt helyes útja. Így tévelyeghet még, ha jobban rászakad a részegség s fáradtság heregő tüdejéből még egy segélykiáltáshoz is fogyóban ereje. Érzi-érzi, kétségbeesve s tudván tudva, hogy veszti-veszti mentő öntudatát s merül-merül.

Miként is jutott oda? Olykor egy darabon állatul négykézláb is. Vagy miről is rémlik hogy odajutott?

Már csak téveteg ösztön súgta. Küszködő révület, mi egyre meg egyszer hosszabban maradt ki eszméletéből. Magát már nem érezte, csak egy fájdalmatlan sajgó zsibbadásban. Mégis rémlett, ez az utca is, ez a ház is, ez a kapu is. Ez, ez, ez, de mégsem az, hová érkeznie kell. Csak rémlik.

Azzal már el is vesztett mindent. Fejébe ecetbűz tolult, mely majd kibuggyant szemein s szája undorító öklendésre talált, mit már rég ráztak garatján föllebb-föllebb, botló, támolygó s csuszamló lépései.

Előrezuhanó koponyája nekivitte a kapunak. Az akkorát reccsenve döngött meg, hogy a hófúvás lármáján át is megvisszhangozták a falak, leghasonlóbban egy botrányt keltő, harsány bökörözéshez.

Valóban, olyan volt ez, mint egy ronda s méltó "elvégeztetett".

*

Meg lehet a förgeteg is erre háborodott föl. Mint ahogy valami pocsékra csattannak fel lagzi zajában. Így ő is, bevágott néhány szabadján feledt támlát a falakon, majd lesodort egy árva bádogcégért s föllebbenő csurapéjával végig horzsolta az utca ablakait, mik méltatlankodva riadoztak utána. De mérge mit törődött velük! s kirontva az utcából a térre, a saroklámpának fényénél úgy tetszett valósággal őrületbe kergeti maga előtt szegény kis hópihéket. Neki hajtja őket a tér agyontépázott fáinak, mik erre szintén fölüvöltnek. Hujjá! mi van itt! Ereszd el a hajam!

Nosza borzas faboszorkák jégkörmeikkel s őrdöngős förgetegmacájuk hószilánk korbácsával megvadulva estek egymásnak s tépve, marva viaskodtak, végevárhatatlan, ágszakadtig s lélegzet fogytig.

Ott viaskodtak, nem messze Angyalossi Gáspártól, ki ott feküdt, a kapualjában, a fagytól, csípős, sóporszerűvé szikkadt hóban, mit összeöklendezett maga körül s meghengergőzött mocskában kívülete vonaglásai alatt. Aztán kinyúlva, mozdulatlan maradt.

Mindössze egy vakablak bámult koszlott eresze alul a fekvőre, mereven, akár egy nagy, elvetemült, félszemű arc, züllötten homlokába csapzott hajzatával.

Nagy soká mégis, alig észlelhető rándulásban jelentkezett az élet Angyalossi Gáspár egyik karjában, a jobban, mely oldalt, kifordulva markolt félig a hóba.

Talán még annak a mozdulatnak volt ez megbújt maradványa, mit jöttekor, mikor a kapu ismerősnek rémlett, akkor fogant ösztöne szándékul a menedéknyitó kilincs után s azt nem lelvén, félben maradt a levegőben, hogy a test zuhanása magával sodorja.

És valóban, az ocsúdás e rángását ugyanoly követte, ugyanott, már kifejezettebb, mely átvergődött a még élettelen hónalj inain s a törzsön át egyik lábszárba, majd a másikba s a felváltva moccanó lábak is, a közelgő lépés idétlen utánzatát művelték. Mire az egész alak összerándult s ekkor, nehezen, megemelkedett a fej is. De újra visszaesett s vele az egész test iménti mozdulatlanságban maradt újra.

Ám az agy megkezdhette már rejtek munkáját és a moccanások hasonló sorrendben újra megismétlődtek. Majd váratlan s mintegy összegezetten, az egész alak a tápászkodás kész alakulatába kapott. A hátgerinc felgörbedt, a karok támaszba fogtak, a térdek segédkeztek s a tetszhalott egész, kisurrant lelkét kereső hüvelye följutott az állati négykézlábig.

És miként ha a serkenő ösztön, nem akarná visszaveszteni erőfeszítései eredményét, még mielőtt a tudattal közölte volna szándékait, a szökkenésre húzódzkodó vadéhoz hasonlóan egyengette neki a tagokat és ebből egy lendülettel lökte az egész alakot az emberi két lábra. Vagy legalább olyféle tartásba, aminő annak első, bizonytalan kísérlete lehetett.

Nos, a tagok talán engedelmeskedtek volna is, de dermedtségük állt ellen, vagy a fej önkívületének terűje s a rugaszkodás az egész testet előre zuhantotta, nekivivén ismét a kapunak.

Az újra megdöngött s a föltámolyodónak feje, meglibegő fürtjeivel s fölhorzsolódó homlokkal csúszott alá a küszöbre, újabb aléltságba esve.

Ez azonban kevesebbet tartott az iméntieknél. Az ütődés nyilván fölrázta egy szemernyire a kívületet s a zökkenés kirobbantotta a tagok bénító gémberét.

Igen, úgy kellett lennie. Az eszmélet már fogamzóban volt Angyalossi Gáspár földi vázában, már vajúdása is végbement lassan, már megszületésénél tartott, sőt már báva gügyögéshez érkezett. A semmiből az életig, mint egy torz magzat.

Az élet, az életig, az énig, eme csodálatosság és szörnyűségig, mely mint lobogása teljében is vaksi mécses libeg át, botorkán, a roppant minden ismeretlen tárnáján, mögötte s előtte a semmi sötétjében.

Az eszméletére eszmélő füleinek visszazsongott, ínyének visszaízlett, orrának visszaszaglott, szemeinek visszaderengett, bőrének visszaérzett, az élet. És e zsongás, íz, szag, világ s érintésnek oly varázslatos, oly drágalátos gyönyört érzékeltettek valótlan való érzetei, mint soha még a valónak valósága.

Zenét zengetett ez a viharzúgásban. Mézet ízelített ez a hányadék utóböffeneteiben. Illatot a bűzökben. Tündökletet az éjben. Kéjek boldog kéjét a hó tapintásában. Ezer különbet minden fehér, szűzi tagokénál.

Minek ébredtél néhány percre az elevenen elásottak gyötrelmeire? Minek, hogy a haldoklók vergődő önkívületét vidd magaddal a semmibe,

Hisz ez volt életed végzete Angyalossi Gáspár. Másba, másba, mindig, a boldogság teljéből is. Csak másba. Még tudván-tudott gyatrábba is.

Angyalossi Gáspár egyszerre megrángott újra s fölemelte fejét.

Hanem ennek az Angyalossi Gáspárnak már újra az utca, a ház, a kapu rémlett föl a hóviharban. És torkából hitvány segélyhörgések szakadoztak. Föl-fölerőlködött és vissza-visszahanyatlott. És kezei kétségbeesetten hadarászva keresték nyilván a kapu kilincsét. És öklei rásújtottak a kapura, újra, meg újra s mind gyöngébbeket, végül már csak kaparászva a könyörtelen deszkán.

És a kapu újra, meg újra megdöngött, mint gyöngébben s végül már csak meg-megnyiszergett.

Nem! nem mindennek végéül. Nem itt maradt abba!

*

A kapu mögött egyszerre léptek hangzottak. Retesze csattant, kulcsa nyikorgott, kilincse nyikkant. A kapu megnyílt.

Megnyílt Angyalossi Gáspár fölött, mint valami ordító, roppant száj.

Hahó! menedék, szabadulás, élet! Föl, nyűglődő te!

Angyalossi Gáspár még föl bírta vetni arcát, hogy ereje utoljával odakússzék, neki bukva fejjel a kapunyílásnak. Ott aztán még egyszer fölvetette arcát.

De csupán csaló káprázat volt? Vagy a kapu, ahogy fölnyílt, akkorra már megint be is zárult, mikorra Angyalossi Gáspár megint fölvetette arcát?

Bárhogy volt, a kapu nem fogadta be Angyalossi Gáspárt. A kapu gyalázatos játékot űzött vele. A kapu gyalázatosan rászedte.

Ám megnyíltának káprázata már belelopta a lelket, hogy még egyszer meg akarjon bizonyosodni, hogy még egyszer neki akarjon huzakodni.

Ekkor tűnt ki, hogy a kapu még gonoszabb volt.

Mert mikor Angyalossi Gáspár neki akart huzakodni, mintha láthatatlan kéz nyúlt volna ki a kapuból, mely megragadta gallérjánál s visszarántotta arccal a küszöbre.

A kapu csak azért csalta közelebb, hogy elérje őt. A kapu kelepcébe csalta Angyalossi Gáspárt.

*

Darabonth Károly szobája estéli csöndjében olvasott az asztalnál.

Csöndben s oly mozdulatlanságban, hogy úgy tűnt, mintha az idő is megállt volna egy darabra körülötte múlásában. A való mintha elaludt volna körüle s álmában valamely álmáról álmodnék, egyetlen enyhe képben.

A lámpa fénylelke rebbenéstelen rebegett. A kályha parazsa hangtalan izzott.

Az olvasónak csupán szemgolyói haladtak a könyv sorai nyomán alig észrevehetőn, akár egy óra kisded percmutatója.

De hát nem olyan-e a betűk parányi menete mint az álom másában újra élt való percei?

Ám ki hitte volna, hogy az öreg úr valaha így bemélyül egy regény olvasásába? Mert a kinyitott könyv előtte az volt, még pedig egy szerelmes regény. Egy nagy, kételyek s szenvedésekkel teli szenvedély története.

Ki hitte volna valaha, hogy az öreg úr esténként alig várja, hogy megtörülje száját a vacsorától s visszavonuljon szobájába, könyve félben hagyott fejezeteihez, miket hiú képzelet eszelt ki, idegen emberek még hiúbb életéről, tétlenek leghiúbb mulatságának?

Ki hitte volna, hogy az öreg úrnak még ily meggyőzhetlen vélekedésében is változás esik valaha. Ha a tétlenek mulatsága valaha az övé is lesz. Sőt egyetlenné lesz számára s nem is elvéül, de majdnem vigaszául szolgál. Hogy okulásokat és példázatokat rejt s oly titkos érzeteket hámoz egyszerűekké, mikről szentül vélte, hogy egyedül valóak s kíváncsiságtól hozzáférhetetlenek lelke burokjában. És íme szakasztott másaik lépnek eléje, hogy értés s vonzalomra hívják. Hogy bús, esett társakként leljenek egymásra sajátjaival.

Ki hitte volna valaha? Bizonnyal maga Darabonth Károly sem! Pedig körülbelül így volt.

Nos, ha az ősz csappanó nedvei is sarjasztanak kései virágokat, a tél fásult unalma is készít magának csinált virágot.

Darabonth Károly olvasott s nem tudott semmiről, akár önnön élte megszakadva, a könyv történetében élte volna azt tovább. Nagy-nagy ritkán vetette csak föl pillantását s tűnődött egyet. De e tűnődések sem érzékeltettek egyebet érzékeivel a csönd zsibbadt zsongásánál, mivel egy volt lélegzetvétele, a zimankó zúgása, a kályha zsibogása s a lámpa percegése, mint megkülönbözhetlen változatok.

Mégis, egyszer fölrezzent egy percre. Mint ahogy szendergő utasok szokják kocsijuk gorombább döccenésére.

Kinn a zimankó ugyan megbőszülhetett, hogy akkorát döngetett a kapun, akár gerenda lódulna annak. Mert hogy a zajt eleven valami okozta volna azt legkevésbé sem vélte az öreg úr. És tekintete miután néhányszor bekalandozta szobája falait, újra olvasmányára térült.

De a zaj megismétlődött. és dacára, hogy jóval gyöngébben az iméntnél, most inkább kivehetőn s gyanút keltően. Valahogy olyképp, mint ahogy pendülő nagy pénzt váltanak csörgő apróbbra.

Az öreg úr talán mégsem zavartatta volna magát, ha agyát s szemeit nem fárasztották volna el kissé a betűk s tagjai nem kívánkoznak az ágy után. Így e köznapi képzetek hozhatták magukkal eszébe: hátha Zsuzsa csak kulcsra csukta be a kaput, mi rosszul fogja, reteszét elfeledte rátolni s a vihar egész éjjel csappangatni s rontani fogja závárát.

Erre fölállt, megdörzsölte halántékait, nyújtózott egyet, kiropogtatva gerince és karjaiból az ülés zsibbadtságát s indult, hogy kinézzen.

A förgeteg ugyanakkor egy szusszanat szünetet tartott.

Az öreg úr szobája közvetlen a tornácra nyílt egyik ajtójával, alig pár lépést a kaputól.

Azért hát, mikor kinyitott a tornácra, ezúttal már egész tisztán hallott neszt a kapu aljából.

Valaki kaparász ott. Vagy inkább valamire fogta. Kóbor eb. Mert holmi nyüszítésszerű is válik ki alig-alig a szélből.

Az öreg úr minden esetre meg akart győződni a retesz állásáról. Egyébről valóban alig. Épp egy utált, kósza állat gondolatánál. Meg őszintén szólva, kényelme szokott s ezúttal bágyadtsága kivételes önösségében is, semmiképp sem kívánt volna holmi késői látogatót, akárkit sem, nem hogy egy menedékkeresőt.

Nem is hozott ki lámpát, elégségesnek tartva a hóvilágot oda s megvizsgálni, vagy megtapogatni a reteszt.

Azt pedig a következő lépésre is látta már, hogy helyére van tolva rendjén s vissza is fordult volna. De abban a pillanatban most már kétséget nem szenvedhetően érte fülét, hogy a küszöbön élő, vagy élettelen holmi koccant tompán.

Az öreg úr megnyaggatott s ellankadt idegén ez egyszerűen félszet riasztott föl: ha valami gonosz törne magányára. Egyszerre érezte, hogy milyen hideg van s már tétovázott, hogy oda ki, vagy vissza be forduljon.

Kíváncsisága győzött mégis, vagy restelkedése szepegésén s odajárulva a kapuhoz, félre rántotta reteszét, megforgatta kulcsát s megnyomta kilincsét.

A kapu azonban, nyilván az alászorult s ott fagyott hó miatt, még a második rántásnak sem engedett s már az imént egymást követő, retesz, kulcs és kilincszörej, önkéntelen valami balsugallatúval zavarta meg az éjet. Úgy, hogy az öreg úr mintegy jobb szerette volna, ha a kapu, harmadik rántásánál sem enged s erre bosszúsan otthagyja, oktalan képzelődésnek tudta be a motozást.

De a kapu rácáfolva számítására, engedett a harmadik rántásnak s a küszöbön fetrengő alak meglehetősen visszahőköltette az öreg urat. Ámbár ezt tehette a bűz is, mi orrába jött s szemeit magára vonta a bepocsékolt küszöbről.

Egy részeg! - cikázott át elméjén kelletlen haraggal, némiképp nyilván a szánalom s segély megejtő érzései ellen is és mintegy csak fölvont könyöke vállalta magától az emberiesség kötelmeit, a kapunak kijjebb húzására igazodva.

Ám ugyanabban a pillanatban emelkedett föl a küszöbön sínylődő arca és vonásai rémlete ugyanabban a pillanatban, akárcsak épp fordítottját idézték volna elő az öreg úr könyöke s agya közt.

Vagyis könyöke indult meg a kapu bosszús betaszításának s elméje vette át a könyörület sugalmait.

Hogy teljes tudomást adtak-e ottan ekkor a vonások magukról a homályban? Vagy csak személytelen bajmolódott az öreg úr dohogása egy részeggel, miután a kaput becsapta, mint adhatni számot?

Bizonyos, hogy a kapu újra három ízben kénytelenítette lökésre az öreg urat, míg keretébe illeszkedett, nyilván az alászorult s odafagyott hó miatt.

Azzal az öreg úr bement vissza szobájába.

Hisz tökéletes igaza volt, ha kivert fejéből minden részvétet egy hitvány, részeg alak felől, ki nem elég, hogy berondítja kapuját, még aztán gyámolítását is várná a ház urától?

Maga vonszolja be öklendéseiből? Vagy költse ki meleg ágyából érte munkába törődött cselédét s helyet keressen neki?

Bot az ilyen mihasznának, ki ennyire megfeledkezik magáról, nem emberiesség! - háborgott magában az öreg úr.

De azért, a közbejött eset jócskán elzavarta kezdődött bágyadtságát s még soká sétált s üldögélt a szobában, még egyszer felszítva a tüzet, mielőtt újra elálmosodott s lefeküdt.

Sőt még ágyából is föl-fölfigyelt olykor külső zörejekre s a zegernye egy-egy vészesebb süvöltésére, mindig azt gondolta: bizonyára tovább állott már.

*

Soká nem bírt elaludni. Holott az álmosság szinte gyötrő vággyal nyomasztotta:

Épp úgy volt, akár a szoba levegője megszámlálhatatlan, súlyos pokróctömeggé válnék, mi alá szorongva bújna öntudata elől, mely éber, kínzó pribékként akarja kirángatni alóla, vagy elszedni fölüle a takarókat, míg ő dühösen ásná-ásná magát egyre töméntelenebb halmazok alá. És mintha a lélegzet is a szabad légben volna fullasztó s nyugtalanító s a csomók alatt éltető s nyugasztaló.

Szabadulni önmagától, elhessegetni az ént, badar szemrehányásai s bántó látomásaival! Meg csúfondáros fondorlataival, mik azt hitetik el, hogy teljes éberséggel van s rá menten azt kell észlelnie, hogy bódultságból ocsúdik már. Ha pedig bódultságot beszél rá, akkor meg teljes ébersége tűnik ki.

Ily kelekótya állapotban szökkent egyszerre, honnan, honnan-nem az öreg úr eszébe apjának gyermekfővel is százszor megunt mondása: "na! akkor bizony a hideg majd megevett engemet, hamm! már a fülem nem is éreztem és az orrom, megvan-e, vagy már megette?"

Ezt apja olyankor mondta mindig, mikor azt mesélte, hogy érkezett meg a városkába s kopogott éjnek idején leendő apósa kapuján. Aztán, mi keservesen vergődött a későbbi jólétig.

Erre, az öreg úrnak már meg is jelent a mostani ház helyén a másik, gyerekségbeli, annak javító műhelye, töméntelen, vásár zagyvaságával, véknyan, vastagon, gyorsan, lassan, görgően s akadón ketyefetyélő óráival, a falakon, asztalokon, ablakon párkányain, sarkokban, székeken, padokon. Óra, óra, óra, csömörig. Hova fordítani már a tekintetet, hogy ne bolondulásig mindenütt órát lásson?

Ekkor ez a nem-akarom, épp az ellenkezőt eredményezte. Az órák csak tolakodóbbakká váltak.

Már annyira lett, hogy kín-kacagni való kísérletet tett: hol ne legyen óra?

Na! erre az óralátomás valósággal megháborodott.

Ott ült atyja, félszemére illesztett nagyítóval, munkaasztalára hajolva, az ablaknál s csipeszével kerekecskékkel s rugócskákkal bajlódva. És amint oldalra néz, hát arca egy óra váza lesz. Orra mutatója a szemei, fülei s a hasíték állán változnak számokká s kétfelé választott hajfürtjei egy hosszúkás, szürke, faórának cirádáivá.

Nagyanyja jön be az ajtón s az ő kerek, lapos arca is egy domború, fehér porcelánóra. Sőt ő maga egészben egy nagy, lábas óra. Lapja, ahogy hasán feszül köténye.

Óra az ablak keresztfáival s legyeivel. A szekrény, ajtó, a falak, mind négyszögkeretű órák. Az udvar is óra.

Kinn van az utcán. A házak csupa nagy órák. Ablakaikban, erkélyeiken órabábok a lakók.

Órából az egész város. Úristen! egy óra az egész világ. Az égbolt rémítő nagy kékmázas óra. A föld óriás barna óra.

Az öreg úr nem engedett! Tudta, ez már a félálom s nem hajt a benső sarkallásra, hogy megrázkódjék s leperegjenek tudatáról az órák. Tudta hogy a látomás megmásul, mihelyt nem erőlteti, hogy ne lássa.

Nem törődni! Semmit, semmit, semmit sem akarni! Az alvást sem! Semmit! Akkor magától megszűnik minden. És ő maga eloszlik az álomban.

És valóban, az órák máris tünedeztek. Már régi kertjükben, ahol most nézett szét, csak tíl-túl bukkant rájuk, mint gyümölcsökre a fákon s a kerítés melletti fűzliliombokor vált még átosonólag piros órákká, zöld ingákkal, mik mint a szárak gumói elakadtak a földben s küszködtek s bánkódtak, hogy nem lendülhetnek tovább.

Ám egyszerre egy kéz nyúlt le a kerítés rácsán s utána előtűnt az alak a lécek előtt, toprongyos, piszkos fiú, egy eltiltott gyerek-pajtás. És keze, Darabonth Kari nagyobb ijedelmére, az órabokor felé kapott, de már amit leszakított, az liliom volt megint. És csak röhögött a Darabonth aggályoskodásán, hogy majd észreveszik övéik a virágok híját.

Rögtön ezután valami zavaros jött. Ürességek támadtak. A kút helyén, minek furcsán, ferdére nyomott kerékkel esett árnyéka a szomszéd falra. Majd egy almafa alakja volt előbb almafáé, aztán barackfa lett. Kicsike. A karó még egyszer akkora mellette. De mivel nem volt bizonyos, mikor volt ott alma, mikor barackfa, azért támadt az üresség. És az ürességek egyre több helyre vetültek.

A kertelés két oszlopa, már csak magában vázolódott a levegőre. Körötte lebontották a kerítést, összetaposták a füvet, a virágágyásokat, a gyönge rezedákat és árvácskákat a kemény sárba. Mészfoltok látszottak a földön, homokkupacok, egy targonca s előtte kőműveskanál.

Ott kellett neki eljőnie a targonca mellett. De szörnyű félelme volt.

A targoncán túl egy kopó feküdt s csak a torka mutatkozott odáig ahol ő állt, amint a targonca oldalát verdesi.

Lélekszorongva közeledett mégis.

Nem akart tekinteni a kuvaszra. Szeme elakadva, a levegőbe meredt. Történjék bármi. Ha ránéz, bizonyára ráugrik s lemarja. Azért úgy kell tennie, mintha nem látná.

Úgy is tesz. És mégis rápillantott már.

Akkor veszi észre, hogy a kopó nyomorú, döglődő állat. Szívet tépőn esd tekintete.

És már tudja. Ez az a kopó, melyet nyíllal átlőttek a véknyán. Olyan nyíllal, mely esernyődrótból volt kihegyezve s íja három esernyődróttal egybekövetve.

Neki is volt. De a kopót a toprongyos, tiltott pajtás lőtte át horpaszán mikor egy fal előtt szaladt és rémítően vonyítva iramodott neki.

Ez a kopó, de fura, a szomszéd Harasztkó úr áll mellette s azt mondja: simogasd meg Karcsi bátran, ne félj, nem kap a kezed után, csak ha elkapod!

Mikor ő lehajol azonban, Harasztkó úr már nincs ott s ő a kopót úgy akarja fölemelni nyakörvétől, akár egy kis játék-ebet, puffka orral s dühedt üveg szemmel.

Csak egyszerre rettentő rondaság ne ötlenék szemébe, amiben a kopó hever. Hisz teste csak félig ép, félig rohadt alul. Látja a sárga csíkot fekete szőrén addig, ahol cafatos romlásba megy át húsa.

Hanem most, mikor szájára pillant, hegyes fogai még kopóé, de már a fej, óh rossz kép! A fej ugyanaz. Mindenütt az a fej. Ugyanaz, mi esengő, nyomorú pillantással szegződött rá egyszer egy nádkarszékből.

Az öreg úr felriadt. Homloka verejtékes volt és abban a pillanatban tisztában volt mindennel.

Csak az volt a kérdés: ott fekhetik-e még mindig a kapuban? Akkor isten irgalmazzon nyomorult lelkének. A szél mily borzasztón üvölt! Az ablaknál már dermesztő még a szobában is.

Ki kellene kelnie az ágyból. E bűn megrohasztja lelkét s abban kell fetrengenie életén s azon túl is. Hátha még nem késő s megszabadulhat?

De nem bír! Nincs ereje! Hever tovább mozdulatlan s már újra az álom zagyva köde kezd gomolygani föléje. És kegyes, boldogító áltatásait sugallja.

Nehéz álom okozza rettegéseit. Ébredéskor bizonnyal édes megkönnyebbülés várja.

Az már éppúgy fekhetik otthon ágyában.

*

Másnap reggel Angyalossi Gáspárt megfagyva találták Darabonth Károly kapujában.

Iszonyatos volt.

Gallérja búraszerűen borította be félig fejét, mely oldalt fordulva, jégkéken, s fekete szemgödörrel pihent a küszöbön. A test hasmánt. Egyik kar ficamosan alátürődve, megtört kézfejjel, mint egy vastag, befelé kacskaringott inda. Másik előre nyújtva s tenyérrel félig odaragadva a kapuhoz. Majdnem ugyanígy lábai. Csak ellenkező irányúlag. Egyik fölhúzott térddel, nyomorékul. Másik egyenesen, cipőorral a hóba dugódva.

Iszonyatos volt.

Hanem akik összeszedték, valami megfoghatatlant tapasztaltak.

A hulla kabátja gallérjának egyik csücske be volt szorulva az ajtó alá. Úgy kellett elvágni. Azért volt úgy föl burásodva a kabát, ahogy a test nyilván később csúszott alá a küszöbről.

Tehát Angyalossi Gáspár még élhetett, sőt nyilván vergődhetett, hogy kiszabadítsa gallérját, mit csupán bentről csaphattak be az ajtóval.

Mindenesetre különös volt és szörnyű gondolatnak. De a hatóság, ha értesült róla, nem csinálhatott esetet belőle, még ha akart volna is.

Magyarázni könnyű volt.

Angyalossi talán benyomta az ajtót s úgy rogyott le s ott feküdt, mikor a tanácsosék kapuját bezárták s oda csípték vele gallérját. Aztán ocsúdhatott föl.

Homlokán a horzsolás mutatta, hogy nekivágódhatott az ajtónak s elkábult. Tökrészeg volt, kétségtelen. Ezt egyéb jel is mutatta.

A tanácsoséktól aki bezárta a kaput, bizonyára nem tudta, hogy a küszöbön fekszik valaki. De ha tudta! Akkor is! Mindenki attól zárja be kapuját, akitől tetszik. Éppenséggel egy részegembertől s kiváltképp Angyalossi Gáspártól.

Kinek is jutna eszébe hasonló alakért olyan tekintélyű egyént felelősségre vonni, mint Darabonth Károly tanácsos.

Persze aztán kitudódott az eset minden körülménye. A pincebeli mulatozás. S ha valakit egyáltalán, még leginkább Donogányt ítélték meg, amiért leitatta Angyalossit s Kalajcsiékat kárhoztatták, amiért állapotában útnak engedték. De Kalajcsiék esküdöztek, hogy náluk Angyalossi még nem is tántorgott s soha értelmesebb s jobb kedvű embert nem láttak.

Nos, legáltalánosabb vélemény különben is az volt Angyalossi Gáspár felől, hogy épp eléggé kihúzta amúgy is sorvadásával. Más rendesebb embert ugyanannyi hét alatt elvisz a halál, mint neki amennyi hónapot adott haladékul.

Az ő embere volt valaha. Hosszú volt alkujuk és méltóan szerezték meg a vásárt, áldomással, rogyásig.

Nyugodj békében Angyalossi Gáspár, életedben úgy sem volt állhatatlan lelkednek része benne!

(Folyt. köv.)