Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 13. szám · / · Figyelő

Király György: Mereskovszki: Örök útitársaink

Fordította: Sebestyén Károlyné

(Híres könyvek, Athenaeum)

Soha könyvet vegyesebb érzelmekkel nem olvastam. Többször letettem s meg újra fölvettem. Föl kellett vennem. Bosszantott már a címe: Örök útitársaink, s a mód, ahogy ezeket az útitársakat megválogatta! Marcus Aurelius, az ifjabb Plinius,Cervantes, Montaigne, Goethe, Byron, Flaubert, Turgenyev, Dosztojevszkij, Goncsárov, Puskin, egy koszorúba fűzve egészen azonos recipe szerint, mint Carlyle "hősei" vagy Emerson "representative men"-jei, legföljebb, hogy orosz ízlés szerint megválogatva. De még ha igazi orosz volna! Csakhogy ebben az oroszban olthatatlan vágy ég a nyugati kultúra után, nem a külföldieskedés léha sznobizmusa, hanem őszinte, becsületes tanulni vágyás, mely faja hibáinak a megjavítását célozza. Goethét egyenesen korrektivumként állítja oda honfitársainak Tolsztoj túlzásai ellen. "Ránk, oroszokra nézve Tolsztojban egy csaknem legyőzhetetlen kísértés rejlik, és senki sem bírhatja le őt bennünk, csak Goethe." Goethe, mint antidotum Tolstojanum! Lélektani szempontból fölötte érdekes, de vajon azért akarunk-e Goethéről olvasni, hogy végül megtudjuk, milyen kitűnő orvosságul alkalmazható egy speciális orosz betegség ellen? és azért mégis értékes ez a Goethe-tanulmány, mert Mereskovszki minden "nyugatos"-sága mellett letagadhatatlan orosz látásával olyasmit vett benne észre, mint Byronban és Flaubertben is, ami fölött eddig szívesen elsiklottunk, t. i. a vallásosságot. Az orosz lélek istenkereső fanatizmusával fölfedezi Goethe természettudományi kutatásaiban a vallásos megnyilatkozás utáni vágyat és arra a különös eredményre jut (amit érdemes megszívlelni minden Darwin-ellenes teológusnak), hogy az evolúciós elmélet lényegében nem más, mint "a soha meg nem nyugvó, mindig alkotó Isten szemlélete". Ugyanezt látja meg Byron szatanizmusában és Flaubert művészetrajongásában.

Ezek volnának kétségtelenül tanulmányainak legérdekesebb részletei, ha itt viszont kelleténél jobban el nem ragadná az a másik orosz betegség, melyet az orosz regényirodalomból olyan jól ismerünk. A vallásról veszélyes orosz emberrel vitatkozni, mert bármilyen elfogulatlan, mindjárt dogmatizmusra hajlik. Az egyházi ortodoxia fegyelme annyira beleévődött a vérébe, hogy amikor szakít a hagyománnyal és eretnekké lesz, akkor is dogmatikusan gondolkozik: megalkotja a maga egyéni dogmáját. S e tekintetben Tolsztoj nihilista, paraszti Krisztusa épp olyan merev, mint Dosztojevszkij bizánci, nacionalista, hivatalos ikon-bálványa, és Mereskovszkinak Turgényev-vel közös "föl nem ismert, néven nem nevezet istenfia" sem különb ezeknél. Csak így állíthatja, hogy Goethe nem értette meg a kereszténységet és hiányzott belőle a szociális érzék, amit Flaubertről is megállapítja, hogy híjával volt minden erkölcsi eszménynek. Pedig, mily közel jár a megoldáshoz, szinte ráhibáz: "Talán a szakadozottságot, a hirtelenséget, az előreláthatatlanságot nem értette meg, azt, amit a vallásban apokalypsis-nek, a politikában forradalom-nak hívunk." Csak egyben téved, nem áll, hogy Goethe nem értette meg, ellenkezőleg, nem tulajdonított neki jelentőséget. Az ő nagy arányokhoz szokott szemében a fejlődés erőszakos megszakítása, a forradalom sokkal jelentéktelenebb, esetlegesebb, következményeiben bizonytalanabb, mint a törvényszerű lassú evolúció. Mikor hírül hozták neki a júliusi felfordulást, első pillanatban nem a forradalomra gondolt, hanem a Cuvier és Geoffroy Saint-Hilaire között kitört nagy polémiára. S nem volt-e igaza? A júliusi forradalom csupán egy izolált, egyszeri esemény,bármekkora a történeti jelentősége, de Geoffroy Saint-Hilaire gondolata a modern természettudomány legtermékenyebb elméletének az előfutárja volt. Goethe nem értette meg Bergson imprévisible-jét - lehet, de megsejtette Darwint s ez 1830-ban talán mégis csak fontosabb. S lehet-e tőle rossz néven venni, hogy nem akart tudni Krisztusról és a kereszténységről, mikor egy olyan vallásról álmodott, mely a tudást és a hitet egyesíteni fogja? S vajon lehet-e antiszociális érzékről beszélni annál az írónál, aki a Wilhelm Meister-ben megalkotta az első nagy társadalmi regényt, és kinek Faustja akkor élvezi az élet legszebb pillanatát, mikor meghallja a munkáshad ásóinak csendülését? És mi más Flaubert szellemi arisztokratizmusa? Mikor demokrata-gyűlöletében hallatlan iróniával a mandarinrendszert állítja oda politikai eszményként, Mereskovszkynak nem az fáj, hogy a római pápa székébe a tudományos akadémia elnökét akarja ültetni, hanem az, hogy a Flaubert hite a tudományban is megrendült. Mi támasztéka maradhat az embernek az élet ellentétes erőinek forgatagában? Pedig Flaubert maga felel rá - a munka. "Betegen, izgatottan, napjában ezerszer kétségbeesetten, asszony nélkül, élet nélkül, minden legapróbb játék nélkül, ebben a komoran földi létben elvégzem lassú dolgom, mint a jó munkás, aki felgyűrt ingújjal, izzadságtól összecsapzott hajjal veri az üllőt, és nem bántja sem erő, sem a jég, sem a szél, sem a vihar." S vajon ez nem vallás, még pedig olyan vallás, melynél eddig a filozófia sem tudott tovább jutni?

S amilyen különösen hat néha, hogy a nyugateurópai írók megítélésébe egészen váratlanul sajátos orosz szempontokat vegyít, épp annyira furcsa, hogy viszont az orosz irodalmat teljesen európai mértékkel méri. Így nem kell csodálkoznunk azon, hogy Turgenyevet és Puskint többre becsüli és fontosabbnak tartja, mint Tolsztojt és Dosztojevszkijt. Turgenyevnek még vallási világnézetét is magáévá teszi, míg Puskinból valóságos filozófust akar kianalizálni. Viszont nagyon fél Tolsztojnak nihilizmusba hajló természetimádatától, és ha meg is hajol Dosztojevszkij zsenije előtt, nem talál elég megbélyegző szavakat túlzó követői ellen, kik az ő szlavofil ortodoxiáját "zoologikus hazafiságba és istentelen, rohadt nacializmusba" süllyesztették. S itt minden elfogultsága ellenére van valami, ami tisztán irodalmi szempontból is fölötte tanulságos, különösen ránk, magyarokra nézve. Nem tudom, hogy valahol, valaha hangsúlyozták-e jobban a faji eszme jelentőségét az irodalomban és művészetben, mint nálunk, kivált az utóbbi időben. Szinte megszoktuk már, hogy amint saját klasszikus irodalmunkban a faji vonások apotheozisát becsüljük, úgy az idegen írókban is nem az egyéni és emberi az első, amire figyelmünket fordítjuk, hanem a klimatikus, sőt zoologikus. (Bármilyen furcsának tessék az utóbbi kifejezés, legyen szabad az igazolására egy kis részletet citálnom Szabó Dezső Elsodort falu-jából, I. k. 79. l. Szűcs Dániel, a demokrácia bajnoka, a faji eszme ellensége így szónokol: "Az új világ első egészségi szabálya: felejteni. Nincs román, nincs zsidó, nincs magyar. Csak egyenlő emberek vannak, akiknek egyenlően kell boldogulniuk." Mire Böjthe János-Szabó Dezső így vág vissza: "A tiszteletes úrnak mindig igaza van. Most egy egész új természetrajzot fedezett fel. Tehát nincs mecklenburgi ló, nincs arabs paripa, nincs magyar kanca, csak ló van: nyerítés, pata, sövény, zabálás és sárlás." S Pákay bácsi rádupláz: "Ez már jó, hahaha, nincs yorkshirei disznó, nincs magyar disznó, csak disznó van, hallod, feleség, csak disznó van." - Mi ez, ha nem zoologiai érv, itt persze csak politikai vitában kerül elő, de hála Szabó Dezsőnek és társainak, ezek a zoologiai érvek ma már az irodalomban is egyedül üdvözítő szerepet játszanak.) Ne csodálkozzunk azon, hogy a külföld Petőfiben csak a pusztát, a csikóst, az etnológiai kuriózumot keresi, mikor mi sem tudunk Ibsenben mást látni, mint az "északi" misztikumot, és Dosztojevszkijben is faji jelenségek kötik le érdeklődésünket: az orosz néplélek vallásos vergődései, személődő apathiája és abból való rettenetes, forradalmi kirobbanásai. Senki sem fogja ezeknek a sajátosságoknak művészi értékét tagadni, de vajon ezek teszik-e ki teljesen az író, a művész jelentőségét? S nem világos-e éppen a zseni esetében, hogy a faji érték csupán csak függvénye az egyéni értéknek? Vajon a fajiság teszi-e naggyá Dosztojevszkijt, vagy pedig az ő egyéni nagysága adja-e meg fajiságának értékét? Ha az előbbi eset állna fönn, akkor könnyű volna nagy írónak lenni, csupán nagyobb fokú "zoologikus" érzékenység kellene hozzá. - Ha talán Turgenyev vagy Puskin túlbecsülése Mereskovszkinál nem találkozik rokonérzésünkkel, viszont teljesen igazat kell neki adnunk akkor, mikor Tolsztojban és Dosztojevszkijben mindenekelőtt az egyéni és emberi vonásokra hívja föl a figyelmünket. Tolsztoj elementáris erejét és prófétai hevét csupán futólagosan érinti (vele külön tanulmányban nem foglalkozik), annál több időt szentel Dosztojevszkij megrendítő léleklátásának, realisztikus ábrázoló képességének és mindent kiegyenlítő s megbocsátó emberszeretetének.

*

Az élvezhető és szép fordításra való tekintettel megbocsátunk Sebestyén Károlynénak, amiért megszegte azt az irodalmi elvet, hogy fordítani csak eredetiből szabad, még akkor is, ha a német fordítás, int ebben az esetben, előbb jelent meg az orosz eredetinél. Sebestyén Károly kissé hosszúra nyújtott conférence-ában találóan emeli ki tanulmányról-tanulmányra, mi az orosz essai-íróban eredeti és megszívlelésre méltó, s mi szorul irodalmi vagy esztétikai szempontból helyreigazításra. Erre az előlegezett kritikára ezúttal valóban szükség volt.