Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 13. szám · / · Babits Mihály: Timár Virgil fia

Babits Mihály: Timár Virgil fia
Iskolai történet három részben
MÁSODIK RÉSZ

Tamás révén hamar kitudódott a városban, hogyan vette pártfogásba Tímár a Vágner Lina árván maradt fiát. A presztízs nagy dolog, s ez a hír a presztízs hintaján szállt.

- Van-e több ily tanár? - zengte a hiú Sót. A rendtársak is úgy találták, hogy rendjük tekintélye nem fogyhat, csak nőhet, és még a házfőnök is, dr. Horvát Vince, elismerőleg említette Tímár tettét, kifogásolta bár, hogy nem kérte előbb priori tanácsát (akkor a cselédszobák valamelyikében helyezték volna el a szegény Pistát). De egészben véve az volt a vélemény, hogy az igazi pedagógusnak, s az egyszerű, apostolian emberszerető papnak példás cselekedetét művelte rendtársuk.

Tímár egyébként még aznap szerzett Pistának új lakást. Ős vendég a feketekávéra, megjelent a refektóriumban Bögözi, a helybeli klerikális ügyvéd, s készséggel felajánlotta, hogy ő veszi házához a fiút. Bögözi nem mulasztott el semmi alkalmat szívességet tenni a papoknak, gazdag ember volt, de minden érdeke, egész élete egyházi összeköttetései körül forgott. Pistát avval az egy kikötéssel fogadta gyermekei közé, hogy legkisebb fiának, a bumfordi Lajkónak segítségére lesz a tanulásban.

Bögözi eljárt a gyermek hagyatéki és árvaszéki ügyeiben is. Kitűnt ekkor az írásokból, hogy Pista valódi keresztneve nem Pista, hanem Vilmos. Miért hívta az anyja Pistának? Talán a falusias nevet szerette, talán gyűlöletes volt ajkának a másik...

Pista a temetés után azonnal átköltözött Bögöziékhez. Előbb elment köszönetet mondani Tímárnak.

- Azért tovább is az én fiam maradsz... ugyebár? - Kissé elcsuklott a tanár szava, mert a cisztercita iskolák minden hagyománya tiltá, ekkora melegséget árulni el egy diákkal szemben, kit a fegyelem kimért távolában illendő tartani. De tiltotta Tímár természetes zárkózottsága is, majdnem úgy érezte, mintha lelke szemérmét meztelenítné meg... És mégis jól esett! (Mennyi érzelemnek kell vajúdni néha, míg néhány lélekfoganta szócska megszületik!...)

Pista kissé meghatva és megtisztelve is érezte magát, hiúságának hízelgett a tanár kívánsága, mintha a jó tanulónak, a zseniális fiúnak szólna az. Hallgatott, és csak a második kérdésre mondta ügyetlen:

- Hát hogyne... ha meg tetszik engedni.

Abban állapodtak meg, hogy Pista minden vasárnap délután meg fogja látogatni Tímárt, szép időben elmennek sétálni, máskor olvasnak együtt vagy fordítanak valami nehezebb szöveget. Tímár szenvedélyes tanár volt és tanári hiúságának nagy kielégüléseit várta ettől az intim tanítástól.

- A vendégem leszel - mondta a fiúnak, és nagy örömére esett ezt a szót használni, mely oly szokatlan volt az ő szájából, s kivált egy diákról - szinte forradalom. Sziklák és falak - természet s megszokás - mennyi hideg keménységet kellett áttörnie e lélekömlésnek! De kitört a lélek, az elzsilipelt, negyvenéves erő - szeretni, akit lelt!...

A szegény Lina bútorait, holmiját eladták, és Tímár a kanárit kérte magának, ezt a kis kalitbazárt hangos életet, magányos, papi cellájába... Most már kívánta az életet, a hangot, mely Pistáról és szegény anyjáról fog beszélni neki. A fiú hát az első vasárnap egy zöld kalitkával a kezében jelent meg tanári folyosón, kissé szégyenkezve, hogy meglátják, és tűnődve a szavakon, micsoda formában ajánlja föl a kanárit Tímárnak - ajándékul? Tímár elfogadta a gyermek ajándékát, mert úgy érezte, ez ismét szorosabbra kötözi a viszonyt kettejük közt, de ettől fogva kötelességének tartotta, hogy ő is mindenféle ajándékokat adjon a fiúnak: könyveket vett neki és vasárnap válogatott uzsonnákkal várta, egyébiránt minden szükségessel ellátták Bögöziék.

Tímár a negyvenedik év felé járt ekkor, túl azon a koron, melyet a nagy katolikus költő életünk közepének nevez, s mely oly kritikus kor a magányos férfiúra. Tímár e tájban kezdte először céltalannak látni az életet és estéin néha irtózatos sivár érzéssel feküdt le. Élete szigorúságából nem engedett semmit, most is tanult, olvasott lankadatlanul, mint aki valami célra tör: de ijedten kezdte sejteni, hogy a könyvek nem adhatnak neki többé semmi lényegeset és hogy tanulásának voltaképp célja nincs. Azelőtt, fiatalkorában, érezte napról-napra, hogy fejlődik, gazdagodik a lelke ezekből a könyvekből: most csak szomorú stagnálást érzett egyhangú időtöltésben. Miért még tanulni? Most már világosan látta hogy soha egy igazi titkot - amit érdemes megtanulni -nem tud meg. S kinek használ az, amit ő tudhat? Írjon? De fájdalmas meddőség érzése ült benne. Mi van az ő lelkében, amit nem könyveiből szívott? S minek újra leírni, amit már leírtak? Irigykedve gondolt másokra, Gombos Cirillre, aki öt könyvből összeüt egy hatodikat, s boldog a tudatban, hogy szerény, de hasznos munkát végzett. Fordítani próbált: Kapisztrán János egy francia életrajzát magyarra ültetni. De ez a munka nem elégítette ki.

Rendtársainak megvoltak az apró intrikáik, kis versengéseik: szinte irigyelte, hogy ezek annyiuk életét betöltik. Ó Istenem, hát minden kis bűnnek, irigységnek, hiúságnak, megvan a maga életcélja: csak a jóság nem tud mit csinálni magával? Imái nem segítettek rajta. Az Isten nem válaszolt neki, s ő nem volt elég gazdag már, hogy kielégítse a párbeszéd egy néma Istennel, hogy mindig csak adjon és sohase kapjon. Néha kedve volt sírni, mint gyermekkorában, jelenést kívánt, mint a szentek, bálványra lett volna már szüksége, mint egy látócsőre, amely az Istent közel hozza hozzá. Az ember, ha már nem fiatal, az Istennel együtt sem elég többé önmagának. Tímárban földerengett ez élet titkos igazsága: hogy csak az él igazán, aki másért él. A szeretet az Isten grádicsa.

Az első vasárnap délutánok alig különböztek valami különórától. Tulajdonképpen nem volt mondanivalójuk egymáshoz. Tímár kikérdezte a fiút egész heti élményeiről, olvasmányairól, s aztán elővettek valami súlyosabb auktort vagy Tímár felolvastatta Pistával egy-egy dolgozatát. Pista feszélyezve ült a plüss fotölyben s a világért sem szólt volna egy szót, míg Tímár nem kérdezte, az pedig néha kínosan kereste a kérdést. Ezért hosszú hallgatások voltak. Pista mindig pontosan jelent meg megszabott órára, és ha néha pár perccel előbb talált érkezni, a folyosón várt és drukkolt, míg órája ütött: a világért sem ment volna be előbb. Ugyanekkor, a dupla ajtón belül, Tímár is türelmetlenül nézte az óráját, leste a kopogtatást.

Ez a türelmetlenség lassanként kisugárzott az egész napjára. Már nem tudta nyugodtan olvasni ünnepdélelőtti kedves Aeneisét, idegesen lapozgatott benne, s közben a gyermek múlt heti szavaira gondolt... Ma erről és erről fog vele beszélni - tervezte - ilyen és ilyen olvasmányokat fog ajánlani neki... Türelmetlensége kicsalta a rendház előtti feltöltött teraszára, ahol így mise után rendtársai szoktak föl-alá sétálni a vasárnapi fényben, és nézni a templomból kijövő közönséget, ő azelőtt sohasem jelent meg ott köztük. Elegánsan hullámzottak a fekete-fehér reverendák, Szoboszlai szabadon vizsgálta a nőket, mint egy gavallér. Egy-egy úri társaság megállt pillanatra a papokkal csevegni.

- Szép idő lesz, főtisztelendő professzor uraim! - intett át messziről a derék Bögözi szürke kalapjával.

Tímár Pistára gondolt, aki már rég eltűnt, kis énekeskönyvével a kezében, az ügyvéd háza felé. (Mit érnek mindezek az unalmas felnőttek a gyermek friss, nyílt lelkéhez képest?) Sétahelyekre gondolt, hova fogja elvinni délután, micsoda kedves helyét mutatja meg neki...

- Hogy viseli magát a "fiunk?" - kérdezte Bögözitől. Nem is tudott másról beszélni, mint róla. Semmisem érdekelte. Az egész napja egy feszült, sőt kínos várakozás volt, mindaddig, míg a kedves léptek, az ismert kopogás föl nem oldta.

Lassanként egy kissé fölmelegedtek mind a ketten. Tímár bizalmasabb kérdéseket mert intézni Pistához és Pista gyermekileg, fenntartás nélkül válaszolt azokra. Tímár nemsokára úgy ismerte a fiú egész életét, Bögöziéket, a család minden egyes tagját, a szokásokat, Pista olvasmányait, a gyermekek játékait, mint akár maga Pista.

A fiú jól érezte magát Bögöziéknél. Könnyed, alkalmazkodó képességével mindjárt mindenütt otthon volt: gyermeki kora még hamar felejtett s csak a jelenben élt. Hamar meg is szerette mindenki: Bögöziné, egy jószívű, de ideges asszony szinte egyenlő érzéssel sorolta gyermekei közé, kivéve, hogy ez sohasem tette ingerültté, mint édes csemetéi. A fiúk előtt meg orákulum volt, játékban, leckében egyformán elmaradhatatlan. Valósággal gyűlölték Tímárt, hogy vasárnap délutánra elvette tőlük.

- Azok igazán olyanok, mintha a testvéreim volnának! - S Pista nagyokat kacagva mesélte Tímárnak, micsoda sárkányokat csinál a kis Lajkó, hogyan telemaszatolja mindenét csirizzel.

Tímár tökéletesen fölolvadt e gyermeki csevegés élvezetében, szinte maga is gyermek lett. Boldog órák voltak. Vele élt Pistával, részt vett játékaiban, érdekelte a Bögözi-család minden kicsi dolga.

- Egy leányuk is van.

- Igen, az Emmuska. Nagyon jó kis leány. Csak az mindig olvas... én nem is értem hogy lehet annyi regényt olvasni...

És aztán beszélt az öreg Imre bácsiról, a Bögöziné apjáról: "de az igazán nagyon előkelő és nagyszerű öreg úr" - és Bögöziről (aki egész nap irodájában volt), és a Bögözi néniről... Új volt előtte minden, a jómódú, zsén nélküli környezet, a folytonos társaság, a vidám hangulat, és mindent élvezett, a Stirling-ház hamar úgy tűnt föl neki, mint homályos gyermekkorának egy ellenőrizhetetlen emléke. Olyan természete volt, hogy a szeretetet rögtön megérezte és maga is mindjárt mindenkit megszeretett, nagy érzéssel mesélte Tímárnak, hogy a Bögözi néni mennyire szereti:

- De szeretem ám én is őt nagyon! - tette hozzá kedves naivsággal.

Tímár lassanként féltékeny kezdett lenni Bögöziékre. Jobban szerette, ha szép, halott anyukáját emlegette Pista, avval a rajongással, mely szinte áradt fiatal lényéből, vagy ha távol gyermekemlékekről beszélt, még a Stirling-háznál is régibbekről, régi, szép lakásukról a városban, játékokról, amiket bácsik hoztak neki, az első képeskönyvről, egy bácsiról, aki a térdén szokta lovagoltatni, egy másik bácsiról, aki cirkuszba vitte, állatkertbe.

- Egyszer felültetett az elefánt hátára!

Ezek a gyermekemlékek hemzsegtek a különböző "bácsiktól". Pista elfogulatlanul beszélt mindezekről, szabad kiömléssel, ártatlanul, a gyermeki bizalommal, mint mindenről, nem volt semmi titka. Tímárt olykor éppen ez a könnyűség bántotta, mert a szegény anya erkölcsön kívüli élete ott sötétlett minde témák mögött. De félénk gyöngédsége és szerzetesi félszeg szemérme visszatartották kérdéseit... Csak nézte bámulva, mily könnyeden siklik el a gyermek szelleme a legkényesebb tereken, kettejük között csakhamar ő lett az elfogultabbik. Minden közeledésük mellett is olykor kínzó távolságot érzett: nem tud eléggé gyermek lenni ő Pistához, mindenki máshoz, közelebb a fiú, mint hozzá. Csakugyan, Pista azonnal bizalmas lett mindenkivel: a cselédekkel Bögöziéknél, a Tímár kis kölyökrókáival, a ciszterciták pedellusával, s a rendház inasai közül Tamással (aki hajóslegény volt ezelőtt). Tímár olykor szinte irigyen nézte el, mily teljes és feszélytelen barátsággal cseveg vele Tamás: ő nem tudott vele ilyen feszélytelenül beszélni. Hosszú sétáikon ma is sokszor szótlan hallgatta s elfogultan Pista csevegését, amint Bögöziéket dicsérte, vagy - mikor a Duna felé mentek - a dunai város régi kedélyes hajós-életéről beszélt - és ha Tímár mégis közbeszólt valamit, Tamást idézte reá, mint tekintélyt: Tamás ezt így mondta... Tamás azt úgy mondta...

Így élt szegény Tímár hétről-hétre és lassanként már nem is élt másban, mint Pistában, a maga eseménytelen élete vagy egy szürke lap volt, amelyre a Pista fiatal élete íródott, mint ahogy az üde forrás ír a kiszikkadt földre. Pista élete kivirágzott a Tímár lelkében, és tudatra ébredt jobban, mint Pistában magában, és Tímárnak, mondom, csak az volt fontos már ami Pista körül történt: minden érzelme csak ahhoz fűződött. Ez a kivirágzás élősdi módon terjedt szét lassanként a szerzetes lelkén, és egész életét árnyba borította. Most már egész héten át Pistával foglalkozott gondolatban, egész hete csak a kedves, társas, bizalmas vasárnapnak feszült, kínos várása volt. Ennek a reménye éltette, ez adott új értelmet minden élményének, olvasmányának - ez az egy szempontja volt mindennel szemben: hogy hogyan fog majd Pistának beszélni róla? (Mert az ő életét is bele szerette volna plántálni Pistába, mint ahogy a Pistáé beleplántálódott az övébe.)

Az iskolában is úgyszólván csak Pistát látta meg, a többi fiúk már nem érdekelték. Mégis csak vasárnap beszélt tulajdonképpen Pistával: mert valami különös szemérem visszatartotta attól, hogy a megállapított időn kívül megszólítsa. Mise előtt oldott föl legfeljebb, a nyájas sekrestyében, ha Pista ministrált, s öltöztette a papot, szinte nőies gondossággal igazítva meg vállán a csipkés karinget. A tanteremben mindig óvatosan tartotta a régi távolságot: ott soha egy bizalmasabb szót sem váltottak. Száraz, tanári rendelkezéssel rendelte őt néha magához, a többiek előtt, pontos terminusra.

Egy vasárnap Pista váratlan elmaradt.

Ez a nap felfedezés volt Tímárra nézve: keserű érzések primitiája.

Már mikor a megállapított órát elütötte a templomtorony, nem tudott többé nyugodtan maradni: a fiú máskor mindig oly pontos volt! Föl-alá járkált a szobájában, minduntalan az óráját nézte, és babonásan vigyázott, hogy ki ne hagyja lépéseiben a parkett egyetlen kockáját. Minden hangra, minden lábzajra fölneszelt... egy kopogásra torkáig lüktetett a szíve, pedig jól ismerte, hogy ez csak a Tamás kopogása. Akkor nem is állhatta ki tovább - noha esős idő volt odakinn - esernyőt fogott és kiment a rendház elé. Hátha az volt a hiba (gondolta önkénytelen babonája), hogy nem ottkünn várta, ahogy szokta.

- Most fog mindjárt jönni - mondogatta. - Szembejövünk a lépcsőn... a kapunál... - Ó, hogy a legártatlanabb szeretetet is a kínok mérik! Ha egy fiúalakot látott feltűnni az elő rácsain át, egész lénye a szemébe feszült: míg szomorú csalódottsággal állapította meg, hogy nem ő az! Nem ő... és ez sem ő... Tanítványainak köszönését mogorván fogadta, mintha mindegyik egy új reménytől fosztotta volna meg. Nem nyughatott bele, hogy meg legyen rabolva attól, ami egész hetének egyetlen várakozása, vigasztalása volt.

- Elkésett... jönni fog még... - biztatgatta magát. Másra akart gondolni, olvasni kezdte gépiesen magában a számsort, imádkozott. Visszament cellájába s elővette breviáriumát: de nem tudta rá lekötni figyelmét. Akkor megint kiment az utcára. Ideges gyorsasággal aprózta lépteit. A torony órája ismét ütött.

- Nem fog már jönni, ha idáig nem jött - gondolta, szinte valami megkönnyebbüléssel, hogy a várás kínjai elmúltak. Most bevallotta magának, hogy nevetséges a viselkedése, de érezte, hogy nem tud uralkodni magán.

- Istenem - gondolta - bocsáss meg, túlságosan szeretem egy teremtményedet: de Te rendelted így, és Te alkottad őt méltóvá a szeretetemre. És Te látod, Uram, hogy a szeretetem tiszta: van-e tisztább szeretet, mint a nevelőé a Fiatalság iránt?

De mi lehet az oka Pista elmaradásának? Beteg - ő, aki sohasem szokott beteg lenni -, vagy valami váratlan történt... valami szerencsétlenség? Vagy egyszerűen csak elfeledkezett... talán nagyon jól mulat Bögöziéknél... vendégek vannak... vagy kirándulásra mentek... Talán elfelejti őt már az ő fia. Harag és elkeseredés melegedett benne ezen a lehetőségen, és bár érezte, mily valószínűtlen ez, gondolatai mégis arra terelődtek: tulajdonképpen mit is nyújthat ő Pistának unalmas, öreg professzor létére? Közben egy másik ijesztő eshetőség rémlett föl agyában, valami, amire már többször gondolt: Lina írt halála előtt a fiú apjának? az apa eljött és elvitte gyermekét...

Nem bírta ki tovább. Érezte, hogy nem fog nyugodtan aludni, ha el nem megy Bögöziékhez és meg nem tudja az elmaradás okát. Kissé restellte ugyan, hogy ilyen módon elárulja nyugtalanságát, azonkívül az ügyvéd családjához nem volt járatos, és félénk magányosságának, gyenge akaratának valóságos nagy elszánás kellett ily látogatásra. De most nyugtalansága legyőzte minden más érzését. Úgy ment végig a kisvárosi utcán, mint akit a sorsa visz, mint akit egy magánál erősebb erő hajt, gépies imát mormolva magában.

Pistát Emmával, a kis bakfissal sakkozva találta: kissé meg volt hűlve, azért nem eresztették ki az esős időben. A fiú boldog volt és büszke a neki szóló látogatás miatt: alig tudta a helyét találni Tímárnak. A tanár belső örömmel szemlélte gyermekét a kedves és úri otthonban, amint vidáman és otthonosan csacsogott, amint fiús szögletességével próbált udvarolni a kis leánynak, apai szíve titkos elégtétellel duzzadozott. Nagy megnyugvással és önmagán nevetve tért haza.

Ettől kezdve azonban nyugtalansága folyton kiújult. Nem érezte Pistát többé oly kizárólag az övének, mint az első időkben. Óh ha fia volna! így minden véletlen közbejöhet. Néha az ismeretlen apa kísértette, "micsoda apa az?" - gondolta belső megbotránkozással, de titkos örömmel is. Nyilván nem akar tudni gyermekéről... Mégis: rémítette a vér joga, mint egy fenyegetés, féltékeny volt arra az egész homályos életre, amiből a fiú kisarjadt. De féltékeny volt arra a vidám életre is, amelybe a gyermek belenőtt, óh, már nem tisztán ő körüle forgott ez a mikrokozmosz!

Pista megváltozott. Gyermeki hiúsága nagyon is kielégült, s a látogatások tanárjánál nem hatottak többé rá az újság ingerével. Kelletlenül és késve jelent meg, s unottan, szórakozottan ült ott Tímár előtt. Nem mintha szeretete megcsappant volna nevelője iránt, de naiv őszinteségében képtelen volt arra, hogy figyelmetlenségét vagy rossz hangulatát palástolja. Modora is egyre szabadabb lett, és Tímár aggodalmain, türelmetlenségén olykor nagyokat kacagott. Az is megtörtént, hogy fölhalmozott leckéire hivatkozva, kibújt a vasárnapi találkozás elől: és mikor Tímár nem nyugodott bele, és bebizonyította, hogy a fiú ürügye csak ürügy, nem hallgatta el az igazi okot sem.

- Attól félek, hogy megun a tanár úr, ha mindig a nyakán vagyok.

Oly kedvesen és gyermekesen mondta ezt, szokott nyíltságával, hogy nem lehetett rá haragudni. Tímár azonban Bögöziékre gondolt, akikkel Pista mindig, minden nap együtt van... Persze, ő nem tud neki annyi mulatságot nyújtani, latin könyvekkel zsúfolt szobájában, vagy egyhangú sétáikon: mint az a vidám ház, az élénk gyermekek, és Emma, a csinos kis regényolvasó.

Akaratlanul irigyen gondolt erre a családra. Különösen Emma izgatta őt, akiben a fiú első szerelmét sejtette, majdnem alaptalanul, mert a gyermek gyermek volt még egészen. Tímár mégis érezte, hogy az élet követeli már ezt az életteljes fiatalságot és hogy nemsokára minden más fontosabb lesz neki, mint az ő barátsága és régi könyvei. Mély melankóliával gondolt erre. Elnézte a fiút, amint szórakozottan ült előtte a karszék kopott plüssén, ki tudja, merre kalandoztak gyermeki gondolatai. Ez a kedvetlenség őt is kedvetlenné tette, semmi sem jutott eszébe, ami a fiút érdekelhetné, unatkozva és kellemetlen gondolatok közt ültek együtt, s gyakran mindkettőjük terhesnek találta ezt az együttlétet, Tímár mégsem tudta volna nélkülözni. Ha egy-egy pillanatra visszatért a régi bizalom, az annál kedvesebb volt, és hosszú időre boldoggá tette őt. Egy alkalommal Pista betegen találta Tímárt, és ekkor felébredt benne minden veleszületett gyengédség, csevegett hozzá, vigasztalta, vele maradt késő estig, és másnap megint eljött, leckéig végezve. Ettől fogva Tímár gyakran rosszullétről panaszkodott a fiúnak, néha elég kevés igazi alappal, hogy ezt a ritkuló gyengédséget kicsalja.

Tímár néha valósággal megalázottnak érezte magát kis barátjával szemben. Mert kettejük közül a fiú volt az, aki kevésbé szorult a másikra, ő volt az erősebb. Ezt Tímárral önkénytelenül és gyermeki kegyetlenséggel éreztette sokszor.

Semmi tisztelet sem volt benne a tekintély iránt. Amint a Tímárral való barátság megszokott lett előtte - Tímár maga megszokott, mint egy apa - úgy bánt vele, ahogy élénk eszű és élénk temperamentumú fiúk nagyon-is-jó apáikkal szoktak: kissé gúnyos és fölényes szeretettel. Hiszen csak erre vágyott mindig Tímár - hogy úgy tekintse, mint valaki egészen közelit, mint apát -: most mégis fájt neki! Mert mi az apa a fiú lelkének? Egy kedves öreg bútor, semmi egyéb, mindenki más jobban foglalkoztatja őt. Tímárnak lelkét néha mintha éles kések szúrták volna, mikor a fiú ártatlan őszinteségében elárulta, amit maga sem tudott tudatosan: mily keveset jelent neki ez a jó tanár-pap. Pista nem csinált titkot belőle, hogy sokallja az időt, amit Tímárral tölt: és mind nyíltabban iparkodott abból lealkudni -, Tímárnak pedig, a gyönge apának, nem volt eszköze érvényesíteni akaratát! Néha szinte könyörgött Pistának: - igen, megalázta magát előtte - és önmaga előtt! De hogy tudott volna haragudni? Oly szép volt a fiú, kedves és vidám fölényében, gyermeki, dacos vállrándításaival, s avval a szelíd és gúnyos modorral, mely mindig a szegény Linára emlékeztette őt!... Olykor szeszélyes volt, mint egy kacér asszony - de annál kedvesebb. Mentül jobban fölébe nőtt, annál leküzdhetetlenebbül szerette! Nem volt-e az ő lelkének gyermeke? Fában is az nő leghamarább fölébe földjének, amelyik abból legtöbb erőt szívott! Volt-e valaha fogékonyabb, tehetségesebb tanítvány Pistánál? Mit tesz, hogy ma már nincs reá szüksége? Amit kapott tőle, azt többé semmi el nem törülheti.

S Tímár látta fiát, folytatóját, múlt az idő, s a tanítvány egyre többet ígért... Amit ő gyűjtött, azt ez a gyermek készen és korán megkapva, új és nagyszerű célokra fogja értékesíteni. A tudomány embere lesz talán: büszkesége a rendnek, mely nevelte, az egész hazának... Pista rajongott a tudományért, mindenért rajongott. Bögöziné volt a legjobb asszony a világon, a Bögözi-fiúk a legkedvesebb gyermekek, Emma a legszebb lány - de a TUDOMÁNY volt a legdicsőbb dolog az életben: mohó esze szítta, mint virág a napot. S minden gyermeki fölénye mellett is bámulta Virgil nagy tudását: ki volt oly jártas rég letűnt korokban? Tímár csak elnézte, ha ő bírt volna így rajongani! De ő száraznak érezte e tudást az ifjú fantázia alchimiája nélkül, mely színek, lelkek és sorsok csillogó szövetévé képes varázsolni. Napról-napra jobban Pista lett minden munkájának, egy egész élet görnyedésének, egyetlen értelme. Érte történt: nem volt haszontalan!... S néha jöttek órák, mikor a tanulás gerjedtsége közel hozta őket, mint egy közös szenvedély rabjait. Pista ugyan nem szeretett együtt tanulni Tímárral: de beszélni arról, amit tanult: igen!

Pista abban a korban volt, amikor az ész, a szellem ereje és méltósága először mutatkozik meg az ifjú előtt s elvakítja fényével a lelket: mindent ebből az egy szempontból tekint, minden embert e szerint ítél meg. Ezt a próbát Sóton kevesen állták ki, még a tanárok sem. Tímár, az más volt, de a többiek?! Szoboszlai Timót, a természetrajz elegáns tanára? aki vakító fehér reverendaujjában jól ápolt kezét gesztusra emelve, oly üres pátosszal tudta szavalni a tankönyv szép latin neveit: "Lamellibranchiata, azaz: Lemezes kopoltyúsok." Vagy a kis Bogár Szaniszló, aki jó pedagógiai fogásnak találta a heretyutyutyu nótájára énekeltetni a latin regulákat? Vagy a vörösarcú Lesinsky, nagy hazafi, akinek ez a kérdés volt a trükkje:

- Milyen Ausztria földrajzi alakja? - amire azt kellett felelni:

- Olyan, mintha Magyarország köré egy dézsa moslékot öntöttek volna ki... - Tímár mégis csak különb volt. Megérzett rajta a szellem embere s az apró intrikákkal telehálózott klastromban, pletykás kisvárosban valami nemes különállás különböztette meg, mely annál jobban imponált Pistának, minél jobban kinőtt környezetéből ő is. Múlt az idő s ez használt Tímárnak: Pista megértetlen állt környezetében. Pista kezdte bizonyos naiv megvetés pózát felvenni mindenkivel szemben, szerette és lenézte a világot, mi volt itt körülötte? Cselédügyek és városi pletykák, Bögözi bácsi jogi kérdései, Emmuska érzelmes regényei s a bumfordi Lajkó footballszenvedélye: mindez nagyon kicsinyes dolognak tűnt fel ő előtte, aki Caesar politikájáról és az őskeresztény egyházak keletkezéséről szóló könyveket olvasott.

- Én nem is értem, hogyan lehet így élni, minden magasabb érdeklődés nélkül.

Ebben egyek voltak, egymásra találtak: a gyermek, akinek egész lelke még csupa szent kíváncsiság, tiszta magasba-vágyás volt, és a szerzetes, világtól elvonult, könyvekbe merült félénk életével. A gyermek most érezte, hogy őt igazán a szerzetes érti meg, neki panaszolta el fiatal életének első csalódásait, az első nagy lehangoltságokat, különös zavarokat, melyekkel ráköszönt az Ifjúság, ez az orv ellenség, aki kiragadja a gyemeket a panorámás nyugodt nézőtérről és földobja a véres, zavaros színpadra... világnézetének első nagy forrongásait. A papoktól nevelt, ártatlan fiúcska nem sejtette még e nyugtalanságok jelentését: s Tímár szemérme tiltotta, hogy kényes témákról szó essék közöttük.

- Munka! - mondta mindig a szerzetes - kerüld a tétlen perceket. Tétlen percekben fölcsíráznak a bénító, mérges hangulatok, mint gaz az ugaron. - És egy nehéz görög szöveget nyitott föl, s a kemény észtornába, a lelki izmosodás érzéseibe belefeledkeztek mind a ketten.

Ó a nevelés gyönyörűsége, a tanítványnak a mesteren csüggő, áhítatos, ígérő szemei! Tímár fenékig élvezte ezt a gyönyörűséget, mely nemcsak a lelki ajándékozás ünnepe, hanem egyúttal az emberi hiúság egyik legnagyobb kielégülése. Végérhetetlen szellemi tobzódások voltak ezek, nem tudtak betelni egymás gondolataival. A tanár talán még jobban élvezte a fiúnak friss látását, meg nem vesztegetett ítéleteit, mint a fiú az ő tudását, bölcsességét. Néha késő estig ültek egy könyv fölött, mind a ketten lekéstek a vacsoráról. Máskor telhetetlen sétákat csináltak, peripatetikus beszélgetés közben, a tölgyes hegyek közt, volt egy kedves padja Tímárnak, az úgynevezett Demir-kapunál, a Nagyhegy tetején, azon üldögéltek sokszor alkonyatig. Naiv fantáziájuk fölhevült, hangjuk emelkedett, a rigók fölriadtak és a meszes hegyek visszhangzották a szót. Vitatkoztak. Pista elragadtatta magát, szenvedéllyel, lelkesen védte álláspontját. Tímár a görög ifjakra gondolt, Sokrates tanítványaira... az őskeresztény neophitákra.

Csakhogy Pista nem volt alázatos, mint az őskeresztény neophiták. Fölbátorodott egészen. Véleményeit habozás nélkül kimondta, és véleményei nagyon gyakran ellentétesek voltak a tanári felfogással. Ellenkezése szenvedélyes volt, szinte védekezés, s inkább magának szólt, mintsem tanárának: mintha szüksége lett volna önmaga előtt bebizonyítani, hogy neki külön álláspontja lehet. Mennél mélyebben érezte a Tímár hatását, annál erősebb lett ez a reakció. Már-már odáig ment, hogy elég volt Tímár véleménye valamiről, s Pistában ellenállhatatlanul az ellenkező vélemény lett úrrá.

Egyre merészebb lett, utolsó skrupulusait sem hallgatta el, s Tímárt sokszor valósággal megrémítette, amit ez a gyermek mert mondani a sóti ciszterciták százados, tiszteletreméltó falai közt. Olvasmányairól beszélt s tüntetőleg fedezett fel szépségeket és igazságokat olyan íróknál, akiknek már a neve is hökkentő volt a papi fülekben. Mondjuk ki: ugratta, aztán kedves, gyermeki hahotával ütötte el... Mit tehetett a szegény professzor: szerette ezt a semmirevalót. S ha néha mégis komoly szemrehányás vagy intelem jött ki az ajkain, Pista kész volt védeni álláspontját: semmit sem ítélhetünk el olvasatlan.

- Audiatur et altera pars - mondta. S Tímár vitatkozhatott magában az ördöggel, aki olykor azt súgta, hogy a fiúnak igaza van...

Egy bizonyos: Tímár nem haragudott, sőt örült Pista bizalmának, mert ez új kapcsot kapcsolt kettejük közt: ki más előtt beszélt volna ily szabadon a fiú? Ők már barátok voltak: Pista már tanárairól is nyíltan csúfolódott Tímár előtt, például elmondta, hogy a kényes, képzelt-beteg Szádi Márk hogyan jön órára: a reverendája fölött szalonkabát, azon egy sál, azon überciher, azon megint egy sál, végre télikabát... és első dolga a hőmérőre nézni: s aszerint hámoz le a különböző héjakból magáról, ahány fok meleg van a tanteremben... Csak ilyeneket: de ez is forradalom volt a cisztercita iskolák fegyelméhez képest. Tímárban különös, bűnös szabadság érzése kelt, s bűnös fölényé rendtársai fölött. Bizonyos örömmel élvezte, hogyan hullnak le a fegyelem köntösei kettejük közt. Egyszer osztályfői hospitálását végezte, Gombos Cirill órája volt, a fiúk nem tudtak, s a szegény vén tanár tehetetlen dühében a cingulusát rázta:

- Fiacskám, én isten nem vagyok! - Ekkor Pista Tímárra nevetett a padsorok közül, s Tímár visszanevetett rá: már cinkosa volt a tiszteletlennek. Néha csodálkozott, honnan ez a gúny és szabadság a ciszterciták jámbor növeltjében? Pista sohasem érintette vitáikban a vallás dolgait: ízlése és szeretete visszatartotta ettől a pap előtt, de a gondos és aggódó lelkiatya szó nélkül is érezte, hogy a fiatal lélek tudásának tarka és szövevényes transparensei mögött nem ragyog már a hit nyugodt és egyforma fénye Elnézte Pistát a kötelező diákgyónásokon. A kis templomba rézsut sütött a délutáni nap, a barna gyónószékek, mint Isten őrházai, álltak kétoldalt, faragott mennyezeteikkel, kis csüggedt fiúnyájak sorakoztak a farostélyok mögött. Pista sohasem térdelt a Tímár széke elé, hanem eleinte a szigorú, csontos Szádi Márkot, később a könnyed, világias Szoboszlait választotta lelkiatyának. - Tímár mégis úgy érezte, hogy ő tartozik számadással ezért a lélekért, s szemrehányásokat tett magának, mert nemcsak tehetetlenül nézte fejlődését, hanem akaratlan és kiszámíthatatlan hatásával még ő vitte az ellentétes utakra... Ó milyen felelősség a nevelőé!

Egy nap reggel a hittanár, Szádi Márk, nagy megbotránkozással rontott óra után a rendtársak közé.

- Jobban vigyázzon főúr a kedves fiára! Ecce csak mit olvas!

Egy új magyar könyv volt a kezében, amely akkortájt nagy feltűnést keltett, egy zsidó írónak a műve, szellemes cikkek és aforizmák, szabad és szkeptikus hangon írott könyv. Az író - Vitányi Vilmos - típusa volt annak a modern újságíró intelligenciának, mely mindenhez tud egy kicsit és semmit sem vesz egészen komolyan, mindenről van aperçuje, de semmiről sincsen véleménye, sőt a véleménytelenséget elvvé és a fölényes intelligencia egyetlen kritériumává magasítja. A katolikus irodalmi lapok hosszú és elkeseredett cikkekben bírálták ezt a könyvet, mely szent dolgokból könnyelmű és fölényeskedő játékot űzött, zsurnalisztikus féltudását mindenről rosszakaratúlag interpretálta, zsidó módon, léha "esztétikai" szempontokból kiindulva, kacérkodott a katolicizmussal, s szomorú elvtelenségében a legüresebb és legsivárabb szkepszis kapuit tárta föl. Szádi Márk hittanórán kobozta el ezt a könyvet Pistától!

Tímárnak magának is rosszul esett a dolog. Azt el tudta viselni, hogy Pista komoly és tudós könyveket olvas, Renant, Tainet, ha e könyvek szelleme ellentétes is az Egyház szellemével. Az Igazság erős szeretete lüktetett mégis e könyvekben, a tudomány igaz tisztelete, szent komolyan vevése a világnak, oly morál, mely nem vihetett el a jó útról. De a rossz könyv, a zsurnaliszta, aki tudatlanságát fölényeskedésekkel palástolja aki könnyelmű szemtelenséggel beszél a legnagyobb kérdésekről, melyeket talán egy aznapi osztrák lap tárcájából ismert meg először! Hogy ebből táplálkozzék az ő okos és komoly kis fia!

- Nem tudta talán, hogy micsoda könyv ez?

- Semmi könyvet sem szabadna olvasni, amit nem a professzorai adtak a kezébe - nincs elég könyv az ifjúságiban? A főúr még a tanáriból is ad neki - mire való az a sok olvasás? Qui proficit in literis, et deficit in moribus...

- Plus deficit - hagyta reá Tímár - de ha egy ily fiú, kinek esze, tehetsége...

- Donum anceps az ész: kétélű ajándék.

- A Vágner Pista erkölcsére sohase volt panasz...

- Kell-e nagyobb panasz? Ezt olvasná órán! hittanórán! az én magyarázatomon! - Konferencián fogom előhozni.

Ó, hogy irigyelte Tímár ezt a nagy buzgó korlátoltságot! Hogy égette a maga gyengesége, bűnös liberalizmusa! Nem készíti-e ő maga a legnagyobb lelki veszélyeket annak, akit úgy kellene óvni és védeni, mint egyetlen életét? Mert őbenne volt már minden reménye, életbe élni a saját elvetélt lehetőségeit... Fölvillogtak régi ábrándjai: Pistából nagy ember lesz, a rend büszkesége, a haza reménye... De minden lehetőség kétfelé ágazik: s Tímár Tertulliánra gondolt, a lelkes, a rajongó ifjúra, éles szemére és sűrű vérére: aki az Egyház legnagyobb reménye és legtudósabb doktora volt s haeresiarcha lett, fő-fő-eretnek...

- S tetszett neked az a könyv? - kérdezte Pistától, aki egyáltalán nem látszott lesújtva a dorgálás által.

- Nekem tetszett - szólt Pista dacosan, s aztán magyarázta: hogy nemcsak az igazság értékes, hanem az érzések és lehetőségek is, hogy éppen egy nem-szaktudós, egy zsurnaliszta, merészségével és elfogulatlanságával, újabb perspektívát, elevenebb érzésreakciót adhat valamely kérdésről, mint maga a tudomány: mert ez az élet reakcióját adja a tudománnyal szemben, annyi hat rá épp a tudományból, amennyinek életértéke van... Tímár csak nézte ezt a Tertulliánt (mily példásan szerény fiú volt azelőtt).

- A te nevelésed! - mondta önmagának.

Délután konferencia volt s Szádi Márk előadta panaszát.

- Talán nem lehet feladatom - kezdte - egy kartársamnak nevelő rendszerét bírálni, de meg kell mondanom, hogy veszedelmesnek tartom az intellektuális gőgöt nagyra növelni éretlen ifjakban. A mostani eset szomorú bizonysága ennek. Ez a fiú már gyermekkorában rossz környezetben élt...

És lecsapta az inkriminált könyvet a zöld asztalra.

Lesinsky dühösen ütötte ki vörös tokáját a kráglijából:

- Gyalázatos egy könyv! A hazát becsmérli...

- Tehát milyen büntetést javasolnak a kolléga urak? - kérdezte Horvát Vince, a házfőnök.

- Az alázatosság ellen vétett, alázza meg magát. Ismerje be bűnét nyilvánosan, a tanulók előtt!

Tímár érezte hogy elfehéredik: erre bajos lesz rábírni Pistát. A házfőnök általános intéssel fejezte be az értekezletet, figyelmeztette a tanár urakat, hogy óvakodjanak túlságosan felbátorítani növendékeiket a világias olvasmányokra, s kerüljék a túlzott bizalmaskodást is, mert az mindig a tekintély rovására megy. Gombos Cirill már kereste a kártyát a másik szobában.

Másnap Pista izgatottan járt föl és alá a Bögöziék kertjében. Nem, azért sem fog bocsánatot kérni! És nem fogja rossz könyvnek vallani a Vitányi könyvét! Mikor ő jónak tartja! Meg tudja ő ítélni annyira, mint az a buta Szádi Márk! Igen, mit szépítsem, ezt a tiszteletlen kifejezést használta, hogy: "buta". Emmuska csillogó szemekkel nézte: olyan szépnek, okosnak és bátornak látszott gyermeki dacában! Bögözi intette atyailag: nem jó a felsőséggel ujjat húzni. Okos ember magában tartja véleményeit. Ez a csillapítás olaj volt a tűzre. Imre bácsi, a Bögözi-gyerekek nagyapja, ezúttal is Pistának fogta pártját. Kipattogott a lugasból, nagy pipája mögül, biztatva a fiút, vén gyermek maga is, a függetlenségi öregek ideológiájával:

- Ne hagyd magad, Pista! Ördög bújjon a papokba: Petőfit is kicsapták az iskolából.

Pistában egyszerre fellüktetett a szív: Tamás, a rendház szolgája, állt a kertajtóban. Tímárnak rossz napja volt: értesült hogy Pista megtagadta a bocsánatkérést, s most izgatottan kérette a fiút magához. Pista ideges vállrándítással felelt, de aztán mégis vette kimenő kabátját:

- Elmegyek öreg Virgilemhez - szólt gyermekesen, felnőtt barátot szenvelegve.

Virgil türelmetlen várta. Mi lesz, ha makacs marad? Nyílt engedetlenség ez. S szinte hallotta a Lesinszky hangját: "Menjen más iskolába!" Hogyan tarthatja fenn akkor barátságát az engedetlennel?

Idegesen kezdte kérlelni a fiút, de az hajthatatlan maradt.

- Tessék kívánni akármit, csak ezt ne!

Tímárnak szinte könnyes lett a szeme: eszébe jutott dédelgetett terve, Itália, ahová magával akarta vinni a fiút a vakációba, szigorú tanulmányút, egy egész nyár, amikor mindig együtt lehetnének, amikor egészen az ő fia lenne... Ennek is vége már?... S ismét kérlelni kezdte Pistát, jutalmul és csábképül tartva elébe a tanulmányutat, ismerve mohó tudásszomját, vágyát az idegen csodálatra. Pista azonban morcosan fogadta a tervet, kijelentette, hogy nem kíván Tímárral utazni, hogy úgyis túlságosan sokat tett már Tímár érte, hogy ő nem akar többet elfogadni, mert nem tud hálás lenni oly engedelmességgel, amilyent várnak tőle, s mindjobban felhevülve a vitában, azt is, hogy ő nem akar egészen a Tímár teremtménye lenni, nem akarja az ő kegyelméből látni Itáliát, hanem majd egyszer a maga szemén át és a maga pénzén, vagy sohasem!

S fejének fölszegése, az ismerős vállrendítés, szemének lobbanása, hangsúlyozták megizzott szavait. Tímárnak szívébe égetett a gyermeki kegyetlenség: az ő fia mennél távolabb akar lenni tőle, vezető kezét visszautasítja, elhúzódik. E szép és nemes fiatalság előtt egyszerre rászakadt életének egész magányossága. Könnyei sajtolódtak, mint egy fizikai érintésre, s Pista tekintete váratlan felfogta tanára szemeiben a fájdalmas csillogást.

A fiú szíve hirtelen meglágyult, mint friss viasz egy meleg lehelettől, szavai szétröppentek, mint könnyű papírdarabkák, ha fölibük fúnak, csak a könnyező férfit látta maga előtt, s forró szánalom öntötte el. A torka elszorult, elfeledett mindent, semmi más vágya nem volt ebben a pillanatban, mint megvigasztalni az ő öreg, szenvedő Virgilét, bármibe kerüljön is, megtenni mindent, amit kíván, nem a büntetéstől való félelemből, nem a tekintélyért vagy a felsőségért, még kevésbé talán belátásból, hanem egyedül azért, mert öreg barátja szomorú lenne, ha nem tenné meg.

- Gazember volnék, hogyha meg nem tenném! - mondta otthon az idegesen aggódó Bögözi néninek, mintegy fedezve a visszavonulás útját. Halántékai azonban lüktettek, előre érezte a holnapi megalázás súlyát, a torkát fájdította és lázas volt, Bögözi néni ágyat készített neki.

Reggel a templomban, a tanítást megelőző mise alatt Tímár nyugtalanul kereste a térdeplő diákok közt az ismerős barna fejet. Hogy fog lejátszódni a kínos jelenet? Nem lázad-e fel a fiú büszkesége az utolsó pillanatban? Pista nem volt helyén, s az osztályba érve, kitűnt, hogy nem is jött el iskolába: a hiányzók között diktálták föl.

Tímár alig tudott figyelni a szövegre, amit fordítottak: a legképtelenebb feltevéseket csinálta a fiú kimaradásának okáról.

Tíz órakor megjelent Bögözi, és maga mentette kis Pistát. Valami lappangó betegség tört ki a gyereken, magas lázban fekszik és folyton Tímárt emlegeti, nagyon nyugtalan tanárának tett ígérete miatt...

- Futok hozzá - kiáltott Tímár ijedtsége.

- Ne tegye, tanár úr, én is elkülönítem a családomat.

- Csak nincsen valami...?

- Az orvos vörhenytől fél.

- Én nem félek és nincs kit féltenem.

- S a tanítványai?!

Éppen tódultak be a tantermekbe.

Tímáron végigfutott a gondolat.

Még csak meg sem látogathatja az ő beteg fiát. Tanár, pap és a kötelesség első, a szeretet csupán a második. Nem szabad a ragályt széthurcolni a diákok közt. Hetekig nem fogja látni lelkének gyermekét. Fogja-e még látni valaha? ily nagy fiúknál már veszélyes a vörheny...

Aggódással teli napok következtek. Tamás naponta megjelent a Bögözi-háznál, s üzenetet vitt Tímárnak a fiú hogylétéről. Pista állapota csakugyan veszélyes volt, s az egész város érdeklődött érte, mindenki szerette. Még Szádi Márk is kérdezősködött felőle Tímártól, és kifejezte sajnálkozását. Tímár ezekben a napokban kibékült az egész világgal, csak a sorssal nem, mely Pista életét fenyegette. Oly semmieknek, jelentéktelennek tűntek föl egyszerre előtte eddigi aggódásainak okai! Gyermekesnek látta magát, hogy Pista változó hangulatain tudott elszomorodni vagy felingeredni: minden más mellékes, csakhogy éljen, s egészséges legyen.

Ó, mily sivár napok voltak ezek, melyeknek csak a lázmérő egy-egy kemény száma adott egyéniséget vagy hangulatot. Tímár nem tudta hogyan eltölteni az időt, mindenütt égő unalom gyötörte, s nagy megerőltetésébe került, nem menni a szőlőbeli séta helyett a Bögözi-ház felé, legalább arra járni! Néha szinte haraggal nézett tanítványaira, akik miatt nem léphette át a küszöböt.

Lassanként azonban letisztult a harag, amint a fiú jobban lett, minden letisztult, mint bús zápor után az esti levegő. Nemsokára újra látni fogja Pistát! Talán jót is tett neki a hosszú távollét, érezte, hogy lehiggadt benne a szeretet lángja, az idegen és önző érzés megnemesedett. Egy nagy felfedezést tett e pár hét alatt: azt, hogy jobban szereti a fiút, mint magát, hogy képes volna inkább sohasem látni őt, csak éljen s boldog legyen. Ez a felfedezés megnyugtatta. Szinte szégyennel gondolt régi türelmetlenségére s féltékenységére, amikor minden szóban, minden gesztusban elhidegülését vélte érezni, s folyton remegett, hogy ellenséges befolyás vagy pusztító szerelem elragadja tőle. Valahogy, amint távolabbról gondolt a fiúra, biztosabb volt szeretetében, mint mikor maga mellett látta, s nevette már aggodalmait. Csak Isten tartsa meg számára, ő nyugodt barátsággal fogja kísérni útjain, s öregsége úgy fogja bemosolyogni zsendülő éveit, mint a lemenő nap egy fiatal fát.

Pista maga is alig várta, hogy láthassa már öreg Virgilét. A hosszú és unalmas betegség újrakeltett benne minden ragaszkodást, a lábadozás szelíd türelmetlensége fölgyújtotta vágyát a tanulásra, gondolkodásra, fiatalos vitatkozásra, mindenre, amit tudós barátja jelentett naiv diákéletében. A találkozás olyan volt, amilyennek lenni kellett köztük: gyermek és tanár, két naiv szeretet, mint két felszabadult tükör, visszavetve egymás fényét enyhe csillogásban. Pista üdülése lassan haladt, Tímár gyakori vendége lett a Bögözi-háznak, s magányos lelke kissé fölmelegedett: öreg szemeit drága fiatalság üdítette, s atyai jóakarattal nézte még a kis Emma öntudatlan szerelmét is, atyai terveket szőtt fia jövőjéről. Egy gyönyörű, s már megserdült fiú, akit az Isten adott neki, sivár napjainak, nemes és hajlékony, mint egy Botticelli-angyal...

A városban azt beszélték, hogy Tímár Virgil a valóságos apja Pistának.

Érezte a gyanút és - jól esett neki. Szinte maga is beleélte magát e gondolatba. Minden jogot ő tartott a gyermekhez - többet, mint valóságos apa a fiához. Milyen idegenek sokszor apák fiaikhoz! És mily közömbösök! Tímár szinte bámulta Bögözit, mily nyugodt szívvel adta ki házából - hogy tudta olyan nyugodt szívvel kiadni? - legidősebb fiát, aki már egyetemre ment...

Bizony, múlt az idő, Pista is közeledett már az egyetemhez, Tímár elnézte osztályában nagy fiait: hogy öregszik az ember! mintha csak tegnap lettek volna aprók. Minden év végén megmérték magukat, az egész tanári kar, egy mérlegen, mely ott állt a refektórium kerti ajtajában, s év elején, Veni Sancte után, megismételték ezt. Tímár neve mögött csekélyingású számok sorakoztak a mérleg táblácskáján: összesen ennyi jelt hagytak az évek, melyeknek egyetlen izgalmuk s gyümölcsük Pista volt. Ám Pista ember lett, s nemsokára ki tudja, hova viszi a sors? Vigye! A sors sem teheti meg többé, hogy ne az ő fia legyen. Ő előtte még most is gyermek volt. Gondozta, mint egy apa, óvta szellőtől, vad sporttól, fiatalos vakmerőségekről, s szívdobogva gondolt rá, a nyáron övé lesz egészen, egyedül az ő gondja alatt, mert az olasz utat elhatározták. Pista maga hozta elő, mindjárt első találkozásukon, újra pezsdült rajongásának zálogául:

- Mégis csak nagyszerű lehet a római fórumon sétálni! Mikor megyünk? - s Tímárban örült a szív a többes számnak.

Ó hogy vágyott már erre az útra és élvezte előre! Két hónap mialatt Pista egészen övé lesz: reggeltől estéig az övé! Mióta kikerült a szemináriumból, mindig egyedül élt, magányos szobában: csak étkezésnél találkozott közömbös társakkal: most úgy intett neki ez a két hónap a jövőből mint egy kábító ígéret, egy nagy szenzáció. Két hónap mialatt a közlékeny fiú életének minden rezdülését látni fogja, tudni legkisebb gondolatát: s tanúja lesz annak a leggyönyörűbb és legcsodálatosabb látványnak ahogyan egy ifjú szemben s szűz lélekben legelőbb tűnik föl a Nagyvilág friss képe, ez az egész nagyszerű isten- és embercsinálta mindenség. Itália, ahogyan tágul a szem, s gazdagodik a lélek lépésről lépésre... A Vezetés és Mutatás gyönyörét remélte, a nevelő legnagyobb gyönyörűségét, s készítette már az útiterveket, tanulta a Bädeckereket.

És úgy érezte, hogy ez utazással életének egy korszaka ér véget... Húsz éve volt tanár Enyhe fénnyel, mint langyos, bús napok, leszáll életének ez az öt bús olimpiász is, amerre Athén évei s Róma lustrumai szálltak... tudta, hogy az iskola ünnepet készít az évfordulóra s hiúságát hidegen hagyta ez: az ünnep kijárt Lesinszkynek is annak idején, Gombos Cirillnek is. De Tímár érezte, hogy az ő esetében az iskola ünnepe a város ünnepe lesz, s ez jól esett neki. Tímárt tisztelték, mert bölcs távolságban élt ő a világtól, s nem elegyedett a kicsinyes életbe. A város tudósa volt ő, akivel önmagukban büszkélkedtek a derék sótiak: a szentéletű pap akiről semmi rosszat sem tudhattak, az a kis pletyka ami Pista körül forgott, nem ártott neki, inkább használt, a világ szemében.

- A pap is csak ember - mondták, s még Szádi Márk is elhallgatott csípős megjegyzéseivel. Pista azonban lázban égett: az ő öreg Virgilének az ünnepe lesz ez. Ő volt a diákság ünnepi szónoka, s ő adta Bögözi révén azt az ötletet is, amivel a város közönsége kedveskedett a köztiszteletben álló tanárnak. Azt a rozoga kis fapadot, amelyen a Demir-kapunál, a Nagyhegy tetején szoktak üldögélni, egy görögös mintára szépen faragott kőpaddal helyettesítették. A padra Piacsek kőfaragómester (akinek fia szintén a cisztercitákhoz járt) legremekebb betűivel véste a felírást, melyet szinte Pista maga készített: egy verset a tanár kedves Virgilusából:

VIRGIL PIHENŐJE
...silvis scaena coruscis
desuper, horrentique atrum nemus imminet umbra,
intus aquae dulces, vivoque sedilia saxo...

Virgil boldog volt mint soha életében. Most megint úgy érezte, hogy nem élt hiába. És hogy még élni fog! Szinte megifjodott a tervezésben, a szép jövendő kiszínezésében, amelynek egyetlen nagy öröme, egyetlen érdeke s célja volt: hogy eloszlik minden félreértés, s Pista végre egészen az ő fia lesz.

De ekkor valami közbejött.