Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám · / · Sárközi György: Antik tragédia

Sárközi György: Antik tragédia
III.

A tenger, a jó dajka, lágyan himbálta hatalmas ölén a hitvány deszkaládát. Benn sötét éjszaka volt s a megcsalt gyermek lehunyta éjszínű szemét, elaludt. Danaé halkan dúdolt fölötte, a falakon meg a hullámok kopogtak be s egyhangú locsogással kísérték a fájdalmas éneket. Lassan gyöngyöztek végig a könnyek a halálra szánt királylány arcán, sóval itatva a száraz fát, melyet kívülről a tenger sós vize nyaldosott. Fejét lehajtotta és várt. Minden perce egy hosszú nap volt s a percek századai múltak el s az éjszaka nem szűnt meg. De Danaé nem fáradt el a várásban, mert akit várt, az a végtelen lassú lépésű Sors volt.

S mégis, mikor megérkezett, olyan volt, mintha a legfőbb isten hirtelen lecsapó sasmadara lenne. Százszor is megcsókolta az anya gyermekét, százszor is hitte, hogy az utolsó csókot nyomja fia arcára. S a századik csóknál valóban érezte, amint harsogóbbá válik a hullám, örvényt nyit alatta és elnyeli a feneketlen mélység Egy végsőt sikoltott, azt hitte, nincs többé menekvés. A tenger zúgását már nem hallotta, vad zsivaj nyomta el a habok zenéjét, talán a tritonok rivalgása. A láda fenékre csapódott s tetején rettenetes robajjal dördültek meg a halálos szigonyok. Aztán a fedél lehullott - de nem gyilkos víz zúdult be, hanem a sárga nap világossága s nem tengeri szörnyek üvöltötték körül, hanem napbarnított férfiak hőköltek vissza meglepett kiáltással.

Danaé még nem tudta, hol van, mi történt vele. Lehunyt szemmel, kisfiát magához szorítva még a halál kábulatát érezte agyára borulni, még szédült a nagy zuhanástól, mely az utolsó kétségbeesett sikoltást torkába fojtotta. Pedig a láda nem lefelé bukott, hanem halászok hálójába gabalyodva fölfelé emelkedett, ki a vízből, a hullámok fölé s a kincset gyanító halászemberek örvendezve cipelték partra. De a különös kincs - egy ájult ifjú lány meg egy alvó csecsemő - egyiküknek sem tetszett, bosszús kiáltásokkal vonultak félre. A nehéz láda összeszaggatta a hálót s mérges mormogással ültek neki kijavítani. Voltak, akik vissza akarták lökni a tengerbe a váratlan zsákmányt s ha az egyik, aki mind közül a legszebbnek és legerősebbnek látszott, el nem zavarja őket, bizonyosan megtették volna.

Ez a halász magas, dagadóizmú férfiú volt, barna haja nedvesen csapkodta a nyakát, mezítelen lábára hínár és sár tapadt. Barátságosan szólongatta a kifogott leányzót s megtapogatta a fiúcska testét. Danaé a sok biztató szóra végre kinyitotta szemét és csodálkozva emelkedett föl ládájában. Fölötte kék tűzzel ragyogott az ég s a fiatal halásznak, aki előtte állt, szelíd emberarca volt - fölsóhajtott, mert tudta, hogy megmenekült.

- Ki vagy te? - kérdezte fáradt hangon megmentőjétől. - Az istenek szeretnek téged, mert az ő akartuk szerint cselekedtél.

- Én Dyktis vagyok, a mesterségem halász. Bátyám pedig Polydektes és ennek a szigetnek az uralkodója. De ki vagy te, te csodálatos jövevény és honnan sodort ide a végzet?

- Az én nevem Danaé, Akrisios király leánya vagyok. Argosból jövök, atyám vettetett a tengerbe és magam sem tudom, hogy kerültem ide. Oly hajón utaztam, melynek nincs kormánya, sem evezője, hanem az istenek lehelete vezette. Én magam már ezerszer elvesztem volna, de a gyermekem fölött nemcsak az én szemem őrködik.

- Szép gyermek - mondta a halász a fiúcskára nézve s megveregette testecskéjét -, milyen néven szólítod és ki az apja?

Danaénak akkor jutott eszébe, hogy még nem adott nevet gyermekének. Fölnézett az égre, mint a tanácstalanok s úgy tűnt neki, mintha a nap sugarai közt a titánok fiát látná ugrándozni, a fényfiút. Az ő nevét mondta ki.

- A neve Perseus...

És bátran folytatta:

- Apja az égi fény. Fiam az ég fia. És ezért nem árthat neki sem tűz, sem víz, sem méreg, sem fegyver. Ne merjétek őt bántani!

Ez a kiáltás már a halászoknak szólott, akik munkájukat abbahagyva, ismét odagyűltek a láda köré s tágra nyitott szemmel bámulták a gyönyörű leányt. Fülükkel itták a lágy szavakat s szájuk tátva maradt a hallgatásban. Az öregebbek elnézték a mezítelen kis gyermeket és áhítattal keresték arcán és homlokán az égi vonásokat. A fiatalok pedig az anyának karcsú testében gyönyörködtek, mely olyan volt, mint a félelmes sziréneké. Gyanakodtak is, de mikor kilépett a ládából, láthatták, hogy nincs madárkarom a fehér kis lábon. Dyktis izmos kezével ügyetlenül, félénken segített a kiszállásnál s a habszínű test érintésére fejébe futott a vér. Bódultan, akadozva mondta:

- Nem vagyok én méltó, királylány, hogy viskómba hívjalak. Szobámnak nincs ablaka, főtt halon és olajbogyón élek, szolgáim nincsenek. Engedd meg, hogy bátyámhoz vigyelek, bizonyosan örömmel fogad házába. Ha odáig vihetlek taligámon, az is nagy tisztesség lesz nekem és sohasem foglak elfelejteni.

Danaé komoly méltósággal ült föl a kétkerekű kordéra, melyet átitatott a halak szaga s a kis Perseus gőgicsélve kapkodott a szállingó, ezüstös ökörnyál után. Magas és sötét fák között ügettek, a tarlókon átsütött a zsíros, barna föld. Aztán borágas dombok közé fordult a kocsi s csakhamar megérkeztek a királyi lakhoz. Polydektes, a sziget királya, barátságos nyájaskodással fogadta őket. Meghallgatta a történetet, melyet Danaé előtte is rövid szavakban írt le, kérve, hogy adjon neki és fiának menedéket s aztán mindenféle kérdést intézett hozzá, mézesmázos kíváncsisággal. Végül így szólt:

- Telepedj házamba és egyél-igyál asztalomnál, bűbájos Danaé. Bár atyáddal nem vagyok vendégbarátságban, nem tagadok meg tőled semmit, maradj és élj tetszésed szerint. Lehet, hogy még megbékél egykor atyád s visszaszolgálja, amit veled teszek. De ha nem, jutalmazz avval, hogy naponta láthassalak és gyönyörködhessem szépségedben.

Magában pedig azt gondolta:

- Valóban, nem lesz rossz fizetség...

Danaé figyelmesen hallgatta a beszélőt s próbálta egészen megérteni szavait. Hosszú rabsága után először került emberek közé s oly tapasztalatlan volt, oly mit sem tudó. Csak sejteni tudott s maga sem tudta miért szorították szívét úgy össze az aggodalom előreérző ujjai. Azt akarta mondani, hogy nem akar itt maradni, tegyék újra a tengerre, hadd sodorja új útra a hullám, hadd vigye messze innét. Vagy vigyék vissza hazájába, hadd haljon ott, ha halni kell. De gyermekére gondolt és a felelet nem jött ajkára.

- Köszönöm, király! - csak ennyit sóhajtott s szerényen hátrahúzódott. Dyktishez fordult. - Te mentettél meg a rettenetes haláltól s úgy érzem, a te karod mindig mellettem fog állani. Azt mondtad, sohasem felejtesz el!

- Úgy lesz, amint mondtam - felelte a halász s bátyjára tekintett, aki felsőbbséges mosollyal állt ott, székének hátára könyökölve. Még akart valamit mondani, de mindenfelől szolgák és szolgálók jöttek, fehér és bíbor ruhákkal, illatos kenőccsel telt amforákkal, gyermekingekkel, virággal, ételekkel s körülvették a királyleányt és a gyermeket, őt pedig a kapu felé sodorták. Még mielőtt egy búcsúszavat kiálthatott volna, a palota előtt találta magát, a kopár falak siváran néztek le rá s elzárták előle Danaé alakját és hangjait.

Visszament a tengerpartra, mezítelen lábai fölkavarták az út aranyos porát. Mentében elkapott egy vaskos faágat és lehasította.

- Minek is, minek is vittem őt Polydekteshöz? Mért nem rejtettem el a kunyhómban inkább -, élt volna száraz halon, de biztonságban! Jaj, mi lesz vele? Talán istennő, aki mindnyájunkat elpusztít gonosz bátyám fölötti haragjában! De mi lesz vele, ha ember lánya?

Kiért a tengerhez, a roppant víz zölden nyúlott el előtte. Társai izzadva húzták a hálót, mely tele volt csillogó pikkelyű, kövér hallal. Vidám kiáltásokkal fogadták, nevető foguk csillogott a napfényben. Ő meg közéjük állt, kiemelt a hálóból egy hatalmas, ezüstös, síkos állatot s visszadobta a tengerbe, áldozatul az isteneknek.