Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám · / · Angelotti Mária: Az apostol

Angelotti Mária: Az apostol
- Regény-töredék -
III.

Mikor felébredt aztán kipihenve, kialudva, friss tagokkal, úgy hogy megérezte a reggelt, ugyanúgy égett a mécses, csak a férfi nem dolgozott már. Kezében toll volt, fejét pedig karjára hajtva aludt.

A táncosnő idegenül nézett körül. Egy cseppet sem örült neki, hogy mindez, ami vele történt, való és nem álom.

A férfit pedig, aki ezen a helyen itt lázzal és munkával vívódik, érthetetlen bolondnak tartotta. Azonfelül ellenszenvesnek is, mert őt pezsgő, városi életéből egy rengeteg erdő közepébe igézte. Felizgatta, hogy őt, a rettegett és imádott Carmelát, akit sem szép szóval, sem drága pénzen nem lehetett más elhatározásra, más akaratra bírni, most egy rövid szóval egyszerűen egy vadidegen ember ideparancsolta.

Valami ösztönös gonoszság egyre arra ösztökélte, hogy borítsa fel a tintatartót, hogy a munkát tönkre tegye és aztán fusson, fusson innen.

Felugrott és karcsú testének remek íve a férfi felé lendült.

Az megrázkódott és felébredt. Nagyot nyújtózkodott, felállt. Öklével nagyokat csapkodott a levegőbe. Ahogy Carmelát meglátta, arca csupa vidámság lett.

- Ej gyermekem, te már felébredtél? Remélem jól aludtál?

- Jól - felelt kurtán a nő.

- Hál Istennek. Hanem most fürdeni fogunk. Testvér. Jer.

Carmela vonakodni akart, de a férfi kellemes, hűvös keze, bízón és biztosan kulcsolta az övét.

Kiléptek az erdőbe. Gyönyörű reggel volt. Üde aranyzöld pompában ünnepeltek a fák és a madarak hangos örömteli lármával üdvözölték őket.

A nő önkénytelenül is megállt és hosszú, mély lélegzetet vett, azután hirtelen mellére csuklott a feje.

A férfi biztatóan szorította meg a kezét.

- Jer csak Carmelina. Íme az én fürdőtermem. Láttál-e ilyent világszerte bolyongásodban? Van-e ilyen a cézároknak? Nézd csak kedvesem ezt a brokát függönyt. Zöld nehéz selyem rózsaszín hímzett virággal. - Szólt mosolyogva és karcsú, erős ujjaival szétvont egy nagy vadrózsa bokrot, úgy hogy az öltözőül szolgáljon.

- Íme az én márvány fürdőmedencém - mutatott rá egy vidám, ezüst vízű, csacska kis patakra.

- Mit szólsz Testvér ehhez a fényűzéshez? Most fürödj nyugodtan, én elvonulok másfelé, nesze itt a gyolcs törülközéshez.

- Ave Carmelina!

A táncosnő egyedül maradt. Állt és hallgatódzott. A boldog madárdalba új és erősebb hangok vegyültek. Egy ember dalolt, füttyögetett valamerre. Ó, nem volt az dal, csak valami szertelen túláradt ujjongás, amit lehetetlen elfojtani, mert oly erővel tör fel a szívből.

Carmelának felhős lett az arca. Leült a patakpartra. Arcát tenyerébe hajtotta. Úgy ült ott gondolatok nélkül, elnehezült szívvel.

Majd felemelte a fejét és bámulta üres tekintettel a futó habokat. Ó, nincs az a patak, de folyó, de óceán sem, amelyik őt tisztára tudná mosni.

Felpillantott. Az Apostol állott mellette.

- Nem kémlellek gyermekem. De már nagy idő telt el és azt hittem... rosszul vagy talán?

A nő magábaroskadva ült és hallgatott.

A férfi feléje nyúlt kezével. A nő felugrott. Maga elé tartotta kezeit, mintha védekezne.

- Ne érints! Ne érints! - sikoltotta kétségbeesve.

- Fáradt vagy Testvér. A tested, lelked, törődött még. Jöjj fürödni, akarod... hogy én segítsek?

Gyöngéd ujjal lefejtette róla a selyemkendőt. Oly tiszták és hűvösek voltak az ujjai és szemei, hogy Carmela anya-kezeknek és anya-szemeknek érezte őket.

Bevezette őt a patakba.Tetőtől talpig, vastag, erős ruhával ledörgölte. A lánynak vacogtak a fogai, finom bőre piros lett. A férfi karjába emelte és a partra vitte, puha, napon melegített gyolcsba takarta, azután a tisztásra vitte és napsütött helyen lefektette pihenni.

A férfi melléje ült. Elcirógatta a hollószín fürtöket a halovány arcból. Annyi fájdalom volt abban a zárt szemű arcban, hogy a férfi a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy azzal is zavarja.

Szelíden fogta a kezét. Most el akarta engedni, magára akarta hagyni egy kissé, de a Carmela keze görcsösen megszorította az övét. A férfi szeme örömmel villant meg.

- Hát jól esik neked, ha melletted vagyok?

A nő kinyitotta a száját, szólni akart, de nem tudott.

Arca megrándult. Csukott szempillái alól nagy nehéz cseppek gördültek alá és végigszántották a finom, bársonyos arcocskát.

Az Apostol megindultan nézett le rája. Leírhatatlan gyengédség fogta el, szerette volna a karjaiba zárni és becézni, gyógyítani ezt az elgyötört, halálra kínzott kis teremtést. De úgy érezte, minden mozdulata durva és minden szava kemény lenne, ebben a bensőséges ellágyulásban.

Mégis, a nő oly magára hagyatott volt ebben a pillanatban. Oly keservesen küzdött lázadó gőgjével, amely könnyeit vissza akarta parancsolni.

Tiszta ős-lénye el-elbukott a rátapadt szennyel való küzdelemben. Szólni kellett hozzá.

- Carmela - szólt halkan az ember -, Carmela, azt szeretném, ha a jó Isten engem használna szócsövül. És az én szájamból az ő végtelen irgalma és szeretete beszélne hozzád. Ne fojtsd el a könnyeidet, Carmela. Mert azok tisztára mosnak téged, én édes Testvérem.

A nőnek felpattantak a szemei. Ó, hogy belelátott ez az ember az ő patakparti gondolataiba.

Igen, igen. Az óceán nem moshatja őt le, csak néhány égő cseppje a fájdalomnak. A könnyből világok születnek ujjá, egészen, egészen szűzzé, mocsoktalan gyermekké.

- Testvérem - mondta ki a férfi hangosan a nő gondolatait.

Carmela reménykedve nézett fel reá.

A férfi bólintott.

- Minden bizonnyal, ez így van, hidd el. Az Úr mindent a mi tisztulásunkra ád. Még a mocskot is.

A nő lehunyta szemét és könnyei újból megeredtek.

- Mert nem egészen igaz, hogy szűzen születünk. Majdnem mindenki elmondhatja: "Szerencsétlenségben fogant engem az anyám." De hozzá tehetné azt is, hogy szennyben.

- A gerjedelem lehet oly tiszta és oly forró, mint a napsugár. Ám apró, láthatatlan, kis bűncsírák ott várnak az apa és anya magjában, hogy együtt nőjenek és erősödjenek avval az új emberrel, aki születni fog.

- A bűn a mi örökségünk.

- De az erény is. Mert nincs teljesen rossz ember, ahogy nincs teljesen jó sem. És mikor az ember elválik az anyja testétől, elkezd harcolni egymással ez a két örökség.

- És mondom neked Carmela, hogy nemcsak az a szűz, aki érintetlen, hanem az is, aki alázattal megbánja és könnyeivel lemossa magáról a bűnt.

Carmela már nem zokogott. Könnyben úszó, de végtelenül figyelmes szemmel hallgatta az Apostolt. Az elcsendesedett és tűnődve szemlélt egy hangyát, amint keservesen, nagy-nagy szünetekkel cipelt egy parányi magot az arasznyira lévő boly felé a földön.

- Nézd csak, nézd Carmela - szólt derűsen a lányhoz -, mikor így meg-megáll, olyan, mintha a verítéket törölné le a homlokáról.

A hangya megállt. Terhét letette és tanácstalan kétségbeeséssel ácsorgott szegény.

- Haj, haj, nehéz az élet, parányi jószág úgy-e? Pedig a kicsinyeid éheznek és a magocskát muszáj hazavinned?

Carmela karcsú fehér ujját az állatka elé tarotta. Az felmászott reá. Másik kezével a magocskát fogta meg és mindkettőt óvatosan letette a boly szája elé. Az állatka boldogan cipelte befelé az elemózsiát.

A lány mosolyogva nézte és meleget érzett a szíve körül.

Megfordult és tekintete találkozott az Apostol komoly és szelíd szemével. Bólintott feléje és Carmela elpirult boldogan.

- Nos gyermekem, most reggelizni fogunk.

- Mit? - kérdezte a lány mosolyogva.

- Á -, te lekicsinyled az én pompás gazdagságomat? Most mindjárt bocsánatot fogsz tőlem kérni.

A barlang egyik mellékodújától egy követ hengerített el, négy kecske szökött elő vidám ugrálással - kettőnek két-két kicsinye is volt, melyek boldogan estek neki az anyjuk tőgyének.

- Nos, nos! - szólt az Apostol büszkén.

- Pompás állatok - kiáltott meglepődve a leány.

- Hanem most meglátom, mit tudsz! - fordult mulatságos zordsággal Carmelához.

- Tudsz-e úgy fejni, mint én?

- Hogyne! - kacagott csengőn Carmela.

- Íme a sajtár, leányzó - oly tréfás szigorúsággal adta oda Carmelának, hogy annak ajkáról minduntalan feltört a nevetés.

- Mester, én már kész vagyok - kiáltott vidáman az Apostol felé.

- Biztosan üres a sajtárod - mordult feléje színlelt irigységgel a férfi.

- Ez üres? színültig a habja és csupa illat!

Egy fa alatt terített az Apostol. Két cifra mázos nagy köcsögöt tett az asztalra és gyönyörű barna kenyeret. Megtöltöte a köcsögöket, megszegte a kenyeret.

- Remek jó tej ez Mester - meg a kenyered is.

- Hát... nem rossz -, szerénykedett mosolyogva az Apostol. - Hanem mosd el őket fiam, én addig szerszámokat készítek, kimegyünk a tisztásra ásni.

- Igen. De... Mester, ó mondd, nincs-e még egy fehér köntösöd?

- De van, odaadom szívesen.

- Gyűlölöm ezt a rongyot! - lecibálta az ékszereit és selyemkendőjét -, arra kérlek, hogy végy majd ezeken nekem ilyen fehér vásznakat, olyan szép szín az uram.

- Jó -, szólt mosolyogva az Apostol és odanyújtotta neki a ruhát.

Carmela átöltözött, elmosta a két köcsögöt, azután odaállt az Apostol elé.

- Szolgálatodra, Mester.

- Gyerünk - mosolygott az rája.

Carmelának is, magának is vett egy ásót és megindultak.

- Mit mondasz, fiam?

- Hogy van az Mester, hogy Tenálad úgy minden két személyre van?

Az apostol mosolygó zavarral küzdött.

- Hát... az úgy van gyermekem... hogy úgy - egy-két évig mindig akad valaki... aki... akit...

- Értrelek, ó uram - esett szavába lelkesen a lány -, körülbelül egy-két évig tart, míg te egy nyomorult féregből boldog embert tudsz teremteni, ugy-e eltaláltam?

- Nem, gyermekem. Kicsiny vagyok én ahhoz, hogy teremthessek. Istennek vagyok szerény és alázatos szolgája és csupán az Ő parancsait teljesítem. Amennyire kevés erőmből telik.