Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 7. szám · / · Figyelő

Turcsányi Elek: Strém István: Az én ablakom...

(Lírai írás a hadifogságból)

Kis könyv, mindössze 55 oldalas, ám tartalmára nézve jóval nagyobb igényű. Vidéken készült, Nagykanizsán, a Gutenberg nyomda betűivel s a nagy összeomlás után jólesik tudni, hogy úgy látszik országszerte vannak még, halkan léteznek s a maguk szerény eszközeivel serényen dolgoznak már ezek a kicsi, kisebb és legkisebb nyomdaműhelyek, apró központjai a vidék irodalmi termelésének. Ám a Strém István könyve erősen felülemelkedik a vidéki termelés átlagán.

Strém István, mint annyi ezer és tízezer társa, katona volt és fogságba került. Hosszú éveken át élte Szibériában a hadifoglyok lélekölő, egyhangú életét, várt, remélt, töprengett, virrasztott és mindenekfölött szenvedett sokat, igen sokat, vívódott jobban és többet, mint sok-sok társa, akiknek a testi szenvedésből talán több jutott ki, mint neki, de akiknél a lelkieket jobban átérezte, keservesebben szenvedte meg és most hivatottabban tolmácsolja, mert egy költő érzékeny lelkével élte át őket.

"Szeretnék testileg szenvedni. Éhezni, fázni, kínlódni... akkor - tudom - tele volnék daccal és lázzal és tiszta volna a lelkem. De a rabság szenvedése, mely épen hagyja testi erőnket, csak gátat állít neki - mely nem hatol belénk, csak elénk áll és onnan öltögeti gúnyos nyelvét reánk - mely nem akarja összerombolni énünket, hanem megvárja, míg önmagától összeroskad: ez, ez -".

És Strém István, ha fel is lázad olykor-olykor, már ott tart, hogy beletörődjön a változhatatlanba. Lelke elcsöndesedik, megbékél és szemlélődővé válik. És ebben a rezignációban születnek az ő emelkedett szépségű kis irodalmi pasztell-képei, ezek a színekben, érzelmekben és gondolatokban gazdag, szomorú lírai krétarajzok, melyek a maguk csendes melankóliáját úgy teregetik széjjel, oly csöndesen és olyan észrevétlenül, mint ahogy a lenyugvó nap sugarai megnövelik a fekete árnyékokat.

"Szibériai nyulat visznek el ablakom előtt. Fehér a színe, azzá tette a hómező ősi törvények alapján. Így fakul el a lélek is, így veszíti el hevét, színeit, ragyogó képeit - csupa tűz nyugati lélekből így lesz önelemző, szürke, szibériai lélek."

Ez az átalakulás azonban egyáltalán nem jelent valami pozitív veszteséget. Sőt. A szenvedés elvesz egyet mást, de ad is. És amit ad, jóval többet ér annál, amit elvesz.

"Ülni, csak ülni... Égni, miként vasérc a kohóban, hogy kiolvadjon belőlünk minden, ami salak...Ülni, csak ülni..."

És amiért Strém István könyvét sokra becsülöm, még irodalmi értékénél is többre, az éppen az a tulajdonsága, hogy jó kalauz a katharsisnak, a lelki megtisztulásnak azon az útján, amely a jóság kiapadhatatlan forrásához vezet.

"...Ma boldog vagyok, ma letérdelek, ma összekulcsolom a kezem, itt, az élő templom közepén, ma tudom, hogy nincs se jó, se rossz, se kín, se kéj, se születés se halál - csak te vagy, óh, egyetlen, örök élet, szemünknek oly csalfa erő, bennem és az előttem kunkorodó hernyóban egyforma teremtő titkos hatalom, hiszek tebenned, mert érezlek és egy vagyok veled, credo, credo..."

Le vagyok fegyverezve.

Annyi szépet, mélyet, megindítót és emberit találtam ebben a könyvben, annyi búbánatot a fogság szomorú költészetéből, annyi igazságot és szenvedést, hogy még ha lenne is valami apró szépséghibája e műnek - említetlenül hagynám.

A költő, aki ifjúsága éveit a szibériai fogolytábor sorvasztó levegőjében élte le, lelkét épségben, gazdagon hozta vissza. Az az érzésem, hogy ez a lélek kincseinek mélytüzű pompájával sokszor és emlékezetesen fog még gyönyörködtetni bennünket.