Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 7. szám · / · Deák Gyula: Berzsenyi estéje

Deák Gyula: Berzsenyi estéje
II. FELVONÁS

Berzsenyi szőlője a gombai hegyen. Baloldalon nyárilak lépcsős homloka, s a színpad az udvar, mely hátul hegyre fut. A jobb előtérben egy diófa alatt asztal és székek. A diófa mögött jobbról, s baloldalon elöl hátul ösvény visz a színre. - Napos délután.

1. JELENET

Judit és Berzsenyi

Judit (a fa alatt ír)

Berzsenyi (szembe ül Judittal. Pipál, diktál, s szeme a lány arcán):... De jól mondá Batteaux, hogy a tudománynak a gótok annyit nem ártottak, mint a hiú elmék... (élénken, derűsen, de bujkáló nyugtalanul.) Finis. (előrehajlik, az írásba néz.) Jókora pontot tevél. Mint egy harcmezőre hullott holt golyó. Ám kérdés, hogy csatázó útján ütött e győzelmes réseket?... (székét megbillenti, szembe a nézővel. Szippant, hátradől, s a fölkarikázó füstre bámul.) Elválik rövidesen. Üzentem reggel Helmeczynek, hogy kész a munka. Viheti.

Judit (leteszi a tollat): Nem olvassa át?

Berzsenyi: Nem. Mert agyonnyesném, s végül semmi se maradna, csak a pont meg a margó... Tizenháromban, Vitkovicsnál, társaság lévén, töprengtem, mit mondjak eszeset, s meglepőt. A mondandót megmértem, fölbecsültem, s a csattanót kutatva, avasnak, üresnek láttam a szót, mit tervezék. Mustráltam ezt is, azt is, s mi lőn a vége? Hallgatás. Úgy ültem ott, poéták gyűlhelyén, mint akinek esze az inába száradt...

Judit: Engem sose bánt fontolgatás. Ami a nyelvemen, lepereg.

Berzsenyi: Gyors szavak nyomába kocog a megbánás és az önemésztés.

Judit: Én nem ösmerem a megbánást. Önemésztés pedig nem gyötörhet engem. Hisz ostábla az életek mezősége, a futár-út, paripaugrás egyaránt nyitva van előttem. Hát szökdelek, ha a kedvem tartja.

Berzsenyi (kedvetlenre váltan): Van az ostáblán bástya is, mely egyenes útról sose tér. Nem tér le. Ez a végzete. Amint hogy sorsod érdeme az is, ha játékos a lelked és virány az út, hova lépsz.

Judit: S ha letérek róla?

Berzsenyi: Utánad fut... Lásd e. Én egykor pihenni vágytam. Csupa dac és nemértés dobogott köröttem, s ifjú testembe csömör szállott és tunyaság. Mit nekem az egek ostromlása, idegen sebhelyek, s univerzum titka!? Csak élni, menni, múlni - ezt akarám... S egy gyermekkel - Zsuzsánna akkor gyermek volt csupán - sátrat vertem a pusztában... S jött a csönd, az egyformaság, napok sora, egybeforrva, mint fekete gyöngylánc. - De éjszaka forrni kezdtek és világoltak e gyöngyök, megannyi szomjas csillagok, s mint babonás, vad törzsek gyermeke, homlokomra és a szív fölé szedegettem e kösöntyűket, miknek a neve gyötrelem. A végtelen, a könny és a kacaj, a szívtitok és honfikételyek, gondolatom e száműzött gyermekei éjféli táncban sereglettek körém... És így hát hasztalan menekültem. Utánam jött a végzet útja. Nap helyett éj. De ugyanegy.

Judit: Mégis enyém a válasz: nap e vagy éj...

Berzsenyi: De letérve végzeted útjáról, meg kell hogy tagadd a karaktert, mely a rögök és árkok között valamit mégis csak ad, ha mást nem, egy sóhajt: hogy bevégeztetett. Ám szegd csak föl fejed és dacoskodj. Enyém az éj, mert akarom?!... Az önteltség percei múlván, riadtan nézel a tükörbe, mert idegent látsz, s az az érzésed, hogy éned, a fájdalmas, a teljes a jobbik, elmaradt valahol. Elveszett... (eddig a nézőre nézett, most idegesen lendül a lány felé, s hirtelen, támadón, halkan) Szereted te Geöndeötzöt?...

Judit (nyugodtan, derűsen): Szeretem.

Berzsenyi (nyersen): Szereted?... A költészet-iskola stúdiuma: a szerelem természetrajza. Tanultad! Tudnod kell tehát, hogy újdonság ez és soha még át nem élt konfirmáció, mely mindennek, mi közönséges, a visszáját mutatja. (erőltetett, gúnyos, keserű zsémbesen) Nos? Látod a flórba vont virágokat? Látod a hó fölött a lángos dithyrambot, s forró búbos partján a jégcsapokat?...

Judit (nyugtalanul): Igenis: tanultam e természetrajzot. És meg is tanultam a szerelem szeszélyét. Tudván pedig, hogy szertelen, elfutottam tőle. Mentem, mendegéltem, s találtam egy zengő, rejtelmes mezőt. Tüzes fejem jó volt itt lehajtani a földre, s elpihenve, nézegetve, tallózgatni kezdtem... Ezért lettem, így lettem huszonhárom éves, lányfővel, kedvetlen, egyedül... Lángos dithyrambot most se látok én. És mégis mondom: szeretem. Mert érzem, hogy egyenes, derűs társam lesz, s - mert kései korban nem jó egyedül...

Berzsenyi (tördelve, fojtottan): S azt hiszed, ez az út, az igazság, s az élet?

Judit: Ilyen is van. Kell legyen. Szokványos, bolygó kis emberek részére. S már mögöttem, messze hangzik a zaj, mit lányságom vívott a büszkeséggel. - Sétálok. Céltalan, oktalanul. Valahol, szerényen, melegen várnak. S egy szögleten, anyásan, gyermekesen, rám mosolyog az elmúlás...

Berzsenyi: Meghunyászkodás...

Judit: Nő vagyok.

Berzsenyi: S a lant?...

Judit: A férfié.

Berzsenyi (hosszú csönd után): Szeretnék néked valamit adni emlékül, hogy segítőm voltál... Vedd, mint egy éneket, porlepte, mogorva krónikából:... Pap lánya volt. Juditnak hívták, mint tégedet. Kelleme, lágy delisége - egy rózsa lehelte szonett. Eszmevilága templom-fehér, s hárfákon remegő dallam. Csak szeme, ez estellő s virradó égszín - volt villámkacér... S én kitártam eléje keblemet, tarkálló kelet szőnyegét, hogy tapodja, járja és vállait borítsa... Nem volt még virágom, bimbókkal ágyaztam feje alját, sejtő és révedő vallással, betűtlen, szűzies versekkel... Húsz éves valék, esztelen, faggató és sose jóllakott... Szeret Judit?... Szeretem... Ezerszer mondá, hogy szeret... Ám ismét: szeret Judit?... És ekkor, biggyedten, hányivetve azt felelte, hogy: nem!... S ezer bizonyság, esküvés, gyöngébb volt, mint e tréfa... Búcsútlan, szótlan elhagyám... (behunyja szemét, álmodozva) És vittem e sebes szív közepén állott és elárvult vércsöppemet, örvényvilágodat, szerelem... (a szó mind forróbb lesz, emlékes, de egyre közvetlenebb, s végül már áruló vallomás Juditnak)... Szépmívű illatos kezed a hajamra simul, óh Judit, s őszülő, fájó homlokom mögött úgy érzem ujjaid, mint karcsú oszlopot, mely lelkem repkényét emeli... Hangod, e szomorús fuvalom, tikkadt ajkamat lengi, s felnyög a vágyam, dalokat sírok, fakó másait kacajodnak... Szemed, a tagadó ígéret, mint mardosó balzsam ég szívem fölött, s az áldozat füstjét, e bús szolgaságot, dicsőnek látják az emberek... Világok, sziklák húzódnak köztünk, s te nem tudod, mint töri körmömet kín, köveket kaparván. Nem hallod, mint csapnak össze mellemben az ellen-pólusok, s mint feszül viharuk nyelvem alá, a nevedet mormolva: Judit!... Mérhetetlen kincseim vannak: andalgás, öröm, kacaj és sóhajok, miket mind neked gyűjtöttem, s Orpheusz nászmuzsikája...

Judit (merengés, gyönyör, kábulat az arcán, most a sejtelmektől riadtan felugrik, s a szék nesze koppan)

Berzsenyi (fölrezzen, Juditra pillant, majd elfordítja fejét, s magába hullottan): Ifjúi dőreség, emlékezés... miből az a tanulság vonható, hogy gyönge szerszám a Procrustes-ágy, ha érzeményt vallatnak rajta...

Judit (lehajtott fejjel, elgondolkozva áll)

(Csönd)

Berzsenyi (még mindig zavartan, az asztalon levő írásért nyúl): Tán mégis elolvasom... Hosszú így, tétlen a délután... (nem néz Juditra) Te mi tévő lész?...

Judit (fölemeli fejét, s halkan, lassan): Hazamegyek.

Berzsenyi (megütődve, idegesen): Niklára?...

Judit: Sopronba.

Berzsenyi: Mikor?

Judit: Még ma.

Berzsenyi (kis szünet után, vontatottan): Azt hittem, ha némely javítás szükséges... (ingerülten ellöki kezéből az írást) Bár hiszen magam is végezhetem...

(Csönd)

Berzsenyi: Geöndeötz is megy?

Judit: Nem tudom.

Berzsenyi (indulatosan): Nem tudom!... Mi dolga más? S ha van, mi elsőbb ennél?... (feláll) Hát befogatok. Jó?...

Judit (igent bólint)

Berzsenyi (izgatottan): Holdtölte. Este már Zala felé jártok, ha otthon leled Niklán az úrfit... (lép egyet, megáll) Ám, ha jól veszem, badarság... Éjszaka valahol meg kell hálni. Miért nem Niklán? Nem igaz?...

Judit (halkan): Igen.

Berzsenyi (a tornác felé indul és megáll): Ni. Hiszen most már mi is bemehetünk... Úgy is lesz. Bemegyünk. Este Niklán leszünk. S holnap reggel elmégy. Jó lesz így, Judit?

Judit (bólint): Jó. (A diófa mögötti ösvény felé indul)

Berzsenyi (ráriad): Hova mégy?

Judit (visszaszólva): A méhesbe. (lassan tovább lendül)

Berzsenyi (a lányra méláz, majd mintha utána kapna): Mégse. Így nem lehet. Várj csak...

Judit (megáll, visszafordul)

Berzsenyi (akadozva): Az írásodat itt-ott tán nem érteném... És apró betűid közé nem tudnék toldani semmit... Holott szükség lesz toldalékra... S a diktandó is szokássá válik... Na és hát... egy hétről lenne szó csupán. Add még e hetet, művemnek, Judit...

Judit (szomorú jósággal): Maradhatok... Ha kívánja...

Berzsenyi (halovány, szemérmes szégyennel): Köszönöm Judit.

Berzsenyi (bólint, s lassan el jobbra)

Berzsenyi (botorkálva, elmélyedve, balra indul, befelé)

2. JELENET

Berzsenyi, Misky, majd Berzsenyiné

Misky (a bal-első ösvényen jön, s Berzsenyit meglátva, meghökken, megáll): Alázatos szolgája a tekintetes úrnak...

Berzsenyi (nem áll meg, csak odavetve mondja): Jó nap Misky... Mi újság?... (fölmegy a lépcsőn és be a házba)

Misky (szemlesütve, meggörnyedve áll, s nem látja, hogy Berzsenyi bement): Békesség, könyörgöm... Csak a dongák miatt kell vala persecutálni... Nagy Ádi ugyanis szombatra ígéré, s könyörgöm, áztatni kéne, mielőtt munkába vesszük...

Berzsenyiné (jön a bal-hátsó ösvényen, Miskyre pillantva megáll, majd félénken, előrehajolva): Misky!...

Misky (fölegyenesedik, s tétován pillog körül, s az asszonyra): Alázatos szolgája, tekintetes asszony...

Berzsenyiné (elindul Misky felé): Megbolondult, Misky?

Misky: Referáltam, könyörgöm, a tekintetes úrnak...

Berzsenyiné: Hol?

Misky: Itt. (mutatja) Itt állott, könyörgöm, itt.

Berzsenyiné: És nem látta, hogy elment?

Misky: Nem néztem, könyörgöm. (tőle tellő daccal) Nem tudtam ránézni.

Berzsenyiné (gyorsan): Baj van otthon?

Misky: Semmi.

Berzsenyiné: Hát?

Misky (zavartan): Csak nem tudtam nézni.

Berzsenyiné (nyugtalanul): Maga dugdos valamit!

Misky (tiltakozva): Én?

Berzsenyiné: Maga.

Misky (beismerőn): Én.

Berzsenyiné: Beszéljen, Misky! A gyerekek?

Misky: Semmi.

Berzsenyiné: A paradicsom?

Misky: Befőztük.

Berzsenyiné: Az Istenért, hát mi?

Misky (habozik, körülnéz, titkolózó mozdulást tesz, s súgja): A Belzebub jár itten...

Berzsenyiné (csodálkozva): Mi?

Misky (mint fent): A sátán fia. Garabonc. Vagy tudomisén, könyörgöm...

Berzsenyiné (maga elé, komolyan): Megbolondult.

Misky (mély meggyőződéssel): Meg. Tornyok indulának, s a fecskék gyökeret eresztenek... (mondaná még, s csak szája mozog.)

Berzsenyiné (szánakozva): Na nyögje már ki!

Misky (szemlesütve): Röstellem... Majd talán írásban elaborálom...

Berzsenyiné (fölcsigázva): Azonnal mondja, mert megharagszom.

Misky (gyötrötten, lopva még egyszer körülnéz, s hebegve kezdi): Helmeczy, ki Geöndeötznél szállott, könyörgöm, afféle édesszájú és rákapott nálam az almaborra. Elmés világi dolgokat mesél, s korához képest avatott fő - hát ma délben ígyen társalogtunk: Mi újság odakint, már mint a hegyen? Érik a szőlő, felelém. Magam is azt hiszem, mondá, s még azt mondta hozzá, s nevetett: királyi szőlőszem a szép leány szája... Ezt én nem értem, felelém... Ha értené, poéta lenne az úr. Így Helmeczy, s újfent nevetett. - S én akkor, hallottam, szárny suhant, pata járt mellettem, s könyörgöm, kénszagot éreztem. A fiskális ellenben fütyürészett, s azt mondta... azt mondta...

Berzsenyiné (izgatottan): Na?

Misky (elhalóan): Hogy Zsuzsánna asszonynak még nem nyílt ki a szeme...

Berzsenyiné (értőn, ütötten, lehajtja a fejét.)

(Csönd.)

Misky (tehetetlen küszköd a sírással): Feljövet, megálltam a kökényes partján... Itt üldögéltek a diófa alatt és hallottam...

Berzsenyiné (fölrázza magát, s hevesen): Mit hallott?

Misky (botránkozva): Verseket mondott, szólogatván a kisasszonyt: Judit, óh Judit... (kiegyenesedik, s megcsillan az energia) Azóta nem tudok ránézni! (keményen) Nem tudok ránézni!

Berzsenyiné (kicsattanva): Hogy mer így beszélni, Misky?!...

Misky (még tartja magát): Nem én szólok, de Helmeczy úr!

Berzsenyiné (kardosan): Helmeczy úr? Úr? Aki boros szájjal fröcsköl?

Misky (ingadozva): Korához képest avatott fő...

Berzsenyiné: Lányhírre vadászó himpellér! Az! S ha én vagyok Misky - megütöm!

Misky (összehullva): Könyörgöm... bona fide...

Berzsenyiné: S a jóság és szeretet - semmi? Cselédek szolgája s urak ura: Berzsenyi - nem érdemel hitet és pártfogást? Magától, akit húsz éve istápol, s tőlem, gyermeki anyjától?... (szelídre, elmélyedőre csitul) ... Tornyok indulának... Okosságnak tornya... Miből lett, hogyan lett, nem tudom. Csak elnőtt - én meg lent maradtam... Hallom néha, vihar jár és nagy madarak szállnak... De jó nekem itt, a toronyláb tövében (tapogatva a szókat) és máshol én, talán, még sohase jártam... (maga elé) Hogy a torony egyszer csak elindul, s gazdátlan marad a fészek... Hát annak, akkor, Misky, úgy kell lenni. Várni kell. Vagy váratlan elmenni. Mindegy az már...

Misky (sírva, motyogva): Mindegy, könyörgöm, mindegy.

Berzsenyiné (összeszedi magát, s megrázza az öklét): Hanem a kedvesnek, drága Helmeczynek, kerüljön csak elém, megadom a tromfot!... (haragosan elsiet a bal-hátsó ösvényen.)

Misky (szontyolodva bámul, majd mérgesen hadonász): Drágalátos Helmeczy! Csak kerüljön a szemem elé! Megadom a tromfot!

3. JELENET

Misky, Helmeczy, Geöndeötz

Misky és Geöndeötz (jönnek a bal-első ösvényen.)

Helmeczy (vállára üt a háttal álló Miskynek): Agyisten Gabi bátya! Maga is idekint?

Misky (dühös arcot vág, s ekként felkészülve, perdülve megfordul, villámló szemekkel végigméri Helmeczyt): Az én nevem nemes nemzetes és vitézlő Misky Gábor úr! Igenis, könyörgöm! (és keményen, döngve el balra.)

Helmeczy (mosolyogva néz Misky után, s maga elé mormogja): A kanóc úgy látszik nem fogott, vagy túl nagyot lobbant... (fenn) Üres a tuszkulánum!... (a diófa alá lép, s az asztalon motoz.) De íme, itt az opus. (kezébe akad egy csipkekendő, mit Judit itt felejtett.) ...S bölcs gyümölcs mellett egy virág... (orrához emeli, s fölszívja illatát) Nincs rajta olaj, csak névtelen bűbáj, illatok ősanyja, asszony... (mintha a zsebkendőnek beszélne, de szeme el-elvillan, s a hatást lesi Geöndeötzön.) ...Fanyar titkosság húszon innen - túlfeszült gyerkőcnek való. Mily más az isteni teltség, honnan már omlik a sejtés és jön, de még nincs itt, a tudás...

Geöndeötz (sötéten): Elég, Helmeczy! Ne ingerelj!

Helmeczy (csodálkozva): Ingerellek? Hát tehetek én arról, hogy itt egy csipkefátyol, s rokkant betűk sóhajos garmadája?... S hogy itt, ezek így, egymásra szédültek?...

Geöndeötz (küszködve): Bolondság! Hisz apja lehetne Juditnak!

Helmeczy: Apja ám, de nemcsak e szívhölgynek apja, hanem millió imádságoké, miket most tanul nyögve a nemzet! Á, nagy tanítómester e búsfejű, s zekéje alatt Hadúr lángjai, mitől a mindenség lobog! Hát csak épp itt, e diófa alatt, maradna hideg egy Vesta-oltár?...

Geöndeötz (kapaszkodva): Nem csitri lány ez!

Helmeczy: De poéta, vagyis: örök nyugtalan, ki túl figyel Afrika felé, hogy onnan tán zene hangzik, s álmodván nincs ébredése, mert nyílt szemmel megy az álom után... S most itt dalol a muzsika mellette, ezüstkürt, gyöngy-pikula, s violinból szálazó méz-szál... S a vén magyar égre fölfeszül Hellas bársonyos kékje, hullik az aranyeső és kecses állati figurákban úszik a szerelem közte... (mustrálja Geöndeötzöt, s a hangja ridegre, élesre válik.) Ami engem illet, én szeretem e bohókás, klasszikus népet...

Geöndeötz (Helmeczyhez lép, megfogja karját, s forrongva kérdi): Felelj nekem erre, Helmeczy! Napok óta etetsz evvel a méreggel. Lefeszítsz a földre, fölpeckelsz és belém vered, rám öntöd a kínt! Hát mit akarsz? Mért lovalsz? Mi a célod ezzel?

Helmeczy (nyugodtan): Barátod vagyok - és figyelmezek. Aztán meg... (mosolyogva körülnéz és önkéntelen, tetszelgő elszólással) ...forgatni kell itt a dolgokat, mert poshadnak, s fülledt a levegő...

Geöndeötz (komoran): Hogy érted ezt?

Helmeczy (kissé zavartan): Á, semmi, forma, szóvirág... (észreveszi Berzsenyit, ki most lép fönt a küszöbre - kihúzza karját Geöndeötz kezéből, s közben ezt súgja) De itt jön Berzsenyi...

4. JELENET

Berzsenyi, Helmeczy, Geöndeötz majd Judit

Berzsenyi (gondok közt jön, de meglátva a vendégeket, szelídebbre erőlteti arcát): Jó napot uraim. (lejön a lépcsőn, kezet nyújt Helmeczynek.) Csak így, gyalogszerrel?

Helmeczy (hajlongva kezet fog): Mohamed híve is gyalog járja Mekkát...

Berzsenyi (egykedvűen): Az Mohamed meg a Kába.

Helmeczy (szelíd gúnnyal): De messzebb is, mint a gombai hegy.

Berzsenyi (kezet nyújt Geöndeötznek): Mi újság, Geöndeötz?

Geöndeötz (jelentősen): Unalom. Tologatjuk, húzzuk az időt.

Berzsenyi (elnéz): Jöhet még, hogy fognád.

Geöndeötz (élesen): Annak is van módja.

(Hosszú csönd.)

Helmeczy: Üzenni tetszett, hogy kész a mű. (túlzottan) Már maga a hír is felüdített. Szabadna látnom?

Berzsenyi: Hagyja még. Át kell hogy olvassam, egynémely zökkenők miatt... Egy hét múlva, aztán viheti...

Helmeczy (szenvelegve, célzatosan): Tehát egy hét még, szomjan és tudatlan... be kár...

Geöndeötz (erélyesen): Nincs itthon Judit?

Berzsenyi (csöndesen): A méhesbe ment.

Geöndeötz: Komoly szóm van vele. És Önnel is, bátyám.

Berzsenyi (mozdulatlan): Hallom.

Geöndeötz: Maholnap két hava hogy idejött Judit. Érthető okokból követém. De tovább nem ülhetek a húgomék nyakán. Úgy is szűken vannak.

Berzsenyi (vontatottan): Judit csak egy hét múlva mehet. Megszállhatsz nálam is addig.

Geöndeötz (hevesen): Dolgom van otthon.

Berzsenyi (lassan): Juditot akkor majd én viszem haza.

Geöndeötz (fokozott hévvel): Judit velem jön!

Berzsenyi (mint fent): Nem mehet. Judit csak egy hét múlva mehet.

Geöndeötz: Miért?

Berzsenyi: Művem igényli, hol segítőtársam.

Geöndeötz (háborogva): De hiszen üzente, hogy kész van a mű. Hát mi az a mű? Penelop inge?

Berzsenyi (hidegen, de már a szavak alatt forrva): Bírálni nálunk tacskóknak is szabad... (lefojtva az indulatot) Egy okkal több, hogy fontoljuk a mondandót...(makacs súllyal) Judit tehát csak egy hét múlva megy.

Geöndeötz (kirobbanva): Én pedig percig se tűröm itt tovább!

Berzsenyi (mormogva, gyanakvón): Mi ütött beléd?

Geöndeötz: A fáma, mely e híres diófán lefetyel, ahelyett hogy Takács Judit szoknya-porát csókolná!... Az alvég, a felvég, mely cselédsorba veri a legnemesb úrhölgyet!...

Berzsenyi: Szemétraj nem ér a magasba. És Judit itt áll.

Geöndeötz: Nahát én nem állok. Én lent vagyok, emberek közt, s nem tűrök fecsegést!

Berzsenyi (vállat von): Te dolgod.

Geöndeötz: Igaz. Enyém és Judité. Kettőnké. Majd elintézzük.

Berzsenyi (hangja mint ablakhoz vágódó, visszahulló, konok, akaratos dongás): Judit előbb nem megy.

Geöndeötz: Majd megkérdezzük.

Berzsenyi (mint fent): Megígérte.

Geöndeötz (riadtan): Á, hát kérni kellett?!

Berzsenyi (mint fent): Na igen. Kértem. Ígérte. Szükség van rá. Ennyi.

Geöndeötz (féltő, forró, támadó): Akkor hát igaz a fáma. Kötések vannak itt. Ígéretek. S a rokonság ürügyén csalogatás!

Berzsenyi (megrázza magát, megnő, s feldörgő erővel): Elég!!

(csönd.)

Helmeczy (simán, Berzsenyi felé): Pardon, hogy élek és hallám e szókat... (elfelé mozdulat.)

Berzsenyi (Helmeczyhez): Nincs mit takarnom, sose volt, bár szavam se igen volt - ostobákhoz! (Geöndeötzhöz) S te az vagy, esztelen fiú!... Nem is téged, Juditot illeti e főhajtás, kit, hogyha köszöntök, magamat köszöntöm! Te pedig rágalom-fegyverrel őrzöd! És tudod miért? Mert nem érted. Mert költői készség is lakik a lányban, egy lelkedtől idegen világ, s te riadtan állsz, mint az alabárdos, ki szüntelen levegőt döfköd. Holott hát tiéd a lány, s ha csöndesen leülsz a gümnazeion sarkán, estére, ne félj, megkapod a csókot... (a gúnyos fölény lassan fájdalomba tompul) ...Hát bocsánat legényke, bocsánat, ha irodalmi tájakon sétálgatnánk. Ártatlan séta ez, hidd el, s ködképek közt kanyargó bánatos... Hát ne bántsd e játékot, öcsém, s ne fájlald úrmagam tisztességét, mert az csak habgolyó, levegő, ez pedig... (öklét kinyújtja s rámered) - van!

Judit (Berzsenyi szavai közben jött a jobb-ösvényen, s észrevétlen megáll a háttérben.)

Geöndeötz (a Berzsenyi kinyújtott öklének): Tudom, amit tudok, s nincs tanuló kedvem. Judit az enyém, hát elviszem. Délibábon át és öklökön át! De hazaviszem!

Judit (előlép, Berzsenyi és Geöndeötz közé): Itt vagyok, Feri. Hazamegyek.

Geöndeötz (széttáruló örömmel fogadja Juditot, s megcsókolja kezét.)

Judit (hosszan rásimít a Geöndeötz balkezére és kissé riadtan fordítja fejét Berzsenyi felé.)

Berzsenyi (gúnyos és keserű, de reszket a hang, Judithoz): Vitnyédy ösztöne jól mondá: nem való nektek a poétaság. Vitnyédy csak abban tévedt, hogy az elmét okolta, hol gyöngeség az ok. Ó, tudtok ti remekbe faragni - de nem azért faragtok, mert áldozás a mű, hanem mert csábos az efféle, s alkalmas nászhozomány... Evoe, szárnyalás, emberség, erő - de füttyög a legény, hát zuhanni kell...

Judit: Egy élet, még delelő, s este - mely felé egyszer útra kell kelni - hazahív, hát én elmegyek. Igaz, füttyög a legény, s minden lehullás szomorú - de ha már földön kell járni - járjunk egyenes fővel...

Berzsenyi (vergődve): Egy zokszó, mit jegyesed ejthet, súlyosabb tehát teneked, mint adott szavad és ígéreted! Holott egy hétről, minden napból egyről lenne szó csupán... (gyermekes panasszal) Most aztán mit csináljak? ...A szimbolikus szólásokról épp imént jutott eszembe egy és más... Az én hogy szúrjam közbe?... Sorközön, margón - oly kurta mind -, hogy fér az én szálas, ágbogas írásom!... Hát nézd, Judit, hisz ígérted...

Judit (szeme ingadozva rebben ide-oda, majd halkan Geöndeötzhöz): Egy hétről lenne szó. Talán...

Geöndeötz (hevesen): Egy percig se várok. (átfogja Judit vállát, s mintha kifelé vonná) Megyünk.

Judit (Berzsenyihez, fátyolosan): Nem rajtam múlott. Ég vele. (Geöndeötzcel el balra, kifelé indul.)

Berzsenyi (forró vágyú, önfeledt, szerelmes kiáltás): Judit!! (s karjai könyörgőn, hívón.)

Judit (kifejti vállát Geöndeötz karjai alól, két-három lépés Berzsenyi felé, s elhaló sejtelmesen): Berzsenyi... Higgyem-e... Hogy én... Hogy kellek... S isteni szomjad e senkire vágyik...

Berzsenyi (tárt karokkal, sóváran): Tűnő ifjúság... Verseim...

Geöndeötz (dühös, fenyegető lépésbe lendülne, de...)

Helmeczy (Geöndeötz mögé surran, átfogja karját, s visszatartja.)

Judit (mintha álomban, Berzsenyihez lép, a keblére simul, s a hangja alázattal kúszik fölfelé): ...Nagy nagy király... kit sose láttam...

Berzsenyi (lázban, dadogva, rajongva): ...Ösmerős élet, ...mely visszajöttél...

Geöndeötz (ki meredten, lihegve lesett, lerázza magáról Helmeczyt, megrántja vállát, s hetyke daccal vágja): Hát Isten vele, Judit!... (gyorsan el a bal-első ösvényen.)

Helmeczy (még egy jelentős pillantás és nesztelenül el Geöndeötz után.)

Berzsenyi (két keze lassan, áldón a lány hajára simul, majd csókosan végig a karokon, s megfogja Judit kezeit, a diófa alá vezeti, leülteti, székéhez közel húz egy másikat, maga is leül, s ismét a lány keze után nyúlva, boldogan, fölnyílva, suttogja): Isten hozott Judit... Mióta elmentél - tudod, hogy elmentél? - parázsló ösztökék kergettek engem, hogy nagyságos, íves kapukat építsek, minőket Róma vezéri se láttak. Köd-szűzek ültek a kapuk előtt, ölükben virágok, valakire várók, s én, mint a harsonás, napestig jártam, keletre lesve, ha jönne... Ki jönne, miért, nem keresém. De tudtam, hogy egyszer majd feldobog a mellem, s szárnya nő mindennek, ami várás, mert valaki: születés, kivirágzás, könnyűség, szédület - eljön... S hogy eljöttél, nem érzem ajándék bókját, inkább a tulajdon örömét, ami már enyém volt, rabsoron elvették, s te íme visszahoztad... És visszafordul életem hajója, megyek az ifjúság felé, s a lepergett évek, miket nélküled jártam, fölfelé törnek, tefeléd... Dongó beszédem húsz év múltán suttogó lesz és iramos...

Judit (rajongva és önkéntelen kapaszkodva a szóba): És repülnek az ódák...

Berzsenyi (hangja megdöccen, lehűl): ...Az ódák?... Én nem erre gondoltam. Nem a tovaszálló és elhaló szóra, (ismét meleg lesz, s közvetlen) hanem a kicsengő örömre, mely mint a ringó acélkörte, játszik a boldogság harangján, csattogva újra és mindig - s megtanít újra a szépre, tégedet mutatván... Homlokodat, hisz mi más a fenség? Szempilládat, mely mint az ábránd. Szádat, mely szellemek frigye. S állad, a jóság és szeszélyek völgye...

Judit (méla mosollyal): Iskolakönyv... Aesthetika...

Berzsenyi (kizökkenve): ...Okulásul - önmagamnak. Ó, mert a szomjú várás önössé tesz ám végtelen. (meleg folyamattal) Kincseidet, miket adsz, s széplátásaimat nem fogom papolni többé. Magamat díszítem velük. Mert élni akarom, amit írtam, képzelet álmait: szerelem... (suttogva, szenvedélyesen) Hellaszi gyönyörű istennőm!... Im, koszorús kocsim... Olympiád pora és laurusa rajta - óh, jöjj velem,... regélj...

Judit (elragadtatva): ...Miről regéljek?...

Berzsenyi (gyors hévvel): Cyprisről... A mézszavú szájról, mely néma volt, s örökké dalolt... Vagy...

5. JELENET

Berzsenyi, Judit, Berzsenyiné, majd Misky

Berzsenyiné (jön a bal-első ösvényen, s látja Berzsenyit, ki Judit felé hajlik. Megáll, s a kezeit szívére szorítja.)

Berzsenyi (fölakad, arca komor lesz, de mikor feláll, a mozdulat inkább unott, mint riadt, maga elé morog): Zsuzsánna...

Judit (feláll, s a szégyen lehúzza fejét, s a szemeket.)

Berzsenyi (már töprengve): Jöjj közelebb, Zsuzsánna... (elindul az asszony felé.)

Berzsenyiné (nyűgözötten néhány lépést tesz.)

Berzsenyi (most Judit és az asszony között áll, s emehhez beszél): ...Eljegyeztem Juditot az emberek előtt, s Isten felé indulóban híd a te jóságod. Köszönöm, hogy elhoztál eddig, s csöndesen átbocsátsz magadon. Csöndesen, Zsuzsánna. Így. Mert nem igaztalan e fordulás, csak sorsunk lett általa teljesebbé. Hű anyaságodból eltűnik a zengés, nyugtalan én, aki voltam - nekem pedig határok nyílnak, messze cél, s magasztos állomás... Hát elköszönök tőled, ápoló társam - s árnytalan délben, ha fönt áll a nap, mondd gyermekinknek, hogy: otthon vagyok... (kézen fogja Juditot) - Jer, Judit, induljunk... (Judittal a bal-első ösvény felé indul.)

Berzsenyiné (égő, de könnytelen szeme tapadva kíséri Berzsenyit, s Juditot.)

Misky (szembe Berzsenyivel, sompolyogva, dúltan jön és félreáll az útból)

Berzsenyi (Miskyhez): Judit Önhöz száll ma éjszakára. Reggel kocsi várjon, s egy futó szekér...

Misky (fejet billent, s összébb zsugorodik.)

Berzsenyi és Judit (el balra.)

Misky (nagyon lassan, mintha földön kúszna Berzsenyiné mellé, a szoknyaszélét megcsókolja, s sírva fakad, így): Tekintetes asszony... Zsuzsika...

- F ü g g ö n y -