Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 6. szám · / · Földessy Gyula: Töredékes gondolatok a költészet metafizikájához

Földessy Gyula: Töredékes gondolatok a költészet metafizikájához
7. A következtetések továbbfejtése: A beszéd a költészetért van. A különféle nyelvek sajátos poetikai jelentősége. A beszéd ritmusának kezdetlegesebb és fejlettebb formái. A nyelvek hangrendjének rendkívüli fontossága a beszédben és a költészetben. Faji költészet és világköltészet.

Ha a költészet az emberi beszéd legtökéletesebb megvalósulása, akkor az emberi beszéd öncélja szerint, igazában, egyes elemeiben és egész összetettségében egyaránt a költészetért van. A beszédnek éppúgy végső értelme és rendeltetése a költészet, mint a vegetációnak a megérés, a fának a gyümölcs, a gondolkozásnak az Igazság, az Élet törvénye. Az emberiség minden irányú fejlődésének a kultúra megtartásának és előre-útjának a beszéde az alapfeltétele, ezzel az ajándékkal került ki az ember az állati sorból, ezzel alapította meg a társaságot és igázta le a természetet, de a beszéd, mint autonóm valóság, mint öncélúság, a költészetben éri el a maga teljességét. Az emberi beszéd igazi tudósai és mesterei: a költők, legszebb, legnagyszerűbb mintái: a költészet remekei. Az emberi beszéd önbirodalmán belül maradva, egy bizonyos nyelv megszületésétől élőbeszédül megszűntéig a beszéd a maga egészében a költészet céljait szolgálja, minden szólalkozás bennrejteklő energiája a beszéd külső és belső formáinak tökéletesítésére való törekvés.

Nem e sorok feladata a beszéd egész filozófiáját nyújtani, de a nyelvek eredetének problémáját érintve úgy vélem, hogy az egy vagy kevés számú nyelvekből történt száz meg százféle nyelvdifferenciálódásnak legfőbb teleologikus elve az volt, hogy: egy nyelv anyagi megkötöttségein keresztül nem merhetvén ki magát a kimeríthetetlen Gondolat, több lehetősége legyen annak az anyag meghódítására, kissé materialisztikusabb értelmezéssel: hogy a szellem a különös és sokszerű geografikai-történelmi meghatározottságok örvén nagyobb változatossággal bontakozhassék ki. A Gondolatnak, a legfőbb Valóságnak ritmikus mozgása eleitől fogva ritmust, rendet visz be minden nyelvbe, ennek a ritmusnak kezdetlegesebb formái azok a hangtani, szótani, mondattani, statisztikai szabályosságok, melyek individuális színnel alakulnak ki minden nyelvben, de a dúsabb ritmusban rezgő Gondolat nem áll meg ezeknél a lazább szabályoknál, hanem rákényszeríti a beszédet, hogy az a maga ritmusának törvénytárát: a maga költészetét egész komplexumának adottságaiból alkossa meg. Ezek a törvények ugyan nem kizárólagos érvényűek, inkább csak lehetőségek megvalósulásai, amelyek más-lehetőségű és újabb ritmus-formák kialakulását nem akadályozzák meg, sőt a régebbi törvények az újabbakkal csíraszerűen már magukban is hordhatják, de minden egyes nyelv költői kultúrájának vannak autochton jellegű, elhanyagolhatatlan sajátosságai, melyek meg nem tartása vagy még föl-nem fedezettsége a legnagyobb költői tehetséget is meggátolják abban, hogy teljes egészében igazi művészi értéket ajándékozzon az emberiségnek.

A nyelvek idiomatikus sajátosságai mindenekfölött minden nyelv külön hangrendjén alapulnak, ez a legjellegzetesebb exponense a nyelvbeli fajiságnak. Hogy minden nyelvben más ízük-hangulatuk van a szavaknak-fogalmaknak, az csaknem teljesen a nyelvek beszéd-hang-zenéjének különbözőségéből ered. Hát az idegen nyelvből átvett szavak? - kérdezhetné valaki. Ezek, tudvalevőleg, vagy egész hangtestük szerint átalakulnak és így beleilleszkednek az illető nyelv szótárába vagy megmaradnak idegen szavakul, amelyeket minden nyelv a maga módja szerint ejt ki ( la: et nö nosz e(n)dükász en ta(n)tásziónöm, ahogy a franciák éneklik). Amennyiben pedig egy nyelv egész csomóját veszi át az idegen szavaknak (a kulturális hatással együtt, mint pl. a magyar nyelv az első szláv és török hatás idején), ezek esetleg módosíthatják az egész nyelv hangrendszerét, de kétségtelen, hogy egy bizonyos idő múlva a jövevény és eredeti szavak között kiegyenlítődésnek, hangtani azonosulásnak kell létrejönni s ennek éppúgy, mint a nyelv egész fejlődésének, a nyelv eredeti fonetikai pszichikumának irányában kell végbemennie. Az a szoros kapcsolat, mely egy nyelv hangtani struktúrája és spiritualitása között van, kirajzolódik az emberi arcon is, az élesszemű megfigyelő bizonyos élettapasztalat és iskolázottság után a karakteresebb, színesebb arcokon a legkönnyebben megállapíthatja: a maga nyelvi fajtájához tartozik-e a szóban forgó ember, vagy igen-igen gyakran azt is, mely nyelv az anyanyelve az illetőnek. Az arcot, az arckifejezést a beszéd, vagy szabatosabban a hangok mineműsége formálja (természetesen a kevertfajú fehér emberről beszélek és nem az exotikus fajtákról): a kiejtés más-mivolta más mappaszerűséget kölcsönöz az arcnak, a szem, orr, száj körüli arcterületen más és más bevágódások, dombok-völgyek keletkeznek, más idegek és izmok karakteresednek ki. Akár úgy fogalmazzuk meg, hogy a gondolat meglelkesíti a hangot, akár, hogy a hang elanyagiasítja a gondolatot, a szellem mindenképpen ott van benn a szóban, de a szó hangtestéhez simulva, egyszóval minden nyelvben más akusztikai és hatásában más fiziológiai és fiziognómiai miségek mögött.

Éppen azért, mert a nyelv, a beszéd egy folyton alakítandó és alakuló költészet-közeg, a ritmus kényszere alatt kezdettől fogva mindvégig kijegecednek benne olyan szólások, mondások, melyek létrejöttének hangtani feltételezettsége nyilvánvaló: Szegény ember szándékát boldog Isten bírja, Vak vezet világtalant, Hátán háza, kebelén kenyere, vagy amikor már a rím is kezdi átalakítani a nyelvet: Kedd kedvibe, szerda szerelmibe, csütörtök csűribe... vagy. Hétfőn henteregjünk, kedden kendert törjünk, szerdán szedret szedjünk... Pénz, posztó, paripa, széna, szalma, szalonna, bor, búza, békesség, fáin, finom feleség. Az ilyen közmondások és rigmusok éppen a maguk primitívségénél fogva megéreztetik és megértetik az emberrel a hangok szerves belekapcsolódását a szavak értelmi rendjébe-ritmusába. Az által, hogy a szavakat nemcsak a jelentés fűzi össze, hanem a hangok fülbemászó szabályossága is: a mondat zárt egységében a hangokba is beleáramlik valami a jelentés energiájából, sőt, mivel a ritmus pregnanciáját az alliterációk, asszonanciák, rímek hordják, a szellemi a muzsika révén igen gyakran feszesebben köttetik le általuk, mint a tiszta jelentés által.

Ezek az alliterációs, rímes közmondások, szójátékok a nyelvben folyton eleven és munkás költői ösztönről tesznek tanúságot, amely a nyelvet állandóan csinosítja, csiszolja, szellemibbé, harmóniásabbá, törvényesebbé teszi és mind alkalmasabbá kiváló költői alkotások teremtésére és így öncéljának betöltésére, de - előbbi megállapításunk értelmében - arra is, hogy fejlettebb ritmusával minél egész-értékűbb s az emberi lelket minél jobban megragadó módon szólaltassa meg az Igazságot, a lét törvényeit.

Azonban itt arra is rá kell mutatnom, hogy a hang-asszociációk és kapcsolatok nyelvek szerint más és más ritmusát teremtik meg a tisztán logikai asszociációknak is s ez az, ami az igazság költői kifejezésében más színt és árnyalatot ád minden nyelvnek. Egy olyan kötöttebb külalakú vers pl. mint Arany Széchenyi emlékezete vagy Bolond Istókja más fogalmakat és másképp állít a megszabott szótagszámok és rímek harmóniájába, mint ugyanilyen költői tárgyakról szóló vagy ugyanily versformájú más nyelven írt költemény. Igen természetes az is, hogy a rímbecsendülő hang- és szóelemek csak egy részét alkotják egy nyelv hantani sajátosságainak, ezeken kívül még nagyon sok tartozik ide, így: a hangok kombinációjának egy bizonyos karaktere (amely egész más a magyar, vagy az olasz, vagy az angol nyelvben, vagy a szláv nyelvekben vagy egyes szláv nyelvek között is), a beszéd hangsúlyának-akcentusának ritmusa, amelyek mind más és más zenei s ennek megfelelőleg logikai-értelmi karaktert adnak minden egyes szónak, az egész nyelvnek s mindannak, amit az emberi beszéd szóra hoz. Nagyon naiv felfogás volna az, mely a beszéd értelmét el akarná választani annak zenéjétől, a kettő épp olyan szorosan összetartozik egymással, mint az ember fogalmában a test és a lélek.

A nyelvnek, az emberi beszédnek ez a szemlélete a nyelvek individuális karakterének hangsúlyozásával külön és egyéni értéket tulajdonít minden faji költészetnek és érthetően abban kell hogy lássa egy nyelv költészetének megértését és teljességét, ha az az idiomatikus értékeken keresztül fejezi ki az igazat és az igazat szépen másképp nem is lehet megszólaltatni. A költészet, ha céljának meg akar felelni, nem is lehet más, mint a szónak legegészebb értelmében faji művészet, faji költészet.

Ez a fajiság azonban nem jelenti az elzárkózhatást más irodalmi kultúrák hatásától. A költészet nem csak faji-nemzeti, de ugyanakkor és ugyanúgy nem lehet el az egyetemes-emberi jelleg nélkül sem, ez utóbbi pedig a tartalmi-eszmei közösségen kívül bizonyos formai-műfaji közösségeket is jelent. Az alliterációknak, a rímeknek, asszociációknak minden nyelvben más a muzsikája, logikája, biológiája, más a beszéd hangsúlya, a verssorok ritmusa, de ezek a beszéd- és versforma-tényezők minden nyelvben megvannak. S ami a világköltészet egész kultúráját, a komplikáltabb, raffináltabb külső formákat és műfajokat illeti, azt a későbbi faji költészet az előbbiektől tanulja el, éppúgy, amint ez a kultúra más mezőin is így van s ezért minden nyelv költészetében ki lehet mutatni az idegen hatásokat. De egy faji-nemzeti költészet csak ott érhetik igazán világirodalmi értékűvé, ahol a tisztán faji, formai értékek diadalmasan szabadulnak fel az idegen formák lenyűgöző tekintélye-nyomása alól és megtalálják a beszédnek azt a ritmusát, azt a harmóniáját, mely csak nekik adatott meg. Ekkor keletkezhetnek egy nyelv költészetében azok a műremekek, amelyek az egész emberiségnek szólanak, amelyek az általános-emberi magaslatáig emelkednek föl s az illető nyelv irodalma méltán foglal helyet a világirodalom nagy egészében éppen a maga külön nagy értékeinek jogán.